Amikor végleg eldöntöttem, hogy nem adom fel a küzdelmet az izomsorvadással szemben, akkor egyúttal egy megegyezést írtam alá magammal…

Azokat a napokat, heteket, éveket, amiket még ajándékként kapok, hasznosan töltöm el, de közben még véletlen sem felejtek el élni. Pontosan úgy, ahogy azt előtte sem tettem, mikor azt gondoltam, hogy ennyi és ennyi van még hátra. Befűszerezek minden élményt azzal, hogy lehet az az utolsó. Nem szomorkodom, élvezem minden pillanatát. Nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az, hogy valamit természetesnek veszek. Mert a holnap az sosem biztos, a most viszont igen! Ezért olykor látszólag őrültségeket csinálok, néha nem mérlegelek, csak megyek a szívem után… Ezek az élmények pedig azok, amik erőt adnak és mosolyt csalnak az arcomra, mikor kicsit elgyengülök. Mikor észreveszem, hogy valamilyen mozdulat nemrég még könnyen ment, ma meg már éppen hogy képes vagyok rá. Akkor, mikor annyi erőt nem érzek magamban, hogy egy poharat megemeljek, pedig szomjas vagyok. Nem akarom beismerni, hogy valami nem megy, ezért más megoldást választok, ahogy azt néhány napja is tettem.

Műanyag pohárban kérem a vizet. Aztán kicsit dühös leszek, hogy miért a könnyebbik utat választom, és miért mondom azt, hogy nem bírom el? Aztán mégis poharat vetetetek le a polcról és átöntöm. Megcsinálom! Mert, ha elfogadom, hogy nem megy, akkor szépen lassan lemondok az életemről, azokról a csodákról, amik itt vannak. A barátaimról, a családomról, a munkámról, a fergeteges bulikról és a táncról…

Ééééés akkor most lássuk csak a múlt szombati estémet. Ez is már bekerül a „kalapba”, ami biztos hatalmas erőt fog adni, ha egy picit is elgyengülnék. Erre is emlékezve majd összeszedem magam, és erőre kapok, mert még sok-sok ilyen élményt is szeretnék belecsempészni az én kis életembe.

Már kapcsolom is be Rihanna – We found love ft. Calvin Harris számát és tekerem teljesen hangerőre, hogy egy picit visszavarázsoljam magam abba a bizonyos szombati estébe.

Hétfőn munka közben megcsörrent a telefonom. Várkonyi Attila (Dj Dominique) hívott, hogy lenne-e kedvem egy váci kiránduláshoz. A körülöttem levő nagy gyerekzsivajban igyekeztem kipuhatolózni, hogy mire is gondol pontosan, majd nagy lelkesen igent mondtam egy éjszakai bulira. Már csak a nagy kérdés az az volt, hogy az utazást hogyan oldjuk meg a 18. kerületből, mivel az én „kis” 100 kilós elektromos kerekesszékem kevés autóba fér el. Attila pillanatok alatt megnyugtatott, hogy megoldjuk.

Néhány nappal később pedig örömmel hívott.

„Nincs kifogás! Szereztem egy kis buszt, amibe bőven el fogsz férni. Elmegyek érted, aztán meg haza is viszlek. Hívhatod a barátidat is. Megyünk és bulizunk egy jót!”

Fülig ért a szám és vártam már a szombatot.

Elérkezett a nap. Hajnali fél hatkor ébredtem, ugyan nagy volt bennem az izgalom, de a korai ébredés oka más volt. Egy első kerületi iskolába voltam hivatalos nyolc órára, ahol közel száz diák várt, hogy Mariettával (ő baleset következtében került székbe) meséljünk nekik miben más és mégis ugyan az az életünk, majd pedig ezt ki is próbálják a magunkkal vitt kerekesszékek és feladatok segítségével. Erről egy másik bejegyzésben fogok tovább mesélni, most visszatérnék az estére. Mire hazaértem az iskolából már délután három felé lehetett. Éreztem, hogy kicsit gyenge vagyok és fáradt is, ezért néhány órára ágyba bújtam pihenni.

Ébredés után még mindig nem voltam 100%-on fizikálisan, nehezen vettem a levegőt, de ekkor jön az a bizony „felelőtlen” döntés, nem törődve a következményekkel. Mentem a szívem után és ki nem hagytam volna az estét. Élni akartam és nem a négy fal között.

Szépen lassan gyülekeztek nálam a többiek, nyíltak a pezsgők, csillogtak a szemek a kedvünk pedig egyre jobb lett. Niki („Hugim”) és Brigus barátnőm felöltöztettek, a fiuk segítségével pedig átraktak a szobai székből az utcaiba és már mentünk is ki a ház elé, ahol várt minket az autó.

A busz, ami pillanatok alatt egy hollywoodi film főszereplőjévé varázsolt minket. Gyönyörű, nagy és nem kicsit felszerelt. Világított benne a neon kék fény, szólt a zene. Útközben felvettük Attilát és a többieket, majd irányba vettük Vácot. Egy igazi party busz lett az autóból, természetesen Ati csinálta a zenét, mi meg tomboltunk, énekeltünk és koccintottunk.

A váci Club Mouseoleumhoz megérkezve még csatlakoztak hozzánk Anna barátnőmék, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Dübörgtek a jobbnál jobb zenék, cikáztak a fények a kerekesszék kerekei pedig átvették a lábaim szerepét. Pillanatok alatt táncra perdültem. Pörögtem, forogtam és minden pillanatát élveztem. Amennyire tudtam a kezeim a magasba emeltem és csápoltam. Egyáltalán nem éreztem sajnálkozó tekinteteket magamon, amit azért más szórakozóhelyeken gyakrabban. Azt imádtam, hogy mindenki közvetlen volt és nyitott. Nem a szék és a benne ülő béna érdekelte őket, hanem én. Könnyedén leszólítottak és gátlások nélkül beszélgettek, táncoltak velem. Nem fogalmaztak, nem gondolkodtak, hogy vajon hogyan kell bánni egy kerekesszékesel. Itt halkan megjegyzem, ha valami nem tetszik, úgy is kinyitom a szám, nem kell engem félteni. Nem áll fent a megbántás veszélye! :)

Attila többször belekiabálta a mikrofonba, hogy „itt van Mosolyka”! Ekkor mindenki tapsolt körülöttem én meg a kör közepén pörögtem a székkel fülig érő szájjal. Tényleg egy fergeteges este volt. Aminek az egyik csúcspontjaként Veca feldolgozásában a Most múlik pontosan című számra a táncparketten lévők mindannyian összeölelkezve, öngyújtók helyett világító mobiltelefonjainkat emeltük a magasba boldogan jobbra, balra dölöngélve.

Bár a cipőm sarka nem kopott le, de a kerekeim azok egész éjjel füstöltek alattam. Hazafelé már nehezen tartottam magam ülve és a fejemet a nyakamon, a non-stop énekléstől már a tüdőm is elfáradt rendesen, de néhány órára felhőtlenül éltem, ezért vállaltam a következményeket, és a veszélyeket, hogy a legyengült szervezetem vendégül lát egy kis betegséget…

A buszban hazafelé csak fokozódott a hangulat, ahol már főképp csak a lelkem táncolt a kimerültségtől, de a mosolyom továbbra is levakarhatatlan volt.

Köszönöm ezt az estét! :)