Rengeteg dolog futott át az agyamon tegnap, miután eldöntöttem, hogy aznap egy újabb „akadályt” leküzdök és tovább szélesítem határaimat. Fejest ugrottam az őrültségbe? Lehet, de úgy éreztem mennem kell. Ha mindet elfogadtam volna, amire elvileg nem vagyok képes, akkor a négy fal között ülnék... 

Többen próbáltak óvni, lebeszélni róla, de engem annál inkább hajtott a vágy, hogy megküzdjek a metróval. Egy olyan dologgal, ami milliók számára könnyedén elérhető és a legnagyobb busszúságot az okozza talán, ha elmegy az orruk előtt és várni kell néhány percet.

Kerekesszékkel más a helyzet. Egy hatalmas kihívás és valljuk be életveszélyes mutatvány, de mégis ott lebegett a szemem előtt, hogy megcsinálom, képes vagyok rá.

A 9. kerületi Tűzoltó utca volt a cél Lőrincről. Az autó, amivel mentem volna, indulás előtt nem sokkal lerobbant. Az idő pedig egyre jobban fogyott a Pace Palmers koncertjének kezdetéig. Döntenem kellett. Körbe BKV-zom a várost alacsonypadlós járművekkel, minimum három átszállással, ami általában két órát igénybe vesz a ritkán járó akadálymentesített autóbuszokkal vagy nekivágok az ismeretlennek. Az utóbbinál döntöttem. Háromnegyed óra alatt simán beérhetek és még a koncertről sem maradok le. Irány a 3-as metró!

Annus és Tomi már vártak rám a Corvin-negyed környékén… Már csak egy másfél órám volt a kezdésig, mikor felhívtam őket az őrült és spontán elhatározásommal.

Nyitottak voltak. Bár mindnyájunkban ott volt egy pici aggódás, hogy hogyan jutunk fel a velem együtt 150 kg-os elektromos kerekesszékkel, de közben a nincs lehetetlen is ott lebegett a szemünk előtt.

Mielőtt nekivágtam az útnak felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, hogy felmérjem a terepet, esetleg valahol nem könnyebb-e kijutnom a metróból. A hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, azonnal felhívta a metró fődiszpécserét, majd vissza is hívott.

Tájékoztatott, hogy esélytelen bárhol is feljutnom. Mindenhol lépcső és mozgólépcső akadályoz. Különben is a metró vezetősége azóta jajveszékel, hogy életveszélyes vállalkozás lenne, nehogy megpróbáljam. Majd a legnagyobb segítő szándékkal a hölgy egy akadálymentes útvonalat kínált fel buszokkal a célpontig. Megköszöntem a kedvességét, de közben már pontosan tudtam, hogy már biztos, hogy nekivágok. Már csak azért is, mert azt mondták, hogy esélytelen meg hátha eljut végre az illetékesekhez, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében. (Itt halkan jegyzem meg, már azzal is boldog(ok) lennénk, ha valamelyik csomópontban ki tudnánk szállni akadálytalanul és nem csak be egy! helyen.)  

Egy alacsonypadlós busszal már úton is voltam Kőbánya-Kispest felé, ahol elvileg lifttel könnyedén lejutok a metróhoz és fel is tudok szállni. Még nem próbáltam, így nem tudtam mi vár ott rám pontosan, mert sokszor, ami elvileg akadálymentes közel sem az…

Hamar rátaláltam érkezés után a liftre, aminek a gombja ugyan lejjebb van, mint az átlag, de elérni pont nem értem el. Szerencsémre pont jött le vele valaki, így gyorsan begurultam. Majd ott álltam benne, hogy most akkor be kéne nyomjam hova is szeretnék menni. Nem fértem hozzá, így az egy négyzetméteres helyen megfordultam és hosszas próbálgatás után végre felvillant a gomb. Vette az adást. Míg felértem tipikus nőként igazgattam a frizurám a tükörben, amit viszont sikerült jó szintre rakni, én is láttam magam benne. Aztán át a felüljárón, még egy lift és már meg is érkeztem a metróhoz, ami épp akkor érkezett elém. Egy férfit megkértem, hogy a szintkülönbségen segítsen át és már fent is voltam a járműn. Boldog voltam, hogy addig minden nagyjából könnyen ment, de pontosan tudtam, hogy még nem örülhetek teljesen, mert a neheze még hátra van.

A sok szomorú, szenvedő tekintetű ember között az én szám mégis fülig ért, mert talán furcsán hangzik, de élmény volt utazni. Könnyedén felszállni és gyorsan megérkezni a célhoz, az addigi két órás, hosszú várakozások után. Egy pár percre teljesen szabadnak éreztem magam, határok nélkül.

A Corvin-negyednél egy hölgy segített kiszállni, s közben a kezében maradt a bal lábtartóm. „Jól” folytatódott, de még is nevetve nyomtam Tomiék kezébe, hogy tegyék légy szíves vissza.

Irány a mozgólépcsőn fel. Egyre jobban vert a szívem, elöntött az adrenalin. Körülbelül ezeket mondogatta a kis hang a fejemben:

„Huha, biztos, hogy én ezt akarom? Persze, hogy akarod! Ne félj, megcsináljátok! Jó, de hogyan? Elölről, hátulról, oldalasan? Megdöntve vagy nem? Hányan fogjanak és hol? A mozgólépcsőre menjünk fel vagy állítsuk meg? Mi történik, ha leesem? Nem fogsz! Ne félj, mert attól csak rosszabb lesz. Lényeg, hogy itt, meg itt ne fogják meg, mert az labilis, ott a biztos csak. Legyél határozott és biztos magadban. Nem kérdés, hogy feljutsz épségben. Mutasd meg, hogy nem lehetetlen! Képes vagy rá!”

Tomi nyomott egy puszit, Anna megölelgetett és nekivágtunk. Legjobbnak láttuk, ha az álló mozgólépcsőre gurulok fel. Annus pillanatok alatt elintézte, hogy beindítsák nekünk a jobb oldalit, miután rágurultam, Tomi megdöntött, Anna meg elölről fogott. És igen! Úton voltunk felfelé! Hatalmas boldogság volt! Még hogy lehetetlen…

Az utána következő sima lépcsőnél egy lelkes fiú csapat és Tomi ragadott meg, ahogy ők mondták: Űr utazunk!  

Hatalmas élmény volt, hogy megcsináltuk. Amihez nagy köszönet a barátaimnak a Corvin-negyednél tegnap este dolgozó kedves és nyitott BKV dolgozóknak és az izmos fiúcsapatnak.  

Kérlek titeket lájkoljátok, osszátok meg, hátha eljut oda, az üzenet, ahova kellene… :) 

Mosolygok, minden a legnagyobb rendben. Majd történik valami – lehet az bármilyen apró, vagy hatalmas dolog – egyik pillanatról a másikra betelik a pohár, elfáradok. Testileg, lelkileg. Mindazt, amit addig igyekeztem elnyomni magamban, átsiklani rajta, optimistán hozzáállni, az ott villog a szemem előtt. Nem érzem éppen oly erősnek magam, hogy könnyedén nevessek, ha nem tudom lenyomni a kilincset az ajtón vagy felvenni a leesett távirányítómat. Nehezen viselem, hogy némely mozdulat még tegnap ment, másnap meg már nem. Ha belül harmónia van, akkor jöhet bármilyen akadály, könnyedén vágom rá: „MEGOLDOM!” De a „gyenge” pillanatokban nem megy olyan egyszerűen. Sosem érzem, hogy világ vége lenne, vagy feladnám a küzdelmet, csak tudom, hogy szükségem van a feltöltődésre, mint testileg, mint lelkileg. Abban pedig biztos vagyok, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz, és újra kiül a mosoly az arcomra.

Ez évek óta így megy. Jön egy hullám, majd lecsendesül a tenger.

Most sem történt másképp.

Néhány héttel ezelőtt kezdtem nagyon elfáradni, érezni, hogy picit kevés vagyok az izomsorvadás leküzdéséhez. Energiára van szűkségem a harchoz. Egyre több mozgást kezdtem elveszíteni. Ezt a néhány sort nemrég írtam az egyik bejegyzésemben:

„Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.”

Imádom az élet fintorát. Amikor én egy kicsit elfáradok, elém varázsol valamit vagy valakit, hogy új erőre kapjak tőle. Az Angel’s Army klubestjén február „hónap angyalaként” meséltem az életemről. Megnyíltam, sírtam, nevettem. (Erről itt olvashatsz még.) A sorok között pedig ott ült az én Angyalkám, akinek többek között köszönhetően most is újra van erőm küzdeni, hinni a gyógyulásban és menni előre tele energiával.

Erről van egy kis videó összeállítás, mielőtt tovább olvasnál kattints ide

Jelenleg túl vagyok a negyedik kezelésen. Ahol izomcsoportokba kollagénes, homeopátiás injekciókat kapok. A cél ezekkel, hogy életre keltse az izmaimat és segítse a sejtek közötti kommunikációt. Alkalmanként harminc, negyven szúrást kapok. Némelyiknél felnevetek, mert csiklandoz, máskor a lepedőt gyűröm, és várom, hogy túl legyek rajta.

A fejlődés érdekében mindent. Mit számít néhány szúrás, ha közelebb kerülhetek a célomhoz? Így nincs panasz, mert néha fáj. Boldogan megyek és várom a következőt.

Nagy örömmel újságolhatom el, hogy a bal kezemen a gyűrűsujjam újra kezd életre kelni, egyre jobban mozogni. Évek óta csak úgy lógott ott a semmiben, most meg már le tudom nyomni a billentyűzetet is. Most is pötyögök vele. Szokatlan tíz év után, de imádom az érzést és várom a további fejlődéseket.

A kezelésekre Annus barátnőm visz autóval. Látnotok kellene, hogy milyen kalandos, míg eljutunk Lőrincről a budai rendelő ötödik emeletéig.

A kalandokról és az útközben összeszedett igen jóképű segítőkről következő bejegyzések valamelyikében olvashattok.

Addig is mosolyban gazdag napokat Nektek!

u.i.: Ha tetszett, lájkolni ér :) 

Amikor végleg eldöntöttem, hogy nem adom fel a küzdelmet az izomsorvadással szemben, akkor egyúttal egy megegyezést írtam alá magammal…

Azokat a napokat, heteket, éveket, amiket még ajándékként kapok, hasznosan töltöm el, de közben még véletlen sem felejtek el élni. Pontosan úgy, ahogy azt előtte sem tettem, mikor azt gondoltam, hogy ennyi és ennyi van még hátra. Befűszerezek minden élményt azzal, hogy lehet az az utolsó. Nem szomorkodom, élvezem minden pillanatát. Nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az, hogy valamit természetesnek veszek. Mert a holnap az sosem biztos, a most viszont igen! Ezért olykor látszólag őrültségeket csinálok, néha nem mérlegelek, csak megyek a szívem után… Ezek az élmények pedig azok, amik erőt adnak és mosolyt csalnak az arcomra, mikor kicsit elgyengülök. Mikor észreveszem, hogy valamilyen mozdulat nemrég még könnyen ment, ma meg már éppen hogy képes vagyok rá. Akkor, mikor annyi erőt nem érzek magamban, hogy egy poharat megemeljek, pedig szomjas vagyok. Nem akarom beismerni, hogy valami nem megy, ezért más megoldást választok, ahogy azt néhány napja is tettem.

Műanyag pohárban kérem a vizet. Aztán kicsit dühös leszek, hogy miért a könnyebbik utat választom, és miért mondom azt, hogy nem bírom el? Aztán mégis poharat vetetetek le a polcról és átöntöm. Megcsinálom! Mert, ha elfogadom, hogy nem megy, akkor szépen lassan lemondok az életemről, azokról a csodákról, amik itt vannak. A barátaimról, a családomról, a munkámról, a fergeteges bulikról és a táncról…

Ééééés akkor most lássuk csak a múlt szombati estémet. Ez is már bekerül a „kalapba”, ami biztos hatalmas erőt fog adni, ha egy picit is elgyengülnék. Erre is emlékezve majd összeszedem magam, és erőre kapok, mert még sok-sok ilyen élményt is szeretnék belecsempészni az én kis életembe.

Már kapcsolom is be Rihanna – We found love ft. Calvin Harris számát és tekerem teljesen hangerőre, hogy egy picit visszavarázsoljam magam abba a bizonyos szombati estébe.

Hétfőn munka közben megcsörrent a telefonom. Várkonyi Attila (Dj Dominique) hívott, hogy lenne-e kedvem egy váci kiránduláshoz. A körülöttem levő nagy gyerekzsivajban igyekeztem kipuhatolózni, hogy mire is gondol pontosan, majd nagy lelkesen igent mondtam egy éjszakai bulira. Már csak a nagy kérdés az az volt, hogy az utazást hogyan oldjuk meg a 18. kerületből, mivel az én „kis” 100 kilós elektromos kerekesszékem kevés autóba fér el. Attila pillanatok alatt megnyugtatott, hogy megoldjuk.

Néhány nappal később pedig örömmel hívott.

„Nincs kifogás! Szereztem egy kis buszt, amibe bőven el fogsz férni. Elmegyek érted, aztán meg haza is viszlek. Hívhatod a barátidat is. Megyünk és bulizunk egy jót!”

Fülig ért a szám és vártam már a szombatot.

Elérkezett a nap. Hajnali fél hatkor ébredtem, ugyan nagy volt bennem az izgalom, de a korai ébredés oka más volt. Egy első kerületi iskolába voltam hivatalos nyolc órára, ahol közel száz diák várt, hogy Mariettával (ő baleset következtében került székbe) meséljünk nekik miben más és mégis ugyan az az életünk, majd pedig ezt ki is próbálják a magunkkal vitt kerekesszékek és feladatok segítségével. Erről egy másik bejegyzésben fogok tovább mesélni, most visszatérnék az estére. Mire hazaértem az iskolából már délután három felé lehetett. Éreztem, hogy kicsit gyenge vagyok és fáradt is, ezért néhány órára ágyba bújtam pihenni.

Ébredés után még mindig nem voltam 100%-on fizikálisan, nehezen vettem a levegőt, de ekkor jön az a bizony „felelőtlen” döntés, nem törődve a következményekkel. Mentem a szívem után és ki nem hagytam volna az estét. Élni akartam és nem a négy fal között.

