Hogy lettem túl szirupos, és látszólag üresedő?

Avagy, ami eddig kimaradt.

feladod.jpgTöbb, mint hat évvel ezelőtt, elsősorban azért kezdtem el kinyitni életem kapuját tágra, hogy belássatok, mi van a látszat, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” mögött. Szerettem volna kitisztítani a képet, egy reálisabb Fannyt (később „Mosolykát”) adni. Lemosni magamról, hogy egy mindig mosolygós kislány vagyok, akinek mindene megvan, és csak úgy a popsija alá tolnak mindent, és életem legnagyobb problémája, kihívása, hogy melyik ruhát vegyem fel, pontosítva, melyiket adják rám. Kezdetben lépésről, lépésre, bejegyzésről, bejegyzésre rajzolódott ki a kép, hogy mit, hogyan csinálok. Az akkori fő célom volt egy külföldi terápia anyagi fedezetét előteremteni. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy miért oly fontos az az esély, mekkora értéke van egy napnak, mikor még mozgok, lélegzem, csak úgy érezhető át, ha velem lélegeztek, éltek, megéltek, átéltek dolgokat.  Így elkezdtem írni, mesélni, majd tisztázódott, hogy a kerekesszékembe még nem egyedül ülök bele, vagy hogy miért ülök benne. Az, hogy az ágyban éjszakánként akkor még édesapám fordított meg, hogy van, amikor a kilakoltatás szélén voltam, tudok sírni, s általában imádok élni, de olykor elfáradok. Meséltem arról, hogyan jutok el a munkahelyemre, milyen mikor bőrigázva érkezem haza boldogan, vagy sírva kérek segítséget, mert nem értem időben a mosdóhoz. Sajnálat helyett sokkal inkább azt szerettem volna, hogy egy másik nézőpontba kerüljek. Együtt örüljetek velem egy sikeres randi után, vagy együtt izguljunk, hogy hoz-e eredményt az újabb kezelés. Sírjunk, ha fáj, de tudjuk mi a cél. Kemény munka volt mögötte nem csak nekem, de sikerült.  

(Fotó: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita)

Azzal, hogy akkor kinyitottam az ajtókat, mások is beengedtek oda, ahol előtte annyit csengettem. Egy idő után nem csak beengedtek, de ők hívtak. Volt, ahova szívesen mentem, máshova be sem tettem volna a kerekeim. Jöttek új emberek, barátok, segítők az életembe az eddigiek mellé. Újabb kalandok, sikerek, fájdalmak, kihívások. Egy ideig tovább írtam mindenről a magam nyílt, olykor sajátos humorával. Aztán egyre ritkultak az írásaim, majd végül elenyésző lett, és hagytam magam elcsábulni a közösségi oldalnak, s a velejáró gyors, és könnyed kommunikációnak. Néhány perc alatt több ezretekkel léphetek kapcsolatba, oszthatom meg a gondolataim, mutathatom meg a megörökített pillanatot.  A blogolás nem erről szólt. Számítógépen hosszú pötyögéssel töltött órák, szerkesztések, alakitatások után született meg a történet képekkel színesített végleges formája. Míg a facebook oldalamat telefonról bárhonnan frissíthettem. Elcsábultam. Gyors kommunikáció, könnyed gondolatok, felszínek, de gyors reakciók, lájkok, megosztások, kommentek. Imádtam, és sokan ezt imádjátok Ti is. Beszippantott. Továbbra is beszéltem én majdnem mindenről, de nagyon nem mindegy, hogy valamit néhány száz karakterbe tömörítettem, vagy nem sajnáltam tőle az ezreket sem. Viszont a nyúl, a gond nem ugrott ki a zsákból, mert érkezett a Te döntesz című könyvem, ami még a blogot is überelte a maga eddigieknél is nagyobb őszinteségével, eddig sehol nem olvasott életem történeteivel, titkos könnyeivel, magam motivációval, és a nélkülözhetetlen humorral a legmeglepőbb helyeken is. 

