blogholj.jpgNéhány perce a szobám rendrakása közepette szemeimmel fürkésztem, hogy merre járhat az én fehér noname fülesem, mikor megakadt a tekintetem valamin. Valamin, ami már több, mint két hónapja az életem része, de még így nem tekintettem rá, mint néhány perce. Rengetegszer volt a kezemben, magamhoz szorítva, éppen írtam bele vagy mélyet szippantottam az illatába…

De nem néztem percekig és betűztem rajta a szöveget. Az előbb megtettem. Akárhányszor kezdtem újra és újra nézni azt a néhány betűt a nevemet láttam „kirajzolódni” belőle. Most ide kellett, hogy hozzam magamhoz. Szorongatom, mint egy kisgyermek az áhított játékát, amit végre megkapott. Kettesben vagyunk. Csak én, és a könyvem. Ami látszólag „csak” egy halom betűhalmaz egy keménykötésbe csomagolva, de valójában huszonöt év érzelme, fájdalma, sikere, bukása, szárnyalásai, céljai, átalakulásai van benne. Látszólag – a borítót elnézve – egy mosolygós kerekesszékes lány története, de közel sem ennyiről van szó. Imádom, hogy tényleg sokan azt gondolják, hogy milyen aranyos, és kedves, hogy ezt megírtam, de valójában nem hisznek abban, hogy ez nem csak egy egyszerű életrajz vagy történetek csokorba szedése. Szeretem, hogy az emberek szkeptikusak vele és azt is szeretem, hogy nem várnak tőle túl sokat… Azt pedig főként szeretem, amilyen reakciókat kivált az emberekből. Amilyen jó reakciókat kivált az emberekből a tizenkét évestől a kilencven évesig nemtől függetlenül.

Huszonöt év, ami hozzávetőlegesen kilencezer százhuszonöt napból áll. Amiből minden egyes nap felbecsülhetetlen értéket őriz számomra. Nem volt minden egyes nap akkora boldogság bennem, mint ahogy a borítón látszik. Nem, közel sem volt minden nap egy könnyed és fantasztikus ajándék, de ajándék volt. Amit olykor nehezen csomagoltam ki és építettem bele az életembe. Mindennek látom már a miértjét. Visszatekintve már mindent másként látok. Másként látom a csajt, aki a borítóról mosolyog. A csajt, aki egy jó ideig nem szerette a tükröket.  Mert látta magát a kerekesszékbe, amit egy hatalmas kukásautónak látott, magát pedig egy kis szürke valakinek, akit nem lehet igazán szeretni, kívánni, mert tele van hibákkal, deformitásokkal. Ma egy egészséges önbizalommal teli nő pötyög itt a laptopon, akinek ugyanúgy megvannak a hibái, deformitásai, de már szeret tükörbe nézni. Szereti magát. Az életet pedig még jobban, mert a kerekesszék hozott magával valami nagyon jót. Egy információt, egy tényt, ami befolyásolta az életemet. Nem is kicsit. Azt pedig megtanultam, hogy a kezemben volt és van is és lesz is a döntés. Mert én döntök…

Döntöttem. Akkor, amikor azt hittem az életem legrosszabb dolga történt velem, akkor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni, amik a legnagyobb kincseim… Azt hogy látok, érzek, hallok, de legfőképp, hogy élek.

Kevesebb mint, huszonnégy óra,azaz ezernégyszáznegyven perc alatt döntöttem el, hogy kukába dobok mindent vagy megvalósítóm az álmaim.  Ezernégyszáznegyven perc rengeteg idő. Rengeteg, ha azt akarod eldönteni, hogy a pink vagy a korall színű felsőt vedd meg, vagy hogy reggel kávét igyál vagy inkább teát. Akkor viszont már nagyon kevés idő, ha az a tét, hogy hogyan tovább. Hogyan tovább egy olyan információval, hogy már csak ezerkilencvenöt napod van hátra, mert éppen ideje megtudnod, hogy egy elméletileg gyógyíthatatlan betegséged van…

Igen, megtudtam, hogy izomsorvadásom van. Amivel nem jósoltak már sokat… és amikor egy pillanat alatt válik bizonytalanná a biztos. A biztos holnap és a jövő, akkor bármilyen kéretlen, súlyos fájdalmas ajándékkal is, de akarod az életed. Akartam, nem is kicsit. Akartam, ki akartam használni, ami még az enyém.

Leírhatatlanul csodás, kalandos, érzelemdús három évem volt, amikor úgy éltem, hogy nem gondolkodtam, mérlegeltem, csak azt tettem, amihez kedvem volt. Hosszú, tömött oldalakat tudnék újra és újra leírni azokról az évekről, de az benne van ebben a „Kicsikémben”, amit a kezemben tartok most.

Ami viszont nincs, hogy mióta megszületett, milyen a „szülői” élet…

Látom az interneten, a könyvespolcokon a boltokban, az utcán az embereknél és a világ több pontján fényképekről… Látom és fel sem fogom, hogy az nem csak egy könyv, amit valaki megírt és olvasnak az emberek, hanem az az én könyvem, amit megírtam. Azt hiszem ezt is először írtam le. És most még egyszer le kell, hogy írjam. Az én könyvem, amit megírtam. A könyveeeeem. Na jó, abba hagytam, mert a végén nem csak írok, hanem elkezdek hangosan belekiabálni a világba, amikor is lehet a szomszédom kedvesen rám hívja a pszichiátriát… :)

Az, hogy most örömködöm, de bennem valójában nincs harmónia, nem újdonság az életemben. Az, hogy olykor elveszek, az sem. És bárki bármit mond, nem csak fenékig tejfel az élet, de így egész. Nem kell mindig mosolyogni.  Fenekestül forgatta fel az életemet és az érzelmeimet a megjelenés, de azt hiszem, tudom mi az, ami most helyre fog tenni. Ami segít, hogy újra tudjam ki vagyok, és honnan jöttem…

tedönteszkarácsony.jpg

Befejezem ezt a posztot és nekilátok, hogy elolvassam, a Te döntesz című könyvem… 

Azt hiszem, most szükségem van arra, hogy újra és újra fejbe vágjon, mindaz, ami az elmúlt években, mert egy pillanatra elfelejtettem imádni, élvezni, azt ami itt van körülöttem. És én nem akarok abba a hibába esni, amibe sokan… Továbbra sem csak úgy élni szeretnék, hanem azt élvezni is… :) 

Felső fotó: Vona Tímea, Smink: Törköly Anita 

Mosolyka | 4 komment

Újabb bejegyzéseket, híreket, képeket a Mosolyka – Kerekeszékkel a világ Facebook oldalamon találsz, ahol várlak… :)

blogface_1.jpg

Mosolyka | 3 komment

Feladtad?

 2013.03.24. 16:47

feladod.jpgGyerekként folyamatosan kerestem azokat a dolgokat, amiben különleges vagyok. Vártam, hogy felfedezzék bennem a tehetséget valami iránt. Az nyilvánvaló volt, hogy az izomsorvadásom miatt nem leszek élsportoló vagy táncos, de reméltem, hogy fantasztikusan rajzolok, mesés énekhangom van vagy különös érzékem az állatokhoz. Bármennyire is kutattam, nem leltem semmi átlagon felüli képességre magamban.

A fantáziám viszont mindig is a társam volt. Szabadjára engedtem és játszadoztam a gondolataimmal. Ott nem volt mi határokat szabjon. Elképzeltem magam, ahogy több ezer embernek mesélek és sikereket érek el abban, amit csinálok. Azt nem fogalmaztam meg, hogy pontosan mivel is foglalkozom, de az érzés, hogy imádom, feltölt és ezt akarom csinálni egyre nagyobb körökben azt biztosan tudtam. Az évek során formáltam, kiegészítettem, finomítottam a képzeletemben ezt. Bármilyen nehéz és kilátástalan időszakban is voltam, nem nyomtam be a delet gombot és hagytam elveszni az álmok rengetegjében a vágyaim. Most pedig abban élek, amit elképzeltem. Minden hátrányával és előnyével együtt. Mert a világ nem csak fekete-fehér. Rossz vagy jó. Színes és hullámzó!

Ma mikor belenézek a tükörbe, tiszta lelkiismerettel könnyedén teszem, mert minden egyes napja élénken él bennem az elmúlt éveknek. A küzdések, a kegyetlen fájdalmak, az apró sikerek. A lépcsőfokok centinkénti megtétele egyre feljebb és feljebb. Senki nem dugta a kis fenekem alá mindazt, ami most körbe vesz. Lehet ezt hinni és elméleteket kreálni, hogy ez az egész egy jól felépített üzleti fogás, melyben az én agyam már az egekig szállt a sikertől és a jólétben fürdőzöm Hawaiin. A stáb pedig mindent szépen elvégez helyettem, nekem pedig csak szép nagy mosollyal az arcomon az a feladatom, hogy ülök a kerekesszékemben és ide-oda elgurulok néha. Ha ez lenne, már rég arcon köptem volna magam reggelente, mikor megpillantom magam abban a bizonyos tükörben.

Nem titkolom, hogy egy pörgős, fárasztó nap után belém tud döfni egy hatalmas kést egy-egy olyan üzenet, ami forr a cinizmusban. A napi több száz levélre már sokszor nincs energiám válaszolni, de még elolvasni sem. Nem áll szándékomban kiadni a kezemből mindezt, mert onnantól egy gépezet lenne ez az egész, személytelen és hazug. Ezt nem akarom! Ennek viszont az az ára, hogy sokszor hetekig, hónapokig nem érkezik tőlem válasz. A „Köszönöm, hogy válaszoltál!” megjegyzés tud sebeket ejteni nagyon, de nem engedhetem, hogy szétessek és erőmön felül teljesítsek, még ha olykor nagyon szeretnék is. 

feladod2.jpg

Sokáig darabokra hullottam, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek a problémáját, nyűgjét, baját nekem kell megoldanom vagy segítséget nyújtanom az eszközeimmel. Aztán be kellett látnom, hogy nem vagyok Szuper Girl, hogy minderre jusson energiám. A feladatom az, hogy magamat életben tartsam és ellentmondjak a jóslatoknak, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség. Ha pedig a napi küzdéseim, munkám mellett jut időm, energiám, kapacitásom másokra, akkor tegyem. Mert jelenleg azzal tudok a legnagyobb segítséget nyújtani, ha nem beszélek arról, hogy hogyan kellene, hanem ezt megmutatom. Ehhez viszont egész emberként van szükségem magamra, aki 110%-on pörög.

Ha azt szeretném, hogy változzon az életem, a körülöttem lévő világ, akkor ahhoz nekem kell tennem lépéseket és nem mástól várni a csodát - ahogy ezt sokan teszik - így megyek tovább, mert a fantáziám sosem hagy el, újabb és újabb célokat tűz ki elém.   

Fotók: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita

Mosolyka | 8 komment

Csak halkan

 2012.11.09. 16:48

frizbi-blog.jpgTegnap este egy kád meleg vízben, percekig mozdulatlanul ültem összekuporodva. Végiggondoltam az elmúlt egy hónapot. A zuhanásaimat és a szárnyalásaimat is. Átadtam magam a fájdalom és a felemelő, csodás érzéseknek. Hullámzott a lelkem, feltörtek az érzelmek belőlem, amit az elmúlt hetekben nem tudtam rendesen feldolgozni. Nem volt időm. Egyik impulzus ért a másik után. A rengeteg bögre rendelés, millió üzenet,  a Frizbis riport utáni visszajelzések, történetek, felajánlások, majd mélyen belém nyilalt az a félelem, amivel az utóbbi napokban többször találkoztam. Nem kapok levegőt! Majd a kórház emlékezetes szaga, az ott töltött napok. Nem engedtem ki a könnyeimet rendesen mostanában, tartottam magam, ahogy bírtam, de ott a víz csobogás társaságában eljött az ideje, hogy kiadjak magamból mindent és erősre sírjam magam… Vegyek egy nagy levegőt és küzdjek tovább a holnapért.

Amíg tudtam ellenkeztem, hogy a tüdőgyulladás gyanúval kórházba szállítsanak, de az ügyelet harmadik látogatásakor, két fuldoklás közben nem voltam elég meggyőző. Beutaltak. Ettől mindig is rettegtem és hallani sem akartam róla, de nem volt mit tennem, tehetetlen voltam és egyre inkább nem kaptam levegőt. Sodródtam az eseményekkel. Bár pontosan tudom, hogy mindenkire a frászt a hoztam, de zseniálisan helytálltak és igyekeztek kihozni a lehető legjobbat a helyzetből. Egy egész kísérettel érkeztem a Szent István Kórházba, ott voltak velem a Barátaim, így biztonságban éreztem magam. Egy pillanatra nem hagytak egyedül. Mindent humorral fűszereztünk, mert másképp úrrá lett volna rajtam a pánik. Az oxigén palack körbejárt, „Mosolykás bögrékből” ittuk a teát, a kórtermünkből a nevetés szűrődött csak ki. Az egyik nővérke csak annyit mondott, hogy ő most haza sem megy, mert fantasztikus a hangulat, nem maradna ki a buliból. Persze igyekeztük szórakozásként felfogni, de nem volt mindig könnyű. Küzdöttem eleget, többször úgy éreztem, hogy nem megy, elfáradtam, rájuk néztem és új erőre kaptam. Leírhatatlan, hogy mennyire szeretnek és ezért képes vagyok bármire. Ők az én orvosságaim! Öt nap után saját felelősségre búcsút vettem a 22-es szobától és haza jöttem. Jobb ez így nekem. Most itthon küzdök, gyógyulok és élvezem, mikor könnyebben jön a levegő.

blogkórház.jpg

Felfoghatatlan, hogy mennyien fogtatok össze értem a Frizbi riport után, amiért nem tudok elég hálás lenni. Tudom, hogy hihetetlen, de még mindig nem jutottam minden üzenet végére, ezért kérlek, legyetek türelemmel, nagyon igyekszem válaszolni. Festeni a bögréket és gyógyulni hamar, mert nagyon szeretnék veletek találkozni és jól megölelgetni.

Mosolyka | 5 komment

Ajtók mögött

 2012.09.14. 17:37

ajtok_mogott.jpgÉjjel arra ébredtem, hogy zsibbad a lábam és kényelmetlenül fekszem. Melegem volt, folyt rólam a víz. Próbáltam kitakarózni, de a kezeimet alig bírtam kihúzni a takaró alól. Centinként araszolva igyekeztem megszabadulni a paplan súlyától, hogy minél hamarabb leszedhessem testemről a meleg ágyneműt. Perceken át a jobb karomat szeretettem volna szabaddá tenni, de egyre kevésbé láttam rá esélyt. Minden egyes igyekezetem előtt hatalmas levegőket vettem, és hittem, hogy majd akkor sikerül. Egy pont után viszont semmit nem mozdult a kezem, pedig nagyon akartam.  Lábam ekkora még inkább zsibbadt.

