Kerekesszékkel (nélkül) a világ

Mosolyka

2016\07\21 Mosolyka komment

Az elkeseredésben rejlő erő



zongi_1.jpgOtt, azokban a pillanatotokban, kavargott benne sok minden. A szomorúság, a düh, a sírhatnék, az elkeseredés, az üvölthetnék, de legfőképp a tehetetlenség. Olyan mérhetetlen kiszolgáltatottságot éreztem ott ülve a kerekesszékben, rajtam egy hosszú kék nyári ruhával, hogy arra szavakat sem találok. Sándort nem engedtem, hogy segítsen, mi több, némi dühvel taszítottam el magamtól. Nem rá haragudtam, nem is a világra, sokkal inkább a helyzetre, s talán magamra.

Pisilnem kellett, aznap már sokadszorra. Besokaltam attól, hogy ehhez az utóbbi másfél évben mindig segítséget kellett kérnem. Figyelnem mindig arra, hogy legyen mellettem valaki, aki segít, aki ráér, vagy előre gondolkodni programok előtt. Figyelni, hogy bármilyen segítő szándék, szeretet, de mégsem menjek a másik agyára a millió sok más dolog mellett. Ez nem mindig sikerült valljuk be. Azon a bizonyos napon sem.

Valahol dél fele járhatott, túl a reggeli, az ágyból ki a mosdóba, fürdés, emelgetés, felöltöztetés, átemelés, igazgatás procedúrán, egy ismételten át nem aludt éjszaka után. Egyszerűen nem ültem jól a kerekesszékben az igazgatások után. Nem hülye p*csa vagyok, aki mindenre kényes, csak egyszerűen nem találtam a helyem, tudva, hogy néhány órán át biztos abban a pozícióban maradok. így csak kértem, s kértem, Sankó meg csak fáradt, és fáradt, így már a végén inkább nem kértem, nem szólaltam meg, hogy még ezek után pisilnem is kell nagyon. Persze, hogy segített volna ez nem kérdés, ahogy egy szülő is fel kell sokadszorra is, ha gyermeke sír, vagy kér valamit, de valljuk be, egyre nehezebben, kimerültebben. Kímélni szerettem volna Sankót, s visszanyerni az önállóságomat ezen a téren is.

Aki olvasta a Te döntesz című könyvem, együtt örült velem, mikor huszonhárom év után életemben először mentem el mosdózni önállóan egy étterem nyomimosdójában, annak a bizonyos pink fesztivál pisilőnek, és egy Édesanya ötletének hála. Micsoda öröm, és szabadság volt, emlékszel? Éveken át élveztem, hogy ebben legalább kötetlen vagyok. Nem kell visszafognom az ívást, tervezgetnem előre, visszatartanom, görcsölnöm. Aztán ezt a szabadságot elvesztettem, mert újabb – s egyben azt gondoltam pocsékabb – kerekesszékem lett, mellyel nehezebben, s a költözés, a szűkösebb tér miatt, de legfőképp a lábtartásom, avagy a nem keresztbe rakásom miatt befuccsolt az élet eme örömforrása.  Kezdetben nem is annyira zavart, jó buli volt Sankóval, a segítőmmel együtt ezt megcsinálni, de aztán jött a felismerés. Egyedül szeretném! Ahogy jött a felismerés, úgy a kifogások(?), avagy a nehezítő tényezők, amiket egyszerűen meg kellett volna oldanom, de kreativitás ide, vagy oda, egyszerűen nem találtam megoldást arra, hogy önállóan, hogyan emeljem meg csülkeimet, s tegyem szét a lábaim, úgy hogy egyenlőre még a gravitáció nem a barátom, s az emeléssel vannak gondok. Mi több, ülve még meg sem mozdul a lábam, s így kihívás a fesztivál pisilőt használni.  

Tekintetemmel csak pásztáztam az itthoni lehetőségeket, hogy tudnám megemelni egyedül, s mivel. Az elhatározásom abban a dühvel teli szomorúságban, arra sarkalt, hogy addig be nem fejezem az ötletelést, a tetteket, míg meg nem oldom. Egy furcsa dimenzióba kerültem. Az elszántság dimenziójába, ahol a kilátástalanság, s tehetetlenség szomorúságának az energiáját, arra használtam, hogy megtaláljam a megoldást. Határozott nemmel tagadtam meg Sándor segítségének ajánlatát, s csak járt az agyam a hogyan kőrül, miközben erősen küzdöttem a kis ördöggel a fejemben, aki folyton a kifogásokat mormogta. Aztán döntöttem: Hallgass! Megcsinálom.

Egy egész sor paródiát tudnék összeállítani a próbálkozásaimból, amihez volt, hogy a kanapé sarkát használtam, a hintaszék aljának fel-le mozgását, a tilinkóm. Itt az utóbbinál semmi perverziós dolgot ne tessék elképzelni a furulyához hasonlatos hangszerrel, inkább csak a merevségét kihasználva igyekeztem betolni a … uh, azt hiszem ebből már nem jövök ki jól, térjünk is át a többi kevésbé sikeres történetre, hogy eljuthassunk a megoldáshoz. Mert, hogy az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz. Segítségül hívtam gumiszalagot, a kézhosszabítóm, de még a cipőkanál lehetőségét sem zártam ki. Végül egy kötélhez nyúltam. Pontosítva egy pink szalaghoz, ami amúgy ruhakiéegészítő, de én biztonsági övnek használom évek óta. Ha már nőnek születtem, legyek stílusos, akkor is ha a nappalim közepén pisilek. Bár, hogy őszinte legyek foszöld is lehett volna, ha a megoldáshoz vezet, de ez pont a kezem közé keveredett.

Van egy torna falam, amit sokkal inkább hívnak szado-mazo falnak szeretett vendégeink, de megnyugtatás céljából elmondom mindig, hogy, sokkal többet használom edzésre, mint arra… :)

A remény sugara ennek megpillantása, és a pink szalag fejben levő összekapcsolásánál jött el. A kézhosszabítómmal a bordásfalhoz hasonlatos fémöntvény egyik fejem feletti fokára helyeztem a szalagot, majd áthúztam, hogy egy fix felső részen legyen, majd lelogó részét a jobb térdem alatt megkötöttem, s némi túlzással teljes gázon először hátráltam a kerekesszékkel, aminek köszönhetően lábam elemelkedett az üléstől, majd egy könnyed balra „kanyar”, s máris széttett lábakkal ültem. Sikerült! S az elszántságom, oly örömbe csapott át, amit leírni nem lehet, csak az tudhatja, aki valamit nem adott fel, sikerült a célja.

Az, hogy a szado-mazo falnak becézett eszköz közelében, széttett lábakkal, mi történt, talán nem is annyira lényeg, minthogy az, hogy tudatosítsam magamban, s akiben csak tudom:

Az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz.

U.I.: Szeretem, ahogy büszke rám, ahogy inspirál a következő „akadály” legyőzésében.

2016\06\12 Mosolyka komment

Hiba, ha nem vagy(ok) boldog?

Avagy hála, hogy változtathatok rajta

szerzodes.jpgEgy hét telt el a sokakat megérintő írásom óta. Ugyanott fekszem az ágyban, de a kék pulóver helyett, szürke van rajtam, szemben az erkélyen a rikító színű pulóverben szintén ott a hölgy, de egyedül. Most nem küzdök a fojtogató sírással, most jól vagyok. Sándor megint Chikungon van, ez a két óra az ő "én ideje". Amíg kiszakad az állandó kérésekből, teendőkből, csörgő telefonok zajából. Most nem vagyok egyedül, bár olykor az is jó, mikor csak önmagam vagyok. Persze előtte mindig elrendez Sankó. Elvisz mosdóba, kényelmes pozícióba igazít, megitat, kezem közelébe teszi a szükséges dolgokat, felteszi töltőre a telefonom, hogy biztos tudjak segítséget hívni - elsősorban őt -, ha bármi nagyobb gond merülne fel. Furcsa úgy élni még - bár mára már megszoktam, de szívesen csinálnám másként - , hogy többségében előre kell gondolkodnom.