tedonteszdedik.jpg Sokatok úgy érezte, a könyv olvasása közben mintha ott lettem volna mellette egy jó barátként, s együtt ültünk volna fel az élet hullámvasútjára, melyben sokszor összeértek a szálak egy-egy élethelyzetben. Hatalmas siker lett a könyv. Bestseller. Míg a könyv repült a maga tűzijátékokkal teli, díjak tengerén, addig én a háttérben elvesztem, de a mosolyom segítőtársként ebből mit sem engedett kiszivárogni. Egy kis erdő közepén levő faházba vágytam, mit madarak csicsergése vesz körbe wifi helyett. Hol patak van, de térerő nincs. Kandallóra vágytam, melegre, és arra, hogy megtaláljam magam, azt, hogy hol hagytam el a boldogságot az örömben. A posztok erről nem árulkodtak, maximum rejtve lehetett látni az arra nyitottaknak.

f_s_eskuvo.jpgAztán derült égből megérkezett életembe egy társ, mi több, a társ. A csupa nagybetűs társ. Mintha minden felgyorsult volna. Két hét alatt összeköltöztünk, volt egy autóbalesetünk, egy hónap múlva esküvőnk. Sándor megihletett egy újabb, és egyben teljesen más stílusú könyv megírására. Lélekkód „gyermekemnek” közel sem adtam akkora hangot, mint az elsőnek, mert az akkor több száz megjelenésbe, interjúba, könyvbemutatóba, siker cunamiba majdnem belehaltam. Második könyvem csendesebben aratott sikert, de természetesen volt, aki hányt tőle. A betűk mögötti tartalom főként a gyermekeknél, szüleiknél ért el a szívig, s azoknál kikben még felnőttként is él a gyermekei nyitottság. Az együttélés, az élet, a nem tervezett történések annyi új dolgot hozott nekem, neki, nekünk. Megnéztünk néhány mentőt belülről, befogadtunk a családba egy oxygénpalackot, megtanultuk kezelni a fulladást. Veszekedtünk, sírtunk, nevettünk, tanultunk, fejlődtünk, de mindeközben mindig szerettünk. Egy botra támaszkodva, járógéppel a lábamon megálltam négy percet, s életemben először állva öleltem meg Sándort, úgy igazán belé bújva. Eredmény kemény munkával jött, de volt, ami ment. Volt, aki eközben ment.  A sok barátból hamar kevés lett. Jöttek az ítéletek, az elvárások. Nem bántam senkivel ugyanazzal a figyelmességgel, mint azelőtt. Életembe talán először magamra kezdtem figyelni, a lelkemre, s több energiám ment magamra, a fejlődésemre, mint másra. Ezenkívül csak fürödtem a pillanatban, az ölelésben, Sándor szeretetében. Aztán már nem is volt egy idő után annyira kire figyelnem. Néhányan maradtak a barátok közül, de hálás vagyok, hogy volt aki átlátta, hogy egyszerűen csak végre élvezem, megélem a pillanatot, s a fejlődésemre fordítom mindazt az erőt a motiváló társammal, amit örömmel adtam másoknak addig. Közben oly jó volt az is, hogy a kettő, végre eggyé lett, hogy a másik felem, felemre talált. Hogy valakinek tökéletes vagyok a hatalmas púppal a hátamon, a deformitásokkal a testemen, a mindennapi feladatokkal, kihívásokkal együtt. Egyszer úgyis elmúlik a rózsaszín köd, aztán kilátok belőle. Eltelt két év, elmúlt.


A szeretet és az elfogadás viszont nem múlt el, Sándor maradt, s a vele megélt boldogság is, olykor kihívásokkal tűzdelve. Mikor feleszméltem a magam körüli változásból, bár kis lépésekkel, de elkezdtem, újra figyelni másokra is többet. Azóta is ezt teszem, de azóta sem írtam erről bővebben ötszáz karakternél. Időközben megszületett a PillanatCsillag leendő filmünk ízelítője, ami nem csak egy love story, hanem a valóság, és ami mögötte (mögöttünk) van. Majd az életbe való visszatérésemet, egy életből való elutazás törte meg. Másfél hónapos intenzív remény, küzdelem, és fájdalom után Apcusom elutazott a Földről. Kislányból, az ő kicsi kislányából felnőtt lettem már anya, és apa nélkül. Ebben az időben egyetlen egyszer tudtam írni, de azt is inkább azért, hogy erőt merítsek belőle. Ahhoz, hogy erről az időszakról meséljek vennem kell egy hatalmas levegőt. Fogok, de még nem most. Felborult az életem utána, s még most sem állt helyre minden, de jó úton vagyok. Elköltöztünk, napi minimum másfél órát, de van, hogy ötöt töltök/töltünk azzal, hogy fejlődjek fizikálisan. Olykor pokoli nehéz, de vannak nagyon szép pillanatok, mikor a gyümölcs előkukucskál. Ez egy csapatmunka, amihez mindenkinek erőre, és türelemre van szüksége. Erőre, türelemre, hogy századszorra is átmozgassanak, megemeljenek, átrakjanak, rám adják, levegyék.