Szépen lassan gyülekeztek nálam a többiek, nyíltak a pezsgők, csillogtak a szemek a kedvünk pedig egyre jobb lett. Niki („Hugim”) és Brigus barátnőm felöltöztettek, a fiuk segítségével pedig átraktak a szobai székből az utcaiba és már mentünk is ki a ház elé, ahol várt minket az autó.

A busz, ami pillanatok alatt egy hollywoodi film főszereplőjévé varázsolt minket. Gyönyörű, nagy és nem kicsit felszerelt. Világított benne a neon kék fény, szólt a zene. Útközben felvettük Attilát és a többieket, majd irányba vettük Vácot. Egy igazi party busz lett az autóból, természetesen Ati csinálta a zenét, mi meg tomboltunk, énekeltünk és koccintottunk.

A váci Club Mouseoleumhoz megérkezve még csatlakoztak hozzánk Anna barátnőmék, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Dübörgtek a jobbnál jobb zenék, cikáztak a fények a kerekesszék kerekei pedig átvették a lábaim szerepét. Pillanatok alatt táncra perdültem. Pörögtem, forogtam és minden pillanatát élveztem. Amennyire tudtam a kezeim a magasba emeltem és csápoltam. Egyáltalán nem éreztem sajnálkozó tekinteteket magamon, amit azért más szórakozóhelyeken gyakrabban. Azt imádtam, hogy mindenki közvetlen volt és nyitott. Nem a szék és a benne ülő béna érdekelte őket, hanem én. Könnyedén leszólítottak és gátlások nélkül beszélgettek, táncoltak velem. Nem fogalmaztak, nem gondolkodtak, hogy vajon hogyan kell bánni egy kerekesszékesel. Itt halkan megjegyzem, ha valami nem tetszik, úgy is kinyitom a szám, nem kell engem félteni. Nem áll fent a megbántás veszélye! :)

Attila többször belekiabálta a mikrofonba, hogy „itt van Mosolyka”! Ekkor mindenki tapsolt körülöttem én meg a kör közepén pörögtem a székkel fülig érő szájjal. Tényleg egy fergeteges este volt. Aminek az egyik csúcspontjaként Veca feldolgozásában a Most múlik pontosan című számra a táncparketten lévők mindannyian összeölelkezve, öngyújtók helyett világító mobiltelefonjainkat emeltük a magasba boldogan jobbra, balra dölöngélve.

Bár a cipőm sarka nem kopott le, de a kerekeim azok egész éjjel füstöltek alattam. Hazafelé már nehezen tartottam magam ülve és a fejemet a nyakamon, a non-stop énekléstől már a tüdőm is elfáradt rendesen, de néhány órára felhőtlenül éltem, ezért vállaltam a következményeket, és a veszélyeket, hogy a legyengült szervezetem vendégül lát egy kis betegséget…

A buszban hazafelé csak fokozódott a hangulat, ahol már főképp csak a lelkem táncolt a kimerültségtől, de a mosolyom továbbra is levakarhatatlan volt.

Köszönöm ezt az estét! :)

Fél perc alatt levettek a Bókay Árpád Általános Iskola első osztályos gyerkőcei a lábamról. Ölelgettek, puszilgattak és sorban álltak, hogy ki üljön az ölembe. Nagyon menő volt a kerekesszékem dudája is, ami mondhatni folyamatosan szólt. Elhalmoztak rajzokkal, apró meglepetésekkel és nem utolsó sorban hatalmas szeretettel. Nehéz szavakba öntenem, amit tegnap átéltem a kis manókkal.

Imádom a gyerekeket. Régóta álmodozom arról, hogy egyszer nekem is lesz egy kis rosszcsontom. Bár, ez egyenlőre nagyon távlati dolog, mert jelenleg még saját magamat sem tudom ellátni. Megemelni épphogy egy kilót bírok, márpedig ennél jóval nehezebbek a kicsi babák már születésüknél is. Gyúrok rá, hogy fejlődjek, erősödjek és jóval több mindent tudjak megcsinálni egyedül. Addig viszont annyi gyerkőc arcára szeretnék mosolyt csalni, amennyire csak tudok. Azt, amit tudnék, tennék a sajátomért, másoknak is megadni.

Így jutottam el régi iskolám első osztályosaihoz. Nem először megyek el sulikba, óvodákba és nagyon remélem nem is utoljára. Amíg fizikálisan bírom, mennem kell, mert többek között ez tesz boldoggá.

Nem érkeztem ám üres kézzel. Vittem nekik álmokat valóra váltó varázsbabokat. Mielőtt együtt elültettük volna a picik álmait, elmeséltem a babszem meséjét, amit nemrég írtam. Beleszőttem azt az üzenetet, hogy az álmok akkor válnak valóra, ha hiszünk benne és teszünk is érte. Pont úgy, ahogy a szegény család három gyermeke közül a legkisebb fiú is tette, így a kívánsága, az, amire a leginkább vágyott megvalósult. 

Arra kértem a gyereket hétfőn, hogy másnapra találják ki, hogy mire vágynak leginkább, mi az, ami boldoggá tenné őket és mosolyt csalna az arcukra. Azonnal a magasban volt jó pár kéz, hogy ők már tudják, de mutató ujjamat a szám elé tettem és kedvesen kértem, hogy holnapig őrizzék magukba. Néhány mondatban elmeséltem, hogy miért ülök székben, és hogy én is ebben az iskolába jártam, méghozzá engem is Zsóka néni tanított, ahogy most őket is. Bár ez a hír hamarabb eljutott hozzájuk, már hallottak rólam Zsóka nénitől. Azt is elmondtam nekik, hogy régen, mikor annyi éves voltam, mint ők, rengeteget voltam vízben. Sokat úsztam, pörögtem forogtam az uszodában, mert ott sokkal könnyebb volt minden, mint a szárazföldön. Ekkor Zsóka néni feltette a nagy kérdést, hogy vajon melyik a kedvenc állatom. Hamar érkezett a helyes válasz egy kis tündérarcú szőke kislánytól. A delfin! Kiabálta, majd hozzátette, hogy neki is. Mikor azt mondtam, hogy másnap meglepetéssel érkezem még nagyobb izgalom lepte el az osztályt, mint előtte. Próbálták kiszedni belőlem, hogy mi az, de őriztem a titkot… :)

Miközben a meglepetésük részleteit beszéltük át Zsókával, addig az első padban ülő kislány, Noa lerajzolt minket. Majd egy hatalmas és szoros öleléssel oda is adta nekem. Azt hiszem ott teljesen elolvadtam már…

Az este folyamán még elkészítettem 23 darab kis mosolygós fejes pálcikát, amire ráírjuk majd a nevüket, amit az elültetett álmaik földjébe bele szúrhatnak. Nagyon készültem és vártam a másnapot.

Velem együtt a Duna Tv stábja is megérkezett. A felvett anyagot pedig április 6-án 10 órától láthatjátok.

Mikor begurultam, már az ajtóhoz a kis tündérarcú Emma odalopózott, majd a kis kezéből átnyújtott nekem egy delfines telefondíszt, hogy ezt nekem hozta. Egyszerre szerettem volna sírni az örömtől és felkapni örömömben a kis pöttöm lányt, mert annyira jól esett, hogy gondoltam rám és a finom kis puszijaival már teljesen le is vett a lábamról. Elérzékenyültem. Ha ott nem ülök a székben, lehet, picit megrogyok a hatalmas szeretetbombától, amit ott már kaptam. Majd, ahogy beljebb „léptem” megrohamoztak a picik. Ahol értek öleltek, bújtak, puszilgattak, simogattak.  

- De jó, hogy megint itt vagy! Úgy hiányoztál!

Ennél nagyobb és jobb visszajelzésre nem volt szükségem…

A teremben körbe ültek a gyerekek a székekkel, majd többen maguk mellett nagy helyet hagytak, hogy üljek melléjük. Megzabáltam őket! Mivel csak egyszerre két gyerkőc mellé, közé tudok állni, ezért megígértem, hogy majd változtatok a helyemen többször is. Erre egy hatalmas és egybehangzó „juj, de jóóóóóóó” volt a válasz.

Kicsit beszélgettem velük, hogy hogy aludtak, mit álmodtak. Aki pedig szerette volna, a többiek előtt elmondhatta, hogy ő mit kíván. Majd belekezdtem a mesémbe. Beállt a csend és mindenki izgalommal figyelt. A végén pedig ezt mondtam:

- Képzeljétek el, mikor tegnap elmentem tőletek, akkor elindultam megkeresni azt a helyet, ahova a legkisebb fiú elültette a varázsbabokat. (Pici csend) Van egy jó hírem! Megtaláltam! Nem csak megtaláltam, de mindenkinek hoztam egyet, hogy a Ti álmotok is valóra váljon.  

- Juhúúúúú! – Érkezett a reakció.

Elkezdődött a varázslat. Megkértem, hogy csukják be a szemüket, és gondoljanak az álmukra, arra, ami boldoggá tenné őket. Csukott szemű, nagy mosolyú gyerekeket láttam. Erre vágytam. Háromszor magukban elismételték kívánságukat, majd szépen sorba földbe tettük a varázsbabokat.

 Ekkor az egyik kisfiú felkiáltott!

- Dejavum van! - Zsóka néni meglepettem rá is kérdezett, hogy ezt hogy érti.

- Ezt az ültetést én már egyszer csináltam, pont így, mint most. – Elmosolyodtam, majd rákérdeztem.

- Kellemes érzés ez most neked?

- Igen! Nagyon. – Érkezett a válasz, ami melegséggel töltött el.

Az osztály Zsóka (nénivel) az élen meglepett egy illatos ibolyával, aminek a cserepén annyi kis mosolygós fej volt, ahányan az osztályba járnak. Majd elindult újra a roham.

„Én ülhetek most az öledbe?; Aztán meg majd én is?; Én is, én is!...”

A kellemes masszázsok után, amit a gyerekektől kaptam, egy picit pihentem, míg ők lelkes rajzolásba kezdtek…

 A nap végén Zsóka (nénim) megölelgetett és azt mondta nagyon büszke rám. Folytassam ezt és sose hagyjam abba.  

Tegnap pontosan ezért ültettem el egy varázsbabot.

Azt kívántam, hogy még nagyon sokáig képes legyek fizikálisan arra, hogy eljussak sok-sok gyerekhez, beszélhessek velük és minél több mosolyt lássak az arcukon…

Észrevettétek, hogy több rajzon az én lila csoda BodiEs-om is látszik?:) Imádom! 

Három sort bepötyögök, majd egy könnyed mozdulattal benyomom a törlés gombot… ezt játszom már lassan két órája. Nem akarom feladni…

Ki akarom magamból adni, ami bennem van ott nagyon mélyen. Őszinte leszek, már elkészítettem egy amolyan „ szösszenet a nyomi fejéből” írást, de a nagy semmiről csacsogtam, ráadásul borzasztóan erőltetetten próbáltam valami humorosat „papírra vetni”…

Majd megkérdeztem Barbusomat. Na, milyen? Pontosan tudtam, hogy egy szörnyűséget alkottam, de próbáltam a könnyebb utat választani. Egy picit leplezni, ami bennem van, talán hallgatni…(nem el, csak még egy picit feldolgozni) de közben meg vágytam arra, hogy jöjjön valami, amitől elkezd kijönni belőlem.

Magamhoz tértem.

Írom azt, ami most valójában kavarog a fejemben.

Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.

Majd fellélegeztem egy picit. Elárasztott a remény… remény a gyógyulásomban.

„Kedves Mosolyka!

Az életszeretetedért, a vidám életigenlésedért, a másoknak adott mosolyért, a babszemeidért, a küzdeni tudó bátorságodért…”

Ajándékutalvány 

A Guna cég magyarországi képviselete a Mesopharma Kft. Hozzájárul Mosolyka gyógyulásához 50 db Guna MD kollagén ampullával. A terápiás kezeléseket pedig Dr. Tusor Erzsébet ajánlotta fel.

Jó egészséget kívánunk!

Dr. Tusor Erzsébet
Dr. Rékassy Balázs 

A kezelések kiegészítéseként pedig Ács Józsefné Ildikó vesz kezei alá, aki fizikoterápiával, gyógymasszázzsal és mágnesterápiával foglalkozik. 

Jövő héten csütörtökön kezdjük a terápiát Tusival. Ebből merítek most nagyon sok erőt, és a Ti lájkjaitokból, ami most számomra egy jó szoros öleléssel ér fel…

"Mosolyka varázsbabjai

Hol volt, hol nem volt... a varázsbab története így is kezdődhetne. Csakhogy ez nem mese! Ezeket a babokat el kell ültetni, és csak ha hiszünk bennük, akkor váltják valóra az álmokat. Én is kértem egyet Mosolykától, azaz Hozleiter Fannytól, akinek a fejéből kipattant az ötlet, és meghirdette internetes blogján a varázsbab- akciót. Azóta tódulnak a kerekesszékes lányhoz a reménykedők. Többek közt egy budapesti lakótelep óvodásai... 

Mire megtalálom a 18. kerületi Bóbita óvodát a Havanna lakótelep sűrűjében, Fanny, arcán letörölhetetlen derűjével, már javában mesél az óvodásoknak. A kicsik a kerekes szék körül ülnek a szőnyegen, és szájtátva hallgatják, miként tette gazdaggá a varázsbab a szegény ember legkisebb fiát. A mese (Hallgasd meg Te is) végén beálló csendben Mosolyka felnevet, és odanyújtja nekik a szatyrát: „Nektek is hoztam varázsbabot. Gyertek, vegyetek! Ha elültetitek, valóra válik egy kívánságotok.” 

Pillanatok alatt tele lesz a szoba fényes hátú tarkababbal és izgatott zsivajjal. Az óvó néni előkerít egy tál virágföldet, egy kislapátot, és huszonhárom napsugaras papundekli-cserepet. Kezdődhet az ültetés!