Míg nem volt társam, főként egyedül mászkáltam a városban, mentem dolgozni, és itt ott találkoztam barátokkal. Akkora időzítettem azokat, amihez segítségre volt szükségem, de a kettő között magamra, vagy idegenekre voltam utalva. Sosem felejtem a meglepődött arcát annak a férfinek, akihez odagurultam, hogy legyen szíven megigazítani a lábujjamat zoknin keresztül, mert annyira begörcsölt, hogy nem tudok másra gondolni, de nem tudtam még egyedül lehajolni, és le-fel venni a cipőm egy élvezetes igazgatás után. Volt ilyen, sőt ennél jóval cifrább is. Az is emlékezetes, mikor volt szerencsém olyan idegen bevállalós takarító nénihez, aki a mosdózás után felhúzta a nadrágomat. Noh, de most egy kicsit elkalandoztam.


Amiről szerettem volna írni, az a zöld kis szörnyecske, ami befurakodik az emberi kapcsolatok közé. Nem a féltékenységre gondolok, hanem a felszínességre, s a mókuskerékre, aminek "köszönhetően" a nagy rohanásban, és sok "fontos" teendő mellett elfelejtjük megfogni a másik kezét, megkérdezni őszintén - és meg is hallgatni figyelmesen -, hogy hogy van, vagy az internetezés, munka elé helyezni azt, akit szeretünk, chatelés helyett beszélgetni, játékmeghívók küldözgetése helyett, valóban együtt lenni, s tudni, hogy mi tenné boldoggá a másikat, magunkat, s meg is tenni a halogatás helyett. Én beleestem. Mi Sankóval beleestünk. Elkapott a gépszíj, s közben alig volt minőségi együtt töltött időnk. Mi nem küldünk egymásnak játékmeghívót, vagy chateltünk beszélgetés helyett, viszont túl sokat vállaltunk. Jóformán minden percben együtt voltunk, mindenhova együtt mentünk, közös lett a munkánk, a célunk, de mégis elcsúszott valami, még akkor is, ha biztos vagyok abban, hogy az igazi társam erre az életre (is) . Minden héten volt legalább két előadás, ha nem négy, az ország különböző pontján. Több száz, ezer kilométereket utaztunk hóban, esőben, ragyogó napfényben. Mentünk, és igyekeztünk másokat, több ezreket, rávilágítani a pillanat értékére, a most jelentőségére. Közben pedig a megismerkedésünkkor ránk jellemző spontán, igazán a pillanatnak élős énünket valahol elhagytuk útközben. Pedig milyen jó is volt akkor! Csak megélni a csodákat, a hétköznap adta lehetőségeket együtt.

Emlékszem egy kezelésre mentünk Budapestről Kecskemétre. Piócaterápián volt éppen a sor, amit csináltunk. Sándor, s én nagy lelkesen mentünk, s közben játszottunk szójátékokat, tervezgettük a következő programunkat, nagyokat nevettünk, a felhőkben ábrákat fedeztünk fel. Az egyik benzinkúton megállva a kocsikulcsunk beletört a lyukba. A kezében maradt a műanyag rész, s mi csak jóízűen nevettünk, majd sokkal inkább kihívást látva a történtekben – nagy baj helyett -, kölcsönkértünk egy csípőfogót, aminek köszönhetően a kulcs nagyobb fele nélkül is beindítottuk az autót, majd hazafelé Kecskemétről a szemben levő benzinkútra beadtuk vissza a fogót a tulajdonosának egy dobozos sör társaságában köszönetképpen. Azért kértük kölcsön, mert vásárolni nem lehetett azon a kúton, a pótkulcs meg otthon várt. Ma egy ilyen történeten, - vagy hasonlón – nem nevetünk, inkább odáig fajul, hogy jól egymásnak feszülünk. Ami régen könnyed volt, most nyomasztó is tud lenni. Míg másokat boldoggá teszünk, - pontosítva magukat teszik -, addig mi olykor oly boldogtalanul tértünk haza, s feküdtünk le, mert bedarált a mókuskerék. Az előadásokon teljes odaadással vagyok, és inkább a múltról beszélek, mint a jelenről, így átmegy, amit szeretnék, hisz megéltem, megéltük, de mára, ha őszinték szeretnénk lenni magunkkal, akkor ez most nem így van általában. A mindennapi, vagy minden másnapi torna, teendők, ami nem csak nekem munka, de Sankónak is bedarált. Miattam az éjszakánkénti többszöri felkeltés meg Sankót nagyon megviselte. Azt vettük észre, hogy míg másokat motiválunk arra, hogy csináljanak bakancslistát, éljék meg a pillanatot, addig mára nekünk nincs ilyen listánk. Csak megyünk, és tartjuk a tükröt, amiben mindenki azt látja meg, amit szeretne. Abban a tükörben viszont néhány hete mi is megláttuk, hogy elfelejtettük megélni a pillanatot, a mostot igazán. Pedig micsoda értéke van! Tervezgetni, halogatni, várni a tökéletes pillanatot? Felesleges. Ezért fogtam, s írtam néhány sort, majd kinyomtattam, s átnyújtottam Sankónak a dossziét mikor találkoztunk, mondván, hogy a *Baker & McKenzie ügyvédi iroda küldte sürgős kitöltésre, - akik azzal támogatják munkásságom, hogy jogi szempontból mindenben segítenek térítésmentesen, így a Mosolyka Most Alapítvány létrehívásában is, hogy minél hamarabb ilyen formában is tudjam a „Majd helyett, MOST tenni magamért, másokért” életszemléletet tovább adni -. Mivel ez éppen aktuális, így kezdetben Sankó nem gyanakodott, csak nagyot mosolygott azzal a helyes pofijával, s édes mosolyával, miután meglátta mit is tartalmaz valójában a dosszié. Egy "Bakancslista nyilatkozat" volt benne neki, és nekem, az alábbi szöveggel:


Alulírott .................................. a mai napon nyilatkozom, felelősségem teljes tudatában, tudva, hogy a MOST, a pillanat értéke mennyire nagy kincs, hogy az alább felsorolt dolgokat, majd helyett MOST(anában), lehetőségeimhez mérten, minél hamarabb megnézem, megcsinálom, elmondom, meghallgatom, megkóstolom, átélem: ...


Majd a végére keltezés, és aláírás helye. Irattárba küldés helyett, pedig irány a hűtőre rakni, hogy szem előtt legyen! A saját magunk motiválása, olyan, mint az evés, alvás. Nem elég egyszer egy életben, vagy havonta, sokkal inkább ajánlott minden napra ütemezni belőle egy kicsit. Bár sok mindent tudok, átéltem, beleszövöm előadásaimba, de más valamit tudni, átadni, vagy valóban csinálni is mindig, legalább is az esetek többségében.

Emlékszem, mikor tizenöt évesen megtaláltam azt a bizonyos orvosi esettanulmányt, melyből megtudtam, hogy azt jósolták az orvosok, hogy három év múlva esélyes, hogy feldobom a pacskert. Akkor készítettem először bakancslistát. Mindent beleírtam, amit szerettem volna akkor még enni, inni, megkóstolni, megcsinálni, elmondani, átélni, látni, hallani. Aztán mikor a listám századik pontja körül jártam, elszörnyedtem. Tudod miért? Mert csupa olyan dolgok voltak, amiket többségében bármikor megtehettem volna tévézés, vagy punnyadás helyett. Elszomorított egy pillanatra a kérdés, hogy ezeket eddig miért nem csináltam? Hisz legtöbbjéhez nem is pénz kellett igazán, hanem az a bizonyos élni akarás, s a pillanatok megélésének gondolata. Szörnyű, hogy mennyire megmérgezi, és mi hagyjuk is, - ahogy én is megint hagytam - a megszokás, a rutin az életünket, s akkor válik valami igazán értékessé, ha veszni látjuk. Akkor azt gondoltam életem legrosszabb napja, mikor szembesültem az orvosi jóslattal, ma már életem egyik legjobb napjának tartom, mert akkor elkezdtem igazán élni, az éldegélés helyett. Most is siránkozhatnék, hogy jaj, de hülye vagyok, hogy megint beleestem a rutinba, és hibáztathatom magam, vagy Sankót, vagy bárki mást, hogy eltávolodtunk egymástól, s nem éljük meg a pillanatokat, vagy inkább hálás vagyok, hogy megláttam a képzeletbeli tükörben, és így változtathatok rajta, mielőtt túl késő lenne. Az utóbbi vagyok, hálás, hogy még változtathatok rajta. A hibáztatás, vagy szomorkodás időpocsékolása helyett, nekilátok - ahogy tizenegy évvel ezelőtt is - a bakancslistám pontjainak megéléshez. S ahogy akkor, végül az igazi élet, az élmények, az öröm miatt még mindig élek a jóslatok ellenére, úgy most is megvan rá az esély, hogy ebből a "jajnembeszélerólamertnagyonciki" helyzetből, tudatos ember módjára, inkább valami csodásat hozunk ki, ahelyett, hogy idővel azon kapjuk magunkat, hogy az ágy két végében alszunk el, egész nap három felszínes mondat után, úgy, hogy boldogtalanok vagyunk. Itt az újabb esély, hogy bakancslistánk alábbi pontjaival visszanyerjük azt a bizonyos életérzést, és fűszerezzük valódi élményekkel az életünk.