Ahogy mindannyiunk posztjai mögött sok minden nem látszik, - sokszor csak a valóság marad ki - úgy azt sem látod, hogy most ültem vissza a fotelbe (ültettek vissza), mert néhány perce összepisiltem magam az írás közben. Nem átvitt értelemben, nem a nevetéstől, s nem is túlozva. Egy fotelben ülve, ha lyukas a nadrágod középen, ha nem (szándékosan kivágva, bár ezt, ha olvastad a Te döntesz könyvem tudod :) ), tanulva a helyzetből nem próbálok meg többet egy fesztivál pisilővel könnyíteni magamon, mert be kell ismernem a kerekesszékben megy ez gördülékenyebben. Igen a legtöbb nadrágom kivágom, s egy héten legalább háromszor segítenek nadrágot cserélni, megfürdetni, mert félre ment, aminek abban a szép élénk színű pink fesztivál pisilőbe kellene mennie. Persze ezt állapotként nem jelölöm meg a facebook oldalon, hogy „áldottnak érzem magam: - Bepisiltem”.

pillanatcsillag.jpg

(Pillanatképek a film ízelítőjéből )

Visszatérve az íráshoz, hogy miért szedtem elő ezer éves kőbaltához hasonlatos, régészeti példányú laptopomat? Szeretném visszaidézni az érzést, a hangulatot… Tenni, mit akkor több, mint hat éve tettem. Előugrott a nyúl a bokorból, kijött a zsákból a "gond". Zúdult a kritika, jöttek a kavicsok, a leiratkozások. Azzal, hogy egy ideje nem írtam, inkább csak szösszeneteket újra lehetőséget adtam a felszíni ítélkezésre, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” kirajzolódására. Persze vannak, akik látták továbbra is fáktól az erdőt. Most viszont a mindig mosolygós kislány kép helyett, a gyászmarketinget végző, pénzéhes, csilli-villi, szirupos, üresedő képből szeretnék újra én lenni. Mert nem ez vagyok. Ott él bennem - már a lány helyett inkább a nő- , aki igenis tudja honnan jött, mi az érték az életben, s hogy mi a célja. Figyelmen kívül hagytam valamit. Nem tápláltam a lángot eléggé, s mégis azt szerettem volna, hogy égjen a tűz. Bár látszólag továbbra is nyitva állt az ajtóm előtted, de valójában csak kulcslyuknyit láttál. Így újra nyitom életem eme fejezetét, s néhány száz karakter helyett, ezrekre emelem vissza a terjedelmet. A kritikát, és a néhol kemény stílust köszönöm, még, ha annyira fájt is, és volt mit igazságtalannak éreztem. Napokig tartott mire összeszedtem magam, visszamásztam a mélyről, de úgy érzem észrevettem, amit kellett. 

naposfanny.jpgJelenleg az orvosilag jósolt tizennyolc év helyett, már huszonhét éves vagyok. Még mindig kerekesszékben élem napjaimat, de továbbra is azt gondolom a gyógyíthatatlan csak egy vélemény. Fejlődöm fizikailag, lelkileg. Apcusom helyett, férjem, Sándor fordít még meg az ágyban. A magyar törvények szerint nem vagyunk házasok, szertartásunk indiai volt. Budapestről, Siófokra költöztünk, egy lakásba, amin van hitel. Sándor nem dolgozik másnak, másnál, ehelyett mellettem van huszonnégy órában, és segít, hogy éljek, hogy az álmaimnak élhessek, fejlődhessek. Apukámon kívül férfit így még nem láttam gondoskodni, takarítani, mosni. Asszisztens helyett van, hogy helyettem ő adminisztrál, szerződést köt, tárgyal, közben egy teljesen új vállalkozást épít, mellette életre hívja a Mosolyka Most Alapítványt, hogy majd helyett, most tegyünk magunkért, másokért. Szeretné, hogy idővel csak a fejlődésre koncentrálhassak, meg arra, ami boldoggá tesz. Hajat fest, nem magának, nekem. Zseniálisan copfoz, tudja melyik harisnyához, mit vennék fel, tampont vesz. Én már imádott közalkalmazotti munkám helyett, saját céget vezetek, motivációs előadásokat tartok cégeknek, vezetőknek, iskolásoknak, de még ovisoknak is. Olykor előadásom előtt néhány perccel fejezem be a sírást a mosdóban, vagy az autóban. Azóta sem mosolygok mindig, és személyesen továbbra is olyan nyíltan beszélek bármiről, mint más arról, hogy mit evett reggelire.