Elsőként Imi fut az asztalhoz. Magabiztosan belepottyantja a kezében szorongatott babot az egyik cserépbe: „Én ekkora kutyát akarok!”, mutat maga fölé.  Aztán egy szomorú szemű kislány jön, ő a rossz álmait szeretné elkergetni. Majd Csabi, aki óriás szeretne lenni, akkora, mint apa! És Tündi, aki hétvégén kapott egy hörcsögöt a szüleitől, de tulajdonképpen lovat szeretett volna, csak az nem fér be a lakásba. A lányok cica után vágyakoznak, a fiúk kisautót rendelnek. Lacus azonban nem kertel, kimondja minden gyermek álmát: „Kertes házba szeretnénk költözni!” Mosolyka bólint: „Úgy legyen!”

„Ha minden kívánságom így válna valóra!”

Mire minden ovis elülteti a babját, delet harangoznak. A dadusok megebédeltetik és lefektetik a fáradt gyerekeket, nyugodtan beszélgethetünk: Fanny, a barátnője Barbus, azaz Kovács Barbara, Langóné Gyöngyösi Katalin, a Bóbitások óvó nénije, és én.

- Barbus nélkül nem válhatott volna valóra a varázsbab-akció - szögezi le Fanny. Három évvel ezelőtt találkoztunk a blogomnak köszönhetően. Emlékszem ezzel a mondattal indult Barbus levele: A tied egy olyan mese, amelyben a főhős elnyeri méltó jutalmát, és az álmai valóra válnak…” Onnantól kezdve mindent megtett, hogy valóban így legyen. Újságíró, ezért készített velem egy interjút a televízióban, amelynek köszönhetően összejött az ötmillió forint a pekingi őssejtbeültetésre. Izomsorvadásom van, gyerekkoromban tizennyolc évet jósoltak nekem az orvosok. Most töltöttem be a huszonhármat, mégis csak ért valamit a kezelés. Tetováltattunk egy mosolyjelet a csuklónkra Barbussal ebből az alkalomból. Ez az „örök mosoly” magában foglalja mindazt, amit együtt értünk el. Meghódítottuk Kínát, és az első pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettük.

És a varázsbab?

- Azt természetesen Fanny találta ki. –Annyira jellemző rá! Nem ismer lehetetlent - kapcsolódik be a történetbe a lelkes barátnő. Kezdetben le akartam buktatni, gondoltam, nem lehet, hogy ilyen állapotban állandóan felfelé görbüljön a szája. De rá kellett jönnöm, hogy bizony így van. Fanny maga a csoda. Mióta őt ismerem, nem szeretek panaszkodni, ha nincs munkám vagy valami nem sikerül egyből. Arra is ő tanított meg, hogy merjek önmagam lenni. Egyszer például elhívott bulizni, de senki nem táncolt. Erre ő gátlás nélkül odagördült a parkettre, és már ropta is a kerekes székkel. Én is felbátorodtam, és átmulattuk az éjszakát…

Egy hajnali beszélgetésünk közben Fanny elkottyantotta a telefonban: „Elültettem a babjainkat három éve.” Nem értettem, miféle babokról beszél. Ekkor mesélni kezdett…  Hatéves lehetett, amikor az édesanyjával - aki már nem él -, elültettek néhány szem babot. A kislány reggelenként nehezen, lassan, falnak támaszkodva lépkedett ki a konyhai ablakpárkányhoz. Oda, ahol a műanyag kefires dobozok sorakoztak, bennük a csírázó babnövényekkel. Napról napra boldogsággal töltötte el, ahogy fejlődnek...

-  Igen, akkoriban még jobban hittem a mesékben - hajtja le a fejét Mosolyka. - Anyu minden nap egy speciális technikával masszírozott át, amit San Franciscóban tanult egy vakon született férfitől. Napról napra újabb izmaim keltek életre. hoztunk. Egyetlen estét ki nem hagyott volna, sokszor arra ébredtem, hogy mellettem ül, és rám borulva alszik.... A halála után úgy gondoltam nem küzdök tovább, feladom. De aztán újra éledt bennem a remény. Talán ha újra kijutnék San Franciscóba, és Barbus megtanulhatná a masszázst! Ezért ültettem el a babokat.

Egy mese életre kel...

Fanny és Barbus gondoltak egy nagyot. Ha ők mernek álmodni, másoknak miért ne juthatnának ebből a képességből? És – egyelőre - megszámoztak száz „varázsbabot”. A kerekes székes lány ezt írta aznap este az internetes blogjára (www.mosolyka.blog.hu):

„Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogyan csalhatnék mosolyt – az íráson kívül – olyanok arcára is, akikkel nem találkozom nap mint nap. Ha egy picit is, de örömet csempészni a nehéznek tűnő, sikertelennek látszó hétköznapokba. A Tiedbe és az enyémbe. Nagyra vágyom? Lehet. De ha ölbe tett kézzel nézem a tőletek kapott leveleket, hogy depresszióban fuldokoltok, nincs sikerélményetek, közben pedig ezek járnak a fejetekben: „Á, ez úgysem sikerülne!” „Ez nekem nem megy”. „Nincs megoldás...”  Úgy döntöttem, megkísérlem, hogy ne csak a saját életemet próbáljam boldogsággal, sikerekkel, könnyedséggel fűszerezni, hanem a Tieteket is. Általam sorszámozott babszemeket szeretnék nektek eljutatni országszerte. Ültesd el Te is az álmaidat és engedd kivirágozni! Locsold meg minden reggel. Tedd jól látható helyre. Lássuk mire képesek a kis sorozatszámozott babszemeim. A százból az első három már gazdára talált… Ki kéri a negyediket?” 

Az első jelentkező egy gyermekeit egyedül nevelő anya volt:

„Szia, Fanny! Ha van még babod, én szeretnék kérni. Az a fajta kertészkedő vagyok, akinek kihalnak a növényei... Szeretném, ha ez megváltozna, ha nem muszájnak érezném a törődést, hanem örömömet lelném benne. Két srácomat egyedül nevelem, van egy tengeri malackánk is, aki szintén családtag, de néha bizony annyira neki tudok keseredni, hogy konkrétan muszájnak érzem az életet. Muszáj felkelnem és elvinni a kicsit az oviba, délután pedig muszáj érte mennem, muszáj reggelit, ebédet, vacsorát csinálnom és adni nekik, muszáj válaszolni minden kérdésükre, muszáj játszani velük és a többi. Szeretném, ha nem lenne a muszáj az életemben, mert imádom őket! Sokszor csapnivaló anyának érzem magam, mert ott van a muszáj... Nem tudnál egy speciális muszáj-elüldöző babot küldeni nekem? Köszönöm. ”

 - Az elsők között voltam én is - szólal meg a Bóbitások eddig csendben figyelő óvó nénije. – Fannyt nemrég fedeztem fel az interneten, és rájöttem, hogy kislányként ismertem őt és az édesanyját. Hallottam a tragédiájukról, és most szeretnék részévé válni Fanny életének az óvodásaimmal együtt. Jót tesz a gyerekeknek, ha néha látják őt. Hogy így is lehet élni. Méghozzá hogyan! Csodálom Fanny mosolyát. Pontosan ennyi idős lányaim vannak, nekik is megmutattam a blogját. Van mit tanulniuk tőle, ahogy nekem is... Egyik reggel ültem a fagyos autóban, ami sehogy sem akart beindulni. És akkor eszembe jutott ez a kerekesszékében. Hiszen neki ilyen időben még nagyobb kihívás a közlekedés! Azonnal jelentőségét vesztette a kellemetlenség. Az óvodásaimra, bármilyen jókedvű gyerekek is, jócskán ráfér a biztatás. Itt laknak a lakótelepen, a betontömbök között, és közben mindegyikük kerted házba, a természetbe vágyik. Gondoltam, legalább ültessük el a reményt, hogy egyszer talán jobb lesz nekik!

Fanny búcsúzáskor kezembe nyom egy borítékot: „Ez a te babod! A sorban a harminchetedik. Nevelgesd... szeretgesd... váltsd valóra!” 

Boldogan indulok a munkahelyemre, ahogy ő is az övére. Jelenleg a Csibész Gyermekjólét és Módszertani központban dolgozik, mint recepciós. Ám valójában a tizenéves vadócokat korrepetálja és tanítja kockapókerezni, ők pedig annyira szeretik, hogy amikor Mosolyka elfordul, csupa hatosra fordítják a kockáit, hogy nyerjen. Találkozásunk másnapján ezt az üzenetet kapom tőle:

„Drága Lilla! Az óvoda után bementem dolgozni, de valahogy nem voltam jól. Mintha visszajött volna a múlt heti betegség. Ezért inkább "hazazavartak", hogy pihenjem ki magam. Utána ez a levél érkezett a kolléganőmtől:

Fannykám! Nem azért zavartunk ám haza, mert nem hiányzol nagyon. Hanem azért, mert nekünk Te vagy a sorszámozott babunk, és szeretnénk, ha még sokáig ott lennél a cserepünkben. Tessék pihenni és töltődni ezzel a sok élménnyel ami ért, és legyőzni a bacikat. Nagyon örülünk Neked!”

A riportot Koronczay Lilla készítette

Fotók: Köntös Dóra, Falus Kriszta  

Sorszámozott varázsbabok?

Love story helyett Bab story

Varázsbab

A mese szövegét itt találod: Katt 

Fotó: Köntös Dóra

 Ha tetszett, amit olvastál, hallottál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 Adni szeretnék, de sokkal többet kapok... Köszönöm! 

Drága Mosolyka! :)

Hihetetlen, hogy milyen csodás személyiség vagy, és hogy mennyi mindent tudsz adni az embereknek. Az is elég ironikus, hogy ma találtam a blogodra. :) Éppen azon keseregtem, hogy milyen rossz nekem, mert a mostani albérletben november óta lakunk a párommal, és a 2 éves kislányunkkal, persze bérleti szerződés nélkül, szóval hivatalosan mi nem is lakunk itt. De, tegnap derült ki számunkra, hogy a főbérlőnek rengeteg tartozása van, durván amiről ma tudomást szereztünk: 350,000-es fűtésszámla, 2éve nem fizetett 330.000forintos közös költség (bírósági eljárás megy emiatt elenne), villanyszámla kitudja mennyi, mert jött egy levél, hogy e hónap 28-án kapcsolják ki a villanyt a lakásban (szomszédasszonytól ma tudtuk meg, hogy az előző lakókra is rákapcsolták a villanyt, ezért mentek el innen), UPC számla 43.000, ami az Eos behajtó cégnél van, és ha nem fizet 5 munkanapon belül (már lejárt), végrehajtás lesz. Esetleg a mi cuccainkat is elvihetik, és a következő albérletbe majd csak 28-án mehetünk. Mi lesz, ha nem lesz fűtés? Mi lesz, ha jön a végrehajtó? És ezek a "nagy" problémák eltörpülnek a Tieid mellett. Én sok mindent megéltem már, éheztem, rengeteg rossz dolgon keresztül mentem, rémes gyerekkorom volt. A kislányom nem a mostani párom kislánya, az "igazi" apja, mikor 1 hónapos volt a kislányom, lelépett szó nélkül. Ott maradtam a picivel étel, pelenka, tápszer, pénz nélkül. Aztán 1,5 éves koráig egyedül neveltem, anyukámmal éltem, és sokat szenvedtem, éheztem, hogy anyunak, öcsémnek és a picinek mindene meglegyen. :) 20.000forintból éltünk 4en havonta. Kemény volt. De anyukám belém nevelte a pozitív életszemléletet, és volt olyan, hogy főztem levest (csak krumpli volt benne meg víz és só), az öcsém egy jó nagy tányérral evett, mi meg anyukámmal csak pár kanálnyit. Öcsém rosszul érezte magát, és azt mondta, hogy olyan rossz, hogy ő ilyen sokat eszik, mi meg semmit. Mire anyukám így válaszolt: Tudod, neked sokat kell enned, mert nagyra kell nőnöd, mi már Szaszával megszoktuk, nekünk az is elég, ha a gyomrunk alján lötyög valami. :) És nevettünk. Nevettünk, úgy, hogy még a könnyünk is folyt, pedig nem volt mit enni, rengeteg tartozás volt a fejünk felett, vagy, hogy bármikor az utcára kerülhetünk, mivel a főbérlő nagyon el volt adósodva (mint most). De mi nevettünk a legnagyobb nyomorunkon is. :) Anyukám 14éves korom óta egyedül nevelt fel, nehéz élete volt, de megtanított nevetni a bajomon, megtanított nevetni a világon. És hogy mindenben meglássam a pozitív dolgokat. Pl. ha esik az eső, nem szitkozódok, hogy esik az eső, hanem fel a gumicsizmát, és gyerünk ki ugrálni a pocsolyákban a kislányommal. :) Ilyen vagyok, mert ilyenre nevelt anyukám. De mióta összeköltöztem a párommal, anyukám nincs itt, néha hajlamos vagyok elfelejteni. :) (Mint ma is.) Mióta együtt vagyok a párommal (nagyon aranyos ember, és imádja a lányomat), már nem éhezek, anyagi dolgok is jobbak (minden hónapban tudok pénzt küldeni az anyukámnak), bár nem rózsás, de boldog vagyok. :) Mert minden nap van mit enni, és most úgy érzem, hogy megérte a sok szenvedés, mert szeretet vesz körül, és jó életem van/lett. :) Én hálás vagyok annak, hogy átmentem a sok rossz dolgon, és hálás vagyok neked, amiért a blogoddal, és a hozzáállásoddal mosolyt csaltál az arcomra, és eszembe juttattad anyukám életfelfogását. :) Soha ne add fel, hidd el sokan hiszünk Benned! :) És ha még van lehetőségem, szeretnék én is szépen kérni egy sorszámozott babot (ha elfogyott, megértem:))). Ígérem, vigyázni fogok rá nagyon, a konyhámban lesz, és minden reggel eszembe fogsz jutni, és az, hogy hogyan is kell látni a világot. :) Köszönöm, hogy vagy nekünk! :) 

Szeretettel ölellek: (Szasza) ♥♥♥♥♥

 

* Szasza levelét engedélyével osztottam meg.

Ágika: Már úgy izgulok...

Óvó néni: Miért?

Ágika: Hát mindjárt itt lesz Fanny...Tudod mi lesz akkor?BULIII!!!.. – kiabálta."

Mielőtt folytatnám a történetet, egy kicsit visszarepülünk az időben. Egyszer volt, hol nem volt…

Három éve a blogomnak köszönhetően ismertem meg Barbust. „Véletlen” rátalált az írásaimra, végigolvasta, majd ezt írta nekem:

„ Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és az álmai valóra válnak.”

