Három város, három ágy, egy férfi

1_1.jpgSzombat reggel valahol Pécs belvárosában, egy panorámás hotelszobában ébredtem. Miután kinyitottam a szemem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, hisz néhány órája még Siófokon voltam, azelőtt meg két nappal Budapesten. Mellettem mélyen, kimerülten alvó férjem, Sándor volt a fix pont. Egy hét leforgása alatt oly sok mindent történt. Kalandok, kihívás, nevetés, sírás, pánik, félelem, csalódás, siker. Hogy hogy, s miért kerültünk az otthon felé vezető Budapest helyett, majd kétszázötven kilométerre végül Harkányba, lássuk csak…

A múlthét elején mindent összepakoltunk tizenöt éves kis autónkba és „nyakunkba vettük” Magyarországot, bár erről, akkor még mit sem tudtunk. A hétköznapi pörgésből és munkából „csak” pihenni, feltöltődni készültünk Balatonra barátainkhoz. Az egyik legkedvesebb hely, ha nem A legkedvesebb nekünk férjemmel. Azt, hogy mindent összepakoltunk vehetjük egy túlzásnak is, de közel sem annyira nagy túlzásnak, mint elsőre hallatszik. Mi vagyunk az a vendég a Royal Mediterran Apartmanban, ahol Dóri és Zoli, az üzemeltető barátaink mindig nevetnek már, mikor megérkezünk, és nyílik az autónk csomagtartója. Sosem az a kérdés, hogy mit hoztunk otthonról, hanem az, hogy hagytatok otthon bármit is…? A teljesség igénye nélkül sorolom is, hogy egy-egy ilyen alkalomra mi található a mi kis autónkban. Alapfelszerelés a mobil olajradiátor, hisz huszonöt fokban is képes vagyok fázni a most még nem tökéletes vérkeringésem miatt, és egy megfázás hetekre is ledönthet a kerekeimről, és nem kevés veszélyt rejt magában nálam. Így akárhol is, de ha hideg van, a radiátor közel mellettem pihen. Egy hatalmas doboz, benne étel alapanyagokkal, s egy szintén mobil gázfőzőlappal, edényekkel és itthonról hozott több liter tisztított vízzel előkészítve. Oh, igen itt felmerülhet, hogy micsoda „finnyás liba”, hogy nem eszik meg bárhol, bármit, de ennek nem kis jelentősége néhány soron belül kiderül. Egy hintaszék, és egy pianínó is kukucskál a csomagtartóból, a két ruhával teli táska mellett. Egy háromlábú bot, a Forest Gump filmből „ismert” és hasonló fém – műanyag járógép az állások gyakorlásához. Sejtem, hogy itt még kedves olvasó fennakadtál a hintaszék és a pianínó mondatnál, megértem, de nehéz is szavakba öntenem azt a szabadságot, amit a kerekesszékben ülés helyett, a hintaszékben élek át. Semmi elektronika, csak manuális mozgás, a két kis lábammal „hajtva”. Megnyugtató és kikapcsolódásra nagyon is alkalmas. A pianínó pedig edzés a hangokkal lelkemnek, és kezemnek. Amolyan játszva fejlődés gyermeki énemnek. Több mint egy tized éve nem mozgott rendesen a bal kezemen a gyűrűs ujjam, ezért is hagytam abba a zongorázást gyermekként. Majd férjem nemrég olvasott egy stroke által féloldalra lebénult zongoristáról, akinek orvosai azt javasolták, hogy játsszon tovább, hisz nagy esélye van arra, hogy a jól működő keze, megtanítja mozgásra a másikat is idővel. Bevált, s nálam is. Férjem ennek tükrében, néhány perc gyakorlásért, képes össze és szétszerelni bárhol, bármikor a pianínót, és tartó lábait, hisz minden fejlődés aranyat ért. Akkor még ott vannak a "gyermekeim". Te döntesz és a Lélekkód című könyvek, hogy bárhol, bárkinek tudjak adni, útközben. Azt hiszem hirtelen ennyi, amit megemlítenék a kocsi tartalmából, de ugorjunk is előrébb egy kicsit az időben, hisz még itt időket tudnék eltölteni a mit, miért „rovatban”.