444.jpgAz én aktuális bakancslistámból szemezgetve: Két lábon állva csókolózni Sankóval;Mennyei piskótát sütni tojás nélkül; Ölbe fogni, simogatni, szeretgetni egy kölyök kutyát; Eltölteni egy egész napot a húgocskámmal Nikkanccsal; Csillagos ég alatt csónakázni, romantikázni Sankóval; Isteni sztracsatella fagylaltot enni; Találkozni Brigi barátnőmmel, aki külföldön él (vele vagyok a fotón); Látni egy csodás vízesést; Tengerben fürdeni; Megpuszilni egy delfin nóziját, Egy hétig telefon, internet nélkül lenni kettesben Sankóval munka nélkül; Állva tartani előadást a telt-házas Papp László Arénában; Só-liszt gyurmázni; Megtanulni zongorán lejátszani a Beethoven - Für Elise számát; Lekvárt főzni; Vízibiciklizni; Az autó hátsó ülésén pont azt csinálni; Magamhoz ölelni egy kis majmot; Egyedül megfordulni az ágyban; Összecsokizni Sankó arcát; Megsétáltatni Masni kutyám; Tejtermék mentes körözöttet csinálni; Papírra vetni a fejemben lévő film forgatókönyvét, és le is forgatni; Megírni harmadik könyvem, ami magába foglalja mi történt velem őszintén az elmúlt három évben; Tűzijáték alatt állni, és gyönyörködni; Több tucat világító papírhajót égnek ereszteni sötétben; Csajos napot csinálni Anna barátnőmmel; Elültetni egy fát; Meglátogatni a volt kollégáimat; Meglepni Tomi barátomat egy nem várt pillanatban; Kötni egy szép sálat; Mosolyt csalni egy gyermek, és egy idős arcára; Madárcsicsergésre ébredni; Nosztalgia bulizni barátokkal retro számokra; Előhívatni kedvenc képeimet, és kitenni a falra, Fotózáson lenni, szép képekkel gazdagodni; Kimondani a Nagymamámnak, hogy szeretem, megölelni hosszasan a Mamámat; Találkozni, beszélgetni Friderkusz Sándorral... és még több tucat "apróság", ami ahhoz segít, hogy azt a bizonyos táskát, mit életnek nevezek, megtöltsem.


Most pedig képletesen Neked is átnyújtom azt a bizonyos "Bakancslista nyilatkozatot", ha úgy érzed élj vele, használd, add tovább szeretteidnek, vagy csak mosolyogtasson meg :)


* Kajtár Takács Hegymegi-Barakonyi Baker & McKenzie Ügyvédi Iroda köszönöm. Főként Fehérváry Ákosnak, hogy két éve elhívott hozzájuk motivációs előadásra, a könyvem elolvasása után, s azóta számíthatok rájuk a szerződések, jogi dolgok világában <3

Ha szívesen olvasod következő bejegyzésem, fel tudsz iratkozni „Privát levelezőlistámra” IDE KATTINTVA, hogy még frissen megkapd.

Viszont, ha olvasnád, de semmi kedvezményes könyvajánlatot, akciót, vagy előadásom időpontját, pluszt nem szeretnél kapni, csak küldj egy mailt nekem a mosolyka.f (kukac) gmail.com címemre, s csak is kizárólag a bejegyzést küldöm Neked olvasásra.

2016\06\07 Mosolyka komment

Jártam kicsiknél, nagyoknál

Avagy néhány gondolat iskolai érzékenyítő előadásaimról

isk1.jpgMár több, mint 17 iskolában volt érzékenyítő előadásom az Emberi Erőforrások Minisztériumának a támogatásával, többek között Mezőberényben, Szegeden, Budapesten, Harkányban és az ország több pontján.

Az idei iskolai tanévben több, mint 1900 km-t utaztunk férjemmel Sándorral és segítőnkkel. A fáradtságot minden esetben feledtette a fantasztikus élmény, mellyel időről időre gazdagodtam én is.

Jártam kicsiknél, nagyoknál. Játszottunk "taxisat" az alsósokkal, jókat beszélgettünk gimisekkel, és láttam könnyes szemekkel mosolyogni a tanári kart. Oly jó érzés, mikor egy tanár elismerően azt mondja az előadásom végén, hogy beszélem a diákok nyelvét, és neki hosszú évek alatt nem sikerült így feloldania őket, megnyitni a lelküket.

isk2.jpgA nagy érdeklődésre való tekintettel 1650 diák helyett, már 1981 diákhoz jutott el országszerte érzékenyítő előadásom. Mire befejezzük az idei tanévet, valószínű már 2500 diákról is tudunk beszélni, akikhez elért az érzékenyítő programom.

Az iskolák, diákok, szülők, tanárok maguktól jelentkeztek az év eleji felhívásra.

Egy nap alatt megteltek a helyek, és hatalmas túl jelentkezés volt az iskolák részéről az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott, így az iskolák számára díjmentesen elérhető programra.

isk3.jpg

Elgondolkodtatni az iskolai diákokat a való élet, a mindennapok igazi kihívásairól, mosolyt csalni a tanárok és diákok arcára: számomra ez az eredmény! Köszönöm az Emberi Erőforrások Minisztériumának e nagyszerű kezdeményezés anyagi támogatását.

Kaptam diákoktól, tanároktól leveleket, visszajelzéseket, néhány közülük alább olvasható.

„Mosolyka színes egyénisége az első perctől magával ragadta a pedagógusokat és a gyerekeket egyaránt. Természetességével, humorával mindenkit lenyűgözött. Az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködtünk, a másikban azonban már felszabadultan nevettünk.

Nem láttuk a kerekesszéket, csak egy elbűvölő, életvidám fiatal hölgyet, aki közel hozta és újszerűen mutatta be a mozgássérültek, a hátránnyal élők mindennapjait.

Történeteivel, előadásával olyan értékeket közvetít a mai fiatalok felé – mint szeretet, elfogadás, megértés, lojalitás, hit, optimizmus, türelem, önfegyelem, méltóság, önbecsülés, amelyekre mind szükség van a sikeres felnőtté váláshoz.

Szeretettel a pedagógusok és a diákok nevében: Földesné Fábián Csilla
Zuglói Heltai Gáspár Általános Iskola"


"Szia Fanni! Ma ugyebár a sulinkban tartottal előadást (Gábor Dénes) és csak el szerettem volna mondani, hogy mennyire örülök, hogy ott lehettem és ezt meghallgathattam! Nagyon hálás vagyok! Egyszerűen szuperek vagytok! Mind a ketten! És a végén el is sírtam magam pedig már nagyon régen sírtam, mert egyszerűen nem tudok, na de nektek az óriási szeretetetekkel ez sikerült és köszönöm! Csodás volt! És nagyon elgondolkodtató! Köszönöm ezt az élményt!!! Puszi és hatalmas ölelés!️" Anna


"Szia Fanny! :)

Nagyszerű volt a mai állomása az országjárásodnak a Vásárhelyiben. Jól éreztem magam... örültem neki, hogy bevontál, vicces volt :)

Az oldalamon a hétköznapi életemmel kapcsolatosan is több posztot készítek. Szeretném a mai napot is megosztani, hogy még több emberhez eljuthasson ez az élmény. Várom nagyon a képeket.