-           Megőrülök! whááá! – mondtam hangosan két mély levegővétel közben.

Ekkor már kezdtem elveszíteni gondolataim fölött az uralmat. Talán már én sem hittem, hogy megoldom. Pedig mondogattam magamban. Pillanatok alatt ideges lettem, hogy önállóan nem tudom megemelni vagy kinyújtani a végtagjaimat, hogy elmúljon a fájdalom. Tehetetlenül feküdtem továbbra is ugyanabban a pózban, mint mikor ébredtem. Nem bírtam tovább tartani magam, zokogni kezdtem. Elszomorított, hogy ennyire nem vagyok képes. Más fel sem ébred igazán, pillanatok alatt átfordul a másik oldalára és alszik tovább. Én meg, mint egy szerencsétlen fadarab próbálkozom már egy jó ideje, de semmi változás.

Döntöttem! Felhívom apukámat a mobilomon, hogy a másik szobából jöjjön át hozzám segíteni. Az ötlet jó volt, de ekkor gondoltam végig, hogy a telefonom is a fejem felett van a párna alatt, amiért szintén oda kellene nyúlni, pontosan azzal a kezemmel, amit „fogva tart” a paplan. Nem voltam közelebb a megoldáshoz, annál inkább a kiboruláshoz. Majd elengedtem magam és engedélyt adtam arra, hogy egy picit szenvedjek. Bőgtem, és amennyire képes voltam mozogni, rángatózni kezdtem, hogy történjen már valami. Bármi! Csússzon pár centit arrébb lábam, kijjebb a kezem, csak kevésbé legyen annyira rossz abban a pózban lenni. Idegből akartam változtatni a helyzeten, de csak egyre rosszabb lett. Aztán kínomban nevetni kezdtem egy picit magamon, hogy még a saját könnyeimet sem tudom letörölni, pedig csikiz nagyon, ahogy folyik végig az arcomon. Kezdtem teljesen elveszteni a hitem és a maradék erőmet is. Egy pillanatra feladtam, lemondtam arról, hogy kényelmesen feküdjek és aludhassak tovább reggelig.  Becsuktam a szemem és próbáltam azért elaludni és nem a kényelmetlenségekre összpontosítani.

Eltelt újabb néhány perc ebben az állapotban, majd történt valami. Felidegesítettem magam, megint.

-          Mi az, hogy nem sikerült?! Ilyen nincs! Csak van valami megoldás…

Elszámoltam magamban tízig, majd összeszedtem minden erőmet. Elhatároztam, hogy valahogy akkor is megoldom és megkaparintom a telefonom. Kitűztem a célt.

A karom behajlítva volt. A másik kezemmel pedig éppen elértem a könyökömet alulról. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Gondoltam. Elkezdtem felfelé lökdösni, lassan, de haladtam. Már elértem a fülemet is. Zseniális! Boldog voltam, onnantól kezdve már könnyebb dolgom volt. Belekapaszkodtam a fülembe, majd elfordítottam a fejem, amennyire tudtam, ezzel felhúzva még egy picit, a karomat. Egyre közelebb jutottam a célhoz. Kezdett visszatérni belém a hit.

-          Sikerülni fog, sikerülni fog! – Mondogattam halkan, amit már el is hittem.

Egy ponton túl már a hajamba kapaszkodtam. Felcsavartam a mutató ujjamra, így még közelebb kerültem egy-egy tekerésnél a fejem búbjáig. Végre! Elértem, eljutottam, odáig ahonnan már könnyebben mozgatom a jobb karomat. Lecsúsztattam a párnán a kézfejemet és ott volt a telefonom. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Viszont még mindig be voltam takarózva, hisz Masni kutyám pont úgy feküdt az ágyneműmön, hogy maximum csak vele együtt tudtam volna magamról leszedni, ami az ő „kis” öt kiló súlyával nekem már sok. Másfelől örültem, hogy végre fent van a kezem, úgy döntöttem, ha már a megfordulás miatt úgyis hívnám aput, nem bénázom tovább újabb perceken át.

A telefonom vakító fényére ekkora már teljesen felébredtem a kómából, ami még az ébredés után rajtam ült. Kipattantak a szemeim. A madarak is csiripeltek, világosodott. Megijedtem, hogy már elmúlt hajnali négy. Ami nálam egy választó vonal. Négy óra után nem szeretem felkelteni aput, mert sokszor nem tud ilyenkor már visszaaludni és azt a maradék két és fél óra pihenést is elveszem tőle, ami pedig igazán ráfér. Kereken hat órát mutatott az órám. Úgy éreztem azt a harminc percet már nem bírom, míg megszólal az ébresztő a másik szobában, így nem jó szívvel, de úgy döntöttem segítséget kérek. A híváslistámban utolsóként szerepelt apu, keresnem sem kellett sokáig. Csörögni kezdett a telefonja. Furcsa, de azt reméltem, hogy nem ébred fel rá, igyekeztem röviden csörögni, közben mégis arra vágytam, hogy meghalljam a mocorgást a nagy csendben, majd az ajtónyitást. Tudjam, hogy jön. Jött.

Édesem! Kómás fejjel, de mégis mosollyal az arcán - amit én a hangjából hallottam – kérdezte, hogy mit segítsen. A hangokra Masni is azonnal leugrott az ágyamról, apu kitakart, majd megfordított. Hosszú, nehéz küzdelem után, kényelmes volt. Éreztem, ahogy újra folyik a vér a lábamban, ér egy kis hűsítő szellő, ami az ablakomon át beszökött a szobámba. Fellélegezhettem.

 Fotó: Nagy Charlie

Mosolyka | 3 komment

Extázis a Szigeten

 2012.08.20. 14:50

bajbival1blog.jpgHívogatott a tömeg, a sok mosolygós, boldog ember, a zene lüktetése, a fények varázsa. Így kézen fogtam Barbust és begurultam a tánctér közepére. Kerekesszékemen bekapcsoltam a kétoldalt villogó elakadásjelzőt és átadtam magam az élvezetnek. Rengetegen voltak körülöttem, de annyi helyem volt, hogy könnyedén foroghassak teljes gázzal körbe-köbe a székemmel. Becsuktam a szemem és a fellegekben éreztem magam, ahol minden a legjobb és a legszebb. Mire újra kinyitottam, már körülöttem állt az a sok-sok tündéri ember és tapsolt, ujjongott, csápolt és bíztatott, hogy csak így tovább. Táncoltam és nem is akárhogy. Úgy éreztem magam, mint egy film főszereplője, a kamera pedig az én szemszögemből mutatta a képet. A másodpercek alatt, tucatnyi nevető ember arca futott végig a belső képernyőmön, miközben a zene és a felém áradó szeretet végig simogatta a lelkemet.

A 20. Sziget Fesztivál életem végéig mélyen fog bennem élni. Mindaz, amit ott átéltem, láttam, éreztem. Fantasztikus volt. Egyik pillanatban még átfagyott kezeimmel igyekeztem a pizzát fogni és enni, míg a másikban már egy negyven év körüli vidám férfi közeledett felém.

-          „Bon appétit!”  - kedvesen franciául „jó étvágyat” kívánt.

Majd tündéri akcentussal kicsit pöszén kérdezte:

-          Mosolyka? – a teljes megdöbbenéstől csak bólogatni tudtam és annyit kibökni, hogy:

-          Yes, I am.

Majd angolul folytatva örvendezett, hogy de jó, hogy lát és érdeklődött, hogy adhat-e egy puszit. Ekkor még mindig nem tértem magamhoz, így csak fülig érő szájjal ismét bólogattam. Megölelgetett, nyomott egy cuppanóst az arcomra és ment tovább.

Nem jutottam szóhoz, de még Barbusomnak is elállt a szava. Nem tudom honnan tudott rólam a francia férfi, nehéz szavakba önteni, hogy mennyire felemelő érzés volt. Majd elgondolkoztam, hogy esetleg valaki fordítja a blogom? :)

szigetblog.jpg

Teljesen spontán jött életem első Szigetelése. Anna és Tomi barátaim kaptak VIP belépőket, nekem pedig minden egyes porcikám vágyott arra, hogy velük mehessek. Az pedig, hogy negyvenöt perc leforgása alatt én is karszalag tulajdonos lehettem, életem meséjének következő epizódja volt. Köszönöm Vető Vikinek!

Délután három felé értünk ki pénteken Annával a Szigetre, úgy, hogy még ő sem volt soha kint, pezsgett a vérünk és hajtott a kíváncsiságunk. Néhány órával később pedig már házas voltam és hihetetlenül boldog egy találkozástól, de ne szaladjunk ennyire előre.

Kollázsok3blog.jpg

Délutánra már hűvös volt, de ez is csak az első vodka-alma elfogyasztásáig volt érdekes. Utána már a hűvössel mit sem foglalkoztam, kiszúrtam a tömegből egy „Béla vagyok és boldog” feliratú pólót, amire nagyon vágytam. Egy könnyed mozdulattal átírni az L betűt N-re, hogy attól a perctől kezdve „Béna vagyok és boldog” szöveggel gurulgassak a nagyvilágban. Ugyan a felsőt nem tudtam lecsalogatni a srácról, de később egy ugyanilyen kitűzővel gazdagított Annus barátnőm. Majd teljes gázzal „futottam” a „Free hug free sex” táblával rohangáló srácok után. A nagy piros postaládának álcázott, valamint hatalmas göndör hajába tűzött kis papírzászlóval sétáló emberkét nem értem utol, de ölelkeztem Mariónak és turbékoló galamboknak öltözött párral is. Imádtam, hogy mindenkin úrrá lett a szabadság és a könnyedség érzése.

hug.jpg

A második vodka-almám elfogyasztása után már kellőképp kreatívságom csúcsára értem és a portól belepett fapadlón könnyed driftelgetéssel az Olimpiai ötkarikát rajzoltam ki, miközben az ölemben ülve pörögtem Annussal. Majd derült égből villámcsapásként Tomi barátom kitalálta, hogy a Viasat3 házasságkötő sátrában legyek a felesége. Elmesélte, néhány napja tudta meg, hogy az Apukája a Hajógyári szigeten kérte meg Édesanyja kezét. A pillanat töredéke alatt mondtam igent, hisz imádom, nagy kincs ő az életemben. Majd miután letérdelt elém, én pedig nagy mosollyal az arcomon igent is mondtam, a körülöttünk lévő emberek tapsolni kezdtek. Majd annyira nagy szeretettel ölelt, hogy arra szavakat sem találok. Azt pedig, hogy mit súgott akkor a fülembe az én leendő férjem, most kivételesen megtartom magamnak és örökké őrzöm három k-val… Majd kimondtuk a boldogító igent és ezzel barátságunk még szorosabb lett. Házasságunkban az egyik főszabály: egymást csalni  kötelező...:) 

Tomiiiblogkkk.jpg

Majd míg mi fürödtünk a boldogságban Tomival a hvg.hu egyik fotósa Stiller Ákos lencsevégre kapott minket. Azt hiszem, a kép magáért beszél. Imádom ezt a fotót.  

Fotó Stiller Ákos blog.jpg

Nem sokkal később a VIP részben kötöttünk ki, ahol elvarázsoltak a különböző színekben pompázó felfüggesztett lampionok és a magával ragadó zene. Valahol éppen félúton lehettem Mesevilág és Álomország határán, mikor egy káprázatosan szép kék szemű férfi köszönt rám.

-          Szia Mosolyka! – újra elakadt a szavam. Magával ragadó mosolya pedig leírhatatlan volt.

Nem jutottam szóhoz. Elmesélte, hogy olvassa a blogom és olyan dolgokat mondott, amitől a fantasztikus estémet még inkább bearanyozta. Ezt ezúton is köszönöm kedves Zoli!

Zolivablog1.jpg

Már estére lehűlt a levegő, de a Vad Fruttik koncertet első sorban állva (ülve…) nem hagyhattam ki, majd egy bohókás képet sem az énekes Likó Marcellal.

LikóMarcell.jpg

Másnapra beborult, újabb fokokkal csökkent a hőmérséklet, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a négy fal között itthon maradjak, így előszedtem a szekrény mélyéből a téli kabátomat, sálamat és szőrős csizmámat. Szegény Édesapám aggódott, hogy vajon mit szívhattam az előző nap, hogy ennyire elszállt az eszem, de egyáltalán nem volt melegem az őrült szerelésemben, sőt!

Úgy tűnt, hogy folyamatosan a tömeggel szemben közlekedem, de mondhatni még élveztem is. Sokkal jobb, mint egy 3D-s Nintendós játék. Törni kell az utat, eljutni A-ból B-be és közben vigyázni, hogy senki lábát ne törjem ripityára, lesni a meglapuló gödröket és fellelni a jó képű férfiakat, akikért plusz pont jár.

Gábor, becenevén Hero személyében pedig egy újabb kinccsel gazdagodtam. Olyan valaki, akit hazahoznál, hogy minden egyes nap mosolyt csaljon az arcodra. Csupaszív emberke, akinek az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak, mint bármilyen látszat.

Heroval.jpg

Szombat estére nincs mit szépíteni jéggé fagytam, már nem éreztem a végtagjaimat a 15 fokban, de ő lelkesen melegítette kezeimet és 1000 fokon égő lelkemet azzal, hogy az élet újra és újra összehoz ilyen emberekkel. Néhány perccel később pedig egy pár kesztyűvel tért hozzám vissza, amit nem tudom honnan varázsolt elő, de imádtam érte.

Összegezve: Sziget Fesztivál nagyon szeretlek!!!

Ma pedig nagy nap van! Reggel kipattant a szemem, teljes az izgalom, és azt hiszem ez szeptember 6-ig biztos így is lesz! Elindult az idei Goldenblog verseny, melyen két éve a hatodik, míg tavaly a harmadik helyen végeztem a Ti támogatásotokkal. Idén pedig annyira nagyon szeretném ha… :)

Aki szívesen voksol rám, ne habozzon, mert a verseny nagyon szoros… :) Ma már voltam 8., 2., és 1. is… :)

Szavazni itt lehet: Goldenblog

Kategória: Életmód blogok

Név: Mosolyka - Kerekesszékkel a világ

Szavazni egyszer lehet ebben a kategóriában és csak meglévő facebook regisztrációval. Voksod akkor érvényes, ha már ezt látod: "Sikeresen szavaztál erre a blogra.”

U.I.: Ha nem jön ki a "szavazok" gombocska bejelentkezés után érdemes egyet frissíteni. Ha elakadtál, sikíts kérlek... :)

Megosztani, lájkolni, buzdítani az ismerősöket nagyon is ér és köszönöm!!! :) Akárhol is végzek, ezt idén együtt megünnepeljük, mit szóltok?:)

Mosolyka | 11 komment

Te döntesz

 2012.08.06. 22:12

blog_2.jpgKevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor, a hozzáállásomat. Állandóan a kezemben van a lehetőség, hogy döntsek. Feladom vagy megcsinálom. Sírok vagy nevetek. Depressziós leszek, vagy megoldást találok. Pánikba esem, vagy a lehetőségeimre koncentrálok.