Találkozásuk után két héttel pedig tényleg egy mesébe varázsolt, ahol az álmom valóra vált. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Egyszerre az „anyukám”, a nővérem és a barátnőm. 

Most pedig folytassuk ott, hogy „BULIII!!!”. Egy kék koronával a fejemen ülök és kíváncsi tekintettel figyelő óvodások vesznek körbe. Ki a kis széken ülve, ki pedig a zöld szőnyegre kuporodva hallgatja a mesémet a szegény ember három fiáról, akik közül a legkisebb váltja valóra az álmait egy varázsbab segítségével. Beleszőttem egy történetbe a Sorszámozott bab üzenetét, aminek az ötlete egy éjszakai beszélgetésnél pattant ki a fejünkből Barbival. A 18. kerületi Bóbita óvoda Zöld csoportosainak nagy izgalommal meséltem, és közben nagyon élveztem az arcukra ülő kíváncsiságot, hogy vajon hogyan válik valóra a legkisebb fiú vágya. Eközben mellettem egy kis sárga székén Barbus zöld koronával a fején, ölében pedig Sacival már várja, hogy a mese végéhez érjek, és elmondhassuk, hogy hoztunk nekik a mesében szereplő varázsbabból. Elültethetik álmaikat, amik kivirágoznak, ha hisznek bennük és tesznek is érte.

Hamar nyüzsgő sor állt Barbus előtt. A kis manók nagy lelkesen húzták ki a papírzacskóból a tarkababokat. Pillanatok alatt előkerült egy tálnyi virágföld és benne sárga és piros lapáttal. Kati a tündéri óvó néni nagyon készült. Érkezésünk előtt napokkal mosolygós fejecskés poharakat festettek a gyerekekkel, hogy abba ültethessék el a már előre kicsíráztatott babokat.

Én is nagyon készültem a napra. Gondosan ápoltam a szobám falai között a babszemeket, hogy mire megyünk, eresszenek pici gyökeret. Az ovisok édes rajzokat készítettek nekem, hogy gyógyuljak ki hamar a megfázásból és mehessek hozzájuk. Többször érdeklődtek Katitól: Mikor jön Mosolyka Fanny? Hatalmas szeretetbombák voltak a gyerekek.

Hétfőn már az ajtóban gyülekeztek nagy mosollyal az arcukon és vártak. Barbussal pillanatok alatt terülj, terülj asztalkánk lett. Gőzölgött a frissen sült műanyag csirkecomb, érkezett kis csészében a forró tea, de volt ott még pizzaszelet, szétszedhető főtt tojás, virsli és gyümölcsök is. Miután a játékcsodákkal tele ettük magunkat körbevezettek a gyerekek. Ellátogattunk a babaszobába, a konyhába és a jelmezek világába. A koronánk is ott rejtőzött, mielőtt a fejünkre került volna. Megleptek szebbnél szebb rajzokkal, amin mindig volt valami, ami mosolygott.  Mindemellett papírból készült nyakláncokkal, karkötőkkel és egy zseniálisan jól kinéző, ötletes táskával gazdagodtam.

A mese után pedig sorban elültettük a kicsik álmait. Sokan vágytak cicára, kutyára, de volt, aki a rossz álmaitól szeretett volna megszabadulni. Más testvérre, kertes házra vágyott, vagy olyan nagyra szeretne nőni, mint az édesapja. Saci pedig csak Barbival nekünk súgta meg mire is vágyik igazán, azt gondosan el is ültettünk. Nagyon jól éreztük magunkat, alig akartunk eljönni onnan.

A gyerkőcök könnyedén érdeklődtek, hogy melyik gomb mire való a kocsimon. Miért ülök székben? Fáj-e a lában? Nem fogytak ki a kérdésekből. Imádom, hogy bennük nincs gátlás, hogy mit szabad, mit nem. Különben is kik alkotják ezeket a szabályokat? Ki tiltja meg, hogy egy felnőtt ember is könnyedén merjen kérdezni, közeledni. Van mit tanulni a gyerekektől… :)

Tíz gyerek, tíz felé próbált hívni. Játszunk ezt és játszunk azt. Alig tudtam eldönteni, kivel, hova menjek. Végül körjátékokat játszottunk együtt.

A varázsbab további részleteit a 10. heti Nők Lapja számában találjátok majd… :)

Lassan közeledett az ebét és a délutáni alvás ideje. Így elbúcsúztunk tőlük, de megígértük, hogy hamarosan jövünk még hozzájuk.

Ekkor már az egyik kislány az orra hegyéig betakarózva csendben feküdt a kiságyban. Kati megsúgta, hogy aznap neki nem is kellett volna oviba jönnie, mert anyukája szabadságon volt, csak miattam jött a kis drága. Ezt külön megköszöntem neki, mert nagyon jól esett.

Kifelé menet az óvodából egy nagyon jó érzés kerített hatalmába. Mintha a lelkem körül színes lufik sokasága szállt volna felfelé a magasba, húzva, repítve engem a boldogság felé. Minden könnyű volt és varázslatos. Nem akartam, hogy véget érjen, csak úgy, mint a múltkori Angels’ Army klubsejtén átélt csoda sem. Szeretnék ebben élni, ezt csinálni még intenzívebben. Menni és adni. Tenni valamit azért, hogy még többen mosolyogjanak. Kinyitni ajtókat, amik meseszép helyekre vezetnek. 

Eljutni sok emberhez és megmutatni, hogy élni igenis jó. Lehet, hogy álmokat kergetek, de ezek az álmok visznek előre és adnak erőt, hogy nap, mint nap felkeljek és belemosolyogjak a világba.

Fotók: Köntös Dóra

A csütörtöki Angels’ Army klubestje látszólag talán „csak” egy egyszerű beszélgetésnek tűnhet, ahol a „Hónap Angyala” lettem. Valójában ennél sokkal többet jelentett. Nehéz szavakba öntenem, hogy mennyi mindent kaptam és éreztem akkor este. Életem egyik legmeghatározóbb és legfantasztikusabb néhány óráját kaptam azoktól az emberektől, akik ott voltak velem a Sofitel hotel egyik termében. El voltam teljesen varázsolva. Annyi csodálatos ember vett körül, hogy csak lebegtem. Ahogy ott ültem Erika és Nóri mellett, pontosan azt éreztem, amire mindig is vágytam. Tudtam adni valamit. Ami talán hihetetlenül hangzik, de az izomsorvadásnak, a kerekesszéknek és a millió akadálynak köszönhetek az életemben nagyon sok mindent. Általában könnyedén mesélek a betegségemről. Őszinte mosollyal az arcomon, mert feldolgoztam már, amit az élet nagy kalapjából húztam. Nem jelent nehézséget arról sem beszélnem, hogy mit nem tudok megcsinálni. Vagy az, hogy milyen érzés volt, mikor utoljára lépkedtem gyerekként a saját lábaimon. Vagy, hogy milyen fájdalmaim voltak, vannak.

Nem gyűlölködöm. Nem haragszom a világra, mert tényleg valami csodát adott nekem azzal, hogy a kis fenekem alá kerekesszéket tolt. Nehézség? Persze, hogy van. Nem is kevés, de ez az állapot, mégis rejt magában fantasztikus dolgokat. Az önirónia pedig a fegyverem, hogy ne jussak a diliházba, vagy ne akasszam fel magam. Bár ilyenkor jövök rá, hogy nekem még az sem menne egyedül… :) 

Most először fordult elő velem az, hogy a mesélés közben legurult egy könnycsepp az arcomon. De nem szomorú voltam, hanem boldog!    

Ebben a mámorban folytatódott tovább az este. Pár perccel később már szorongattam Bódi Eszterkémtől kapott lila BodiEsomat. Itt most csak halkan mondom, hogy nagyon vágytam egy ilyenre, de azt már hangosan, hogy köszönöööm! Imádom! Teljesen belemerültem a lila csodámba (=BodiEs), rögtön elképzeltem hányféleképpen fogom majd felvenni, majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Barbusom szólongat:

 - Fannus! Hol vannak a Sorszámozott babok?
- A táskámban Barbus.
- Csak ennyi?
- Miért? 
- Nézzél csak fel! 
- Uhh! Ők mind a babokra várnak? 

Egyik ámulatból estem a másikba. Egy pillanatra nem hittem a szememnek, amikor megláttam a kígyózó sort. Alig tudtam felfogni, hogy itt mindenki azért áll sorban, hogy feliratkozzanak a babszemekért. Ekkor már tényleg levakarhatatlanná vált a mosolyom.

Azt pedig megélni, hogy egy Édesanya visszajön otthonról, miután elaltatta gyermekét, csak azért, hogy beszélgessünk még, és egy puszit nyomjon az arcomra, az leírhatatlan. Nem beszélve az üzenetekről, amiket azóta kaptam. Köszönöm a szárnyakat Angels’ Army és Nektek pedig ezeket a kedves sorokat! Annyi erőt kaptam Tőletek, hogy azt hiszem, most megyek és kiegyenesítem a Pisai ferde tornyot!:)

„Én köszönöm, hogy csütörtökön "megismerhettelek", s azt a sok pozitív energiát, ami Benned van, egy kicsit rám is rám ragasztottad,. :-) Nagy élmény volt Veled találkozni, a történetedet meghallgatni, s jól kisírni magamat...”

 

„Nagyon várom már a babot, szerintem ez egy nagyszerű ötlet!
Én is hatása alatt vagyok még a csütörtök estének, nagyon örülök, hogy megismerhettelek!”

„Nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a sok-sok pozitív energiát, amit Tőled
kaptam az Angel's Spirit esten! Köszönöm szépen, hogy elküldöd nekem a
babszemet!!! Nagyon várom!! Ha ránézek, mindig eszembe jut majd a mosolyod
és az életerőd, könnyebben fogom venni a rám váró akadályokat. Sajnos nem
könnyű az életem nekem sem, de úgy érzem, hogy olyan hozzáállással, amit
Tőled tanultam csütörtökön, minden problémám meg fog oldódni, minden
sikerülni fog.
Nagyon várom, hogy újra láthassalak! Megyek a nőnapi Spiritre is!
Nagyon köszönök még egyszer mindent neked! :)”

„A szeretetet nem csak Te kaptad tőlünk, kölcsönös volt, mi is abszolút energiával és hittel feltöltődve jöttünk el onnan :)) Egyszóval mi is köszönjük Neked!! :)”

 „Nagyon köszönöm előre is a babot, mar nagyon varom!!:-D Én a te hatásod alatt vagyok azóta is!!! Hihetetlen csaj vagy!! Nagyon büszke vagyok arra, hogy elmondhatom megismerhettelek! A következő spiriten talalkozunk, amit mar most nagyon varok!”

 „Amióta láttalak, folyamatosan erőt kapok az emlékekből, amiket mondtál és ahogyan hozzáállsz az élethez. Pl. tegnap bevásároltam és kb. 15 kg-nyi szatyrot kellett cipelnem, amitől korábban ideges lettem, most meg eszembe jutottál, és máris máshogy álltam a dolgokhoz és örömmel éltem meg azt, hogy képes vagyok rá... :-) Köszönöm még egyszer az élményt, azt, hogy fényt hozol az emberek életébe, és szerintem biztos, hogy fogunk találkozni még ... :-)”

 „Én hasonlóképp érzek Veled kapcsolatban, ráadásul a lehető legjobbkor jöttél az életembe úgymond, mert most ismét rágyúrtam a pozitív gondolkodásra, hozzáállásra, és a Te történeted, személyiséged egy megerősítés volt számomra, hogy igenis van értelme küzdenünk az álmainkért! :) Akárhányszor eszembe jut a Spirit hangulata, meg Te, mindig mosolygok, szóval ezúton is köszönöm, amit adtál nekünk! :)”

 

„Köszönöm a csütörtök estét Fanny! Szuper csaj vagy és őszintén mondom, hogy életem meghatározó élményét adtad! (tudod, én voltam az, aki visszamentem ;-))”

 

„Én is nagyon jól éreztem magam a Spiriten, mint mindig. Most hogy Te is ott voltál ,nagyon sokat emelt az energiánkon, és köszönöm szépen neked, hogy töltődhetek az élethez való hozzáállásodból,mert néha bizony szükség van rá hogy szép emlékekből csaljak mosolyt a saját arcomra!:)
De persze tudom,ahogy te is mondtad, ilyen az élet!”

Találtam! Nem is egyet. Néhány éve ki akartam törni a szürkeségből. Valójában az életem akkor is a szivárvány színeiben pompázott, de ezt világgá is akartam kürtölni. Azt, hogy hiszek a gyógyulásomban, és azt is, hogy eldöntöttem, ezt meg is mutatom. Sokszorosan túlélem a nekem szabott tizennyolc évet. Kijutok Kínába egy őssejt terápiára, ahol belekapaszkodom az egyetlen esélyemnek tűnő kezelésbe.

Egyet tudtam! Élni akarok. Arról, hogy miből jutok el Ázsiába, halvány lila gőzöm nem volt. Csak mentem előre és minden ajtón, ablakon bekopogtattam. Rengeteg elutasítással találkoztam, sokszor süket fülekre találtam. Letörtem, de újra és újra összeszedtem magam és mentem tovább.

Úgy érzem, sokan csak egy mosolygós lányként látnak, aki édesen, vidáman ül a kis kerekesszékében, de, hogy mi van mögötte, azt már kevesen tudják. Azt, hogy mennyi munka - és mások segítsége van abban-, hogy a székben ülök felöltözve. Azt, hogy egy kiló kenyérnél többet megemelni nem tudok, vagy, hogy az üdítős üvegemen a kupak addig van rajta, míg valaki le nem csavarja. Azt, hogy mikor keresztbe tett lábakkal igazi nőcisen ülök, azt sem én tettem fel. Sem megemelni, sem pedig felemelni kézzel nem bírom. Azt, hogy vajon érzem, ha a combomra rakja egy férfi a kezét. Igen, igen! Vagy azt, hogy vajon az életem része-e a szex? Itt is csak igen, igen a válaszom.

Aztán írni kezdtem. Tabuk nélkül megosztani a hétköznapjaimat, amik nem is annyira hétköznapiak. Kimondani és felvállalni, hogy nincs anyagi hátterem, hogy eljussak egy kezelésre, ami talán az életben maradást jelenti számomra. Segítséget kértem és közben igyekeztem adni.

