Álljunk csak meg egy pillanatra…

blogholj.jpgNéhány perce a szobám rendrakása közepette szemeimmel fürkésztem, hogy merre járhat az én fehér noname fülesem, mikor megakadt a tekintetem valamin. Valamin, ami már több, mint két hónapja az életem része, de még így nem tekintettem rá, mint néhány perce. Rengetegszer volt a kezemben, magamhoz szorítva, éppen írtam bele vagy mélyet szippantottam az illatába…

De nem néztem percekig és betűztem rajta a szöveget. Az előbb megtettem. Akárhányszor kezdtem újra és újra nézni azt a néhány betűt a nevemet láttam „kirajzolódni” belőle. Most ide kellett, hogy hozzam magamhoz. Szorongatom, mint egy kisgyermek az áhított játékát, amit végre megkapott. Kettesben vagyunk. Csak én, és a könyvem. Ami látszólag „csak” egy halom betűhalmaz egy keménykötésbe csomagolva, de valójában huszonöt év érzelme, fájdalma, sikere, bukása, szárnyalásai, céljai, átalakulásai van benne. Látszólag – a borítót elnézve – egy mosolygós kerekesszékes lány története, de közel sem ennyiről van szó. Imádom, hogy tényleg sokan azt gondolják, hogy milyen aranyos, és kedves, hogy ezt megírtam, de valójában nem hisznek abban, hogy ez nem csak egy egyszerű életrajz vagy történetek csokorba szedése. Szeretem, hogy az emberek szkeptikusak vele és azt is szeretem, hogy nem várnak tőle túl sokat… Azt pedig főként szeretem, amilyen reakciókat kivált az emberekből. Amilyen jó reakciókat kivált az emberekből a tizenkét évestől a kilencven évesig nemtől függetlenül.

Huszonöt év, ami hozzávetőlegesen kilencezer százhuszonöt napból áll. Amiből minden egyes nap felbecsülhetetlen értéket őriz számomra. Nem volt minden egyes nap akkora boldogság bennem, mint ahogy a borítón látszik. Nem, közel sem volt minden nap egy könnyed és fantasztikus ajándék, de ajándék volt. Amit olykor nehezen csomagoltam ki és építettem bele az életembe. Mindennek látom már a miértjét. Visszatekintve már mindent másként látok. Másként látom a csajt, aki a borítóról mosolyog. A csajt, aki egy jó ideig nem szerette a tükröket.  Mert látta magát a kerekesszékbe, amit egy hatalmas kukásautónak látott, magát pedig egy kis szürke valakinek, akit nem lehet igazán szeretni, kívánni, mert tele van hibákkal, deformitásokkal. Ma egy egészséges önbizalommal teli nő pötyög itt a laptopon, akinek ugyanúgy megvannak a hibái, deformitásai, de már szeret tükörbe nézni. Szereti magát. Az életet pedig még jobban, mert a kerekesszék hozott magával valami nagyon jót. Egy információt, egy tényt, ami befolyásolta az életemet. Nem is kicsit. Azt pedig megtanultam, hogy a kezemben volt és van is és lesz is a döntés. Mert én döntök…

Döntöttem. Akkor, amikor azt hittem az életem legrosszabb dolga történt velem, akkor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni, amik a legnagyobb kincseim… Azt hogy látok, érzek, hallok, de legfőképp, hogy élek.

Kevesebb mint, huszonnégy óra,azaz ezernégyszáznegyven perc alatt döntöttem el, hogy kukába dobok mindent vagy megvalósítóm az álmaim.  Ezernégyszáznegyven perc rengeteg idő. Rengeteg, ha azt akarod eldönteni, hogy a pink vagy a korall színű felsőt vedd meg, vagy hogy reggel kávét igyál vagy inkább teát. Akkor viszont már nagyon kevés idő, ha az a tét, hogy hogyan tovább. Hogyan tovább egy olyan információval, hogy már csak ezerkilencvenöt napod van hátra, mert éppen ideje megtudnod, hogy egy elméletileg gyógyíthatatlan betegséged van…

Igen, megtudtam, hogy izomsorvadásom van. Amivel nem jósoltak már sokat… és amikor egy pillanat alatt válik bizonytalanná a biztos. A biztos holnap és a jövő, akkor bármilyen kéretlen, súlyos fájdalmas ajándékkal is, de akarod az életed. Akartam, nem is kicsit. Akartam, ki akartam használni, ami még az enyém.

Leírhatatlanul csodás, kalandos, érzelemdús három évem volt, amikor úgy éltem, hogy nem gondolkodtam, mérlegeltem, csak azt tettem, amihez kedvem volt. Hosszú, tömött oldalakat tudnék újra és újra leírni azokról az évekről, de az benne van ebben a „Kicsikémben”, amit a kezemben tartok most.

Ami viszont nincs, hogy mióta megszületett, milyen a „szülői” élet…

Látom az interneten, a könyvespolcokon a boltokban, az utcán az embereknél és a világ több pontján fényképekről… Látom és fel sem fogom, hogy az nem csak egy könyv, amit valaki megírt és olvasnak az emberek, hanem az az én könyvem, amit megírtam. Azt hiszem ezt is először írtam le. És most még egyszer le kell, hogy írjam. Az én könyvem, amit megírtam. A könyveeeeem. Na jó, abba hagytam, mert a végén nem csak írok, hanem elkezdek hangosan belekiabálni a világba, amikor is lehet a szomszédom kedvesen rám hívja a pszichiátriát… :)

Az, hogy most örömködöm, de bennem valójában nincs harmónia, nem újdonság az életemben. Az, hogy olykor elveszek, az sem. És bárki bármit mond, nem csak fenékig tejfel az élet, de így egész. Nem kell mindig mosolyogni.  Fenekestül forgatta fel az életemet és az érzelmeimet a megjelenés, de azt hiszem, tudom mi az, ami most helyre fog tenni. Ami segít, hogy újra tudjam ki vagyok, és honnan jöttem…

tedönteszkarácsony.jpg

Befejezem ezt a posztot és nekilátok, hogy elolvassam, a Te döntesz című könyvem… 

Azt hiszem, most szükségem van arra, hogy újra és újra fejbe vágjon, mindaz, ami az elmúlt években, mert egy pillanatra elfelejtettem imádni, élvezni, azt ami itt van körülöttem. És én nem akarok abba a hibába esni, amibe sokan… Továbbra sem csak úgy élni szeretnék, hanem azt élvezni is… :) 

Felső fotó: Vona Tímea, Smink: Törköly Anita