Ma miután kigurultam a 18. kerületi önkormányzattól, ismét döntenem kellett. Hazaérkezve beleverem a fejem a falba vagy találok valamit, ami segíthet a helyzetemen. Az utóbbit választottam.

Már egy ideje készültem nektek egy kis meglepetéssel, aminek úgy érzem most jött el az ideje. Így miután lemondtam a falam és a fejem megrongálásáról útnak indultam egy hobby boltba. Megálmodtam a „Mosolyka bögrét”, amit azért készítettem, hogy jól, vagy még jobban induljon a reggeletek. Legyen valami a meleg kávé, tea vagy a hideg kakaó közben, ami figyelmeztet arra, hogy te döntöd el, hogy milyen kedved van, hogy állsz a napodhoz és mit hozol ki belőle. Úgy forgatod, ahogy Neked tetszik. Egy kis üzenet minden napra tőlem. Bármennyit elkészítek belőle, készen állok éjjeleken át festeni. Remélem sokatok kezében ott lesz az elkövetkező időkben. A gyerekeknek, a szomszédnak, a főnöknek a legjobb barátodnak, de még a házsártos, pletykás néninek is a sarki kis boltban. Postán küldöm országszerte, de akár személyesen is szívesen adom oda Budapesten Nektek.

Mosolyka bögre125.jpg

Szükségem van most egy kis segítségre. Nem finomkodok, hisz velem sem tették az önkormányzatban. Hozzávetőlegesen 50 bögrének kellene gazdát találnia, mondjuk egy akciós pizza áráért, ahhoz, hogy pár napon belül ne kapjam kézhez a bérleti szerződésem felmondását felhalmozott tartozások miatt. Amennyiben sikerül teljesítenem az összeget, lehetőségem nyílik a részletfizetésre, ami azért nyugodtabb álmokat okozna a mostaninál.

Banner_140x260 v1.jpgA „Ragadj rám” kezdeményezésem hatalmas sikert aratott a médiában. Végigsöpörtem a csatornákat, lapokat, rádiókat, ami után többen megkerestek legnagyobb örömömre – és továbbra is várom - viszont ahhoz, hogy hivatalosan működjön és valami maradjon is a kezünkben - az állam pénztárcája helyett - még sokat kell dolgoznom. Vadjutka elsők között volt, aki csatlakozott a "Ragadj rám"-hoz. 

Édeskéim kinek küldhetek IKEÁ-s „Mosolyka bögrét”? A mosolyka.f@gmail.com címemen megbeszéljük a továbbiakat.

Ölellek Titeket és köszönöm!

U.i: Egy lájkkal vagy megosztással is nagyon sokat segítesz!

 

Fenti fotó: Nagy Charlie

Smink: Törköly Anita

Nyaklánc: Vadjutka 

Mosolyka | 5 komment

ragadj_ram1.jpgNemrég mikor hűsöltem a medencében, kitaláltam valamit, amivel nem csak magamon segíthetek. Ahogy sütött a nap, fújt egy kis szellő, minden olyan könnyű volt.  Azokban a pillanatokban nem engedtem, hogy azon járjon az eszem, hogy megint miből fizetem be a számlákat, mi lesz a tartozásaimmal. Inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy ideje megváltoztatni azt, hogy segélyekkel és a négy órás fizetésemmel együtt 95.130 forintból oldjak meg mindent: fizessem a hitelemet, a lakbért, a rezsiket, néhány kezelést és még éljek is. Minden hónapom kapásból 115 ezer kiadással indul és akkor még nem ettem és nem vásároltam semmit, ami szükséges a mindennapokhoz. Ha apum nem lenne és azok a kedves segítők, akik olykor utalnak egy kis támogatást a számlámra – amiért nagyon hálás vagyok és köszönöm – nélkülük nem is tudom, hol lennék. Gyakran csak az látszik, hogy mennyire jó dolgom van. Koktélozom, utazom, bulizom, de azt már kevesen tudják, hogy ezeket nem én engedhetem meg magamnak. Főképp a barátaimtól, támogatóimtól kapom a meghívást. Nem panaszkodhatok, tényleg! Nem is teszem, mert imádom az életem, a munkám, de elhatároztam, hogy változtatok ezen. Szeretném elérni, hogy megengedhessem magamnak, hogy gondolkodás nélkül vegyek egy gombóc fagyit, vagy a drágább sampont vehessem le a polcról, vagy esetleg részt vegyek-e egy kezelésen, ami segíthet. Nem adományt kérek és másokat sem erre buzdítok, akik hasonló helyzetben vannak, inkább azt tanácsolom, hogy használjuk ki a lehetőségeinket.

Minden onnan indult, hogy pár hónapja felmatricáztam a kerekesszékem háttámláját a blogom webcímével. Azóta nem telt egy úgy nap, hogy ne hallottam volna, hogy a hátam mögött olvassák. Gyerekek, felnőttek, idősebbek, boltban, az utcán, a buszon. Végre értelmet adtam annak, hogy rengeteg ember megbámulja, hogy kerekesszékkel közlekedem. „Nézzetek csak, és olvassatok! :)”  Az elmúlt pár hónapban nagyon fellendült a Mosolyka – Kerekesszékkel a világ blogom, csak úgy, mint a facebook oldala, amihez legnagyobb örömömre naponta sokan csatlakoznak. Az pedig különösen csodás volt, amikor egy hölgy azt írta, hogy egy rossz napján pont előtte száguldoztam a kocsimmal, rajta a felirattal. Mikor hazaért rá is keresett a blogomra, amivel sikerült mosolyt csalnom azon a borús napon az arcára. Ki tudja, hogy ki előtt „sétálok” el?  Ez annyira jó!

ragadj_ram.jpg

Rengeteg kerekesszékes hátoldalán ott a kihasználatlan felület. Ami lehetőséget biztosíthat egy könnyebb élethez. Sokkal jobb fényt vet egy cégre, ha reklámjával még támogat is valakit, sőt jobban is jár, mert szem előtt van a hirdetése, ami mozog, így jobban felfigyelnek rá az emberek, mint egy-egy újság eldugott hasábjai között meglapulva. Számtalan kerekesszékes nem tud dolgozni, mert nem kap rá lehetőséget. Ezzel a karitatív reklámmal munkát kapnának. Közlekedni, élni kellene és nem a négy fal között ülni, elkeseredve. Felesleges arra várni, hogy az ország helyzete megváltozik e téren, hogy élhetőbb lesz. Minden rajtunk múlik, tegyük azzá, hisz mi élünk benne! Fogjunk össze és hozzuk ki belőle a lehető legjobbat.

ragadj_ram3.jpgVárom mindazok jelentkezését, akik részt vennének ebben az ügyben! Cégek, magánemberek, hirdetni vágyók, kereksszékben élő dolgozni akarók! Írjatok nekem, én pedig gondoskodom róla, hogy ne guruljunk el egymás mellett. Begurulunk a városba, hírét visszük akár egy ínycsiklandozó gyümölcstorta és jegeskávé akciós ajánlatának. A pesten rodeózó vigye a hírét a csajos új ruhakollekcióját hirdető tervezőnek, a X. kerületben élő a helyi fodrászat hírét vagy az országot bejáró aktív kerekesszékes az aktuális legjobb percdíjakat és telefonokat kínáló lehetőségeket.  Végtelen mód és ötlet áll a rendelkezésünkre, használjuk ki! Természetesen hivatalosan működne ez a rendszer, erről gondoskodom. Mit gondoltok?

Várom a leveleket: mosolyka.f@gmail.com 

Szeretném, hogy eljusson sok-sok emberhez  a „Ragadj rám!”kezdeményezésem. Remélem, számíthatok rátok ebben.  Lájkcunamit és megosztások hadát szeretném kérni!

Köszönöm és csóközön! :)  

U.I.: Elsőként az én székem háttámlája kiadó… :)

__________________________________________________________

 Már az RTL Klub híradójában is landolt a hír! Juhu! Nézzétek: http://rtlklub.hu/hirek/belfold/video/172163

rtlhíradó.jpg

Mosolyka | 25 komment

Végre, végre! :)

 2012.07.03. 18:37

mitnevet.jpgNemrég ezzel a poszttal jelentkeztem be blogom facebook oldalán egy rendezvényről hazafelé menet:

„Belógtam egy hotel nyomi mosdójába... beengedtek a portások, majd rámcsuktak két ajtót... Kértem, ha 10 perc múlva nem látnak, engedjenek ki. Fellélegeztem, majd nyúlok a kilincshez... whááá sejtettem... nem tudom lenyomni, gyenge vagyok hozzá... nem akartam feladni, de 15 perc sikertelen próbálkozás után telefont ragadtam.

-       Nem nevet, de bennragadtam egy fogyi wc-ben. Megnéznéd édeském a számukat és szólsz a portán please, hogy szabadítsanak ki...?:)  - hatalmas nevetés a vonal végén.

Ajtónyitás után nem volt ez másképp, csak akkor már a portásokkal együtt... :) Édesek voltak, azt hitték befelé, hogy viccelek, hogy ki kell engedni, ha nem látnak... :) Nem győztek elnézést kérni, de mondtam, hogy nincs miért, köszönöm a lehetőséget... és aggodalomra semmi ok, jó történet lesz a könyvembe is... :)”

Gyakran találkozom csak látszólag akadálymentesített dolgokkal. Ilyen például a tükör-kérdés. Tipikus nőként fontos, hogy lássam magam, a frizurám és a sminkem is, de többször futok bele abba, hogy a fogyi wc-ben is álló szinten van a tükör. Ilyenkor általában csak a fejem tetejét látom akárhogy is pipiskedem ki a kerekesszékből.

Végre elérkezett a pihenés, a feltöltődés ideje. A harkányi Termál Kemping Apartmanházak jóvoltából egy egész hétvégét tölthettem a kikapcsolódással és a barátaimmal. Közben pedig alkalmam volt letesztelni, hogy mennyire is „béna kompatibilis” az akadálymentesített apartmanjuk.

apartman1.jpgapartman.jpg

Még csak néhány perce léptünk be a házba, már hangos sípolásra lettünk figyelmesek. Nikkancsom kíváncsiságból meghúzta a segélyhívót – amiről nem tudta, hogy az-, több helyen is el van helyezve a szobákban, fürdőben, ha segítségre van szükség vagy hasonló helyzet állna fent, mint az én fenti hoteles kalandom.

Zseniális a szállás! Egyből kiszúrtam, hogy látom magam a mosdó tükrében, elérem a csapokat és még az ajtókon is könnyedén beférek. A közeli termálfürdőben meg végre alkalmam volt kivillantani a kerek popómat. Ritkán tudod megkukkantani egy kerekesszékes fenekét nem? Noh, én alkalmat adtam erre is, ahogy Krisztián barátom ölben vitt be a vízbe. Kellett egy kis humort csempésznem abba, hogy miért is mered rám rengeteg számpár. Mondjuk, hogy a formás fenekem miatt, jó?

fürcsi1.jpg

Minden csodás volt és varázslatos ott Harkányban. Az apartmanunk vidám színekben pompázott belül, amit külön imádtam. Alacsonyan voltak a villanykapcsolók és tágasak a szobák.

Elengedtem magam és minden nehézséget, fájdalmat Pesten hagytam. Feltöltődni és kikapcsolódni mentem a barátaimmal. Belefért, hogy hajnalig táncoltam, amit, azóta sem mertem visszanézni a videókon. Szerintem, ha az asztal elbírt volna engem és a kocsimat, könnyedén rakattam volna fel magam, hogy ott folytassam az ünneplést.

Másnap svédasztalos reggeli várt minket, ahol a bőség zavarában azt sem tudtam milyen finomságot pakoljak a tányéromra. Evés közben kitaláltuk a délutáni programunkat és azt is megtudakolták tőlem a többiek, hogy miért a kerkeszékemben levő vékony pokróccal takaróztam az éjjel, mikor azért hűvös volt. Gondoltátok volna, hogy egy bizonyos súly felett, ami nektek fel sem tűnik, én már nem tudok mozogni a takaró alatt? Nehéz és kényelmetlenné teszi az éjszakám.

pancsi1.jpg

Az apartman konyhája mindent rejtett, ami az éjszakai főzőcskézéshez kellett nekünk. Csodás vacsorát rittyentettek össze a csajok, amit jó kedv követett. Egy „aprócska” dolog igyekezte elrontani a fantasztikus hétvégémet, méghozzá a gyakran visszatérő nyilalások a gerincemnél. Rettentően fájt, de nem akartam megijeszteni a többieket, így igyekeztem tartani magam. Az utolsó nap reggelén egy pillanatra mégis mindenki arcáról lefagyott a mosoly. Egy emelés után - bár felfelé görbült a szám - de legördült a könnycsepp az arcomon. Kegyetlen volt. Nyilat a fájdalom, de akkor sem akartam megadni magam neki. Különösen jól esett, hogy a Termál Kemping Apartmanházak jóvoltából a néhány méterrel arrébb levő Drava Hotel wellness részlegét kiélvezhettük. A rengeteg vízi masszázst kihasználva csillapodott a fájdalmam és újra könnyed és szuper volt minden. A tüdőmnek jót tett a sóbarlang a lelkemnek pedig az egész pihenés.

term.jpgKöszönöm a lehetőséget a Termál Kemping Apartmanháznak! Letesztelve kedveskéim, irány pihenni oda és helyettem is megtudni, hogy vajon az az asztal elbírt volna-e… :) 

Mosolyka | 1 komment

A-karom

 2012.06.27. 12:16

 

faceelbénáztad.jpgLeesik a tollad, könnyedén lehajolsz, felveszed.  A polcon nem érsz el valamit, felállsz a székre és leszeded.  Megemeled a kezed és felkapcsolod a lámpát. Millió dolog van, ami addig nem tűnik értékesnek, míg képes vagy rá könnyedén. 

Egy egyszerű, de mégis nagyszerű eszközt szeretnék Nektek bemutatni, amit lassan másfél hónapja tesztelgetek és imádom.

„A-karom” névvel ruháztam fel, azt a speciális eszközt, ami még inkább kinyitotta számomra a világ kapuját. Megkönnyíti a napjaimat és segít az önállóságban.  Nem is tudom, hogy élhettem nélküle… :)

Vagyis de, pontosan tudom. Ha leesett valamim addig vártam, míg végül felvették nekem.  Előfordult, hogy egyszerre volt már a földön a fülbevalóm, a szempillaspirálom, de még a telefonom is. Ha szükségem volt egy pohárra, megkértem valakit, hogy vegye le.  A villanyt általában felkapcsoltam a télen-nyáron elől hagyott esernyőmmel.  „A-karom”-mal ez megváltozott. Lett egy olyan kezem, amivel könnyedén felveszem a leejtett cuccaimat és húzom fel a zoknim szárát. Engedem meg a kádba a vizet - mert végre elérem! Szedem le a kedvenc könyvem és rakom fel a fésűm a fenti polcra segítség nélkül.

akaromblog1.jpg

A Meyra-Ortopedia Kft-től három különböző kézhosszabbítót kaptam kipróbálásra, véleményezésre. Én, aki aztán nem kímélném kritikával ezt sem, annyi negatívumot találtam benne, hogy az egyiknek nem tetszik a formája. Olyan gagyibb a többihez képest. Viszont sokkal olcsóbb, mint a másik kettő és bárki számára elérhető. A célnak pedig tökéletesen megfelel.