Még egyszer köszönöm, elgondolkodtam :)"


"Hozleiter Fanny, Mosolyka iskolánk tanulója volt. Ballagása óta folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot. A régi tanító-nénijével megmaradt a jó kapcsolat, sokat járt vissza azokba az osztályokba, mesélt nekik saját életéről. A gyerekek itták szavait, bizalommal fordultak hozzá. Nyitottságával magával ragadta a kisiskolásokat. Évekig a „Begurulunk” nevű programmal is színesítette iskolánk életét a Csibész Gyermekjóléti Szolgálat koordinálásában. Ezeken a foglalkozásokon saját példáján keresztül hirdette az élet teljességét, a nehezebb sorsú embertársainkkal való együttélés emberi módját. Rengeteget tett ilyen módon is az előítéletek ellen.

Ebben a tanévben megrendeztük a Tolerancia és Érzékenyítő napunkat, melyre Mosolykát is meghívtuk, sok más vendéggel együtt. Kedves, vidám, nyitott személyiségével nagyon nagy hatással volt a gyerekekre és a felnőttekre, bizonyítva az élet csodáját. Reményeink szerint ez a kezdeményezés hagyománnyá válik iskolánkban. Szeretnénk Mosolykával az élen együtt dolgozva, közösségünkben az érzékenység és a tolerancia fejlesztését megvalósítana, ami egyre meghatározóbb értékké válik tanítványaink körében.

Vörösné Éles Csilla
igazgató"

2016\06\05 Mosolyka komment

Mi van a mosolyom mögött?

Avagy álarc, vagy mentőmellény.

sf.jpgCsak csendben szuszogok az ágyban ruhában. Felül még a kék pulcsim, alul pizsama nadrág csillagokkal, meg holdacskákkal. Egyedül vagyok itthon. Minden olyan csendes. Mintha tényleg egy lélek nem lenne éppen körülöttem. Bár most, hogy kikukucskálok a telefon szippantásából egy pillanatra, látom, hogy a szomszéd háztömb talán harmadik emeletén - nem számolással van gondom, hanem fekvő helyzetben, ebből a pózból még nem tudom megemelni picit sem a buksim, hogy megállapítsam hol kezdődik az erkély sor - nagyon rikító pink felsőben ül kettő világos hajú hölgy, beszélgetnek, és közben gyönyörködnek a Balatonban. Legalább is gondolom, hisz arra néznek.
Én bennem kavarognak a gondolatok. Néhány perce nem engedtem, hogy hatalmába kerítsen a sírás, olykor igen is jó sírni, szoktam is oly nagyokat, de most nem akartam. Nem akartam, hogy Sándornak nehezítsem a dolgát, mikor elmegy. Elfáradt, elege van, nyugalomra vágyik, csendre, feltöltődésre. Így elment, s ebben támogattam.
A szavaival élve, olykor kurv@ nehéz, s ezt nem érzi, csak az, aki benne van. Igen, igaza van. A mosoly mögött olykor könnyek húzódnak, pontosan azért, mert embert próbálóan nehéz. A mosoly nem álarc, sokkal inkább mentőmellény, ami oly sokszor segített, hogy ne fulladjak bele a millió próbatételbe, mit az élet leckeként adott. Persze mindenféle bölcsességet mondhatok, de a gyakorlatban is megélni, helytállni jóval nehezebb, mint leírni néhány gondolatot. Az, hogy minden nézőpont kérdése nagyon is igaz, hisz ez tart életben a kesergés helyett, de van ennek egy mások oldala is. Amikor egy nap már legalább a huszadik kérésem hangzik el, - és még csak dél -, semmi luxust nem tartalmaz, csak az alapvető szükségletek, aminek a súlyát az nem veszi észre, aki a legnagyobb könnyedséggel pattan ki reggel az ágyból, zuhanyzik le, majd öltözik fel, s mindeközben a legnagyobb problémája, hogy nem írt vissza messengeren a srác, pedig már látta vagy egy órája az üzenetet.
Persze mindenkinek más a probléma az életében. Én inkább kihívásnak hívom. Kihívás úgy élni, hogy ma már kétszer örvendeztettem a padlót egy kis átalakított gyümölcslével, ami felül bementem, s alul kijött, csak nem jó helyre, s ezt Sándor takarítja el, miközben következményeként dukál hozzá egy átöltözés, legalább két emelés a fájó derekával. Halmozódik a szennyes, mert hogy ez nem ritka dolog (még) a háztájunkon. S közben még nem főzött senki, üres a hűtő, két éve három éjszakát aludtunk végig, mert önálló nagyobb mozgás híján még nem tudok egyedül megfordulni, s zsibbadásnak indulok, s persze mikor? Mikor végre a második ébresztés után nagy nehezen visszaaludt Sankó. Ebben élve huszonhét éve - vele kettő -, joggal mondom, hogy a hősök köztünk élnek. Az anya, aki nem adja gyermekét intézetbe, mert nem úgy mozog a gyermek, mint a szomszéd eleven kisfiú. A nagymama, aki besegít az unokának, aki nem azon a szinten tanul, mint szülei. Az apa, akinek gondos tekintete a lélegeztetőgépen, a pelenkán, hogy felnőtt korú lánya éljen, s a lehetőségekhez képest jól éljen. Azok a hősök, akik csendben az ajtók mögött teszik, amit tenni lehet a másikért. S még ha olykor őszinték is magukkal, s szerettükkel, hogy kimerültek, nyugalomra vágynak, elegük van a mókuskerékből, nehéz, de nem mennek el. Nem mennek el végleg. Csak a kert végébe kizokogni magukat, míg egy barát, családtag figyel, s segít a szobában, vagy feltöltődésként kimegy a boltba, hogy néhány percre kiszakadjon a kérések fárasztó világából, s állandó készenlétből. Sankó elment Chikungra, de visszajön. S mikor hamarosan belép újra az ajtón, akkor válik az egész mesévé. Egy ébren álmodós mesévé. Mert mit számít az a relatíve kis lelki fájdalom, mikor tudom, hogy kimerültségének okozója én vagyok, s elmegy, de aztán egy kis "énidő" után újra együtt hajózunk a Lelkesítők tengerén, s annak örülünk nézőpontot váltva, hogy jön az a pisi, mert jól működik a vese, s közben a szomszéd néninek még divatbemutatót is tarthatok, ha már át kellett öltöznöm egy kis ázás miatt.

Ma mindazoknak szól a köszönetem, akik tesznek, akkor is, ha olykor kifutnának a világból, de megfutamodás helyett, HŐSÖK, mert képesek szeretni, hisz anélkül, már rég nem csak a kert végében lennének, vagy Chikungon ♡

U.i.: Régebbi képünk, ahol később az esküvőnk is volt, itt még keresztbe tettem a lábam, ma már törekszem a helyesebb testtartásra.

U.i.: A posztom előtt bekopogott a szomszéd, nem a néni, egy tündér anyuka lányával, hogy hoztak nekünk egy kis vacsorát, hogy azzal ne legyen gondunk <3
2016\05\16 Mosolyka komment

Hogy lettem túl szirupos, és látszólag üresedő?