Egyre többen segítettek a célomhoz. Aztán érkezett egy levél, ami így kezdődött:

„Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és álmai valóra válnak…”

Még nagyobb erőt kaptam a küzdéshez Barbitól, aki két héttel később tényleg abba a bizonyos mesébe varázsolt.

A TV Ügyvédje élő műsorában Juszt Lászlótól tudtam meg, hogy Demján Sándor és Dr. Erős János támogatnak az izomsorvadásom leküzdésében 5 millió forinttal. Hihetetlenül boldog voltam, hogy nem adtam fel és dobtam sarokba az álmomat, azt, hogy kijussuk Kínába az őssejt kezelésre. Nekik pedig végtelenül hálás voltam, hogy élhetek az eséllyel!

Már kint az egy hónap alatt hatalmas fejlődések jelentkeztek: könnyebb mozgás, izomfejlődés, új mozdulatok. Ezek nem látványos fejlődések voltak, de nekem nagyon fontosak. Sokan csak azt látták, hogy, még mindig ott ülök a székben, és nem futva, rohanva érkezem a repülőtérre. Rengeteget dolgoztam azért, hogy „csak” a fejem felett megtartsam fél percig a kezemet. Vagy azért, hogy átforduljak a hátamról a hasamra fekve.

Majd rá egy évre egy járógép segítségével újra álltam, hétről-hétre egyre többet.

Eltelt három év. Még mindig írok, és általában szivárvány színeiben pompáznak a napjaim. Van úgy, hogy nehéz felkelni és belemosolyogni a világba, ezt ma sem tagadom, de ezt csak ritkán érzem. Ilyenkor „fellapozom” a Tőletek kapott leveleket, felhívom a Barátaimat. Új erőre kapok.

Most pedig vettem egy nagy levegőt és újra kopogtatok. Néhány helyre viszek valamit: egy jó szót, egy mosolyt, egy Sorszámozott babszemet (Bab story), egy meglepetést. Néhány helyről én „hozok”.

Máshol segítséget kérek.  

Tegnap átléptük az 1000 csatlakozót a facebook Mosolyka – Kerekesszékkel a világ oldalon! Öröm szemeimnek! Köszönöm, hogy vagytok nekem és lelkesen olvassátok soraimat! Egy kis meglepetéssel érkezem hamarosan… :) 

Az elmúlt napokat nehéz szavakba öntenem. Azokat a pillanatokat, amikor egy papír-írószer boltban fizetés helyett váratlanul puszit kapok a tulajtól vagy mikor egy édesanya eljön hozzám csak azért, hogy átvegye tőlem a 4. sorszámú babszemet… A számtalan üzenetet és amikor „véletlen” a teázásom közepette a háttérben a Kék Bab zenekar kezd el hangolni.

Lehet, hogy teljesen megbolondultam, agyamra ment a Love story helyett a Bab story, de néhány napja a fellegekben járok. Az emberi történetektől, a csodáktól, a „véletlenektől”, amik bearanyozták a napjaimat.

Őszintén megmondom, hogy félve tettem közzé a sorszámozott bab történetét kedden. Számtalanszor elgondolkoztunk Barbusommal, hogy vajon rajtunk kívül érteni fogja-e bárki az üzenetét, vagy elvisznek minket az elmegyógyintézetbe. Ha a jövőben mégis sor kerülne erre, akkor kérlek egy helyre Barbussal! :)

Aztán megnyomtam a megosztás gombot és néhány perccel később megtörtént a csoda…

„Drága Fanny!!! Mosolyogtam!!! Pedig tényleg nehéz mostanában. Fantasztikus ötlet, így kérlek szépen, szeretnék jelentkezni a BAB-ért. Így, nagy betűvel. Elültetem, kiteszem a konyha ablakba és minden reggel, ahogy félkómásan bekapcsolom a kávéfőzőt, rád fogok gondolni, arra, amit szeretnénk mindannyian, a vágyainkra…”

 Aztán még egy…

„Szívemhez találtak szívből jövő soraid és szándékod! Ha még nincs
gazdája, akkor én szívesen nevelném fel a 4. számú babszemet, de ha az
ötödik, vagy a sokadik jut, én azt sem bánom.
Ígérem szerető nevelő anyja leszek!”

 és…

„Úgy döntöttem, szeretnék én is egy sorszámozott babocskát, hogy ha ránézek, minden nap eszembe jusson, mennyi  mindenem van, és örüljek neki.. .Majd küldök róla képet, hogyan nő!”

 és …

 „Olvastam, hogy babot osztogatsz, kérhetek én is egyet?:)Beiratkoztam a főiskolára, a te hatásodra. Igaz ott toporogtam 20 percet és magamban beszéltem, aki arra  járt tutti hülyének nézet. :D De nekem is jár egy esély nem?:) Már korában is be akartam iratkozni, de nem volt bátorságom, gondoltam mit keresnék én ott. Nem nekem való, aztán olvasni kezdtem a blogot, és rá jöttem, én is meg tudom csinálni. Mikor végzek várlak a diploma osztómra!”

 és…

„Várom, elültetem, babusgatom, nevelgetem, lefotózom, megmutatom.A kamrából már behoztam a virágföldes zsákot, hogy szobahőmérsékletű legyen...Nagy ölelések”

 na jó, még egy…

„…de próbálom nem feladni, és nagy segítségemre lenne a babod :). Egy kis reménysugár a mindennapokhoz….”

A bejegyzésem után egy nappal már vártam is Zitát, hogy eljöjjön a 4. sorszámú babszemért. Lelkes blogolvasóm, édesanya és igazi nő! Szerdán találkoztam vele először, de garantáltan nem utoljára. Bearanyozta az estémet. Itt ült a kék kanapémon, majd búcsúzáskor ezt mondta:

"Az egész hetem csodás lesz most már, hogy találkoztunk... a babról pedig küldök képeket! :)"

Azt is el kell, hogy meséljem Nektek, hogy amikor begurultam a papír-írószer boltba, hogy lelamináltassam a kísérő lapokat a babokhoz, elmondtam néhány szóban, hogy mit is szeretnék, majd rápillantott a tulaj a címre. Felnézett rám, majd vissza…

- Sorszámozott bab?!

- Igen! - feleltem mosolyogva, majd hozzátettem: Olvasd el, ott a története.

Tíz perce eltűnt hátul, majd mikor visszatért egy hatalmas puszit kaptam a homlokomra. Aztán mentünk a pénztárhoz elszámolni. Elfordult, és két ragaszható pici katicát tett a kerekesszékem irányítójához. Majd hozzátette:

- Ennek nincs ára, ez felbecsülhetetlen.

- De én szeretnék fizetni!

- Nem! Lesz még szükségem rád, mikor szomorú leszek…

Ma ismét csodás levelekre ébredtem, amiket nagyon, nagyon köszönök Nektek! A babszemek úton vannak Hozzátok, nekem pedig fülig ér a szám.

Kora délután egy hangulatos kis pizzériában pedig Katinak és tündéri fiának, Attilának adtam egy babszemet, akik szintén lelkes olvasóim. A kis manó pedig vígan játszott és üldögélt az ölemben. Imádtam! Majd miután elmentek, feltette az i-re a pontot, hogy míg én iszogattam a teámat Annus barátnőmmel, addig a háttérben pakolászó zenekar kitette a molinójukat…

 Ki kér még? :) 

Az gyakran megesik, hogy az emberek egymás lábára lépnek. Az már ritkábban, hogy valaki a sajátjára, de az, hogy átgurulok a nehéz kerekesszékkel a saját lábamon... Nah, azt ne má’! Pedig nem először fordult elő, és gyanítom, hogy nem is utoljára magamat ismerve. Viszont így legalább a szomszéd meghallotta az ordításból, hogy hazaértem. :)

Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogyan csalhatnék mosolyt - az íráson kívül-, olyanok arcára is, akikkel nem találkozom nap, mint nap. Ha egy picit is, de örömet csempészni a nehéznek tűnő, sikertelennek látszó hétköznapokba. A Tiedbe és az enyémbe. Nagyra vágyom? Lehet. De ha ölbe tett kézzel nézem vagy olvasom a Tőletek kapott leveleket, hogy depresszióban fuldoklotok, nincs sikerélményetek, közben pedig ezek járnak a fejetekben: „Á, ez úgysem sikerül(ne)”. „Ez nekem nem megy.” „Nincs megoldás…”

Úgy döntöttem megkísérlem, hogy ne csak a saját életemet próbáljam boldogsággal, sikerekkel, könnyedséggel fűszerezni, hanem a Tieteket is.

Általam sorszámozott babszemeket szeretnék Nektek eljutatni országszerte – de akár még külföldre is - postán vagy akár személyesen. Jut eszembe, egy olvasótalálkozóhoz mit szólnátok Budapesten?:)

Gondolom még a sorszámozott babszemeknél egy kicsit leragadtatok. „Hogy miket?!” Az is megfordulhat a fejetekben? „A csaj teljesen megbuggyant?!”

Élénken él az emlékeimben, amikor hat évesen, nehezen, lassan, falnak támaszkodva lépkedtem a konyhai ablakpárkányhoz. Oda, ahol sorakoztak a műanyag kefires dobozok, bennük pedig elültetett kis babszemek. Napról napra boldogsággal töltött el, ahogy láttam fejlődni. Egyre közelebb és közelebb került a nagy nap, hogy egy újabb és újabb termést hozzon. Ettől minden reggelem örömmel indult… Utána iskolába kellett menni, tanulni, akár dolgozatot írni. Most pedig szembenézni akár egy ordibáló főnökkel, betegséggel vagy hitellel.

Lehetnének kicsit újra gyerekek a felnőttek? Szerintem igen. Hozzuk vissza azt az érzést, hogy talán indokolatlannak tűnő apróságoktól felfelé görbül a száj. Fontos, hogy indul reggel a napod.

Ültesd el Te is az álmaidat és engedd kivirágozni. Locsold meg minden reggel. Tedd jól látható helyre. Lássuk mire képesek a kis sorozatszámozott babszemeim. A százból az első három már gazdára talált… :) Ki kéri a negyediket? Írj nekem a mosolyka.f@gmail.com címre és már viszem is, vagy postázom Neked.

Ajándékba szeretném adni ezeket a jelképes „sikerélmény” bogyókat!  Jól jöhet a kollégáknak, szülőknek, gyerekeknek. Sőt, még az őrült, zajongó szomszédnak is… :)

Én már a saját babomat elültettem, gyógyulni szeretnék. Egy reggel arra ébredni, hogy az ágyban meg tudok egyedül fordulni és rá tudok mászni a mellettem fekvő férfira.:)

A gyógyulásért mindent megtennék, mert fontos az izomzatom folyamatos fejlesztése, de sajnos sokszor csak a sárga csekkekkel birkózom. :)

Aki tud és úgy érzi, segítsen abban, hogy a babom nagyra nőjön.

K&H bank: 

10402166-80545253-57501004

Köszönöm!

Hozleiter Fanny :) 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Lemerült akkumulátorral csiga gyorsasággal rodeóztam a Papp László Sportarénánál a kis kerekesszékemmel. Mikor Györgyikém néhány méterrel előrébbről odakiabálja nekem:

- Szállj már ki abból a székből és gyere már! – A néhány perce összeszedett ideiglenes útbaigazító srác kigubbadt szemekkel meglepődve kérdezi:

- Mi az, hogy szálljon? – Nem értve a szituációt (jogosan).Kicsit közelebb hajolva, hogy más ne hallja a „titkot” annyit feleltem:

- Valójában nem vagyok béna, csak így olcsóbb volt a koncert jegy.

A történetre és a végére hamarosan visszatérek, de most kicsit utazzunk vissza az időben.

A tizennyolcadik kerületi másfél szobás Havanna utcai lakásunk első emeltének nagy szobájába. A fekete televíziónk tetején lévő kis sárga órás rádióhoz. Ami már akkor sem volt egy mai darab. Digitális kijelzője pirosan világított és minden nap pontban 6:00-kor bekapcsolt rajta a rádió. Anyukám erre ébredt, majd fél órával később engem kelletett. Tizenévesként nem tel el úgy reggel, hogy legalább egy Demjén Ferenc számot ne játszottak volna le a kilencvenes évek nagy slágerei mellett. Így kijelenthetem, hogy Rózsin nőttem fel. A mai napig pedig nagy kedvencem.

„Itt vagyunk, ki tudja, kit ki hívott, mégis itt vagyunk,
sokáig itt leszünk
Szárnyalunk, mint földre tévedt égben járó angyalok,
és néha szenvedünk.
Álmodunk, a tények szürke tengerétől elfutunk, ezek vagyunk.
Hiszen van még időnk, azért se változunk…”

A Szerelem első vérig című szám kezdő sorai, ami Édesanyámnak a kedvence volt. Ahogy nőttem fel, egyre inkább értettem és éreztem át minden egyes szavát és üzenetét. Fontossá vált nekem ez az egész.

Aztán egyre jobban teltek az évek. Anyumat elvesztettem, de onnantól bennem él tovább. Demjént hallgatva pedig újra és újra érezem, ahogy ébreszt reggelt egy hatalmas puszival és kakaóval…

Eldöntöttem, hogy egyszer el kell jutnom egy koncertjére, ezt élőben kell hallanom. Nagy álommá vált. Aztán két évvel ezelőtt, mikor december 30-án jöttem haza a busszal a munkából sajnálva, hogy akkor már biztos nem jutok el aznapi Demjénre. Aztán megcsörrent egy mellettem ülő utas telefonja.

- Ott vagytok már a Rózsi koncerten?

Puffogtam, mint a fene, de tudtam egyszer eljön az én időm…

Két hónapja pedig minden reggel munkába menet farkasszemet néztem az idei plakáttal. 

Bár mindet az utolsó pillanatban sikerült összeszerveznem, de az Angyalkerék mozgássérült szállítók nem csak, hogy az utazásban, de még a jegyek elhozatalában is segítettek. Amiért nagy köszönet!