Az elején féltem, hogy nem fogom elbírni, összenyomni a kezeim gyengesége miatt, de el kell újságolnom, hogy pille könnyűek és az 1-es számúnak például összenyomásban és a fixálásban is van egy segítő pöcke. Zseniális. Azt imádom a legjobban. Formás, színes, könnyed. Pillanatok alatt veszek fel majdnem bármit. Ha nem jó a szög, elforgatom a fejét. Ha  fémet ejtek le – gondolok itt varrás közben egy apró tűre – azt a 2-es és 3-as számú végén elhelyezett kis mágnessel fel is kapom.

Ha beférne a kistáskába, azonnal vinném is magammal. Így könnyedén érném el a liftek gombját, vásárlás közben a finomabb csokikat a felső polcokon, sőt még a parfümöknél sem kellene segítséget kérnem mire megtalálom a tökéletes illatot. Bár most, hogy belegondoltam jobban, viszem is magammal legközelebb. Berejtem a szatyromba. Ha pedig jóképű sráccal találkozom, elő nem veszem, inkább megkérem, hogy segítsen, ahogy eddig is tettem… :)

Továbbadni, tetszikelni, ajánlott, hogy más is tudjon erről a zseniális eszközről, és a jövőben ne bénázzon, ahogy én is tettem évekig… :)

Aki pedig még nem csatlakozott blogom facebook oldalához, várom szeretettel... :) Ott gyakrabban tudok jelentkezni, mint itt: https://www.facebook.com/mosolykaaa 

csóközön!

Mosolyka | 1 komment

Bevállalom...

 2012.05.18. 23:13

Nem könnyű szavakba öntenem mindazt, ami most bennem van. Mégis megosztom és bevállalom ezt is, minden más jó mellett. Ezt az oldalamat is megmutatom, mert hozzám tartozik. Nem titkolom, hogy dagadtra sírt szemekkel ülök a gép előtt lelkileg teljesen elfáradva (nyilván a képen nem ez látható). Nem szégyellem, mert sokáig bírtam és küzdöttem ma (is). Minden apró és hatalmas akadálynak belemosolyogtam az „arcába” és megoldottam. Segítséggel vagy segítség nélkül.

Most mégis töltődésre van szükségem. Már túl vagyok az üvölteni, csapkodni tudnék perceken, kisírtam magam és nem gyengére, hanem erősre! Kezdem újra összeszedni magam és visszacsalogatni a kis mosolyt a szám szélére. Azt, ami oly sokszor segít túlélni mindent.

A kiszolgáltatottság… Az az én nagy „szörnyem”. Mikor a sokadik lépcsős busz megy el előttem, amire nem tudok felszállni. Mikor minden porcikám kezd átfagyni, fájni a hidegben. Mikor leesik valamim és nem tudom felvenni. Mikor oly nagy szánalommal néznek rám az elhaladó autókból. Mikor nem tudok kinyitni egy fél literes üveget. Mikor nem jutok be egy ajtón, mert nehéz lenyomnom a kilincset. Mikor felemelik az emberek a kezüket és azt mondják: ez lehetetlen!

Pontosan tudom, hogy nem az! Csak akarni kell! Akarnom kell bejutni az ajtón. Akarnom kell hazajutni. Akarnom kell élni. Mindehhez pedig akarnom kell segítséget kérni.

Fárasztó és megterhelő a lelkemnek folyamatosan kérni. Majd jön egy pillanat, mikor elfogy az energiám. Ma az egyik percben még fülig ért a szám, a másikban meg már elfáradtam és lecsordult az első könnycsepp, amit annyira szerettem volna elfojtani. Végül átadtam magam egy rövid időre a „szenvedésnek”. Mindannak a kiszolgáltatottságnak, amit az év 365 napjában általában könnyedén viselek a kerekesszékemben ülve.

Egy kérés fogalmazódott meg a fejemben. Szeretném, ha most végiggondolnád mennyi mindenben szerencsés vagy. Gondolj kérlek apró dolgokra, amik ha jobban megnézed nem is annyira természetesek, hogy vannak…  

Legyen egy jó dolog abban, hogy ma kiborult nálam a „bili”… Elindítanék útjára valamit, ami talán sokakat „fejbe vág”, elgondolkodtat, átértékel.

Akkora fájdalmat és nehézségeket adtam ki magamból a sírással… legyen ennek értelme… vegyük úgy, hogy most sokatok helyett sírtam, Ti pedig – nem helyettem, már velem együtt – nevessetek bele a világba, hogy mégis mennyire is vagyunk szerencsések! Mert ezek után is annak vallom magam. Legfőképp azért, mert tudom, milyen mikor szeretnek… Legnagyobb kincsem ez.

Kérlek lájkold, oszd meg, ha úgy érzed... és varázsoljunk együtt a "rosszból" valami jót... :)

Mosolyka | 6 komment

Lehetetlen? Ugyan!

 2012.04.27. 17:28

Rengeteg dolog futott át az agyamon tegnap, miután eldöntöttem, hogy aznap egy újabb „akadályt” leküzdök és tovább szélesítem határaimat. Fejest ugrottam az őrültségbe? Lehet, de úgy éreztem mennem kell. Ha mindet elfogadtam volna, amire elvileg nem vagyok képes, akkor a négy fal között ülnék... 

Többen próbáltak óvni, lebeszélni róla, de engem annál inkább hajtott a vágy, hogy megküzdjek a metróval. Egy olyan dologgal, ami milliók számára könnyedén elérhető és a legnagyobb busszúságot az okozza talán, ha elmegy az orruk előtt és várni kell néhány percet.

Kerekesszékkel más a helyzet. Egy hatalmas kihívás és valljuk be életveszélyes mutatvány, de mégis ott lebegett a szemem előtt, hogy megcsinálom, képes vagyok rá.

A 9. kerületi Tűzoltó utca volt a cél Lőrincről. Az autó, amivel mentem volna, indulás előtt nem sokkal lerobbant. Az idő pedig egyre jobban fogyott a Pace Palmers koncertjének kezdetéig. Döntenem kellett. Körbe BKV-zom a várost alacsonypadlós járművekkel, minimum három átszállással, ami általában két órát igénybe vesz a ritkán járó akadálymentesített autóbuszokkal vagy nekivágok az ismeretlennek. Az utóbbinál döntöttem. Háromnegyed óra alatt simán beérhetek és még a koncertről sem maradok le. Irány a 3-as metró!

Annus és Tomi már vártak rám a Corvin-negyed környékén… Már csak egy másfél órám volt a kezdésig, mikor felhívtam őket az őrült és spontán elhatározásommal.

Nyitottak voltak. Bár mindnyájunkban ott volt egy pici aggódás, hogy hogyan jutunk fel a velem együtt 150 kg-os elektromos kerekesszékkel, de közben a nincs lehetetlen is ott lebegett a szemünk előtt.

Mielőtt nekivágtam az útnak felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, hogy felmérjem a terepet, esetleg valahol nem könnyebb-e kijutnom a metróból. A hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, azonnal felhívta a metró fődiszpécserét, majd vissza is hívott.

Tájékoztatott, hogy esélytelen bárhol is feljutnom. Mindenhol lépcső és mozgólépcső akadályoz. Különben is a metró vezetősége azóta jajveszékel, hogy életveszélyes vállalkozás lenne, nehogy megpróbáljam. Majd a legnagyobb segítő szándékkal a hölgy egy akadálymentes útvonalat kínált fel buszokkal a célpontig. Megköszöntem a kedvességét, de közben már pontosan tudtam, hogy már biztos, hogy nekivágok. Már csak azért is, mert azt mondták, hogy esélytelen meg hátha eljut végre az illetékesekhez, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében. (Itt halkan jegyzem meg, már azzal is boldog(ok) lennénk, ha valamelyik csomópontban ki tudnánk szállni akadálytalanul és nem csak be egy! helyen.)  

Egy alacsonypadlós busszal már úton is voltam Kőbánya-Kispest felé, ahol elvileg lifttel könnyedén lejutok a metróhoz és fel is tudok szállni. Még nem próbáltam, így nem tudtam mi vár ott rám pontosan, mert sokszor, ami elvileg akadálymentes közel sem az…

Hamar rátaláltam érkezés után a liftre, aminek a gombja ugyan lejjebb van, mint az átlag, de elérni pont nem értem el. Szerencsémre pont jött le vele valaki, így gyorsan begurultam. Majd ott álltam benne, hogy most akkor be kéne nyomjam hova is szeretnék menni. Nem fértem hozzá, így az egy négyzetméteres helyen megfordultam és hosszas próbálgatás után végre felvillant a gomb. Vette az adást. Míg felértem tipikus nőként igazgattam a frizurám a tükörben, amit viszont sikerült jó szintre rakni, én is láttam magam benne. Aztán át a felüljárón, még egy lift és már meg is érkeztem a metróhoz, ami épp akkor érkezett elém. Egy férfit megkértem, hogy a szintkülönbségen segítsen át és már fent is voltam a járműn. Boldog voltam, hogy addig minden nagyjából könnyen ment, de pontosan tudtam, hogy még nem örülhetek teljesen, mert a neheze még hátra van.

A sok szomorú, szenvedő tekintetű ember között az én szám mégis fülig ért, mert talán furcsán hangzik, de élmény volt utazni. Könnyedén felszállni és gyorsan megérkezni a célhoz, az addigi két órás, hosszú várakozások után. Egy pár percre teljesen szabadnak éreztem magam, határok nélkül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Corvin-negyednél egy hölgy segített kiszállni, s közben a kezében maradt a bal lábtartóm. „Jól” folytatódott, de még is nevetve nyomtam Tomiék kezébe, hogy tegyék légy szíves vissza.

Irány a mozgólépcsőn fel. Egyre jobban vert a szívem, elöntött az adrenalin. Körülbelül ezeket mondogatta a kis hang a fejemben:

„Huha, biztos, hogy én ezt akarom? Persze, hogy akarod! Ne félj, megcsináljátok! Jó, de hogyan? Elölről, hátulról, oldalasan? Megdöntve vagy nem? Hányan fogjanak és hol? A mozgólépcsőre menjünk fel vagy állítsuk meg? Mi történik, ha leesem? Nem fogsz! Ne félj, mert attól csak rosszabb lesz. Lényeg, hogy itt, meg itt ne fogják meg, mert az labilis, ott a biztos csak. Legyél határozott és biztos magadban. Nem kérdés, hogy feljutsz épségben. Mutasd meg, hogy nem lehetetlen! Képes vagy rá!”

Tomi nyomott egy puszit, Anna megölelgetett és nekivágtunk. Legjobbnak láttuk, ha az álló mozgólépcsőre gurulok fel. Annus pillanatok alatt elintézte, hogy beindítsák nekünk a jobb oldalit, miután rágurultam, Tomi megdöntött, Anna meg elölről fogott. És igen! Úton voltunk felfelé! Hatalmas boldogság volt! Még hogy lehetetlen…

Az utána következő sima lépcsőnél egy lelkes fiú csapat és Tomi ragadott meg, ahogy ők mondták: Űr utazunk!  

Hatalmas élmény volt, hogy megcsináltuk. Amihez nagy köszönet a barátaimnak a Corvin-negyednél tegnap este dolgozó kedves és nyitott BKV dolgozóknak és az izmos fiúcsapatnak.  

Kérlek titeket lájkoljátok, osszátok meg, hátha eljut oda, az üzenet, ahova kellene… :) 

Mosolyka | 33 komment

Mosolygok, minden a legnagyobb rendben. Majd történik valami – lehet az bármilyen apró, vagy hatalmas dolog – egyik pillanatról a másikra betelik a pohár, elfáradok. Testileg, lelkileg. Mindazt, amit addig igyekeztem elnyomni magamban, átsiklani rajta, optimistán hozzáállni, az ott villog a szemem előtt. Nem érzem éppen oly erősnek magam, hogy könnyedén nevessek, ha nem tudom lenyomni a kilincset az ajtón vagy felvenni a leesett távirányítómat. Nehezen viselem, hogy némely mozdulat még tegnap ment, másnap meg már nem. Ha belül harmónia van, akkor jöhet bármilyen akadály, könnyedén vágom rá: „MEGOLDOM!” De a „gyenge” pillanatokban nem megy olyan egyszerűen. Sosem érzem, hogy világ vége lenne, vagy feladnám a küzdelmet, csak tudom, hogy szükségem van a feltöltődésre, mint testileg, mint lelkileg. Abban pedig biztos vagyok, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz, és újra kiül a mosoly az arcomra.

Ez évek óta így megy. Jön egy hullám, majd lecsendesül a tenger.

Most sem történt másképp.

Néhány héttel ezelőtt kezdtem nagyon elfáradni, érezni, hogy picit kevés vagyok az izomsorvadás leküzdéséhez. Energiára van szűkségem a harchoz. Egyre több mozgást kezdtem elveszíteni. Ezt a néhány sort nemrég írtam az egyik bejegyzésemben:

„Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.”

Imádom az élet fintorát. Amikor én egy kicsit elfáradok, elém varázsol valamit vagy valakit, hogy új erőre kapjak tőle. Az Angel’s Army klubestjén február „hónap angyalaként” meséltem az életemről. Megnyíltam, sírtam, nevettem. (Erről itt olvashatsz még.) A sorok között pedig ott ült az én Angyalkám, akinek többek között köszönhetően most is újra van erőm küzdeni, hinni a gyógyulásban és menni előre tele energiával.

Erről van egy kis videó összeállítás, mielőtt tovább olvasnál kattints ide

Jelenleg túl vagyok a negyedik kezelésen. Ahol izomcsoportokba kollagénes, homeopátiás injekciókat kapok. A cél ezekkel, hogy életre keltse az izmaimat és segítse a sejtek közötti kommunikációt. Alkalmanként harminc, negyven szúrást kapok. Némelyiknél felnevetek, mert csiklandoz, máskor a lepedőt gyűröm, és várom, hogy túl legyek rajta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fejlődés érdekében mindent. Mit számít néhány szúrás, ha közelebb kerülhetek a célomhoz? Így nincs panasz, mert néha fáj. Boldogan megyek és várom a következőt.

Nagy örömmel újságolhatom el, hogy a bal kezemen a gyűrűsujjam újra kezd életre kelni, egyre jobban mozogni. Évek óta csak úgy lógott ott a semmiben, most meg már le tudom nyomni a billentyűzetet is. Most is pötyögök vele. Szokatlan tíz év után, de imádom az érzést és várom a további fejlődéseket.

