Egy lépéssel közelebb a célhoz

Mosolygok, minden a legnagyobb rendben. Majd történik valami – lehet az bármilyen apró, vagy hatalmas dolog – egyik pillanatról a másikra betelik a pohár, elfáradok. Testileg, lelkileg. Mindazt, amit addig igyekeztem elnyomni magamban, átsiklani rajta, optimistán hozzáállni, az ott villog a szemem előtt. Nem érzem éppen oly erősnek magam, hogy könnyedén nevessek, ha nem tudom lenyomni a kilincset az ajtón vagy felvenni a leesett távirányítómat. Nehezen viselem, hogy némely mozdulat még tegnap ment, másnap meg már nem. Ha belül harmónia van, akkor jöhet bármilyen akadály, könnyedén vágom rá: „MEGOLDOM!” De a „gyenge” pillanatokban nem megy olyan egyszerűen. Sosem érzem, hogy világ vége lenne, vagy feladnám a küzdelmet, csak tudom, hogy szükségem van a feltöltődésre, mint testileg, mint lelkileg. Abban pedig biztos vagyok, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz, és újra kiül a mosoly az arcomra.

Ez évek óta így megy. Jön egy hullám, majd lecsendesül a tenger.

Most sem történt másképp.

Néhány héttel ezelőtt kezdtem nagyon elfáradni, érezni, hogy picit kevés vagyok az izomsorvadás leküzdéséhez. Energiára van szűkségem a harchoz. Egyre több mozgást kezdtem elveszíteni. Ezt a néhány sort nemrég írtam az egyik bejegyzésemben:

„Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.”

Imádom az élet fintorát. Amikor én egy kicsit elfáradok, elém varázsol valamit vagy valakit, hogy új erőre kapjak tőle. Az Angel’s Army klubestjén február „hónap angyalaként” meséltem az életemről. Megnyíltam, sírtam, nevettem. (Erről itt olvashatsz még.) A sorok között pedig ott ült az én Angyalkám, akinek többek között köszönhetően most is újra van erőm küzdeni, hinni a gyógyulásban és menni előre tele energiával.

Erről van egy kis videó összeállítás, mielőtt tovább olvasnál kattints ide

Jelenleg túl vagyok a negyedik kezelésen. Ahol izomcsoportokba kollagénes, homeopátiás injekciókat kapok. A cél ezekkel, hogy életre keltse az izmaimat és segítse a sejtek közötti kommunikációt. Alkalmanként harminc, negyven szúrást kapok. Némelyiknél felnevetek, mert csiklandoz, máskor a lepedőt gyűröm, és várom, hogy túl legyek rajta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fejlődés érdekében mindent. Mit számít néhány szúrás, ha közelebb kerülhetek a célomhoz? Így nincs panasz, mert néha fáj. Boldogan megyek és várom a következőt.

Nagy örömmel újságolhatom el, hogy a bal kezemen a gyűrűsujjam újra kezd életre kelni, egyre jobban mozogni. Évek óta csak úgy lógott ott a semmiben, most meg már le tudom nyomni a billentyűzetet is. Most is pötyögök vele. Szokatlan tíz év után, de imádom az érzést és várom a további fejlődéseket.

A kezelésekre Annus barátnőm visz autóval. Látnotok kellene, hogy milyen kalandos, míg eljutunk Lőrincről a budai rendelő ötödik emeletéig.

A kalandokról és az útközben összeszedett igen jóképű segítőkről következő bejegyzések valamelyikében olvashattok.

Addig is mosolyban gazdag napokat Nektek!

u.i.: Ha tetszett, lájkolni ér :)