Avagy, ami eddig kimaradt.

feladod.jpgTöbb, mint hat évvel ezelőtt, elsősorban azért kezdtem el kinyitni életem kapuját tágra, hogy belássatok, mi van a látszat, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” mögött. Szerettem volna kitisztítani a képet, egy reálisabb Fannyt (később „Mosolykát”) adni. Lemosni magamról, hogy egy mindig mosolygós kislány vagyok, akinek mindene megvan, és csak úgy a popsija alá tolnak mindent, és életem legnagyobb problémája, kihívása, hogy melyik ruhát vegyem fel, pontosítva, melyiket adják rám. Kezdetben lépésről, lépésre, bejegyzésről, bejegyzésre rajzolódott ki a kép, hogy mit, hogyan csinálok. Az akkori fő célom volt egy külföldi terápia anyagi fedezetét előteremteni. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy miért oly fontos az az esély, mekkora értéke van egy napnak, mikor még mozgok, lélegzem, csak úgy érezhető át, ha velem lélegeztek, éltek, megéltek, átéltek dolgokat.  Így elkezdtem írni, mesélni, majd tisztázódott, hogy a kerekesszékembe még nem egyedül ülök bele, vagy hogy miért ülök benne. Az, hogy az ágyban éjszakánként akkor még édesapám fordított meg, hogy van, amikor a kilakoltatás szélén voltam, tudok sírni, s általában imádok élni, de olykor elfáradok. Meséltem arról, hogyan jutok el a munkahelyemre, milyen mikor bőrigázva érkezem haza boldogan, vagy sírva kérek segítséget, mert nem értem időben a mosdóhoz. Sajnálat helyett sokkal inkább azt szerettem volna, hogy egy másik nézőpontba kerüljek. Együtt örüljetek velem egy sikeres randi után, vagy együtt izguljunk, hogy hoz-e eredményt az újabb kezelés. Sírjunk, ha fáj, de tudjuk mi a cél. Kemény munka volt mögötte nem csak nekem, de sikerült.  

(Fotó: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita)

Azzal, hogy akkor kinyitottam az ajtókat, mások is beengedtek oda, ahol előtte annyit csengettem. Egy idő után nem csak beengedtek, de ők hívtak. Volt, ahova szívesen mentem, máshova be sem tettem volna a kerekeim. Jöttek új emberek, barátok, segítők az életembe az eddigiek mellé. Újabb kalandok, sikerek, fájdalmak, kihívások. Egy ideig tovább írtam mindenről a magam nyílt, olykor sajátos humorával. Aztán egyre ritkultak az írásaim, majd végül elenyésző lett, és hagytam magam elcsábulni a közösségi oldalnak, s a velejáró gyors, és könnyed kommunikációnak. Néhány perc alatt több ezretekkel léphetek kapcsolatba, oszthatom meg a gondolataim, mutathatom meg a megörökített pillanatot.  A blogolás nem erről szólt. Számítógépen hosszú pötyögéssel töltött órák, szerkesztések, alakitatások után született meg a történet képekkel színesített végleges formája. Míg a facebook oldalamat telefonról bárhonnan frissíthettem. Elcsábultam. Gyors kommunikáció, könnyed gondolatok, felszínek, de gyors reakciók, lájkok, megosztások, kommentek. Imádtam, és sokan ezt imádjátok Ti is. Beszippantott. Továbbra is beszéltem én majdnem mindenről, de nagyon nem mindegy, hogy valamit néhány száz karakterbe tömörítettem, vagy nem sajnáltam tőle az ezreket sem. Viszont a nyúl, a gond nem ugrott ki a zsákból, mert érkezett a Te döntesz című könyvem, ami még a blogot is überelte a maga eddigieknél is nagyobb őszinteségével, eddig sehol nem olvasott életem történeteivel, titkos könnyeivel, magam motivációval, és a nélkülözhetetlen humorral a legmeglepőbb helyeken is. 

tedonteszdedik.jpg Sokatok úgy érezte, a könyv olvasása közben mintha ott lettem volna mellette egy jó barátként, s együtt ültünk volna fel az élet hullámvasútjára, melyben sokszor összeértek a szálak egy-egy élethelyzetben. Hatalmas siker lett a könyv. Bestseller. Míg a könyv repült a maga tűzijátékokkal teli, díjak tengerén, addig én a háttérben elvesztem, de a mosolyom segítőtársként ebből mit sem engedett kiszivárogni. Egy kis erdő közepén levő faházba vágytam, mit madarak csicsergése vesz körbe wifi helyett. Hol patak van, de térerő nincs. Kandallóra vágytam, melegre, és arra, hogy megtaláljam magam, azt, hogy hol hagytam el a boldogságot az örömben. A posztok erről nem árulkodtak, maximum rejtve lehetett látni az arra nyitottaknak.

f_s_eskuvo.jpgAztán derült égből megérkezett életembe egy társ, mi több, a társ. A csupa nagybetűs társ. Mintha minden felgyorsult volna. Két hét alatt összeköltöztünk, volt egy autóbalesetünk, egy hónap múlva esküvőnk. Sándor megihletett egy újabb, és egyben teljesen más stílusú könyv megírására. Lélekkód „gyermekemnek” közel sem adtam akkora hangot, mint az elsőnek, mert az akkor több száz megjelenésbe, interjúba, könyvbemutatóba, siker cunamiba majdnem belehaltam. Második könyvem csendesebben aratott sikert, de természetesen volt, aki hányt tőle. A betűk mögötti tartalom főként a gyermekeknél, szüleiknél ért el a szívig, s azoknál kikben még felnőttként is él a gyermekei nyitottság. Az együttélés, az élet, a nem tervezett történések annyi új dolgot hozott nekem, neki, nekünk. Megnéztünk néhány mentőt belülről, befogadtunk a családba egy oxygénpalackot, megtanultuk kezelni a fulladást. Veszekedtünk, sírtunk, nevettünk, tanultunk, fejlődtünk, de mindeközben mindig szerettünk. Egy botra támaszkodva, járógéppel a lábamon megálltam négy percet, s életemben először állva öleltem meg Sándort, úgy igazán belé bújva. Eredmény kemény munkával jött, de volt, ami ment. Volt, aki eközben ment.  A sok barátból hamar kevés lett. Jöttek az ítéletek, az elvárások. Nem bántam senkivel ugyanazzal a figyelmességgel, mint azelőtt. Életembe talán először magamra kezdtem figyelni, a lelkemre, s több energiám ment magamra, a fejlődésemre, mint másra. Ezenkívül csak fürödtem a pillanatban, az ölelésben, Sándor szeretetében. Aztán már nem is volt egy idő után annyira kire figyelnem. Néhányan maradtak a barátok közül, de hálás vagyok, hogy volt aki átlátta, hogy egyszerűen csak végre élvezem, megélem a pillanatot, s a fejlődésemre fordítom mindazt az erőt a motiváló társammal, amit örömmel adtam másoknak addig. Közben oly jó volt az is, hogy a kettő, végre eggyé lett, hogy a másik felem, felemre talált. Hogy valakinek tökéletes vagyok a hatalmas púppal a hátamon, a deformitásokkal a testemen, a mindennapi feladatokkal, kihívásokkal együtt. Egyszer úgyis elmúlik a rózsaszín köd, aztán kilátok belőle. Eltelt két év, elmúlt.


A szeretet és az elfogadás viszont nem múlt el, Sándor maradt, s a vele megélt boldogság is, olykor kihívásokkal tűzdelve. Mikor feleszméltem a magam körüli változásból, bár kis lépésekkel, de elkezdtem, újra figyelni másokra is többet. Azóta is ezt teszem, de azóta sem írtam erről bővebben ötszáz karakternél. Időközben megszületett a PillanatCsillag leendő filmünk ízelítője, ami nem csak egy love story, hanem a valóság, és ami mögötte (mögöttünk) van. Majd az életbe való visszatérésemet, egy életből való elutazás törte meg. Másfél hónapos intenzív remény, küzdelem, és fájdalom után Apcusom elutazott a Földről. Kislányból, az ő kicsi kislányából felnőtt lettem már anya, és apa nélkül. Ebben az időben egyetlen egyszer tudtam írni, de azt is inkább azért, hogy erőt merítsek belőle. Ahhoz, hogy erről az időszakról meséljek vennem kell egy hatalmas levegőt. Fogok, de még nem most. Felborult az életem utána, s még most sem állt helyre minden, de jó úton vagyok. Elköltöztünk, napi minimum másfél órát, de van, hogy ötöt töltök/töltünk azzal, hogy fejlődjek fizikálisan. Olykor pokoli nehéz, de vannak nagyon szép pillanatok, mikor a gyümölcs előkukucskál. Ez egy csapatmunka, amihez mindenkinek erőre, és türelemre van szüksége. Erőre, türelemre, hogy századszorra is átmozgassanak, megemeljenek, átrakjanak, rám adják, levegyék.