A kezelésekre Annus barátnőm visz autóval. Látnotok kellene, hogy milyen kalandos, míg eljutunk Lőrincről a budai rendelő ötödik emeletéig.

A kalandokról és az útközben összeszedett igen jóképű segítőkről következő bejegyzések valamelyikében olvashattok.

Addig is mosolyban gazdag napokat Nektek!

u.i.: Ha tetszett, lájkolni ér :) 

Mosolyka | 5 komment

Fergeteges este

 2012.04.01. 19:01

Amikor végleg eldöntöttem, hogy nem adom fel a küzdelmet az izomsorvadással szemben, akkor egyúttal egy megegyezést írtam alá magammal…

Azokat a napokat, heteket, éveket, amiket még ajándékként kapok, hasznosan töltöm el, de közben még véletlen sem felejtek el élni. Pontosan úgy, ahogy azt előtte sem tettem, mikor azt gondoltam, hogy ennyi és ennyi van még hátra. Befűszerezek minden élményt azzal, hogy lehet az az utolsó. Nem szomorkodom, élvezem minden pillanatát. Nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az, hogy valamit természetesnek veszek. Mert a holnap az sosem biztos, a most viszont igen! Ezért olykor látszólag őrültségeket csinálok, néha nem mérlegelek, csak megyek a szívem után… Ezek az élmények pedig azok, amik erőt adnak és mosolyt csalnak az arcomra, mikor kicsit elgyengülök. Mikor észreveszem, hogy valamilyen mozdulat nemrég még könnyen ment, ma meg már éppen hogy képes vagyok rá. Akkor, mikor annyi erőt nem érzek magamban, hogy egy poharat megemeljek, pedig szomjas vagyok. Nem akarom beismerni, hogy valami nem megy, ezért más megoldást választok, ahogy azt néhány napja is tettem.

Műanyag pohárban kérem a vizet. Aztán kicsit dühös leszek, hogy miért a könnyebbik utat választom, és miért mondom azt, hogy nem bírom el? Aztán mégis poharat vetetetek le a polcról és átöntöm. Megcsinálom! Mert, ha elfogadom, hogy nem megy, akkor szépen lassan lemondok az életemről, azokról a csodákról, amik itt vannak. A barátaimról, a családomról, a munkámról, a fergeteges bulikról és a táncról…

Ééééés akkor most lássuk csak a múlt szombati estémet. Ez is már bekerül a „kalapba”, ami biztos hatalmas erőt fog adni, ha egy picit is elgyengülnék. Erre is emlékezve majd összeszedem magam, és erőre kapok, mert még sok-sok ilyen élményt is szeretnék belecsempészni az én kis életembe.

Már kapcsolom is be Rihanna – We found love ft. Calvin Harris számát és tekerem teljesen hangerőre, hogy egy picit visszavarázsoljam magam abba a bizonyos szombati estébe.

Hétfőn munka közben megcsörrent a telefonom. Várkonyi Attila (Dj Dominique) hívott, hogy lenne-e kedvem egy váci kiránduláshoz. A körülöttem levő nagy gyerekzsivajban igyekeztem kipuhatolózni, hogy mire is gondol pontosan, majd nagy lelkesen igent mondtam egy éjszakai bulira. Már csak a nagy kérdés az az volt, hogy az utazást hogyan oldjuk meg a 18. kerületből, mivel az én „kis” 100 kilós elektromos kerekesszékem kevés autóba fér el. Attila pillanatok alatt megnyugtatott, hogy megoldjuk.

Néhány nappal később pedig örömmel hívott.

„Nincs kifogás! Szereztem egy kis buszt, amibe bőven el fogsz férni. Elmegyek érted, aztán meg haza is viszlek. Hívhatod a barátidat is. Megyünk és bulizunk egy jót!”

Fülig ért a szám és vártam már a szombatot.

Elérkezett a nap. Hajnali fél hatkor ébredtem, ugyan nagy volt bennem az izgalom, de a korai ébredés oka más volt. Egy első kerületi iskolába voltam hivatalos nyolc órára, ahol közel száz diák várt, hogy Mariettával (ő baleset következtében került székbe) meséljünk nekik miben más és mégis ugyan az az életünk, majd pedig ezt ki is próbálják a magunkkal vitt kerekesszékek és feladatok segítségével. Erről egy másik bejegyzésben fogok tovább mesélni, most visszatérnék az estére. Mire hazaértem az iskolából már délután három felé lehetett. Éreztem, hogy kicsit gyenge vagyok és fáradt is, ezért néhány órára ágyba bújtam pihenni.

Ébredés után még mindig nem voltam 100%-on fizikálisan, nehezen vettem a levegőt, de ekkor jön az a bizony „felelőtlen” döntés, nem törődve a következményekkel. Mentem a szívem után és ki nem hagytam volna az estét. Élni akartam és nem a négy fal között.

Szépen lassan gyülekeztek nálam a többiek, nyíltak a pezsgők, csillogtak a szemek a kedvünk pedig egyre jobb lett. Niki („Hugim”) és Brigus barátnőm felöltöztettek, a fiuk segítségével pedig átraktak a szobai székből az utcaiba és már mentünk is ki a ház elé, ahol várt minket az autó.

A busz, ami pillanatok alatt egy hollywoodi film főszereplőjévé varázsolt minket. Gyönyörű, nagy és nem kicsit felszerelt. Világított benne a neon kék fény, szólt a zene. Útközben felvettük Attilát és a többieket, majd irányba vettük Vácot. Egy igazi party busz lett az autóból, természetesen Ati csinálta a zenét, mi meg tomboltunk, énekeltünk és koccintottunk.

A váci Club Mouseoleumhoz megérkezve még csatlakoztak hozzánk Anna barátnőmék, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Dübörgtek a jobbnál jobb zenék, cikáztak a fények a kerekesszék kerekei pedig átvették a lábaim szerepét. Pillanatok alatt táncra perdültem. Pörögtem, forogtam és minden pillanatát élveztem. Amennyire tudtam a kezeim a magasba emeltem és csápoltam. Egyáltalán nem éreztem sajnálkozó tekinteteket magamon, amit azért más szórakozóhelyeken gyakrabban. Azt imádtam, hogy mindenki közvetlen volt és nyitott. Nem a szék és a benne ülő béna érdekelte őket, hanem én. Könnyedén leszólítottak és gátlások nélkül beszélgettek, táncoltak velem. Nem fogalmaztak, nem gondolkodtak, hogy vajon hogyan kell bánni egy kerekesszékesel. Itt halkan megjegyzem, ha valami nem tetszik, úgy is kinyitom a szám, nem kell engem félteni. Nem áll fent a megbántás veszélye! :)

Attila többször belekiabálta a mikrofonba, hogy „itt van Mosolyka”! Ekkor mindenki tapsolt körülöttem én meg a kör közepén pörögtem a székkel fülig érő szájjal. Tényleg egy fergeteges este volt. Aminek az egyik csúcspontjaként Veca feldolgozásában a Most múlik pontosan című számra a táncparketten lévők mindannyian összeölelkezve, öngyújtók helyett világító mobiltelefonjainkat emeltük a magasba boldogan jobbra, balra dölöngélve.

Bár a cipőm sarka nem kopott le, de a kerekeim azok egész éjjel füstöltek alattam. Hazafelé már nehezen tartottam magam ülve és a fejemet a nyakamon, a non-stop énekléstől már a tüdőm is elfáradt rendesen, de néhány órára felhőtlenül éltem, ezért vállaltam a következményeket, és a veszélyeket, hogy a legyengült szervezetem vendégül lát egy kis betegséget…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A buszban hazafelé csak fokozódott a hangulat, ahol már főképp csak a lelkem táncolt a kimerültségtől, de a mosolyom továbbra is levakarhatatlan volt.

Köszönöm ezt az estét! :)

Mosolyka | 2 komment

Ez tesz boldoggá

 2012.03.28. 14:48

Fél perc alatt levettek a Bókay Árpád Általános Iskola első osztályos gyerkőcei a lábamról. Ölelgettek, puszilgattak és sorban álltak, hogy ki üljön az ölembe. Nagyon menő volt a kerekesszékem dudája is, ami mondhatni folyamatosan szólt. Elhalmoztak rajzokkal, apró meglepetésekkel és nem utolsó sorban hatalmas szeretettel. Nehéz szavakba öntenem, amit tegnap átéltem a kis manókkal.

Imádom a gyerekeket. Régóta álmodozom arról, hogy egyszer nekem is lesz egy kis rosszcsontom. Bár, ez egyenlőre nagyon távlati dolog, mert jelenleg még saját magamat sem tudom ellátni. Megemelni épphogy egy kilót bírok, márpedig ennél jóval nehezebbek a kicsi babák már születésüknél is. Gyúrok rá, hogy fejlődjek, erősödjek és jóval több mindent tudjak megcsinálni egyedül. Addig viszont annyi gyerkőc arcára szeretnék mosolyt csalni, amennyire csak tudok. Azt, amit tudnék, tennék a sajátomért, másoknak is megadni.

Így jutottam el régi iskolám első osztályosaihoz. Nem először megyek el sulikba, óvodákba és nagyon remélem nem is utoljára. Amíg fizikálisan bírom, mennem kell, mert többek között ez tesz boldoggá.

Nem érkeztem ám üres kézzel. Vittem nekik álmokat valóra váltó varázsbabokat. Mielőtt együtt elültettük volna a picik álmait, elmeséltem a babszem meséjét, amit nemrég írtam. Beleszőttem azt az üzenetet, hogy az álmok akkor válnak valóra, ha hiszünk benne és teszünk is érte. Pont úgy, ahogy a szegény család három gyermeke közül a legkisebb fiú is tette, így a kívánsága, az, amire a leginkább vágyott megvalósult. 

Arra kértem a gyereket hétfőn, hogy másnapra találják ki, hogy mire vágynak leginkább, mi az, ami boldoggá tenné őket és mosolyt csalna az arcukra. Azonnal a magasban volt jó pár kéz, hogy ők már tudják, de mutató ujjamat a szám elé tettem és kedvesen kértem, hogy holnapig őrizzék magukba. Néhány mondatban elmeséltem, hogy miért ülök székben, és hogy én is ebben az iskolába jártam, méghozzá engem is Zsóka néni tanított, ahogy most őket is. Bár ez a hír hamarabb eljutott hozzájuk, már hallottak rólam Zsóka nénitől. Azt is elmondtam nekik, hogy régen, mikor annyi éves voltam, mint ők, rengeteget voltam vízben. Sokat úsztam, pörögtem forogtam az uszodában, mert ott sokkal könnyebb volt minden, mint a szárazföldön. Ekkor Zsóka néni feltette a nagy kérdést, hogy vajon melyik a kedvenc állatom. Hamar érkezett a helyes válasz egy kis tündérarcú szőke kislánytól. A delfin! Kiabálta, majd hozzátette, hogy neki is. Mikor azt mondtam, hogy másnap meglepetéssel érkezem még nagyobb izgalom lepte el az osztályt, mint előtte. Próbálták kiszedni belőlem, hogy mi az, de őriztem a titkot… :)

Miközben a meglepetésük részleteit beszéltük át Zsókával, addig az első padban ülő kislány, Noa lerajzolt minket. Majd egy hatalmas és szoros öleléssel oda is adta nekem. Azt hiszem ott teljesen elolvadtam már…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az este folyamán még elkészítettem 23 darab kis mosolygós fejes pálcikát, amire ráírjuk majd a nevüket, amit az elültetett álmaik földjébe bele szúrhatnak. Nagyon készültem és vártam a másnapot.

Velem együtt a Duna Tv stábja is megérkezett. A felvett anyagot pedig április 6-án 10 órától láthatjátok.

Mikor begurultam, már az ajtóhoz a kis tündérarcú Emma odalopózott, majd a kis kezéből átnyújtott nekem egy delfines telefondíszt, hogy ezt nekem hozta. Egyszerre szerettem volna sírni az örömtől és felkapni örömömben a kis pöttöm lányt, mert annyira jól esett, hogy gondoltam rám és a finom kis puszijaival már teljesen le is vett a lábamról. Elérzékenyültem. Ha ott nem ülök a székben, lehet, picit megrogyok a hatalmas szeretetbombától, amit ott már kaptam. Majd, ahogy beljebb „léptem” megrohamoztak a picik. Ahol értek öleltek, bújtak, puszilgattak, simogattak.  

- De jó, hogy megint itt vagy! Úgy hiányoztál!

Ennél nagyobb és jobb visszajelzésre nem volt szükségem…

A teremben körbe ültek a gyerekek a székekkel, majd többen maguk mellett nagy helyet hagytak, hogy üljek melléjük. Megzabáltam őket! Mivel csak egyszerre két gyerkőc mellé, közé tudok állni, ezért megígértem, hogy majd változtatok a helyemen többször is. Erre egy hatalmas és egybehangzó „juj, de jóóóóóóó” volt a válasz.

Kicsit beszélgettem velük, hogy hogy aludtak, mit álmodtak. Aki pedig szerette volna, a többiek előtt elmondhatta, hogy ő mit kíván. Majd belekezdtem a mesémbe. Beállt a csend és mindenki izgalommal figyelt. A végén pedig ezt mondtam:

- Képzeljétek el, mikor tegnap elmentem tőletek, akkor elindultam megkeresni azt a helyet, ahova a legkisebb fiú elültette a varázsbabokat. (Pici csend) Van egy jó hírem! Megtaláltam! Nem csak megtaláltam, de mindenkinek hoztam egyet, hogy a Ti álmotok is valóra váljon.  

- Juhúúúúú! – Érkezett a reakció.

Elkezdődött a varázslat. Megkértem, hogy csukják be a szemüket, és gondoljanak az álmukra, arra, ami boldoggá tenné őket. Csukott szemű, nagy mosolyú gyerekeket láttam. Erre vágytam. Háromszor magukban elismételték kívánságukat, majd szépen sorba földbe tettük a varázsbabokat.

 Ekkor az egyik kisfiú felkiáltott!

- Dejavum van! - Zsóka néni meglepettem rá is kérdezett, hogy ezt hogy érti.

- Ezt az ültetést én már egyszer csináltam, pont így, mint most. – Elmosolyodtam, majd rákérdeztem.

- Kellemes érzés ez most neked?

- Igen! Nagyon. – Érkezett a válasz, ami melegséggel töltött el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az osztály Zsóka (nénivel) az élen meglepett egy illatos ibolyával, aminek a cserepén annyi kis mosolygós fej volt, ahányan az osztályba járnak. Majd elindult újra a roham.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Én ülhetek most az öledbe?; Aztán meg majd én is?; Én is, én is!...”