71873_979574892108243_722115299504136993_n.jpg

Egyszerűen azt gondoltam, hogy lespórolhatom az időt a hosszabb írássokkal, s felhasználhatom magamra, a fejlődésemre, férjemre. Tévedtem. Ha valós(abb) képet szeretnék adni magamról nem elég morzsákat láttatni. Így visszatérek a gyökerekhez, a bloghoz, melyet kezdetben csak néhányan olvastak, főként csak az ismerőseim. Nem sajnáltam napi több órát pötyögni, évek kellettek, de a csúcson volt, hogy több, mint fél millióan olvastátok. Szeretném, ha újra közelebb kerülne az online morzsák a valósághoz, így teszek érte.

allask.jpgVégezetül, mivel már lassan hat órája írom, szerkesztem azt, amit te csak néhány perce olvasol, és ma még „csak” tornáztam, és írtam, a hamarosan határidős adóbevalláshoz nem is nyúltam, mára zárom soraim azzal, hogy köszönöm, hogy rám szántad az értékes idődet, remélem legközelebbi írásomra is nyitott leszel. Köszönöm, ha bármi reakciót, visszajelzést adsz nekem. Ha segítesz, hogy a morzsák helyett ismét szeletek is eljussanak belőlem megosztásoddal. Továbbra sem azt szeretném, hogy minden, mindig rólam szóljon, de magammal, történeteimmel tudom megmutatni, amit szeretnék. Akkor hat évvel ezelőtt feltettem arra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy az izomsorvadás, s bármi pokoli dolog nem szabad, hogy kedvemet szegje hosszabb időre, mert az életben annyi szép, s csodás dolog van picit elrejtve. Feltettem arra, hogy gyógyuljak, hogy ezáltal Te is nekivágj a maratonnak, még ha hiányzik is az egyik végtagod, vagy hogy tedd azt, amit szeretnél, a kell helyett. Éljünk az álmainknak. Klisé, vagy nem, de erről nem beszélni szeretnék, hanem ezt továbbra is, újra megmutatni. Kitartani a célom mellett, és egyszer tényleg táncolni a két lábamon szilveszterkor az asztal tetején. Álmok, nagy álmok? Miért ne? Az esélyét megadom, de már boldogság, ha lélegzem, ha még élek, s ha nem tudok egyenlőre rámászni Sándorra, boldogság, ha cirógathatom helyes arcát, s van erőm fogni kezét.

(Fotó: Goti Photography) 

Ha szívesen teszed, azzal támogathatod munkámat, fejlődésem, ha a weboldalamról választasz magadnak, vagy rendelsz szerettednek egy-egy motiváló könyvet, vagy mosolycsaló apróságot. Öröm lehet annak, aki kapja, nekem segítség a mindennapokhoz. Születésnap, ünnep, csakúgy, köszönöm, ha eszedbe jutok, s a plázák helyett a mosolyka.com-ról vásárolsz. Így máris két embernek varázsolsz mosolyt az arcára :)  

Ha szívesen olvasod következő bejegyzésem, fel tudsz iratkozni „Privát levelezőlistámra” IDE KATTINTVA, hogy még frissen megkapd.

Viszont, ha olvasnád, de semmi kedvezményes könyvajánlatot, akciót, vagy előadásom időpontját, pluszt nem szeretnél kapni, csak küldj egy mailt nekem a mosolyka.f (kukac) gmail.com címemre, s csak is kizárólag a bejegyzést küldöm Neked olvasásra.