Ahogy mindannyiunk posztjai mögött sok minden nem látszik, - sokszor csak a valóság marad ki - úgy azt sem látod, hogy most ültem vissza a fotelbe (ültettek vissza), mert néhány perce összepisiltem magam az írás közben. Nem átvitt értelemben, nem a nevetéstől, s nem is túlozva. Egy fotelben ülve, ha lyukas a nadrágod középen, ha nem (szándékosan kivágva, bár ezt, ha olvastad a Te döntesz könyvem tudod :) ), tanulva a helyzetből nem próbálok meg többet egy fesztivál pisilővel könnyíteni magamon, mert be kell ismernem a kerekesszékben megy ez gördülékenyebben. Igen a legtöbb nadrágom kivágom, s egy héten legalább háromszor segítenek nadrágot cserélni, megfürdetni, mert félre ment, aminek abban a szép élénk színű pink fesztivál pisilőbe kellene mennie. Persze ezt állapotként nem jelölöm meg a facebook oldalon, hogy „áldottnak érzem magam: - Bepisiltem”.

pillanatcsillag.jpg

(Pillanatképek a film ízelítőjéből )

Visszatérve az íráshoz, hogy miért szedtem elő ezer éves kőbaltához hasonlatos, régészeti példányú laptopomat? Szeretném visszaidézni az érzést, a hangulatot… Tenni, mit akkor több, mint hat éve tettem. Előugrott a nyúl a bokorból, kijött a zsákból a "gond". Zúdult a kritika, jöttek a kavicsok, a leiratkozások. Azzal, hogy egy ideje nem írtam, inkább csak szösszeneteket újra lehetőséget adtam a felszíni ítélkezésre, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” kirajzolódására. Persze vannak, akik látták továbbra is fáktól az erdőt. Most viszont a mindig mosolygós kislány kép helyett, a gyászmarketinget végző, pénzéhes, csilli-villi, szirupos, üresedő képből szeretnék újra én lenni. Mert nem ez vagyok. Ott él bennem - már a lány helyett inkább a nő- , aki igenis tudja honnan jött, mi az érték az életben, s hogy mi a célja. Figyelmen kívül hagytam valamit. Nem tápláltam a lángot eléggé, s mégis azt szerettem volna, hogy égjen a tűz. Bár látszólag továbbra is nyitva állt az ajtóm előtted, de valójában csak kulcslyuknyit láttál. Így újra nyitom életem eme fejezetét, s néhány száz karakter helyett, ezrekre emelem vissza a terjedelmet. A kritikát, és a néhol kemény stílust köszönöm, még, ha annyira fájt is, és volt mit igazságtalannak éreztem. Napokig tartott mire összeszedtem magam, visszamásztam a mélyről, de úgy érzem észrevettem, amit kellett. 

naposfanny.jpgJelenleg az orvosilag jósolt tizennyolc év helyett, már huszonhét éves vagyok. Még mindig kerekesszékben élem napjaimat, de továbbra is azt gondolom a gyógyíthatatlan csak egy vélemény. Fejlődöm fizikailag, lelkileg. Apcusom helyett, férjem, Sándor fordít még meg az ágyban. A magyar törvények szerint nem vagyunk házasok, szertartásunk indiai volt. Budapestről, Siófokra költöztünk, egy lakásba, amin van hitel. Sándor nem dolgozik másnak, másnál, ehelyett mellettem van huszonnégy órában, és segít, hogy éljek, hogy az álmaimnak élhessek, fejlődhessek. Apukámon kívül férfit így még nem láttam gondoskodni, takarítani, mosni. Asszisztens helyett van, hogy helyettem ő adminisztrál, szerződést köt, tárgyal, közben egy teljesen új vállalkozást épít, mellette életre hívja a Mosolyka Most Alapítványt, hogy majd helyett, most tegyünk magunkért, másokért. Szeretné, hogy idővel csak a fejlődésre koncentrálhassak, meg arra, ami boldoggá tesz. Hajat fest, nem magának, nekem. Zseniálisan copfoz, tudja melyik harisnyához, mit vennék fel, tampont vesz. Én már imádott közalkalmazotti munkám helyett, saját céget vezetek, motivációs előadásokat tartok cégeknek, vezetőknek, iskolásoknak, de még ovisoknak is. Olykor előadásom előtt néhány perccel fejezem be a sírást a mosdóban, vagy az autóban. Azóta sem mosolygok mindig, és személyesen továbbra is olyan nyíltan beszélek bármiről, mint más arról, hogy mit evett reggelire.

71873_979574892108243_722115299504136993_n.jpg

Egyszerűen azt gondoltam, hogy lespórolhatom az időt a hosszabb írássokkal, s felhasználhatom magamra, a fejlődésemre, férjemre. Tévedtem. Ha valós(abb) képet szeretnék adni magamról nem elég morzsákat láttatni. Így visszatérek a gyökerekhez, a bloghoz, melyet kezdetben csak néhányan olvastak, főként csak az ismerőseim. Nem sajnáltam napi több órát pötyögni, évek kellettek, de a csúcson volt, hogy több, mint fél millióan olvastátok. Szeretném, ha újra közelebb kerülne az online morzsák a valósághoz, így teszek érte.

allask.jpgVégezetül, mivel már lassan hat órája írom, szerkesztem azt, amit te csak néhány perce olvasol, és ma még „csak” tornáztam, és írtam, a hamarosan határidős adóbevalláshoz nem is nyúltam, mára zárom soraim azzal, hogy köszönöm, hogy rám szántad az értékes idődet, remélem legközelebbi írásomra is nyitott leszel. Köszönöm, ha bármi reakciót, visszajelzést adsz nekem. Ha segítesz, hogy a morzsák helyett ismét szeletek is eljussanak belőlem megosztásoddal. Továbbra sem azt szeretném, hogy minden, mindig rólam szóljon, de magammal, történeteimmel tudom megmutatni, amit szeretnék. Akkor hat évvel ezelőtt feltettem arra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy az izomsorvadás, s bármi pokoli dolog nem szabad, hogy kedvemet szegje hosszabb időre, mert az életben annyi szép, s csodás dolog van picit elrejtve. Feltettem arra, hogy gyógyuljak, hogy ezáltal Te is nekivágj a maratonnak, még ha hiányzik is az egyik végtagod, vagy hogy tedd azt, amit szeretnél, a kell helyett. Éljünk az álmainknak. Klisé, vagy nem, de erről nem beszélni szeretnék, hanem ezt továbbra is, újra megmutatni. Kitartani a célom mellett, és egyszer tényleg táncolni a két lábamon szilveszterkor az asztal tetején. Álmok, nagy álmok? Miért ne? Az esélyét megadom, de már boldogság, ha lélegzem, ha még élek, s ha nem tudok egyenlőre rámászni Sándorra, boldogság, ha cirógathatom helyes arcát, s van erőm fogni kezét.

(Fotó: Goti Photography) 

Ha szívesen teszed, azzal támogathatod munkámat, fejlődésem, ha a weboldalamról választasz magadnak, vagy rendelsz szerettednek egy-egy motiváló könyvet, vagy mosolycsaló apróságot. Öröm lehet annak, aki kapja, nekem segítség a mindennapokhoz. Születésnap, ünnep, csakúgy, köszönöm, ha eszedbe jutok, s a plázák helyett a mosolyka.com-ról vásárolsz. Így máris két embernek varázsolsz mosolyt az arcára :)  

Ha szívesen olvasod következő bejegyzésem, fel tudsz iratkozni „Privát levelezőlistámra” IDE KATTINTVA, hogy még frissen megkapd.

Viszont, ha olvasnád, de semmi kedvezményes könyvajánlatot, akciót, vagy előadásom időpontját, pluszt nem szeretnél kapni, csak küldj egy mailt nekem a mosolyka.f (kukac) gmail.com címemre, s csak is kizárólag a bejegyzést küldöm Neked olvasásra.

2015\04\30 Mosolyka komment

365 napja találkoztam vele először...