A kellemes masszázsok után, amit a gyerekektől kaptam, egy picit pihentem, míg ők lelkes rajzolásba kezdtek…

 A nap végén Zsóka (nénim) megölelgetett és azt mondta nagyon büszke rám. Folytassam ezt és sose hagyjam abba.  

Tegnap pontosan ezért ültettem el egy varázsbabot.

Azt kívántam, hogy még nagyon sokáig képes legyek fizikálisan arra, hogy eljussak sok-sok gyerekhez, beszélhessek velük és minél több mosolyt lássak az arcukon…

Észrevettétek, hogy több rajzon az én lila csoda BodiEs-om is látszik?:) Imádom! 

Mosolyka | 2 komment

Nem akarom feladni…

 2012.03.20. 22:39

Három sort bepötyögök, majd egy könnyed mozdulattal benyomom a törlés gombot… ezt játszom már lassan két órája. Nem akarom feladni…

Ki akarom magamból adni, ami bennem van ott nagyon mélyen. Őszinte leszek, már elkészítettem egy amolyan „ szösszenet a nyomi fejéből” írást, de a nagy semmiről csacsogtam, ráadásul borzasztóan erőltetetten próbáltam valami humorosat „papírra vetni”…

Majd megkérdeztem Barbusomat. Na, milyen? Pontosan tudtam, hogy egy szörnyűséget alkottam, de próbáltam a könnyebb utat választani. Egy picit leplezni, ami bennem van, talán hallgatni…(nem el, csak még egy picit feldolgozni) de közben meg vágytam arra, hogy jöjjön valami, amitől elkezd kijönni belőlem.

Magamhoz tértem.

Írom azt, ami most valójában kavarog a fejemben.

Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.

Majd fellélegeztem egy picit. Elárasztott a remény… remény a gyógyulásomban.

„Kedves Mosolyka!

Az életszeretetedért, a vidám életigenlésedért, a másoknak adott mosolyért, a
babszemeidért, a küzdeni tudó bátorságodért…”


Ajándékutalvány 

A Guna cég magyarországi képviselete a Mesopharma Kft. Hozzájárul Mosolyka gyógyulásához 50 db Guna MD kollagén ampullával. A terápiás kezeléseket pedig Dr. Tusor Erzsébet ajánlotta fel.

Jó egészséget kívánunk!

Dr. Tusor Erzsébet
Dr. Rékassy Balázs 

A kezelések kiegészítéseként pedig Ács Józsefné Ildikó vesz kezei alá, aki fizikoterápiával, gyógymasszázzsal és mágnesterápiával foglalkozik. 

Jövő héten csütörtökön kezdjük a terápiát Tusival. Ebből merítek most nagyon sok erőt, és a Ti lájkjaitokból, ami most számomra egy jó szoros öleléssel ér fel…

Mosolyka | 4 komment

 

"Mosolyka varázsbabjai

Hol volt, hol nem volt... a varázsbab története így is kezdődhetne. Csakhogy ez nem mese! Ezeket a babokat el kell ültetni, és csak ha hiszünk bennük, akkor váltják valóra az álmokat. Én is kértem egyet Mosolykától, azaz Hozleiter Fannytól, akinek a fejéből kipattant az ötlet, és meghirdette internetes blogján a varázsbab- akciót. Azóta tódulnak a kerekesszékes lányhoz a reménykedők. Többek közt egy budapesti lakótelep óvodásai... 

Mire megtalálom a 18. kerületi Bóbita óvodát a Havanna lakótelep sűrűjében, Fanny, arcán letörölhetetlen derűjével, már javában mesél az óvodásoknak. A kicsik a kerekes szék körül ülnek a szőnyegen, és szájtátva hallgatják, miként tette gazdaggá a varázsbab a szegény ember legkisebb fiát. A mese (Hallgasd meg Te is) végén beálló csendben Mosolyka felnevet, és odanyújtja nekik a szatyrát: „Nektek is hoztam varázsbabot. Gyertek, vegyetek! Ha elültetitek, valóra válik egy kívánságotok.” 

Pillanatok alatt tele lesz a szoba fényes hátú tarkababbal és izgatott zsivajjal. Az óvó néni előkerít egy tál virágföldet, egy kislapátot, és huszonhárom napsugaras papundekli-cserepet. Kezdődhet az ültetés!

Elsőként Imi fut az asztalhoz. Magabiztosan belepottyantja a kezében szorongatott babot az egyik cserépbe: „Én ekkora kutyát akarok!”, mutat maga fölé.  Aztán egy szomorú szemű kislány jön, ő a rossz álmait szeretné elkergetni. Majd Csabi, aki óriás szeretne lenni, akkora, mint apa! És Tündi, aki hétvégén kapott egy hörcsögöt a szüleitől, de tulajdonképpen lovat szeretett volna, csak az nem fér be a lakásba. A lányok cica után vágyakoznak, a fiúk kisautót rendelnek. Lacus azonban nem kertel, kimondja minden gyermek álmát: „Kertes házba szeretnénk költözni!” Mosolyka bólint: „Úgy legyen!”

„Ha minden kívánságom így válna valóra!”

Mire minden ovis elülteti a babját, delet harangoznak. A dadusok megebédeltetik és lefektetik a fáradt gyerekeket, nyugodtan beszélgethetünk: Fanny, a barátnője Barbus, azaz Kovács Barbara, Langóné Gyöngyösi Katalin, a Bóbitások óvó nénije, és én.

- Barbus nélkül nem válhatott volna valóra a varázsbab-akció - szögezi le Fanny. Három évvel ezelőtt találkoztunk a blogomnak köszönhetően. Emlékszem ezzel a mondattal indult Barbus levele: A tied egy olyan mese, amelyben a főhős elnyeri méltó jutalmát, és az álmai valóra válnak…” Onnantól kezdve mindent megtett, hogy valóban így legyen. Újságíró, ezért készített velem egy interjút a televízióban, amelynek köszönhetően összejött az ötmillió forint a pekingi őssejtbeültetésre. Izomsorvadásom van, gyerekkoromban tizennyolc évet jósoltak nekem az orvosok. Most töltöttem be a huszonhármat, mégis csak ért valamit a kezelés. Tetováltattunk egy mosolyjelet a csuklónkra Barbussal ebből az alkalomból. Ez az „örök mosoly” magában foglalja mindazt, amit együtt értünk el. Meghódítottuk Kínát, és az első pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettük.

És a varázsbab?

- Azt természetesen Fanny találta ki. –Annyira jellemző rá! Nem ismer lehetetlent - kapcsolódik be a történetbe a lelkes barátnő. Kezdetben le akartam buktatni, gondoltam, nem lehet, hogy ilyen állapotban állandóan felfelé görbüljön a szája. De rá kellett jönnöm, hogy bizony így van. Fanny maga a csoda. Mióta őt ismerem, nem szeretek panaszkodni, ha nincs munkám vagy valami nem sikerül egyből. Arra is ő tanított meg, hogy merjek önmagam lenni. Egyszer például elhívott bulizni, de senki nem táncolt. Erre ő gátlás nélkül odagördült a parkettre, és már ropta is a kerekes székkel. Én is felbátorodtam, és átmulattuk az éjszakát…

Egy hajnali beszélgetésünk közben Fanny elkottyantotta a telefonban: „Elültettem a babjainkat három éve.” Nem értettem, miféle babokról beszél. Ekkor mesélni kezdett…  Hatéves lehetett, amikor az édesanyjával - aki már nem él -, elültettek néhány szem babot. A kislány reggelenként nehezen, lassan, falnak támaszkodva lépkedett ki a konyhai ablakpárkányhoz. Oda, ahol a műanyag kefires dobozok sorakoztak, bennük a csírázó babnövényekkel. Napról napra boldogsággal töltötte el, ahogy fejlődnek...

-  Igen, akkoriban még jobban hittem a mesékben - hajtja le a fejét Mosolyka. - Anyu minden nap egy speciális technikával masszírozott át, amit San Franciscóban tanult egy vakon született férfitől. Napról napra újabb izmaim keltek életre. hoztunk. Egyetlen estét ki nem hagyott volna, sokszor arra ébredtem, hogy mellettem ül, és rám borulva alszik.... A halála után úgy gondoltam nem küzdök tovább, feladom. De aztán újra éledt bennem a remény. Talán ha újra kijutnék San Franciscóba, és Barbus megtanulhatná a masszázst! Ezért ültettem el a babokat.

Egy mese életre kel...

Fanny és Barbus gondoltak egy nagyot. Ha ők mernek álmodni, másoknak miért ne juthatnának ebből a képességből? És – egyelőre - megszámoztak száz „varázsbabot”. A kerekes székes lány ezt írta aznap este az internetes blogjára (www.mosolyka.blog.hu):

„Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogyan csalhatnék mosolyt – az íráson kívül – olyanok arcára is, akikkel nem találkozom nap mint nap. Ha egy picit is, de örömet csempészni a nehéznek tűnő, sikertelennek látszó hétköznapokba. A Tiedbe és az enyémbe. Nagyra vágyom? Lehet. De ha ölbe tett kézzel nézem a tőletek kapott leveleket, hogy depresszióban fuldokoltok, nincs sikerélményetek, közben pedig ezek járnak a fejetekben: „Á, ez úgysem sikerülne!” „Ez nekem nem megy”. „Nincs megoldás...”  Úgy döntöttem, megkísérlem, hogy ne csak a saját életemet próbáljam boldogsággal, sikerekkel, könnyedséggel fűszerezni, hanem a Tieteket is. Általam sorszámozott babszemeket szeretnék nektek eljutatni országszerte. Ültesd el Te is az álmaidat és engedd kivirágozni! Locsold meg minden reggel. Tedd jól látható helyre. Lássuk mire képesek a kis sorozatszámozott babszemeim. A százból az első három már gazdára talált… Ki kéri a negyediket?” 

Az első jelentkező egy gyermekeit egyedül nevelő anya volt:

„Szia, Fanny! Ha van még babod, én szeretnék kérni. Az a fajta kertészkedő vagyok, akinek kihalnak a növényei... Szeretném, ha ez megváltozna, ha nem muszájnak érezném a törődést, hanem örömömet lelném benne. Két srácomat egyedül nevelem, van egy tengeri malackánk is, aki szintén családtag, de néha bizony annyira neki tudok keseredni, hogy konkrétan muszájnak érzem az életet. Muszáj felkelnem és elvinni a kicsit az oviba, délután pedig muszáj érte mennem, muszáj reggelit, ebédet, vacsorát csinálnom és adni nekik, muszáj válaszolni minden kérdésükre, muszáj játszani velük és a többi. Szeretném, ha nem lenne a muszáj az életemben, mert imádom őket! Sokszor csapnivaló anyának érzem magam, mert ott van a muszáj... Nem tudnál egy speciális muszáj-elüldöző babot küldeni nekem? Köszönöm. ”

 - Az elsők között voltam én is - szólal meg a Bóbitások eddig csendben figyelő óvó nénije. – Fannyt nemrég fedeztem fel az interneten, és rájöttem, hogy kislányként ismertem őt és az édesanyját. Hallottam a tragédiájukról, és most szeretnék részévé válni Fanny életének az óvodásaimmal együtt. Jót tesz a gyerekeknek, ha néha látják őt. Hogy így is lehet élni. Méghozzá hogyan! Csodálom Fanny mosolyát. Pontosan ennyi idős lányaim vannak, nekik is megmutattam a blogját. Van mit tanulniuk tőle, ahogy nekem is... Egyik reggel ültem a fagyos autóban, ami sehogy sem akart beindulni. És akkor eszembe jutott ez a kerekesszékében. Hiszen neki ilyen időben még nagyobb kihívás a közlekedés! Azonnal jelentőségét vesztette a kellemetlenség. Az óvodásaimra, bármilyen jókedvű gyerekek is, jócskán ráfér a biztatás. Itt laknak a lakótelepen, a betontömbök között, és közben mindegyikük kerted házba, a természetbe vágyik. Gondoltam, legalább ültessük el a reményt, hogy egyszer talán jobb lesz nekik!

Fanny búcsúzáskor kezembe nyom egy borítékot: „Ez a te babod! A sorban a harminchetedik. Nevelgesd... szeretgesd... váltsd valóra!” 

Boldogan indulok a munkahelyemre, ahogy ő is az övére. Jelenleg a Csibész Gyermekjólét és Módszertani központban dolgozik, mint recepciós. Ám valójában a tizenéves vadócokat korrepetálja és tanítja kockapókerezni, ők pedig annyira szeretik, hogy amikor Mosolyka elfordul, csupa hatosra fordítják a kockáit, hogy nyerjen. Találkozásunk másnapján ezt az üzenetet kapom tőle:

„Drága Lilla! Az óvoda után bementem dolgozni, de valahogy nem voltam jól. Mintha visszajött volna a múlt heti betegség. Ezért inkább "hazazavartak", hogy pihenjem ki magam. Utána ez a levél érkezett a kolléganőmtől:

Fannykám! Nem azért zavartunk ám haza, mert nem hiányzol nagyon. Hanem azért, mert nekünk Te vagy a sorszámozott babunk, és szeretnénk, ha még sokáig ott lennél a cserepünkben. Tessék pihenni és töltődni ezzel a sok élménnyel ami ért, és legyőzni a bacikat. Nagyon örülünk Neked!”

A riportot Koronczay Lilla készítette

Fotók: Köntös Dóra, Falus Kriszta  

 

 

Mosolyka | Szólj hozzá!

 

Sorszámozott varázsbabok?

Love story helyett Bab story

Varázsbab

A mese szövegét itt találod: Katt 

Fotó: Köntös Dóra

 Ha tetszett, amit olvastál, hallottál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)


Mosolyka | Szólj hozzá!

 

Mosolyka | 1 komment

Erő!

 2012.02.21. 14:08

 Adni szeretnék, de sokkal többet kapok... Köszönöm! 