Györgyikémmel mentünk, aki az én fodrászom és barátnőm. Hogy lássátok már megint megtaláltam a jó dolgot, abban, hogy kerekesszékkel a kis fenekem alatt közlekedem. A jegyem kereken 100 Ft-ba került. Érdemes minden koncertre magatokkal vinni egy kerekest, mert így a legolcsóbb jegy árért ketten mehettek, aztán legfeljebb lebokszoljátok kinek mennyit ért a buli, vagy szimplán feleztek, mert úgy is nagyon megéri. Szóval, ha kedvezmény kell, keressetek bátran, bérbe adom magam… :) Nem mellesleg az erkélyes helyekre szólnak a kísérős jegyek, ahonnan nagyon jól lehet látni. Most is, amíg még volt szufla a kocsimban előre rohantam és így a legjobb, legközelebbi helyen ültünk a színpadhoz.

Hatalmasat tomboltunk, mára már hangom sem sok maradt, de megérte. Kifelé menet már egyre lassabban gurultam, de gondoltam nem ejtem pánikba Györgyit, hogy hamarosan lemerülök. Egyik épületből ki a másikba be. Be a liftbe, ki a liftből, de csak nem találtuk a kijáratot. A sokadik próbálkozás után kaptam el a nem mellesleg igen jó képű, szép mosolyú srácot, akitől útba igazítást kértünk. Majd egy pillanatra összezavartam a világképét, hogy most akkor tényleg tudok járni, csak így olcsóbb volt a jegy?! De gyorsan elnevettem magam, így kiderült minden, de az az értetetlen, zavarodott szép arc látványa kihagyhatatlan volt. Nincs mit szépíteni, imádtam.

Köszönöm, hogy idén is olvastatok, drukkoltatok, segítettetek, bíztattatok és mosolyt csaltatok az arcomra. Boldog Új Évet Kívánok Nektek!

:) Jövőről ugyanitt veletek! :)

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Kavarognak a fejemben a gondolatok. Cikáznak jobbra, balra. Egyik pillanatban még nevetek, a másikban meg potyognak a könnyeim. Aztán megint éles váltás és újra mosoly ül ki az arcomra. Folyamatos csatát vívok a kis gombóccal a torkomban, ami egyre jobban nő és nő. Ki akar jönni. Aztán végül „legyőz”, de csak egy kis időre, mert újra és újra szembe szállok vele. Változó időszakban jelenik meg. Néha hónapokig felém sem néz, máskor naponta többször.

Millió tényezőtől függ, hogyan viselem a dolgokat. De legfőképp a lelkiállapotomtól. Ha ott egyensúly van, akkor jöhet bármi, megküzdök vele. Nem érdekel, ha egy perc alatt harmadszor esik ki a kezemből a távirányító vagy, hogy azon a napon már a húszadik akadállyal találom magam szemben. Megvonom a vállam és legfeljebb egy jót sztorizok majd este a barátoknak.

Máskor elég, hogy beüssem a kisujjam vagy, hogy egyszer kiejtsem a távirányítót és máris kiszakad a gombóc, a könnyek pedig áztatnak. Ilyenkor néhány percig elengedem magam, hagyom szenvedni egy picit a testem, lelkem. Csendben zárt ajtók mögött. Majd jön a nagy lélegzetvétel, egy hidegzuhany a gondolataimnak.

„Befejeznéd már Fanny?”

Majd jön a másik dimenzió, mikor kívülről szemlélem magam és konkrétan nevetnem kell, hogy mit művelek…

Érkezik a fejbe vágás.

„Nézz már szét, hogyan élsz és kik vesznek körbe?”

Aztán elönti a szívemet egy nagy melegség. Mert igenis van mit ennem, tető a fejem felett, munkám. Nem egy, nem kettő olyan ember, barát, családtag, akiket megölelhetek és számíthatok rájuk gombóc irtásában is a millió más mellett. Nem arra tekintek, amim nincs, hanem, amim VAN.

Aztán megint könnyedén megy az „örömjáték”. Nem tudok járni? Na és? Legalább nem csúszom el a jégen és esem fenékre. Aztán mindenhez jóformán segítségre van szükségem? Na és? De körbe vesznek sokan, akik szívesen vannak velem és segítenek. Minden nap érezhetem, hogy nem vagyok egyedül! Sorolhatnám végtelenségig, de most így a Karácsony közeledtével…

Szeretnék boldogságban gazdag ünnepeket kívánni. Mindenkinek azzal az élethelyzettel és körülménnyel, amit „kihúzott” az élet nagy kalapjából. Mivel azt gondolom, senkinek sem kell túl messze keresnie, hogy abban is rátaláljon az ő kis csodájára…

Fotó: Nagy Marcell

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

A Házon kívül című műsor riportjábanez volt a záró mondatom:

Az álmok visznek előre és az álmok miatt kelek fel minden reggel…

Éltet: Messzire hajítsam a kerekesszékem, hogy egy asztal tetején táncoljak, egyszer pedig édesanyja legyek.

Persze mindeközben tisztában vagyok a realitással, hogy jelenleg még saját magamat sem tudom ellátni önállóan. Sőt azzal is, hogy az izomsorvadással penge élen táncolok, de a reményt sosem fogom elengedni.

Ahogy Dosztojevszkij mondta: "A gyermektársaság gyógyír a lélekre." Mosolyt és örömet hoznak az életembe. Ezért is jelentett nekem sokat a tegnapi látogatásom a Tűzoltó utcai Gyermekklinka Onkológiai osztályán.

Dj Dominique (Várkonyi Attila) facebook oldalán „véletlen” szembejött velem ez a plakát. Nem gondolkodtam, azonnal hívtam is Attilát, hogy nem tudnék-e bármiben segíteni a koncerten. Egyeztettünk, majd boldogan tettem le a telefont és vártam a csütörtököt.

Aztán néhány perccel később valami belém nyilallt, valami igazán fájdalmas. Felszakítottam életem egyik legnehezebb és legfájóbb részét. Újra 12 évesnek éreztem magam, mikor Édesanyámnál daganatot találtak. Végig pörgött a fejemben, hogy mennyire nehéz is volt gyerekfejjel erősnek maradni, nem zokogni összerogyva az ágya mellett és toporzékolva miérteket kiabálni. Akkoriban sok mindent nem értettem, de a küzdését és a hinni akarását a gyógyulásban sosem felejtem el. Hatalmas erőt ad a sajátom legyőzősében is. Ott és akkor tanított meg igazán nevetve küzdeni. Képes volt rá minden fájdalom és mellékhatás mellett is. Nagyon erős nő volt. Én sem tehettem meg, hogy gyenge legyek mellette, de nélküle sem.

Most egy kicsit nehéz folytatnom az írást, de ezek a könnyek most örömkönnyek is. Azt érzem, hogy Édesanyám büszke rám odafent, hogy voltam annyira erős és elszánt, hogy ne a saját fájdalmas sebeimet nyalogassam, hanem az vezéreljen, hogy a kicsi manók arcán mosolyt lássak.

Láttam is, és nem is akármilyet. A betegségükkel küszködő hétköznapi hősök szeme ragyogott. Lelkesen tapsoltak és kiabáltak, mikor angyali öltözetben besétált Ördög Nóri. Sikítoztak, mikor Vastag Tamás énekelt és Szulák Andrea mesét mondott. Nehéz szavakba önteni azt a csodát, amit ott éltem át. 

Barbusommal gyakran emlegetjük ismeretségünk első mondatát. (A blogom elolvasása után, azonnal ezt írta nekem.)

„ Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és álmai valóra válnak.”

A mesénk pedig azóta is folytatódik az elmaradhatatlan mesebeli elemekkel.

Figyeljétek, mint például most is. Tegnap az Angyalkerék mozgássérült szállítók segítségével jutottam el a Tűzoltó utcai Gyermekklinika Angyal utcai bejáratához, ahova Ördög Nóri anygalszárnyakkal érkezett.  

Este feltöltve érkeztem a Sport Tv stúdiójába, ahol Várkonyi Attila Szurkoljunk! című műsorának vendége voltam. Itt nem hagyhattam ki, hogy ne adjak egy nagy puszit Attila fejére, amit nem rejtett el a kendője.  

Hazafelé szárnyaltam a kocsiban, miközben teljes hangerőn szólt az autóban a zene, kint zuhogott az eső, én pedig bent szárazon, egyáltalán nem fázva teljes torokból énekeltem… 

„Álmodd,hogy vakít a fény 
tombol a nyár e földtekén
Ne érdekeljen,ha esik a hó
Mert nyaralni visz az álomhajó…”

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Fanny, te tudsz korcsolyázni? – Hangzott a kérdés, egy kis vékonyka csilingelő gyermek hangon. Elmosolyodtam, majd gyorsan igyekeztem válaszolni is.

- Nem drága, egyenlőre járni sem tudok, csak vígan álldogálok a lábaimon. Nekem már ez is hatalmas előre lépés a 15 év intenzív ülés után.

Gyakran álmodtam régebben azt, hogy könnyedén tudok sétálni, ha a kezemben tartok egy hegedűt. Ne tudom, hogy miért pont egy hegedűt, de mindig ez volt a varázseszköz. Ha kiejtettem a kezemből, vagy elengedtem azonnal összecsuklottam és véget ért a mese. A valóságban sosem tudtam futkározni, így csak álmaimban tapasztalhattam meg, milyen érzés is az, de ott csodás volt. Sétálni sétáltam olyan 5-6 éves koromig. Így ennek az érzése élénken él bennem azóta is.

A korcsolyázásról esze bejutott egy évekkel ezelőtt íródott Nők Lapja cikk rólam… Meg is kerestem Nektek.

Annyit hozzátennék, hogy azóta, több változás is van az életemben és a hozzáállásomban. Mindenek előtt, már nem akarom feladni, és nem csak lógatom a lában, hogy majd lesz, ahogy lesz. Bár a torna még mindig nem a kedvenc elfoglaltságom.  :)

"Táncra perdülő kerekes szék

Fannyt szeretni, az életet szeretni

Felhőtlen mosoly és kacagó szemek, amelyek kiragyognak egy nagy kerekes székből. – Tegezhetlek? - kérdezi kedvesen. Gyere utánam, elviszlek egy tuti helyre!

Téglagyári Megálló a neve - mondja Hozleiter Fanny. - Itt rendeztük a tizennyolcadik szülinapomat! Remek túrógombócot főznek. Rendszeresen járok ide, de sajnálatos módon idővel egyre kisebbek lettek a gombócok. Egyszer megemlítettem ezt a vendégkönyvben, mire másnap szóltak, hogy jól van, Fannus, vettük az adást, és kihoztak egy óriási gombócot tejföllel leöntve, csak nekem. Meglátod, milyen jó fejek...! A mosolygós arc csak mondja, mondja, és közben ördögi ügyességgel dodzsemezik a járókelők között. Alig érek a nyomába.

Duracell nyuszi

Az osztálytársaim is meglepődtek ezen, fordul vissza nevetve. Az első órán játékosan kellett bemutatkoznunk egymásnak. Amikor rám került a sor, kijelentettem: én vagyok a gepárd. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Én ezzel az elektromos székkel mindenkinél gyorsabb vagyok! - tettem hozzá viccesen. Attól kezdve én voltam a duracell nyuszi, aki a gólyabálon turbózta a kocsiját, és ceruzaelemeket dobált szerteszét a teremben. A srácok egyébként is folyton irigykedtek a dodzsememre. Megígértem nekik, hogy év végén kipróbálhatják. Eljött a nagy nap, a folyosón elterjedt a hír, hogy tanítás után az udvaron Fanny-kocsi próba lesz. Jöttek a srácok, óvatosan kiültettek egy székre, és megkezdődött a rodeó. Egymást váltották az elektromos kerekes székben, vadultak, élvezték, én meg biztattam őket. Mindenki látni akarta, tele voltak a suli udvarra néző ablakai gyerekfejekkel. Olyat is csináltunk, hogy valaki az ölembe ült, és én vezettem. A tanárok szörnyülködtek, hogy szegény Fanny, agyonnyomják! Pedig én azt nem is érzem. (Pontosítva érzem, de nem fáj.)

Megérkezünk. Fanny megkér, hogy segítsek neki kibújni a dzsekijéből, egyedül nem tudja kihúzni belőle a karját. Magamtól is észrevehettem volna, restelkedem. Ó, dehogy, ne féljek, ha valamire szüksége van, szól ő. Megszokta. A barátai, az osztálytársai pillanatok alatt megtanulták, mit, hogyan kell csinálni. Pedig sok meló van vele.  (…)De olyan készségesek, hogy sokszor ő érzi kínosan magát, mennyit kell fáradozniuk miatta. Szerencsére nem hallgatnak rá, viszik mindenhova kirándulni, még Olaszországba és Prágába is elcipelték magukkal. Érzi, hogy szeretik, bizalommal vannak hozzá. Folyton hívják telefonon, akár este is, hogy - Fanny, segíts! Na mondjad, mi a baj! - és akkor kiöntik neki a lelküket. Fanny mindent olyan természetesen fog fel, olyan józan, okos, derűs. Megnyugtató csak ránézni is, mondják. Ő nem is érti…

Boldog akarok lenni!

Én értem. Fanny elfogadta magát úgy, ahogy van. Így kell boldognak lennie. És boldog is, mint kevesen a környezetében. Erős vagy mondom neki.

Annak kell lennem. Mikor anyu meghalt rákban, hetedikes voltam. Emlékszem, éppen nagyon jó kedvem volt. Apu állt a szobaajtóban, és szemrehányóan nézett. Éreztem, hogy valami nem oké. Fanny, ne nevess! - mondta. Miért ne nevessek, utálom, ha megtiltanak valamit! Mert anyu meghalt. A nevetés szinte átmenet nélkül csapott át zokogásba. Kisírtam magam, és éreztem, hogy megkönnyebbülök: most már minden jó lesz.…

De édesanyja emléke máig nem fakult meg. Ő volt az, aki mindvégig töretlenül hitt benne: kislánya felépül a veleszületett betegségből. Cipelte tornázni, úszni, még félálomban is őt masszírozta. Mindent elolvasott az izomsorvadással kapcsolatban, és minden módszert igyekezett kipróbálni Fannyn. Volt, hogy agyagba fektette, gyógyító leveket itatott vele, még San Franciscóba is elvitte, mert hallott róla, hogy van ott egy férfi, aki talán segíteni tud a lányán. Háromszor jártak a messzi városban, és Fanny mindháromszor nagyon élvezte az utazást. Szeretett a tengerparton lenni, ott olyan balzsamos és friss a levegő. Tornázni azonban utált. Unta, és elege volt belőle, hogy a betegséggel való küzdelem emészti fel az életüket. De gyerek volt még, nem szólhatott. Aztán édesanyja megbetegedett, és ő egyetlen pillanat alatt felnőtt. Amikor a tragédia után iskolába kezdett járni, úgy tűnt, mintha a többiek gyerekek lennének hozzá képest.