12.jpg

                           ( Valahogy így képzeljétek el a tömött autót... :) 

Néhány nap pihenés után kezdődött a kalandtúra… Siófokon összepakolva, már indulva hazafelé Budapestre egy halom szennyessel a kocsinkban, de annál kevesebb hellyel üzenetem érkezett a harkányi fürdő vezérigazgatójától, hogy vár minket a hétvégére a megbeszéltek szerint. Csakhogy a megbeszéltek kicsit mindkét oldalon elcsúsztak, mint fixálás és így az utolsó pillanatra maradtak, de éljen a spontaneitás, irány egy szuper kezdeményezés megvalósítása. Miszerint „kerekesszékes szemmel” teszteljem le a harkányi gyógyfürdőt, hogy tudják, gyakorlatban mi működik, és mely területekre fordítsanak nagyobb figyelmet, esetleg korrigálást. S itt a kulcs, a gyakorlatban rejlik, és ez kimondottan tetszik. Hisz annyi hely van „akadálymentesnek” kikiáltva, de közel sem az, s olyan banális hibákkal tarkítva, hogy az sokszor a düh helyett inkább már megmosolyogtató…

Az idő közben beborult, de útnak indultunk a két órás útnak hat óra környékén. GPS belőve és irány! Oh, ezt én így milyen könnyen mondom ki, és írom le, pedig mennyi munka rejlik egy „irányban”, főként férjemnek, Sándornak, aki egész nap mindenben segít nekem. Itt értsd, hogy tényleg mindenben. Most csak tekintsünk az indulásra. Átülés a kerekszékből, beemelés, igazgatás, kitámasztás, nadrágbarázás, bekötés, kerekesszék berakása, kicentizés a csomagtartónál… és még sorolhatnám, mi minden szükséges „csak” egy gyors spontán induláshoz. De lényeg, hogy úton voltunk jó kedvűen. Mígnem rájöttünk, hogy nem vezet autópálya Siófokról Harkány felé, s a mi állandóan felforró hűtővizes autónk motorja sem kedveli a hegyes utakat, főként az akkora már szakadó esőben, sötétben, úgy, hogy a kaland kedvéért a fényszórónk korának való tekintetben kétméternyi fényt is alig ad. Éles kanyarok, kacskaringós csúszós kivilágítatlan hegyi utak, mind ezt a biztonság érdekében gyök kettővel… Innentől vált számomra a kaland, félelemmé. Minden egyes nagyobb településre érve, hol néhány lámpa „színesítette” az útszéleket fellélegeztem, majd újra összeszorult gyomrom, mikor „elfogytak”. Percekig csukott szemmel mentem, s mikor mégis rápillantottam a GPS tervezett érkezési időre félelem fogott el, még majdnem egy óra így? Majd eljött mindkettőnkben az a pont, hogy kész, nem megyünk tovább. A legközelebbi panzióban megszállunk, ha akadálymentes, ha nem. Ha kell, ölben felvisz a századik emeletre is Sándor, de legyünk biztonságban. Már kilenc órát ütött az óra. Interneten rákerestünk a legközelebbi panzióra és irány oda. Nem nevezném meg, de nem is ajánlanám senkinek. Jéghidegek voltak a falak, több óra kellett volna, hogy felmelegedjenek, a mi kis mobil olajradiátorunkkal. Így végül a szakadó esőben, a már majdnem újra felforrt hűtővizünkkel ott álltunk Pécs külvárosában, hogy hova tovább? Csak egy meleg helyre és biztonságra vágytam, kimerülten. S végül tárcsáztam a fürdő vezérigazgatóját, hogy bármennyire is szeretnék megoldást találni és megérkezni, de elfáradtam. Benne volt a pakliban, hogy érzékelteti velem a hívásnál, hogy túl sok gondot, és szervezést igényel számára az „akadálymentes tesztelés”, de meg kell valljam, nagyon kellemes meglepetésben részesültem. Ő is az az ember, a gyakorlatban is, hogy a megoldásra koncentrál a kifogás és a „baj” keresések helyett. Gondolkodásban is akadálymentes! Néhány percen belül a „pokolból” a „mennyországba” varázsolt minket és elintézett mindent. Vártak minket egy akadálymentes hotelben. Ágy, meleg, biztonság, pihenés! Így kerültünk egy új X. ágyba azon a héten. Minden álomszerűvé vált, egy bizonyos pontig…