2_1.jpg

365 napja találkoztam vele először ebben az életemben. Több, mint 1000 mosolyt varázsolt azóta az arcomra. Legalább 600-szor öltöztetett és vetkőztetett. Éjjelente átlagosan 3-szor felébred hozzám, hogy segítsen megfordulni az ágyban. 2 alkalommal fogta a kezem, és tartotta bennem a lelket a mentőben. 1-szer megkérte a kezem, 10 hónapja boldog és büszke felesége vagyok. 4 percet álltam mellette egyedül jàrógéppel. 1. akit állva megöleltem életemben. Az elmúlt fél évben 7 oxigénpalackot hasznàltunk el, több tucat gyógymódot kipróbàltunk, de mégis az ő puszija, és ölelése a legjobb gyógymód. Sokat küzdöttünk, és örömködtünk. Sírtunk. Nevettünk. Valamit nem jól csináltunk, valamit tökéletesen. De minden közül a legfontosabb, hogy megszàmlalhatatlan csodás pillanatot éltünk át együtt, millió meglepetéssel és tanulàssal gazdagodva. Még vagy 100 évet együtt, 2 gyermekkel 1 tóparti csendes házban. Egészségben... 2 lábon járva... <3

Fotó: Csányi István

 

Aki lemaradt: Vannak már olyan írásaim, posztjaim, különleges eseményeim, amit csak is kizárólag a privát levezőlistámra feliratkozók láthatnak, olvashatnak. Ezzel is szeretném személyesebbé tenni Veletek a kapcsolatot, akár csak a "Most est Mosolykával" programsorozattal. Az alábbi linken feliratkozhattok most, ha részesei szeretnétek lenni a "privát" gondolataimnak, programjaimnak, írásaimnak.
Ott találkozunk <3
Privát feliratkozás: IDE KATTINTVA

2015\04\30 Mosolyka komment

Három város, három ágy, egy férfi

1_1.jpgSzombat reggel valahol Pécs belvárosában, egy panorámás hotelszobában ébredtem. Miután kinyitottam a szemem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, hisz néhány órája még Siófokon voltam, azelőtt meg két nappal Budapesten. Mellettem mélyen, kimerülten alvó férjem, Sándor volt a fix pont. Egy hét leforgása alatt oly sok mindent történt. Kalandok, kihívás, nevetés, sírás, pánik, félelem, csalódás, siker. Hogy hogy, s miért kerültünk az otthon felé vezető Budapest helyett, majd kétszázötven kilométerre végül Harkányba, lássuk csak…

A múlthét elején mindent összepakoltunk tizenöt éves kis autónkba és „nyakunkba vettük” Magyarországot, bár erről, akkor még mit sem tudtunk. A hétköznapi pörgésből és munkából „csak” pihenni, feltöltődni készültünk Balatonra barátainkhoz. Az egyik legkedvesebb hely, ha nem A legkedvesebb nekünk férjemmel. Azt, hogy mindent összepakoltunk vehetjük egy túlzásnak is, de közel sem annyira nagy túlzásnak, mint elsőre hallatszik. Mi vagyunk az a vendég a Royal Mediterran Apartmanban, ahol Dóri és Zoli, az üzemeltető barátaink mindig nevetnek már, mikor megérkezünk, és nyílik az autónk csomagtartója. Sosem az a kérdés, hogy mit hoztunk otthonról, hanem az, hogy hagytatok otthon bármit is…? A teljesség igénye nélkül sorolom is, hogy egy-egy ilyen alkalomra mi található a mi kis autónkban. Alapfelszerelés a mobil olajradiátor, hisz huszonöt fokban is képes vagyok fázni a most még nem tökéletes vérkeringésem miatt, és egy megfázás hetekre is ledönthet a kerekeimről, és nem kevés veszélyt rejt magában nálam. Így akárhol is, de ha hideg van, a radiátor közel mellettem pihen. Egy hatalmas doboz, benne étel alapanyagokkal, s egy szintén mobil gázfőzőlappal, edényekkel és itthonról hozott több liter tisztított vízzel előkészítve. Oh, igen itt felmerülhet, hogy micsoda „finnyás liba”, hogy nem eszik meg bárhol, bármit, de ennek nem kis jelentősége néhány soron belül kiderül. Egy hintaszék, és egy pianínó is kukucskál a csomagtartóból, a két ruhával teli táska mellett. Egy háromlábú bot, a Forest Gump filmből „ismert” és hasonló fém – műanyag járógép az állások gyakorlásához. Sejtem, hogy itt még kedves olvasó fennakadtál a hintaszék és a pianínó mondatnál, megértem, de nehéz is szavakba öntenem azt a szabadságot, amit a kerekesszékben ülés helyett, a hintaszékben élek át. Semmi elektronika, csak manuális mozgás, a két kis lábammal „hajtva”. Megnyugtató és kikapcsolódásra nagyon is alkalmas. A pianínó pedig edzés a hangokkal lelkemnek, és kezemnek. Amolyan játszva fejlődés gyermeki énemnek. Több mint egy tized éve nem mozgott rendesen a bal kezemen a gyűrűs ujjam, ezért is hagytam abba a zongorázást gyermekként. Majd férjem nemrég olvasott egy stroke által féloldalra lebénult zongoristáról, akinek orvosai azt javasolták, hogy játsszon tovább, hisz nagy esélye van arra, hogy a jól működő keze, megtanítja mozgásra a másikat is idővel. Bevált, s nálam is. Férjem ennek tükrében, néhány perc gyakorlásért, képes össze és szétszerelni bárhol, bármikor a pianínót, és tartó lábait, hisz minden fejlődés aranyat ért. Akkor még ott vannak a "gyermekeim". Te döntesz és a Lélekkód című könyvek, hogy bárhol, bárkinek tudjak adni, útközben. Azt hiszem hirtelen ennyi, amit megemlítenék a kocsi tartalmából, de ugorjunk is előrébb egy kicsit az időben, hisz még itt időket tudnék eltölteni a mit, miért „rovatban”.

12.jpg

                           ( Valahogy így képzeljétek el a tömött autót... :) 

Néhány nap pihenés után kezdődött a kalandtúra… Siófokon összepakolva, már indulva hazafelé Budapestre egy halom szennyessel a kocsinkban, de annál kevesebb hellyel üzenetem érkezett a harkányi fürdő vezérigazgatójától, hogy vár minket a hétvégére a megbeszéltek szerint. Csakhogy a megbeszéltek kicsit mindkét oldalon elcsúsztak, mint fixálás és így az utolsó pillanatra maradtak, de éljen a spontaneitás, irány egy szuper kezdeményezés megvalósítása. Miszerint „kerekesszékes szemmel” teszteljem le a harkányi gyógyfürdőt, hogy tudják, gyakorlatban mi működik, és mely területekre fordítsanak nagyobb figyelmet, esetleg korrigálást. S itt a kulcs, a gyakorlatban rejlik, és ez kimondottan tetszik. Hisz annyi hely van „akadálymentesnek” kikiáltva, de közel sem az, s olyan banális hibákkal tarkítva, hogy az sokszor a düh helyett inkább már megmosolyogtató…

