* Az érzékenyítő programsorozat az EMMI (Emberi Erőforrás Minisztériuma) támogatásàval valósul meg, s így az iskolák díjmentesen vehetnek rész az előadásomon országszerte.

2015. december 

Tegnap este már majdnem éjfélt ütött az óra mire hazaértünk Budaörsről, Siófokra. Előadásom volt a pillanat értékéről. Mindent mondhatni az autóban hagytunk a ház előtt, irány az ágy! Ez igaz lenne, ha éppen aznap nem csak ebédelek, s azok a finom parmezánbundàs csirkemell csikok pürével el nem csábítanak. Így egy aprócska kítérővel meglátogattam a konyhát, és megvallom semmi lelkiismeretfurdalásom nem volt a "hatutánnemeszünk" elvben. Mert az én elvem, ha már megeszed, legalább élvezd! Azt tettem. Majd egy szolid, de annál határozottabb mozdulat Sándor egy újságpapír fecnit nyomott a kezembe nem kis célzással. Egy énekes fél éves visszavonulásának végéről szólt. Felismerte, hogy bedarálta a pörgés, sem magára, sem a családjára, az alkotásra nem jutott ideje. A csendesebb időben több új dalt is írt, visszatért belé az élet. A célzás betalàlt, észrevettem, hogy lassan két éve megyünk, utazunk, előadást tartunk, másoknak segítünk, de úgy igazán magunkkal nem foglalkozunk. Az utóbbi időszakban ugyan nem kommunikáltam, de mégis oly sokat dolgoztam, dolgoztunk a háttérben. Az a fránya rutin, az nyír ki mindent. Mikor már csak csinálod, de nem veszed észre közben a szívárványt melletted. Bár szerencsére idáig még nem fajult a dolog, de éppen idejében érkezik a nyugisabb időszak. Most is éppen reggel fél 7 óta kereken vagyunk. Siófok, Szeged, most meg ismét Budaörs. Eddig csak ma közel 400 kilométert mentünk, és még vár legalább száz. Tegnap felnőttek, ma ovosok is várnak. Délben gimisekkel 'randiztam' Szegeden, érzékenyítő programsorozat keretében, melyet az EMMI támogat, így díjmentes az iskoláknak. Most pedig ha nőies, ha nem, patakokban folyik rólam a víz, azt hiszem túlöltöztem a hirtelen nyárhoz. Imádtam ma Szegedet! Köszönöm Nektek! Éppen csak leálltunk a suli előtt, mire egy hölgy vett észre, s jött lelkesen. - Éppen olvasom a Te döntesz könyved, tényleg letehetetlen. Majd belátogatva az előadás előtt a Mars téri piacra egy másik néni mosolygott, s kerdeze: - Te vagy az Mosolyka? Nem lájkoltalak az interneten, de olvaslak. Mindezt egy közel 70 év körüli néni, aki ismeri a lájk szót, kitől végül egy nagy virágcsokorral, s egy nagy puszival gazdagodtam, s még csak fél órája voltam Szegeden. A gimisekkel élmény volt, ma én akartam nekik adni, de én kaptam tőlük. Élményt. Kezdetben meg kellett őket nyernem, főként a fiúkat, akik alig várták, hogy vége legyen a kötelező programnak a (még) kerekesszékes lánnyal. Aztán némi rapid "randi" kérdezz-felelek után rájöttek, hogy nem a "jajderossznekem" történtek következnek, hanem sokkal inkább az élet valójában, amiből mi döntjük el, hogy mit hozunk ki. A kezünkben a lehetőség, hogy valamit feladunk, vagy megcsináljuk. Ha elestünk, felállunk-e, vagy inkább siránkozunk. Bár olykor sírni is jó, de kérdés meddig? Végül az a tapsvihar, s figyelem a 'menővagyokszarokmindenre' fiúktól is feltöltött. De legfőképpen az, hogy egy gimis fiú oly örömmel fogadta el ajándékba Te döntesz könyvem, mely mellé egy puszit is kért, miközben a másik selfit készített velem. Azt hiszem a 'szerelem' kölcsönös volt, mert az óra után nem rohant többségük haza, ahogy én tettem régen egy matekóra kicsöngője után azonnal.