 

Drága Mosolyka! :)

Hihetetlen, hogy milyen csodás személyiség vagy, és hogy mennyi mindent tudsz adni az embereknek. Az is elég ironikus, hogy ma találtam a blogodra. :) Éppen azon keseregtem, hogy milyen rossz nekem, mert a mostani albérletben november óta lakunk a párommal, és a 2 éves kislányunkkal, persze bérleti szerződés nélkül, szóval hivatalosan mi nem is lakunk itt. De, tegnap derült ki számunkra, hogy a főbérlőnek rengeteg tartozása van, durván amiről ma tudomást szereztünk: 350,000-es fűtésszámla, 2éve nem fizetett 330.000forintos közös költség (bírósági eljárás megy emiatt elenne), villanyszámla kitudja mennyi, mert jött egy levél, hogy e hónap 28-án kapcsolják ki a villanyt a lakásban (szomszédasszonytól ma tudtuk meg, hogy az előző lakókra is rákapcsolták a villanyt, ezért mentek el innen), UPC számla 43.000, ami az Eos behajtó cégnél van, és ha nem fizet 5 munkanapon belül (már lejárt), végrehajtás lesz. Esetleg a mi cuccainkat is elvihetik, és a következő albérletbe majd csak 28-án mehetünk. Mi lesz, ha nem lesz fűtés? Mi lesz, ha jön a végrehajtó? És ezek a "nagy" problémák eltörpülnek a Tieid mellett. Én sok mindent megéltem már, éheztem, rengeteg rossz dolgon keresztül mentem, rémes gyerekkorom volt. A kislányom nem a mostani párom kislánya, az "igazi" apja, mikor 1 hónapos volt a kislányom, lelépett szó nélkül. Ott maradtam a picivel étel, pelenka, tápszer, pénz nélkül. Aztán 1,5 éves koráig egyedül neveltem, anyukámmal éltem, és sokat szenvedtem, éheztem, hogy anyunak, öcsémnek és a picinek mindene meglegyen. :) 20.000forintból éltünk 4en havonta. Kemény volt. De anyukám belém nevelte a pozitív életszemléletet, és volt olyan, hogy főztem levest (csak krumpli volt benne meg víz és só), az öcsém egy jó nagy tányérral evett, mi meg anyukámmal csak pár kanálnyit. Öcsém rosszul érezte magát, és azt mondta, hogy olyan rossz, hogy ő ilyen sokat eszik, mi meg semmit. Mire anyukám így válaszolt: Tudod, neked sokat kell enned, mert nagyra kell nőnöd, mi már Szaszával megszoktuk, nekünk az is elég, ha a gyomrunk alján lötyög valami. :) És nevettünk. Nevettünk, úgy, hogy még a könnyünk is folyt, pedig nem volt mit enni, rengeteg tartozás volt a fejünk felett, vagy, hogy bármikor az utcára kerülhetünk, mivel a főbérlő nagyon el volt adósodva (mint most). De mi nevettünk a legnagyobb nyomorunkon is. :) Anyukám 14éves korom óta egyedül nevelt fel, nehéz élete volt, de megtanított nevetni a bajomon, megtanított nevetni a világon. És hogy mindenben meglássam a pozitív dolgokat. Pl. ha esik az eső, nem szitkozódok, hogy esik az eső, hanem fel a gumicsizmát, és gyerünk ki ugrálni a pocsolyákban a kislányommal. :) Ilyen vagyok, mert ilyenre nevelt anyukám. De mióta összeköltöztem a párommal, anyukám nincs itt, néha hajlamos vagyok elfelejteni. :) (Mint ma is.) Mióta együtt vagyok a párommal (nagyon aranyos ember, és imádja a lányomat), már nem éhezek, anyagi dolgok is jobbak (minden hónapban tudok pénzt küldeni az anyukámnak), bár nem rózsás, de boldog vagyok. :) Mert minden nap van mit enni, és most úgy érzem, hogy megérte a sok szenvedés, mert szeretet vesz körül, és jó életem van/lett. :) Én hálás vagyok annak, hogy átmentem a sok rossz dolgon, és hálás vagyok neked, amiért a blogoddal, és a hozzáállásoddal mosolyt csaltál az arcomra, és eszembe juttattad anyukám életfelfogását. :) Soha ne add fel, hidd el sokan hiszünk Benned! :) És ha még van lehetőségem, szeretnék én is szépen kérni egy sorszámozott babot (ha elfogyott, megértem:))). Ígérem, vigyázni fogok rá nagyon, a konyhámban lesz, és minden reggel eszembe fogsz jutni, és az, hogy hogyan is kell látni a világot. :) Köszönöm, hogy vagy nekünk! :) 

Szeretettel ölellek: (Szasza) ♥♥♥♥♥

 

 

* Szasza levelét engedélyével osztottam meg.

Mosolyka | Szólj hozzá!

Varázsbab

 2012.02.18. 19:47

Ágika: Már úgy izgulok...

Óvó néni: Miért?

Ágika: Hát mindjárt itt lesz Fanny...Tudod mi lesz akkor?BULIII!!!.. – kiabálta."

Mielőtt folytatnám a történetet, egy kicsit visszarepülünk az időben. Egyszer volt, hol nem volt…

Három éve a blogomnak köszönhetően ismertem meg Barbust. „Véletlen” rátalált az írásaimra, végigolvasta, majd ezt írta nekem:

„ Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és az álmai valóra válnak.”

Találkozásuk után két héttel pedig tényleg egy mesébe varázsolt, ahol az álmom valóra vált. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Egyszerre az „anyukám”, a nővérem és a barátnőm. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most pedig folytassuk ott, hogy „BULIII!!!”. Egy kék koronával a fejemen ülök és kíváncsi tekintettel figyelő óvodások vesznek körbe. Ki a kis széken ülve, ki pedig a zöld szőnyegre kuporodva hallgatja a mesémet a szegény ember három fiáról, akik közül a legkisebb váltja valóra az álmait egy varázsbab segítségével. Beleszőttem egy történetbe a Sorszámozott bab üzenetét, aminek az ötlete egy éjszakai beszélgetésnél pattant ki a fejünkből Barbival. A 18. kerületi Bóbita óvoda Zöld csoportosainak nagy izgalommal meséltem, és közben nagyon élveztem az arcukra ülő kíváncsiságot, hogy vajon hogyan válik valóra a legkisebb fiú vágya. Eközben mellettem egy kis sárga székén Barbus zöld koronával a fején, ölében pedig Sacival már várja, hogy a mese végéhez érjek, és elmondhassuk, hogy hoztunk nekik a mesében szereplő varázsbabból. Elültethetik álmaikat, amik kivirágoznak, ha hisznek bennük és tesznek is érte.

Hamar nyüzsgő sor állt Barbus előtt. A kis manók nagy lelkesen húzták ki a papírzacskóból a tarkababokat. Pillanatok alatt előkerült egy tálnyi virágföld és benne sárga és piros lapáttal. Kati a tündéri óvó néni nagyon készült. Érkezésünk előtt napokkal mosolygós fejecskés poharakat festettek a gyerekekkel, hogy abba ültethessék el a már előre kicsíráztatott babokat.

Én is nagyon készültem a napra. Gondosan ápoltam a szobám falai között a babszemeket, hogy mire megyünk, eresszenek pici gyökeret. Az ovisok édes rajzokat készítettek nekem, hogy gyógyuljak ki hamar a megfázásból és mehessek hozzájuk. Többször érdeklődtek Katitól: Mikor jön Mosolyka Fanny? Hatalmas szeretetbombák voltak a gyerekek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hétfőn már az ajtóban gyülekeztek nagy mosollyal az arcukon és vártak. Barbussal pillanatok alatt terülj, terülj asztalkánk lett. Gőzölgött a frissen sült műanyag csirkecomb, érkezett kis csészében a forró tea, de volt ott még pizzaszelet, szétszedhető főtt tojás, virsli és gyümölcsök is. Miután a játékcsodákkal tele ettük magunkat körbevezettek a gyerekek. Ellátogattunk a babaszobába, a konyhába és a jelmezek világába. A koronánk is ott rejtőzött, mielőtt a fejünkre került volna. Megleptek szebbnél szebb rajzokkal, amin mindig volt valami, ami mosolygott.  Mindemellett papírból készült nyakláncokkal, karkötőkkel és egy zseniálisan jól kinéző, ötletes táskával gazdagodtam.

A mese után pedig sorban elültettük a kicsik álmait. Sokan vágytak cicára, kutyára, de volt, aki a rossz álmaitól szeretett volna megszabadulni. Más testvérre, kertes házra vágyott, vagy olyan nagyra szeretne nőni, mint az édesapja. Saci pedig csak Barbival nekünk súgta meg mire is vágyik igazán, azt gondosan el is ültettünk. Nagyon jól éreztük magunkat, alig akartunk eljönni onnan.

A gyerkőcök könnyedén érdeklődtek, hogy melyik gomb mire való a kocsimon. Miért ülök székben? Fáj-e a lában? Nem fogytak ki a kérdésekből. Imádom, hogy bennük nincs gátlás, hogy mit szabad, mit nem. Különben is kik alkotják ezeket a szabályokat? Ki tiltja meg, hogy egy felnőtt ember is könnyedén merjen kérdezni, közeledni. Van mit tanulni a gyerekektől… :)

Tíz gyerek, tíz felé próbált hívni. Játszunk ezt és játszunk azt. Alig tudtam eldönteni, kivel, hova menjek. Végül körjátékokat játszottunk együtt.

 

 

 

 

 

 

 

 

A varázsbab további részleteit a 10. heti Nők Lapja számában találjátok majd… :)

Lassan közeledett az ebét és a délutáni alvás ideje. Így elbúcsúztunk tőlük, de megígértük, hogy hamarosan jövünk még hozzájuk.

Ekkor már az egyik kislány az orra hegyéig betakarózva csendben feküdt a kiságyban. Kati megsúgta, hogy aznap neki nem is kellett volna oviba jönnie, mert anyukája szabadságon volt, csak miattam jött a kis drága. Ezt külön megköszöntem neki, mert nagyon jól esett.

Kifelé menet az óvodából egy nagyon jó érzés kerített hatalmába. Mintha a lelkem körül színes lufik sokasága szállt volna felfelé a magasba, húzva, repítve engem a boldogság felé. Minden könnyű volt és varázslatos. Nem akartam, hogy véget érjen, csak úgy, mint a múltkori Angels’ Army klubsejtén átélt csoda sem. Szeretnék ebben élni, ezt csinálni még intenzívebben. Menni és adni. Tenni valamit azért, hogy még többen mosolyogjanak. Kinyitni ajtókat, amik meseszép helyekre vezetnek. 

Eljutni sok emberhez és megmutatni, hogy élni igenis jó. Lehet, hogy álmokat kergetek, de ezek az álmok visznek előre és adnak erőt, hogy nap, mint nap felkeljek és belemosolyogjak a világba.

Fotók: Köntös Dóra

Mosolyka | Szólj hozzá!

Boldogság bonbon

 2012.02.12. 20:11

A csütörtöki Angels’ Army klubestje látszólag talán „csak” egy egyszerű beszélgetésnek tűnhet, ahol a „Hónap Angyala” lettem. Valójában ennél sokkal többet jelentett. Nehéz szavakba öntenem, hogy mennyi mindent kaptam és éreztem akkor este. Életem egyik legmeghatározóbb és legfantasztikusabb néhány óráját kaptam azoktól az emberektől, akik ott voltak velem a Sofitel hotel egyik termében. El voltam teljesen varázsolva. Annyi csodálatos ember vett körül, hogy csak lebegtem. Ahogy ott ültem Erika és Nóri mellett, pontosan azt éreztem, amire mindig is vágytam. Tudtam adni valamit. Ami talán hihetetlenül hangzik, de az izomsorvadásnak, a kerekesszéknek és a millió akadálynak köszönhetek az életemben nagyon sok mindent. Általában könnyedén mesélek a betegségemről. Őszinte mosollyal az arcomon, mert feldolgoztam már, amit az élet nagy kalapjából húztam. Nem jelent nehézséget arról sem beszélnem, hogy mit nem tudok megcsinálni. Vagy az, hogy milyen érzés volt, mikor utoljára lépkedtem gyerekként a saját lábaimon. Vagy, hogy milyen fájdalmaim voltak, vannak.

Nem gyűlölködöm. Nem haragszom a világra, mert tényleg valami csodát adott nekem azzal, hogy a kis fenekem alá kerekesszéket tolt. Nehézség? Persze, hogy van. Nem is kevés, de ez az állapot, mégis rejt magában fantasztikus dolgokat. Az önirónia pedig a fegyverem, hogy ne jussak a diliházba, vagy ne akasszam fel magam. Bár ilyenkor jövök rá, hogy nekem még az sem menne egyedül… :) 

Most először fordult elő velem az, hogy a mesélés közben legurult egy könnycsepp az arcomon. De nem szomorú voltam, hanem boldog!    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

Ebben a mámorban folytatódott tovább az este. Pár perccel később már szorongattam Bódi Eszterkémtől kapott lila BodiEsomat. Itt most csak halkan mondom, hogy nagyon vágytam egy ilyenre, de azt már hangosan, hogy köszönöööm! Imádom! Teljesen belemerültem a lila csodámba (=BodiEs), rögtön elképzeltem hányféleképpen fogom majd felvenni, majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Barbusom szólongat:

 - Fannus! Hol vannak a Sorszámozott babok?
- A táskámban Barbus.
- Csak ennyi?
- Miért? 
- Nézzél csak fel! 
- Uhh! Ők mind a babokra várnak? 

Egyik ámulatból estem a másikba. Egy pillanatra nem hittem a szememnek, amikor megláttam a kígyózó sort. Alig tudtam felfogni, hogy itt mindenki azért áll sorban, hogy feliratkozzanak a babszemekért. Ekkor már tényleg levakarhatatlanná vált a mosolyom.

Azt pedig megélni, hogy egy Édesanya visszajön otthonról, miután elaltatta gyermekét, csak azért, hogy beszélgessünk még, és egy puszit nyomjon az arcomra, az leírhatatlan. Nem beszélve az üzenetekről, amiket azóta kaptam. Köszönöm a szárnyakat Angels’ Army és Nektek pedig ezeket a kedves sorokat! Annyi erőt kaptam Tőletek, hogy azt hiszem, most megyek és kiegyenesítem a Pisai ferde tornyot!:)

 

„Én köszönöm, hogy csütörtökön "megismerhettelek", s azt a sok pozitív energiát, ami Benned van, egy kicsit rám is rám ragasztottad,. :-) Nagy élmény volt Veled találkozni, a történetedet meghallgatni, s jól kisírni magamat...”

 

„Nagyon várom már a babot, szerintem ez egy nagyszerű ötlet!
Én is hatása alatt vagyok még a csütörtök estének, nagyon örülök, hogy megismerhettelek!


„Nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a sok-sok pozitív energiát, amit Tőled
kaptam az Angel's Spirit esten! Köszönöm szépen, hogy elküldöd nekem a
babszemet!!! Nagyon várom!! Ha ránézek, mindig eszembe jut majd a mosolyod
és az életerőd, könnyebben fogom venni a rám váró akadályokat. Sajnos nem
könnyű az életem nekem sem, de úgy érzem, hogy olyan hozzáállással, amit
Tőled tanultam csütörtökön, minden problémám meg fog oldódni, minden
sikerülni fog.
Nagyon várom, hogy újra láthassalak! Megyek a nőnapi Spiritre is!
Nagyon köszönök még egyszer mindent neked! :)”

„A szeretetet nem csak Te kaptad tőlünk, kölcsönös volt, mi is abszolút energiával és hittel feltöltődve jöttünk el onnan :)) Egyszóval mi is köszönjük Neked!! :)”

 „Nagyon köszönöm előre is a babot, mar nagyon varom!!:-D Én a te hatásod alatt vagyok azóta is!!! Hihetetlen csaj vagy!! Nagyon büszke vagyok arra, hogy elmondhatom megismerhettelek! A következő spiriten talalkozunk, amit mar most nagyon varok!”