Azóta nem tornázik. Nem azért, mert feladta, pontosan tudja, mi vár rá. De nem akarja erre fecsérelni az idejét. Most és itt szeretné boldogan élni az életét. Ha ahhoz van kedve, moziba menni, ha ahhoz, akkor a hasát süttetni a napon, vagy egyszerűen csak heverészni. Lusta? Lehet, de ő ezt megbocsátja magának. Persze akadnak nehéz percek. Amikor reggel felébred, és észreveszi, hogy egy mozdulat, ami tegnap még ment, ma már nem sikerül. Aztán kinéz az ablakon, és San Franciscóra gondol. Nyáron elmegy oda Brigivel! Ő a legjobb barátnője.…

Ekkor, mintegy varázsütésre, megjelenik Brigi. A kezében egy zacskóban két túrós bugyor. Leteszi barátnője elé a kávézó asztalára. Fanny örül neki. Látom? Brigi a gondolatait is kitalálja! Elmesélik, hogy múltkor elmentek az egyik plázába. Fanny még nem járt ott, percekig állt a vízesés előtt, és csodálta.

Mindennek így tud örülni, ez a jó benne  jegyzi meg szelíden Brigi.  A tűzijátéknak, a kirándulásnak, még egy villamosutazásnak is. Odahívok két embert, és felemeljük. Nagyon nehéz tolókocsival közlekedni, tele van minden küszöbbel, lépcsővel, meg az emberek se elég figyelmesek. De mi ketten legyőzzük az akadályokat. Jót tesz nekem Fanny. Mióta vele barátkozom, kinyíltam, már meg merem szólítani az embereket…

Lassan magukra hagyom a lányokat. Megbeszéljük, hogy másnap a suliban találkozunk. Egész délután ezen a csodán gondolkozom. Az élettől duzzadó kerekes székes kislányon. Csak este, az ágyban kezdek el sírni. Magam sem tudom, miért.

A mi Fannynk

Másnap, nagyszünetben ott vagyunk a fotóssal a gimnáziumban. Belépünk az osztályba, és egy csomó várakozó, nyílt tekintet fordul felénk. Leplezetlenül bámulom ezeket a fiatalokat. Milyen szépek! Szívesen beszélnek Fannyról, bár nemigen értik, miért olyan érdekes, amit ők tesznek. Persze, hogy segítenek felvinni a kerekes széket a lépcsőn. Nem lennének emberek, ha nem tennék. Fanny semmiben sem különbözik tőlük. Első perctől fogva egyenrangúnak tekintik. Sajnálat? Miről beszélek? Fanny életrevalóbb bármelyiküknél. Dóri meséli, hogy néha teljesen elfelejtkeznek arról, hogy Fanny nem tud járni. A télen például felhívták telefonon, hogy menjen velük korcsolyázni. Csak akkor esett le a tantusz, hogy hiszen ő azt nem tud. De semmi sértődés, Fanny annál sokkal vagányabb. Ő szervezi a bulikat is. (…) Most éppen a nyári utazásra gyűjt, de egyébként elbulizza, amit keres. Imád táncolni. A fiúk hívják, ő meg megy. Nincs ezzel semmi baj, Fanny lábakat beszél magának, jegyzi meg Zsolt.

Már a folyosón megyünk, hogy megnézzük a rámpát, amelyet az igazgató úr csakis neki, Fannynak építtetett, hogy be tudjon járni az iskolába. A kerekes székhez lépten-nyomon lehajol valaki, és máris cuppannak a puszik. Lányok, fiúk vegyesen csatlakoznak hozzánk. Mire az udvarra érünk, Fanny egész udvartartást gyűjt magának. Ágoston Krisztina, az osztályfőnöknő is elkísér bennünket. Nem lehet nem észrevenni, milyen büszke a tanítványaira. Elkezdődik a produkció, rodeózás, rámpán száguldozás. Amíg csattog a fényképezőgép, én az ácsorgó lányokkal beszélgetek. Az egyik kislány, Petra bevallja, hogy másodikig nemigen barátkozott Fannyval. Nem is tudja, nem voltak egymásnak rokonszenvesek. Aztán egyszer mégis odament az örökké derűs kislányhoz, és megköszönte neki, hogy aznap reggel jókedvre derítette. Jó, hogy velünk van, mondja. Csodáljuk az erejét, a lélekjelenlétét. Nekünk is megvan a magunk gondja, baja, persze, de mi az az övéhez képest?!"

Nők Lapja -Koronczay Lilla - 2007. 04. 18. 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Most szárnyalok négy keréken, de nem is olyan rég volt ez teljesen másképp is. Néhány percre, órára, azt éreztem tegnap, hogy nem bírom tovább, elfáradtam, sok ez nekem. Nem az élet, nem a betegség, nem a munka, nem a küzdés, hanem a felesleges plusz akadályok, amiket könnyedén mellőzhetnénk. Azok a „borzasztó” dolgok, amiket mások nagyítanak fel. Azok, amikkel engedjük, hogy elszívják energiáinkat, mert folyamatosan bombázzák „várunkat”. Mondhatni a kiegészítő, nehezített pályák az életnek nevezett játékomban. Egyre jobban fogytak az egységeim, sokasodtak a „sebeim” és váratlan szörnyecskék támadtak utamon a cél felé.  

Ritka, hogy igazán azt érzem, feladom. Valójában sosem gondolom komolyan, mert imádom az életemet így, ahogy van, de egy röpke pillanatra átérzem azok érzéseit ilyenkor, akik a könnyebb utat választják és pontot tesznek a végére. Nem tudnám megtenni, már azok miatt sem, akik mellettem vannak, körbe vesznek. Ha feladnám, kútba dobnám mind azt, amiért évek óta keményen együtt dolgozunk. Könnyedén írnám alá, - ami ellen folyton tiltakozom - ,hogy az élet nehéz, és élvezhetetlen. Ezzel sosem fogok egyetérteni. Játszok, mert játszani akarok és folyamatosan bónusz élet „aranyakért” fogok ugrálni, ahogy azt Mario is teszi évek óta.

Tegnap két hét után újra kitettem a lábaim helyett a kerekeimet az ajtón és begurultam a munkahelyemre. Szabadságomat végül betegséggel töltöttem, de a lényeg, hogy egy alapos végzetes tüdőgyulladást még időben megfékeztem. Így nem veszett kárba a pihenés. Már nagyon hiányoztak a kollégák és a pörgés. Ugyan csak hétfőtől állok újra rendesen munkába, jól esett pár órára bemenni és ott lenni velük. Majd hazaérkezésem után kezdődött a fekete leves, amiről már fent említést tettem. Nem részletezném. Nem azért, mert titok, vagy tabu. Egyszerűen örülök, hogy túl vagyok rajta, és inkább vígan mosolygok, mint, hogy felelevenítsem.

Délután hivatalos voltam az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – Nyitott Ajtók Ünnepségére. Nagy izgalom volt bennem. Fogyatékkal élő emberek világnapja alkalmából idén a téma a fogyatékos emberek szabadideje, párválasztása volt. Nem készültem igazán, hisz fejemben élénken élnek életem apró cseprő történetei, így úgy döntöttem, mesélek majd, amit a helyzet kihoz belőlem. Úgy, ahogy eddig tabuk nélkül, könnyedén. A fekete leves okozta kibőgött szemekre és gyengeségre csodás hatással bír egy kis smink és a Barátaim szavai, ezért összekaparva magam a padlóról, egyre több energiával útnak indultam az Ecseri út felé. A kocsiban már félig volt a szintem, majd mikor megérkeztem és megláttam Zsó barátnőmet az egekben szárnyaltam. Várt már rám a drágaság. Pasi kereső radarját kérésre beindítottam, hogy legyen segítség, aki kiemeli a nem éppen könnyű elektromos szekeremet az autóból. Majd engem is belevarázsoltak. Már hűlt helye volt a rossz kedvemnek, és boldogan, kíváncsian vártam a beszélgetést. Andi a szervező felkísért a teremhez, majd megismerkedtünk a többi részvevővel is.

Végre hosszú idő után személyesen is találkoztam Weisz Fannival, akivel már levélváltásban többet is beszélgettünk. Fanni egy kis gyönyörűség, aki nem hiába szépségkirálynő és modell is. Ő siket, de ő is kihozza magából a maximumot és esélyegyenlőségi aktivistaként is rengeteget tesz az elfogadásért. Egyből megismertük egymást és nagyon örültük. Édesanyja is ott volt, aki segített a jelnyelv megértésében. Fanni szájról is nagyon jól megérti, amit mondanak neki, így nekünk is sikerült egymással beszélgetni. Fáradt volt szegénykém, de lelkes és tündéri. Veres Robi azaz Mc Dc a Csillag születik felfedezettje is színesítette a palettát, akinek a humora utánozhatatlan. Valamint Tünde és Balázs, akik egy édes párt alkotnak. Ők szellemi fogyatékosok, de nagyon boldogok. Így állt össze a csapat jó hangulatban. Nagyon élveztem és sok ilyet szeretnék még, mert úgy gondolom, hogy ezzel úgy tudunk adni másoknak, hogy közben nagyon sokat, talán többet is kapunk vissza.

Még mindig fülig ér a szám és boldoggá tesz, hogy részvettem meghívottként a rendezvényen. Köszönöm!

 Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Néhány napja ijesztő dolgokat produkál a testem megint. Irányítanám, de ő nem engedelmeskedik úgy, ahogy azt én szeretném. Erőlködöm, de meg sem mozdul. Nehéz egy farmernadrágot arrébb tenni vagy csak megnyomni egy billentyűt a telefonon.  Nehéz tartani a fejem, hogy ne lefelé lógjon, és megrágni az omlós ételt, vagy a zuhanyrózsát megemelni. Tudom, hogy elmúlik, mert hinni akarom. Nyugtatom magamat, hogy ez csak a betegség utó ajándéka. De nincs pánik, mert ilyenkor mindig történik valami, ami újra és újra mosolyt csal az arcomra, erőt ad. Így aztán máris sokkal könnyebben bírok a dacos testemmel.

Brigus barátnőmtől néhány napja a legjobbkor kaptam ajándékba Eleanor H. Porter, Az élet játéka című könyvet, ami kedvesen fejbevágott, hogy „Fanny! Pánik helyett, inkább játssz!”. Pollyanna a kis regény főhőse, aki egy tizenegy éves szeplős kislány. Hamar a bőrébe bújtam és könnyedén emlékeztetett valamire, amit, egy picit most jobban kellene alkalmaznom. 

"...-Úgy látszik, kisasszonyka, maga a világon mindennek tud örülni-mondta erre Nancy és vidám képe egy pillanatra elborult, mert eszébe jutott, hogyan próbált megbarátkozni a csúf kis padlásszobával a bátor kislány.

Pollyanna csöndesen kuncogott.

-Hát persze, hiszen erre megy a játék!

-Miféle játék?

-Hát... az örömjáték!

-Kisasszony, mit beszél összevissza?

-Nem beszélek összevissza! A papa tanított rá. Egész kicsi korom óta játszom. A nőegyleti hölgyeket is megtanítottam. Azok is játszották,- legalábbis néhányan közülük.

-Én ugyan nem sokat értek a játékokhoz, de azért csak mondja el, Pollyanna kisasszony, miben áll.

Pollyanna nevetett, de kicsit szomorkásan. A szürkületben arcocskája nagyon sápadtnak és keskenynek látszott.

-Akkor kezdődött, amikor a mankók érkeztek a missziós-hordóban...

-Mankók??

-Igen. Tudja, annyira szerettem volna egy babát. Papa kérte is, hogy küldjenek, de amikor megérkezett a hordó, a hölgy visszaírt, hogy nincs benne baba, csak egy pár kis mankó. Elküldte, hátha valami gyerek mégis hasznát veszi. Akkor kezdtük játszani a játékot.

-No én aztán nem értem, mi játszanivaló van egy pár mankóval!-jelentette ki Nancy kicsit ingerülten.

-Éppen az az érdekes benne. Mindenben kell találni valamit, aminek örülhetünk-magyarázta Pollyanna komolyan. - És mindjárt a mankókon kezdtük.

-Nohát, ezt aztán értse meg, aki akarja! Hogy lehet örülni annak, ha az ember babát kíván és mankót kap helyette?

A kislány vígan ugrált Nancy mellett.

-Dehogy nem, dehogy nem! Bár igaz, hogy az elején én sem értettem -ismerte be. -De papa megmagyarázta.

-Akkor maga pedig magyarázza meg nekem-szólt Nancy kurtán.

-Ó, libuska! Hát annak örültem, hogy nincs szükségem rá!- vágta rá Pollyanna büszkén. -Nagyon egyszerű a játék, ha az ember már belejött!

Nancy kicsit ijedt oldalpillantást vetett a kislányra.

-Hát ez aztán igazán furcsa gondolat!

-Dehogy furcsa! Inkább nagyszerű! - lelkesedett Pollyanna. - Azóta is mindig játszottuk. És mennél nehezebben megy, annál érdekesebb. Igaz, hogy néha nagyon is nehéz,- például, amikor a papa elment …, én pedig itt maradtam a nőegyleti hölgyekkel....”

Fotó: Bolla Eszter

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

Dart Veder magyar hangja simán lehettem volna az elmúlt napokban. Ledöntöttek a kerekeimről a bacik, de örömmel jelentem már kikászálódtam az ágyból. Hétfőn a pörgős szülinapozások után – gondoltam én – megkezdem jól megérdemelt szabadságomat. Valójában meg kockásra köhögtem az hasamat. Liter számra töltöttem magamba a forró citromos teát és kapdostam be a lórúgásnyi antibiotikumot. Pirosra trombitáltam a nózim és többet aludtam, mint azt bárki is gondolná. Ennyit a mozgalmasra tervezett szabimról. Noh, de nincs panasz, mert az ezelőtti napok kellőképpen fülig érő szájjal teltek.