A „finnyás liba” hibázott. A hotel reggelijét ettem meg, a saját speciális ételeim helyett. Tudjátok, olykor elcsábulok, de nem szabadna…  Nagyon nem, még akkor sem, ha finnyás libának ítélnek meg. Nem az ételükkel volt gond, velem. Oly érzékeny az utóbbi fél évben a szervezetem, hogy néhány falat, a szervezetemnek nem tetsző étel (olaj, zsír, margarin, paradicsom, glutén, tejtermék… stb.) után azonnal fulladni kezdek, mintha eltömítenék a légcsövem és levegő helyett csak sípolok és sápadok. Az a fél óra… nem is szeretnék rá emlékezni. Küzdés, küzdés, küzdés. Nem akartam lemondani a beígért programomat, nem akartam bevallani, hogy rosszul vagyok, hogy nem megy… nagyon nem akartam, de a levegőért küzdésben, elfáradtam. Csak haza akartam menni. Magamra zárni az ajtót Sándorral, és pont nem azt csinálni… jó-jó ezt most ezt nem hagyhattam ki… :) Ott és akkor belefáradtam megint. Az állandó küzdésbe. A millió dologra való figyelésre. Már a kocsiban ültünk újra. Potyogtak a könnyeim a napszemüvegem alatt. Rajtam volt, pedig nem sütött a nap. Csak elbújni akartam.

Aztán útelágazáshoz értünk. Balra Budapest, egyenesen Harkány. Megálltunk az út szélén. Ott volt a pillanat, a döntés pillanata. Ami mindig van! Döntés, hogy mit hozok ki a pillanatból, a helyzetből. Egy, megyünk haza és „beleélem” magam a rosszul vagyok, szegény kislány szerepbe, aki pihenésre szorul. Vagy! Kettő, kihozom a legjobbat ebből is, és igenis jól érzem magam. Összeszedem magam és minden ellenére nagyon jól fogjuk magunkat érezni, hisz nem kizárt, hogy ott is vár ránk egy életre szóló élmény, feltéve, ha nem zárom magamra a szobaajtót…

13.jpgDöntöttünk, kihozzuk a legjobbat, és nem fókuszálunk a nehézségekre, az már elmúlt. A levegő jön. Menjünk…!

…  és milyen jól döntöttünk, de erről a folytatásban mesélek majd. Addig egy kis ízelítő a harkányi fürdő teszteléséről, ami épp inkább az élvezet vonalat képviseli, mint a kemény munkát, de tessék nekem elhinni, az is volt. 

Aki lemaradt: Vannak már olyan írásaim, posztjaim, különleges eseményeim, amit csak is kizárólag a privát levezőlistámra feliratkozók láthatnak, olvashatnak. Ezzel is szeretném személyesebbé tenni Veletek a kapcsolatot, akár csak a "Most est Mosolykával" programsorozattal. Az alábbi linken feliratkozhattok most, ha részesei szeretnétek lenni a "privát" gondolataimnak, programjaimnak, írásaimnak.

Privát feliratkozás: IDE KATTINTVA  (Ennek a blognak a folytatását is elküldöm, hogy ne maradj le a végéről... :) 

Legfelső fotó: Csányi István