 „Amióta láttalak, folyamatosan erőt kapok az emlékekből, amiket mondtál és ahogyan hozzáállsz az élethez. Pl. tegnap bevásároltam és kb. 15 kg-nyi szatyrot kellett cipelnem, amitől korábban ideges lettem, most meg eszembe jutottál, és máris máshogy álltam a dolgokhoz és örömmel éltem meg azt, hogy képes vagyok rá... :-) Köszönöm még egyszer az élményt, azt, hogy fényt hozol az emberek életébe, és szerintem biztos, hogy fogunk találkozni még ... :-)”

 „Én hasonlóképp érzek Veled kapcsolatban, ráadásul a lehető legjobbkor jöttél az életembe úgymond, mert most ismét rágyúrtam a pozitív gondolkodásra, hozzáállásra, és a Te történeted, személyiséged egy megerősítés volt számomra, hogy igenis van értelme küzdenünk az álmainkért! :) Akárhányszor eszembe jut a Spirit hangulata, meg Te, mindig mosolygok, szóval ezúton is köszönöm, amit adtál nekünk! :)”

 

„Köszönöm a csütörtök estét Fanny! Szuper csaj vagy és őszintén mondom, hogy életem meghatározó élményét adtad! (tudod, én voltam az, aki visszamentem ;-))”

 

„Én is nagyon jól éreztem magam a Spiriten, mint mindig. Most hogy Te is ott voltál ,nagyon sokat emelt az energiánkon, és köszönöm szépen neked, hogy töltődhetek az élethez való hozzáállásodból,mert néha bizony szükség van rá hogy szép emlékekből csaljak mosolyt a saját arcomra!:)
De persze tudom,ahogy te is mondtad, ilyen az élet!”


Mosolyka | 1 komment

Találtam! Nem is egyet. Néhány éve ki akartam törni a szürkeségből. Valójában az életem akkor is a szivárvány színeiben pompázott, de ezt világgá is akartam kürtölni. Azt, hogy hiszek a gyógyulásomban, és azt is, hogy eldöntöttem, ezt meg is mutatom. Sokszorosan túlélem a nekem szabott tizennyolc évet. Kijutok Kínába egy őssejt terápiára, ahol belekapaszkodom az egyetlen esélyemnek tűnő kezelésbe.

Egyet tudtam! Élni akarok. Arról, hogy miből jutok el Ázsiába, halvány lila gőzöm nem volt. Csak mentem előre és minden ajtón, ablakon bekopogtattam. Rengeteg elutasítással találkoztam, sokszor süket fülekre találtam. Letörtem, de újra és újra összeszedtem magam és mentem tovább.

 

Úgy érzem, sokan csak egy mosolygós lányként látnak, aki édesen, vidáman ül a kis kerekesszékében, de, hogy mi van mögötte, azt már kevesen tudják. Azt, hogy mennyi munka - és mások segítsége van abban-, hogy a székben ülök felöltözve. Azt, hogy egy kiló kenyérnél többet megemelni nem tudok, vagy, hogy az üdítős üvegemen a kupak addig van rajta, míg valaki le nem csavarja. Azt, hogy mikor keresztbe tett lábakkal igazi nőcisen ülök, azt sem én tettem fel. Sem megemelni, sem pedig felemelni kézzel nem bírom. Azt, hogy vajon érzem, ha a combomra rakja egy férfi a kezét. Igen, igen! Vagy azt, hogy vajon az életem része-e a szex? Itt is csak igen, igen a válaszom.

 

Aztán írni kezdtem. Tabuk nélkül megosztani a hétköznapjaimat, amik nem is annyira hétköznapiak. Kimondani és felvállalni, hogy nincs anyagi hátterem, hogy eljussak egy kezelésre, ami talán az életben maradást jelenti számomra. Segítséget kértem és közben igyekeztem adni.

 

Egyre többen segítettek a célomhoz. Aztán érkezett egy levél, ami így kezdődött:

 

„Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és álmai valóra válnak…”

 

Még nagyobb erőt kaptam a küzdéshez Barbitól, aki két héttel később tényleg abba a bizonyos mesébe varázsolt.

 

A TV Ügyvédje élő műsorában Juszt Lászlótól tudtam meg, hogy Demján Sándor és Dr. Erős János támogatnak az izomsorvadásom leküzdésében 5 millió forinttal. Hihetetlenül boldog voltam, hogy nem adtam fel és dobtam sarokba az álmomat, azt, hogy kijussuk Kínába az őssejt kezelésre. Nekik pedig végtelenül hálás voltam, hogy élhetek az eséllyel!

 

Már kint az egy hónap alatt hatalmas fejlődések jelentkeztek: könnyebb mozgás, izomfejlődés, új mozdulatok. Ezek nem látványos fejlődések voltak, de nekem nagyon fontosak. Sokan csak azt látták, hogy, még mindig ott ülök a székben, és nem futva, rohanva érkezem a repülőtérre. Rengeteget dolgoztam azért, hogy „csak” a fejem felett megtartsam fél percig a kezemet. Vagy azért, hogy átforduljak a hátamról a hasamra fekve.

 

Majd rá egy évre egy járógép segítségével újra álltam, hétről-hétre egyre többet.

 

Eltelt három év. Még mindig írok, és általában szivárvány színeiben pompáznak a napjaim. Van úgy, hogy nehéz felkelni és belemosolyogni a világba, ezt ma sem tagadom, de ezt csak ritkán érzem. Ilyenkor „fellapozom” a Tőletek kapott leveleket, felhívom a Barátaimat. Új erőre kapok.

Most pedig vettem egy nagy levegőt és újra kopogtatok. Néhány helyre viszek valamit: egy jó szót, egy mosolyt, egy Sorszámozott babszemet (Bab story), egy meglepetést. Néhány helyről én „hozok”.

Máshol segítséget kérek.  

Tegnap átléptük az 1000 csatlakozót a facebook Mosolyka – Kerekesszékkel a világ oldalon! Öröm szemeimnek! Köszönöm, hogy vagytok nekem és lelkesen olvassátok soraimat! Egy kis meglepetéssel érkezem hamarosan… :) 

Mosolyka | Szólj hozzá!

Love story helyett a Bab story

 2012.01.28. 00:24

Az elmúlt napokat nehéz szavakba öntenem. Azokat a pillanatokat, amikor egy papír-írószer boltban fizetés helyett váratlanul puszit kapok a tulajtól vagy mikor egy édesanya eljön hozzám csak azért, hogy átvegye tőlem a 4. sorszámú babszemet… A számtalan üzenetet és amikor „véletlen” a teázásom közepette a háttérben a Kék Bab zenekar kezd el hangolni.

Lehet, hogy teljesen megbolondultam, agyamra ment a Love story helyett a Bab story, de néhány napja a fellegekben járok. Az emberi történetektől, a csodáktól, a „véletlenektől”, amik bearanyozták a napjaimat.

Őszintén megmondom, hogy félve tettem közzé a sorszámozott bab történetét kedden. Számtalanszor elgondolkoztunk Barbusommal, hogy vajon rajtunk kívül érteni fogja-e bárki az üzenetét, vagy elvisznek minket az elmegyógyintézetbe. Ha a jövőben mégis sor kerülne erre, akkor kérlek egy helyre Barbussal! :)

Aztán megnyomtam a megosztás gombot és néhány perccel később megtörtént a csoda…

Drága Fanny!!! Mosolyogtam!!! Pedig tényleg nehéz mostanában. Fantasztikus ötlet, így kérlek szépen, szeretnék jelentkezni a BAB-ért. Így, nagy betűvel. Elültetem, kiteszem a konyha ablakba és minden reggel, ahogy félkómásan bekapcsolom a kávéfőzőt, rád fogok gondolni, arra, amit szeretnénk mindannyian, a vágyainkra…”

 Aztán még egy…

„Szívemhez találtak szívből jövő soraid és szándékod! Ha még nincs
gazdája, akkor én szívesen nevelném fel a 4. számú babszemet, de ha az
ötödik, vagy a sokadik jut, én azt sem bánom.
Ígérem szerető nevelő anyja leszek!”

 és…

„Úgy döntöttem, szeretnék én is egy sorszámozott babocskát, hogy ha ránézek, minden nap eszembe jusson, mennyi  mindenem van, és örüljek neki.. .Majd küldök róla képet, hogyan nő!”

 és …

 „Olvastam, hogy babot osztogatsz, kérhetek én is egyet?:)Beiratkoztam a főiskolára, a te hatásodra. Igaz ott toporogtam 20 percet és magamban beszéltem, aki arra  járt tutti hülyének nézet. :D De nekem is jár egy esély nem?:) Már korában is be akartam iratkozni, de nem volt bátorságom, gondoltam mit keresnék én ott. Nem nekem való, aztán olvasni kezdtem a blogot, és rá jöttem, én is meg tudom csinálni. Mikor végzek várlak a diploma osztómra!”

 és…

„Várom, elültetem, babusgatom, nevelgetem, lefotózom, megmutatom.A kamrából már behoztam a virágföldes zsákot, hogy szobahőmérsékletű legyen...Nagy ölelések”

 na jó, még egy…

„…de próbálom nem feladni, és nagy segítségemre lenne a babod :). Egy kis reménysugár a mindennapokhoz….”

A bejegyzésem után egy nappal már vártam is Zitát, hogy eljöjjön a 4. sorszámú babszemért. Lelkes blogolvasóm, édesanya és igazi nő! Szerdán találkoztam vele először, de garantáltan nem utoljára. Bearanyozta az estémet. Itt ült a kék kanapémon, majd búcsúzáskor ezt mondta:

"Az egész hetem csodás lesz most már, hogy találkoztunk... a babról pedig küldök képeket! :)"

Azt is el kell, hogy meséljem Nektek, hogy amikor begurultam a papír-írószer boltba, hogy lelamináltassam a kísérő lapokat a babokhoz, elmondtam néhány szóban, hogy mit is szeretnék, majd rápillantott a tulaj a címre. Felnézett rám, majd vissza…

- Sorszámozott bab?!

- Igen! - feleltem mosolyogva, majd hozzátettem: Olvasd el, ott a története.

Tíz perce eltűnt hátul, majd mikor visszatért egy hatalmas puszit kaptam a homlokomra. Aztán mentünk a pénztárhoz elszámolni. Elfordult, és két ragaszható pici katicát tett a kerekesszékem irányítójához. Majd hozzátette:

- Ennek nincs ára, ez felbecsülhetetlen.

- De én szeretnék fizetni!

- Nem! Lesz még szükségem rád, mikor szomorú leszek…

Ma ismét csodás levelekre ébredtem, amiket nagyon, nagyon köszönök Nektek! A babszemek úton vannak Hozzátok, nekem pedig fülig ér a szám.

 

 

 

 

Kora délután egy hangulatos kis pizzériában pedig Katinak és tündéri fiának, Attilának adtam egy babszemet, akik szintén lelkes olvasóim. A kis manó pedig vígan játszott és üldögélt az ölemben. Imádtam! Majd miután elmentek, feltette az i-re a pontot, hogy míg én iszogattam a teámat Annus barátnőmmel, addig a háttérben pakolászó zenekar kitette a molinójukat…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Ki kér még? :) 

 

Mosolyka | 2 komment

A sorszámozott bab?!

 2012.01.24. 12:40

Az gyakran megesik, hogy az emberek egymás lábára lépnek. Az már ritkábban, hogy valaki a sajátjára, de az, hogy átgurulok a nehéz kerekesszékkel a saját lábamon... Nah, azt ne má’! Pedig nem először fordult elő, és gyanítom, hogy nem is utoljára magamat ismerve. Viszont így legalább a szomszéd meghallotta az ordításból, hogy hazaértem. :)

Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogyan csalhatnék mosolyt - az íráson kívül-, olyanok arcára is, akikkel nem találkozom nap, mint nap. Ha egy picit is, de örömet csempészni a nehéznek tűnő, sikertelennek látszó hétköznapokba. A Tiedbe és az enyémbe. Nagyra vágyom? Lehet. De ha ölbe tett kézzel nézem vagy olvasom a Tőletek kapott leveleket, hogy depresszióban fuldoklotok, nincs sikerélményetek, közben pedig ezek járnak a fejetekben: „Á, ez úgysem sikerül(ne)”. „Ez nekem nem megy.” „Nincs megoldás…”

Úgy döntöttem megkísérlem, hogy ne csak a saját életemet próbáljam boldogsággal, sikerekkel, könnyedséggel fűszerezni, hanem a Tieteket is.

Általam sorszámozott babszemeket szeretnék Nektek eljutatni országszerte – de akár még külföldre is - postán vagy akár személyesen. Jut eszembe, egy olvasótalálkozóhoz mit szólnátok Budapesten?:)

Gondolom még a sorszámozott babszemeknél egy kicsit leragadtatok. „Hogy miket?!” Az is megfordulhat a fejetekben? „A csaj teljesen megbuggyant?!”

Élénken él az emlékeimben, amikor hat évesen, nehezen, lassan, falnak támaszkodva lépkedtem a konyhai ablakpárkányhoz. Oda, ahol sorakoztak a műanyag kefires dobozok, bennük pedig elültetett kis babszemek. Napról napra boldogsággal töltött el, ahogy láttam fejlődni. Egyre közelebb és közelebb került a nagy nap, hogy egy újabb és újabb termést hozzon. Ettől minden reggelem örömmel indult… Utána iskolába kellett menni, tanulni, akár dolgozatot írni. Most pedig szembenézni akár egy ordibáló főnökkel, betegséggel vagy hitellel.

Lehetnének kicsit újra gyerekek a felnőttek? Szerintem igen. Hozzuk vissza azt az érzést, hogy talán indokolatlannak tűnő apróságoktól felfelé görbül a száj. Fontos, hogy indul reggel a napod.

Ültesd el Te is az álmaidat és engedd kivirágozni. Locsold meg minden reggel. Tedd jól látható helyre. Lássuk mire képesek a kis sorozatszámozott babszemeim. A százból az első három már gazdára talált… :) Ki kéri a negyediket? Írj nekem a mosolyka.f@gmail.com címre és már viszem is, vagy postázom Neked.

Ajándékba szeretném adni ezeket a jelképes „sikerélmény” bogyókat!  Jól jöhet a kollégáknak, szülőknek, gyerekeknek. Sőt, még az őrült, zajongó szomszédnak is… :)

Én már a saját babomat elültettem, gyógyulni szeretnék. Egy reggel arra ébredni, hogy az ágyban meg tudok egyedül fordulni és rá tudok mászni a mellettem fekvő férfira.:)

A gyógyulásért mindent megtennék, mert fontos az izomzatom folyamatos fejlesztése, de sajnos sokszor csak a sárga csekkekkel birkózom. :)

Aki tud és úgy érzi, segítsen abban, hogy a babom nagyra nőjön.

K&H bank: 

10402166-80545253-57501004

Köszönöm!

Hozleiter Fanny :) 



 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

Mosolyka | 3 komment