Betöltöttem a 23-at! Izomsorvadás ide vagy oda, itt vagyok, élek és megyek előre. Lesz itt még dupla ennyi év is!

A péntekre tervezett Morrison’s Ligetes szülinapi bulim igazán jól sikerült. Nem finomkodtam. Na jó, ami a lábakat illeti igyekeztem nem átgázolni senkin. Akin sikerült, annak utólag is hatalmas sorry! Elektromos kerekesszékemmel begurultam a táncparkettre, ahol egy könnyed mozdulattal bekapcsoltam az elakadásjelzőmet a hangulat kedvéért, és így még az is látható volt, hogy nem egy fotelben ülök kényelmesen. Nem utolsó sorban pedig imádom az emberek mosolyát, mikor ráeszmélnek, hogy mivel is állnak szemben. Ezzel az aprósággal már azonnal át is hidalva az a kis szakadék, ami néhány ember és a fogyik között van. Nem szükséges senkit győzködnöm, hogy sajnálatnak helye nincs, és köszönöm szépen nagyon vígan élünk mi az öniróniámmal együtt.  

Sorban láttam meg barátokat, ismerősöket, akikhez csak úgy rohantam, hogy össze meg vissza puszilgassam őket. Élveztem, hogy én irányítottam, hova és mikor megyek, nem pedig mindig kérnem kellett, hogy ide vagy oda toljanak. Pörögtem, szlalomoztam és még csápoltam is. Várkonyi Attilám (Dj Dominque) nyakába is majdhogynem beleugrottam, mikor csak megláttam. Sőt, a táncversenyt sem hagyhattuk ki Barbussal. Így megint csak színpadon kötöttünk ki, gazdagodva egy üveg finom pezsgővel. Tapsvihar és éljenzés kísért minket. Ismét teljes extázisba estem. Imádtam az egész estét. Volt „Happy birthday” zene és rengeteg számomra ismeretlen emberektől köszöntés, puszi. Bár nagyon fáradt voltam, de még is esélytelen volt levakarnom magamról a boldogságot.

Az bulik alkalmával sem a szórakozóhely legeldugottabb zugában összekuporodva csücsülök, hanem könnyedén száguldozom az emberek között, szóba elegyedem és bátran teszem, amihez kedvem van. Bár egy székben ülök, nekem olyan mintha én is két lábon járva riszálnám a kis fenekem, ahogy a többi hölgyemény teszi azt. A buli további részeiről meséljen a kis videó összeállítás képekből a bejegyzés végén.

A szülinapomon, 17-én csoda napra ébredtem. Minden évben ezen a napon valami másféle boldogság kerít hatalmába, mint azt évközben bármikor is. Ez most is így történt. Folyamatosan csörgött a telefonom, érkeztek az üzenetek, így megint csak az utolsó pillanatban kaptam magamra a ruháimat és rohantam dolgozni, hogy el ne késsek. Nagy meglepetéssel vártak már a drága munkatársaim. Ahogy begurultam az ajtón millió puszi, egy kedves vers Petitől és sok-sok ölelés várt. Zitus pedig direkt egy kinyomtatott szöveggel várt, ami a tízmilliószoros napról szólt. Ebben az évben is négyszer volt, s az utolsó pedig pont az én születésnapomra esett. Így aztán tízmilliószorosan boldog voltam, pedig még nem is tudtam, hogy néhány órával később mi vár rám a konyhában.

Sárga csokigolyókból kirakott mosolygós fej a tortán, mellette hasonlóképp smiles gumicukor halom. Rengeteg lufi és éneklés, amivel megleptek. Egyszerűen csak fülig ért a szám. Imádtam! Köszönöm!

Hamarosan jelentkezem a folytatással, csak most hív a pihe puha ágyam, és a gyógyító forró italpor. Hmm… fincsi! :)

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Ma felért egy tornával a ruhapróbálgatásom a pénteki szülinapi bulimra. Beültem a szekrényem elé és szó szerint dobáltam ki az ágyamra a cuccokat. Tipikus nőként előszedtem egy kupacba, majd magamra varázsoltam - ami nálam nem két másodperc - és rodeóztam is a tökőr elé. Nézelődtem, fordítgattam a fejem, minden szögből meglestem magamon, hogy mennyire előnyős vagy sem a választott darab. Az elsőket hamar leszavaztam, mert egyszerűen nem éreztem jól magam benne. Az pedig nálam az egyik legfontosabb. Mindegy a kerekesszék, vagy az előnytelen részecskéim, ha harmóniában érzem magam, akkor aztán kicsattanok a boldogságtól és bármi is van rajtam és alattam abban jól érzem magam. Olyan mintha megtalálnám a tökéletes és kényelmes futócipőt, aminél talán a kinézet is másodlagos. Lényeg a lényeg, hogy próbálgatásoknál a levétel sokkal nehezebb, de megküzdöttem vele és végül a tökéletes darab is meg lett. Azzal tisztában vagyok, hogy felesleges olyan nadrágon törni a fejem, amiben a fenekem jó, mivel úgy is rajta ülök, ezért senki nem fogja látni, így inkább más részre fektettem a hangsúlyt. Aztán következett a fülbevaló és kiegészítők kiválasztása, amikkel ha nem is szó szerint, de a végén már majdnem kigyúrtam magam bicepszre, annyiszor cseréltem ki a kis csillogó szépségeimet. Pici legyen, vagy nagy? Hosszú vagy rövid? Színes vagy ezüstözött? Nem tudtam eldönteni, de egyben biztos voltam, hogy a tökéletes darab a birtokomban van, csak meg kell találnom. Nem adtam fel és sikerrel jártam.

Fél évvel ezelőtt egy tévés riportom után két egyetemista lány keresett fel, hogy szeretnének velem egy riportot készíteni a szakdolgozatukhoz. Nagyon közvetlen és kedvesek voltak a soraik. Könnyedén bólintottam rá a találkozásra. Sőt, nagyon vártam. Élőben sem csalódtam a csajokban, csak úgy repült az idő a beszélgetés és sütizés közben. Rengeteget nevettünk. Nagyon élveztem. Végül Nóri és Iringó megleptek egy meseszép ékszer garnitúrával. Mintha pontosan tudták volna, hogy imádom a csajos, csillogó cuccokat. Ezek a kis szépségek lettek ma a befutók végül a pénteki ruhához.

Ennek örömére ma rá is csörögtem Iringóra, aki épp dolgozott, de a nagy örömködés közben a kedves főnöke Zsuzsi minden lelkes olvasómnak vásárlási kedvezményt ajánlott fel a Passy Bijoux boltban, ahonnan az én ajándékom is való.

Drágáim ezt tessék kihasználni. Többek között, mert nagyon közelednek az ünnepek és néhány ezer forintért csak is náluk lehet az országban örökgaranciás egyedi, antik ékszer reprodukciókat kapni, amik tényleg meseszépek. Kínálatuk allergiamantes Swarovski kristállyal díszített ékszerek. Én imádom, szerintem Ti is fogjátok (vagy a barátnőtők:).

Itt bogarászhattok a kínálatból : http://www.passybijoux.hu/ 

Facebook oladlukat is ajánlom Nektek lájkolásra

Aztán irány az 5. kerületben a Kossuth Lajos utca 3. – Passy Bijoux, ahol a varázsszó: Mosolyka blog :)

u.i.: A buli pedig egy tökéletes alkalom a találkozásra és egy közös fergeteges szórakozásra. Lepj meg, hogy Te is ott leszel :)

Időpont és helyszín: November 18. péntek 22:30-tól Morrison’s Liget hátsó terem, ahol Dj Dominique adja majd a talpalávalót.

Ha kérdésed van, írj bátran! mosolyka.f@gmail.com

 Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Lassan egy hete tulajdonosa vagyok a levakarhatatlan mosolynak. Egyszerűen imádom, mintha megint varázslat történt volna, mióta magamra tetováltattam egy mosolygós fejet. Valójában olyan, mintha mindig is a csuklómon lett volna. 

Nincs két hete, hogy egy blogbejegyzésemnél arról írtam, hogy közeledik a 23. születésnapom, aminek az alkalmából valami őrültségre vágyom. Olyanra, amit eddig még soha nem tettem, nem élem át. Minden születésnapom ajándék, hisz azt jósolták a orvosok, hogy csak 18 évet fogok élni. Most, hogy fél évtizeddel már túléltem ezt az elméleti határt, ez megint csak ünneplésre ad okot.

Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mit szeretnék örökre magamra tetováltatni. Számomra evidens volt, hogy egy mosolygós fejet, ami számtalan dolgot jelképez az életemben. Rengeteg mindent magában hordoz ez az aprócska jel. Valójában mindent ennek köszönetek. Végigkísérte az életemet a nevetés. Segített túlélni az izomsorvadást, a nehézségeket, de legfőképp kiélvezni a pillanatokat. Édesanyám a betegség ellenére mindig arra tanított, hogy mosolyogjak bármi is történik, hisz ez az egyetlen dolog, amit senki nem vehet el tőlem, nem veszhetem el, és még is bárkinek odaadhatom. Édesapám mindig akkor nyugodt, ha látja, hogy felfelé görbül a szám. Mindent megtesz értem, a mosolyomért, neki ez a legfontosabb. Egyik pillanatban ő csal az én arcomra, a másikban én az övére. Aztán ott vannak a Barátaim. Akik a legelső találkozásnál nem a kerekesszékes lányt látták bennem, hanem a boldogságot. Senkinek nem kellett bizonygatnom, hogy szeretek élni, és imádom a kalandokat, a kihívásokat, de legfőképp őket, akik mindenben mellettem vannak, azokban a pillanatokban is, amikor nem nevetek. Aztán újra és újra visszavarázsolják a mosolyt az arcomra, az élni akarást, a boldogságot az életembe.

Aztán itt ez a Mosolyka blog. Rengeteg mindent köszönhetek ennek. Megváltoztatta az egész életemet. Ennek segítségével eljutottam helyekre, emberekhez. Tovább fertőztem néhányatokat a mosoly-vírussal. Leírhatatlan érzés az, amit Tőletek olvasóktól kapok. Nem kérdés, hogy megéri nyílt lapokkal játszani. 

A mosolygós fejnek valakin pedig van egy párja. Együtt csináltattuk, egymásra rajzoltuk fel. Azóta együtt élvezzük a levakarhatatlan mosoly örömeim. 

Barbus csuklóján nevet a másik fej. Őt szintén a blognak, az írásaimnak köszönhetem, hogy belecsöppent az életembe. Nem csak hirtelen érkezett, de fenekestül fel is forgatta azt. Sorban valósította, és a mai napig valósítja meg az álmaimat. Sokat jelent Ő nekem, nagyon sokat. Amikor megkérdezi bárki, hogy ki nekem, ennyit tudok mondani:

Barátnőm, Nővérem, „Anyukám”.

Kicsit félve egy fej leordítástól említettem őrült ötletemet Barbus „Anyámnak”, aki a lebeszélés helyett nagyon meglepett azzal, hogy pontosan értette miért szeretném, és csak annyit mondott. Csináljuk meg együtt. Szülinapi ajándékunk egymásnak, egymásért.

Ahogy mozgatjuk a kézfejünket, úgy mosolyog egyre nagyobban a tetoválásunk. Akarva akaratlanul mosolyt csal az arcunkra, ahogy oda pillantunk. Végigfut a fejünkbe mindaz, amit átéltünk külön-külön és együtt is, valamint az, amire képes „csak egy mosoly”…

Imádom! Bármi történjen, a mosolyom/lyunk most már levakarhatatlan :) Ebben a tetoválásban mindenki és minden benne van, ami és aki számomra fontos.          

Mély nyomot hagytál bennem Csubi, köszönöm :)

 Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

Imádom az ősz színeit. A sárgát, barnát, bordót és ezeknek ezernyi árnyalatait. Munkába menet, először kigurulok az ajtón a kertbe, beszippantom a friss levegőt, és megcsodálom a fákat, bokrokat, lehullott leveleket. Ez amolyan „lelki orgazmus”. Mindennap picivel másabb. Egy viszont nem változik. Úgy belerohannék, felfelé dobálnám a levélkupacokat, aztán csak élvezném a pillanatot. Bár erre fizikálisan nem vagyok képes, de gondolatban, ahogy kilépek a házból, már futok is bele az avarba. Aztán visszatérek a valóságba, és már dodzsemezem is az utcákban az autók, és emberek között a kerekesszékkel. Ilyenkor direkt átgurulok egy-egy kiszemelt szárazlevélen, ami ropog a „talpam” alatt.  Annyira jó! Általában a fülemben közben zene szól, így olyan, mint a filmekben. Teljes gázzal nyomom a jojsztikot, mert valahogy mindig késésben vagyok. Pedig örömmel megyek munkába, várnak a gyerkőcök, a korrepetálások, a válatlan mondatok, meglepetések és a tündéri kollégák. Ők, akik ha beérek azonnal nyitják az ajtót, veszik le a kabátomat, és szemmel tartanak, hogy iszom-e eleget, rendesen felöltöztem, vagy megint képes voltam rövid ujjú felsőben begurulni. Ez nem ritkaság! Így még meg sem érkeztem igazán, mondhatni ki sem fújtam magam a nagy rohanásban, már arra leszek figyelmes, hogy az innivaló mellettem, meleg pokróccal körbe bugyoláltak, és mindent elrendeztek, hogy nekem a lehető legjobb legyen.

Aztán az elmúlt hetekben meglepően sok olvasói levél is színesítette napjaimat az ősz mellett, amit mindenkinek nagyon köszönök! Igyekszem minél hamarabb válaszolni. Annyira jó érzés, hogy őszintén megosztjátok velem érzéseiteket, gondolataitokat. Azt olvasnom, hogy sikerült legyőznie valakinek egy félelmet, amit a betegsége okozott és eddig nem tudta elfogadni magát. Aztán megjelent egy-egy mosoly ott, ahol már rég nem. Más erőre kapott.

Így továbbra is mesélni fogok, nem rejtem véka alá, hogy milyen az élet négy keréken, mert megéri. Adnék, de valójában én kapok rengeteget Tőletek! Danke! 

Fotó: Bolla Eszter

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)