(Közben felfüggesztettem az írást, míg bementem az ovisokhoz)

Végül szegedi utunkat az Oldies étteremben zártuk, ahol a két lépcsőn felrepített Sándor, Árpi (aki ma besegített Sankónak a vezezésben, hogy a derekàt kíméljük) és egy jóképű, kedvesr pincér. Akit egyúttal hamar ki is kérdeztem, mit ajánl, ami tejtermék mentes. A kulináris élvezeteket sokáig nem élvezhettük kint a teraszon, mert időpontra, a következő előadásra vissza kellett érnünk Budaörsre, így végül műanyag dobozkàba kerültek az ételek a különleges gusztusos serpenyők helyett. Amolyan kárpótlásként indulásunk előtt egy fiatal lány szólított meg, hogy mindkét könyvet olvassta, szerette, s csak így tovább. Az ebédért köszönet az étteremnek, s "Irén mammmának", akitől kezdtetben a kedves meghívást nem akarództam elfogadni, de csak annyit mondott végül: Most tanulod te is az elfogadást. :) Köszönöm, köszönjük! Miután újabb bő két órát utaztunk megérkeztünk időben az ovosokhoz a családi napra. A gyerekekhez hasonlóan izzadtan, ragadva érkezrem, de ott voltam. Szembenéztem pályafutásom eddigi legfiatalabb hallgatóságával, azt hiszem így még nem izgultam. Legalább negyven kis eleven manó ült előttem, s várt. Miután elkezdtem izgalamam lelkesedésbe csapott. Az az energia, ami bennünk van, amit úgy adnak, hogy észre sem veszik leírhatatlan. Játszottunk, kérdeztek bátran. Jóval bátrabban, mint a felnőttek, imádtam, még ha a negyven felé való figyelem koncentrációt is igényelt. Nem is kicsit. Aztán végül bedobtam a tuti sikert: Lehetett nyomkodni a gombjaim a kerekesszéken. Ami így világított, villogott, dudált. Aztán jött a ráadás: Ki szeretne velem utazni egy kört? Oly sokan libasorba álltak, hogy azon gondolkodtam, hogy vajon hazaérek ma éjfél előtt? :) Mivel elhagyta a számat, hogy mindenkit viszek, aki szeretné, így 'munka' volt. Felvettem a taxis szerepet, és fuvaroztam. Ők meg élvezték, én meg nem számoltam húsz után a köröket, inkább csak töltödtem az édes mosolyokkal. Most már úton vagyunk haza. Sándor vezet, s közben a keszitartóból olykor elővillan egy-egy vaníliáskarika. Imádom, bár nem a régi. Elfáradtam, elfáradtunk. Most csak hallgatunk, ennyi élmény, s utazás, program után hazudnék, ha azt mondanám nem örülök a hétvégének. Örülök, de annak szintén, hogy ma mindezt átélhettem, mert ezt azt jelenti ÉLEK. Az életünk pedig olyan amilyenné tesszük. Mi most ezt pakoltunk bele a képzeletbeli táskánkba, mi a mai napot szimbolizálja, de a holnapiban ott vár egy akupunktúra, mellette egy Chikung óra, s azt hiszem most megfordítom a trendet, én viszem el randizni valahova férjem, Sándort, hogy megköszönjem, hogy van, s hozzásegít a mindennapok csodáihoz. S egy biztos! A randira nem viszek telefont, csak ő lesz, s én ♡

Elütés akad, telefonon pötyögtem, de azt gondolom, aki érteni akarja, annak biztosan sikerül :)

Pusszantás :*

2015. november

Volt idő,mikor meghunyászkodtam. Mikor azért kötöttem kompromisszumot, hogy legyen mellettem egy "társ". Elmondhassam magamnak, s másnak, hogy párkapcsolatban élek. Totál kiszíneztem a fekete-fehéret, bele láttam mindent mi ott sem volt. Kapaszkodtam abba, ami közel sem volt oly jó, mint hinni akartam. Nem értékeltem magam annyira, hogy kimondjam - elsősorban magamnak - , hogy lehetne ennél jobb is. Egyenlőbb, ahol valóban társ a társ, s nem csak egy állapotjelzés, nem csak egy jelmez párkapcsolat. Nem bánom, ne szidom magam, hogy milyen hülye voltam akkor, mert ez is egy lecke volt. Az önértékelés leckéje. Tudni, hogy az is az én döntésem, hogy beérem-e a lagymatag, de szépnek mutatott kapcsolatommal, vagy tovább lépek, s nem félek, hogy nekem csak ilyen juthat. Merek lépni, s megadni az esélyét annak, hogy egy olyan nagybetűs társra találok, akit nem kell színezni, aki még ha másnak nem is tökéletes, de számomra a legtökéletesebb. Amikor már nem a másikat színezzük, hanem egymás életébe varázsolunk színt, az az igazi. Ő az igazi <3

2015. október

Köszönöm, köszönöm, köszönöm <3 Oly jó volt Veletek!

„Mosolyka színes egyénisége az első perctől magával ragadta a pedagógusokat és a gyerekeket egyaránt. Természetességével, humorával mindenkit lenyűgözött. Az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködtünk, a másikban azonban már felszabadultan nevettünk.

Nem láttuk a kerekesszéket, csak egy elbűvölő, életvidám fiatal hölgyet, aki közel hozta és újszerűen mutatta be a mozgássérültek, a hátránnyal élők mindennapjait.