Az idő közben beborult, de útnak indultunk a két órás útnak hat óra környékén. GPS belőve és irány! Oh, ezt én így milyen könnyen mondom ki, és írom le, pedig mennyi munka rejlik egy „irányban”, főként férjemnek, Sándornak, aki egész nap mindenben segít nekem. Itt értsd, hogy tényleg mindenben. Most csak tekintsünk az indulásra. Átülés a kerekszékből, beemelés, igazgatás, kitámasztás, nadrágbarázás, bekötés, kerekesszék berakása, kicentizés a csomagtartónál… és még sorolhatnám, mi minden szükséges „csak” egy gyors spontán induláshoz. De lényeg, hogy úton voltunk jó kedvűen. Mígnem rájöttünk, hogy nem vezet autópálya Siófokról Harkány felé, s a mi állandóan felforró hűtővizes autónk motorja sem kedveli a hegyes utakat, főként az akkora már szakadó esőben, sötétben, úgy, hogy a kaland kedvéért a fényszórónk korának való tekintetben kétméternyi fényt is alig ad. Éles kanyarok, kacskaringós csúszós kivilágítatlan hegyi utak, mind ezt a biztonság érdekében gyök kettővel… Innentől vált számomra a kaland, félelemmé. Minden egyes nagyobb településre érve, hol néhány lámpa „színesítette” az útszéleket fellélegeztem, majd újra összeszorult gyomrom, mikor „elfogytak”. Percekig csukott szemmel mentem, s mikor mégis rápillantottam a GPS tervezett érkezési időre félelem fogott el, még majdnem egy óra így? Majd eljött mindkettőnkben az a pont, hogy kész, nem megyünk tovább. A legközelebbi panzióban megszállunk, ha akadálymentes, ha nem. Ha kell, ölben felvisz a századik emeletre is Sándor, de legyünk biztonságban. Már kilenc órát ütött az óra. Interneten rákerestünk a legközelebbi panzióra és irány oda. Nem nevezném meg, de nem is ajánlanám senkinek. Jéghidegek voltak a falak, több óra kellett volna, hogy felmelegedjenek, a mi kis mobil olajradiátorunkkal. Így végül a szakadó esőben, a már majdnem újra felforrt hűtővizünkkel ott álltunk Pécs külvárosában, hogy hova tovább? Csak egy meleg helyre és biztonságra vágytam, kimerülten. S végül tárcsáztam a fürdő vezérigazgatóját, hogy bármennyire is szeretnék megoldást találni és megérkezni, de elfáradtam. Benne volt a pakliban, hogy érzékelteti velem a hívásnál, hogy túl sok gondot, és szervezést igényel számára az „akadálymentes tesztelés”, de meg kell valljam, nagyon kellemes meglepetésben részesültem. Ő is az az ember, a gyakorlatban is, hogy a megoldásra koncentrál a kifogás és a „baj” keresések helyett. Gondolkodásban is akadálymentes! Néhány percen belül a „pokolból” a „mennyországba” varázsolt minket és elintézett mindent. Vártak minket egy akadálymentes hotelben. Ágy, meleg, biztonság, pihenés! Így kerültünk egy új X. ágyba azon a héten. Minden álomszerűvé vált, egy bizonyos pontig…

A „finnyás liba” hibázott. A hotel reggelijét ettem meg, a saját speciális ételeim helyett. Tudjátok, olykor elcsábulok, de nem szabadna…  Nagyon nem, még akkor sem, ha finnyás libának ítélnek meg. Nem az ételükkel volt gond, velem. Oly érzékeny az utóbbi fél évben a szervezetem, hogy néhány falat, a szervezetemnek nem tetsző étel (olaj, zsír, margarin, paradicsom, glutén, tejtermék… stb.) után azonnal fulladni kezdek, mintha eltömítenék a légcsövem és levegő helyett csak sípolok és sápadok. Az a fél óra… nem is szeretnék rá emlékezni. Küzdés, küzdés, küzdés. Nem akartam lemondani a beígért programomat, nem akartam bevallani, hogy rosszul vagyok, hogy nem megy… nagyon nem akartam, de a levegőért küzdésben, elfáradtam. Csak haza akartam menni. Magamra zárni az ajtót Sándorral, és pont nem azt csinálni… jó-jó ezt most ezt nem hagyhattam ki… :) Ott és akkor belefáradtam megint. Az állandó küzdésbe. A millió dologra való figyelésre. Már a kocsiban ültünk újra. Potyogtak a könnyeim a napszemüvegem alatt. Rajtam volt, pedig nem sütött a nap. Csak elbújni akartam.

Aztán útelágazáshoz értünk. Balra Budapest, egyenesen Harkány. Megálltunk az út szélén. Ott volt a pillanat, a döntés pillanata. Ami mindig van! Döntés, hogy mit hozok ki a pillanatból, a helyzetből. Egy, megyünk haza és „beleélem” magam a rosszul vagyok, szegény kislány szerepbe, aki pihenésre szorul. Vagy! Kettő, kihozom a legjobbat ebből is, és igenis jól érzem magam. Összeszedem magam és minden ellenére nagyon jól fogjuk magunkat érezni, hisz nem kizárt, hogy ott is vár ránk egy életre szóló élmény, feltéve, ha nem zárom magamra a szobaajtót…

13.jpgDöntöttünk, kihozzuk a legjobbat, és nem fókuszálunk a nehézségekre, az már elmúlt. A levegő jön. Menjünk…!

…  és milyen jól döntöttünk, de erről a folytatásban mesélek majd. Addig egy kis ízelítő a harkányi fürdő teszteléséről, ami épp inkább az élvezet vonalat képviseli, mint a kemény munkát, de tessék nekem elhinni, az is volt. 

Aki lemaradt: Vannak már olyan írásaim, posztjaim, különleges eseményeim, amit csak is kizárólag a privát levezőlistámra feliratkozók láthatnak, olvashatnak. Ezzel is szeretném személyesebbé tenni Veletek a kapcsolatot, akár csak a "Most est Mosolykával" programsorozattal. Az alábbi linken feliratkozhattok most, ha részesei szeretnétek lenni a "privát" gondolataimnak, programjaimnak, írásaimnak.

Privát feliratkozás: IDE KATTINTVA  (Ennek a blognak a folytatását is elküldöm, hogy ne maradj le a végéről... :) 

Legfelső fotó: Csányi István

2014\08\24 Mosolyka komment

Kimondtam, mielőtt megfulladok...

450_620906377926151_491292136_n.jpgÚgy élünk, hogy nagyban befolyásol a környezetünk véleménye, ítélete, gondolatai. Számít, hogy a szomszéd mit lát, hogy a kollégánk mit gondol, hogy a párunk hogyan vélekedik, hogy a családunk szerint mi lenne a helyes. A többségünknek nagyon is számít, még ha nem is akarjuk, csak egyszerűen félünk felvállalni, hogy jól megvagyunk a rendetlen lakásunkban, hogy a párunk úgy tökéletes számunkra, ahogy van. Ha nagy a hasa, ha vékony, ha van munkája, ha nincs, ha az álmának él, ha nem…  Félünk az ítéletektől…  

Évek óta dédelgetett álmom, célom volt, hogy újra San Franciscóba lehessek. Eljuthassak oda, ahol még gyermekként édesanyámmal jártam egy gyógykezelésen. Ahol még vele együtt kézen fogva álltam a saját két lábamon a homokba. Hívott oda minden porcikám. Ancusom emléke, a közös napok meséje, a fizikai állapotom javulásának újboli esélye. Ábrándoztam róla, hogy visszatérek. Gyűjtögettem az utazásra, amiben nagyon sokat segítettetek, támogattatok. (Nagyon köszönöm!) Egyre közelebb volt a cél megvalósulása. Évek teltek el, tovább ábrándoztam, meséltem, nosztalgiáztam, gyűjtöttem. Aztán a mese életre kelt. Elérkeztem a célhoz. Minden adott volt hozzá. Fel sem fogtam, hogy mehetek. Újra utazhatok és részt vehetek ismét kezeléseken. Boldog voltam…

Elkezdtem intézni a San Franciscói utat. Időpont egyeztetés, repülőjegy, szállás, de a hétköznapok sűrűjében valahogy nem adtam bele 100%-t. Csinálgattam, szervezgettem és örülgettem, hogy megyek. Mondogattam, hogy: Juhhhuu, de boldog vagyok és várom!

Teltek napok, közeledett az időpont. A várva várt álmom időpontja. Már csak egy hónap volt hátra. Már csak harmincat kellett aludni. Szállást még nem intéztem el, a legnagyobb nyugalommal voltam, hogy azt pikk-pakk megoldom. A vízum és a biztosítás is pontosan így volt a fejemben. Majd. Majd. Majd, elintézem. Nem siettem. Nem aggódtam. Magam sem értettem miért, de egy idő után mindezt feltettem a „kell” listára. El kell intézni listára.

Kell? Mi az hogy kell? Hova tűnt a lelkesedés, a kedv, az öröm, az igazi vágy? Nem tudom, de besöpörtem a szőnyeg alá. Intéztem az álmomat, mert „kell”.

Közben pedig örültem, mert örülni akartam. Magamnak sem mertem bevallani, hogy talán már csak mondogatom, hogy erre vágyom, ebben hiszek, de a valóság nem ez. A lelkem mást mondd. De ahhoz túl gyenge vagyok, hogy kimondjam…

Így jártam tovább a pörgős hétköznapokat. Előadásokat tartottam, dolgozni jártam. Edzésre, masszázsra, tornára, konduktorhoz, biorezonanciára. Szedtem a vitaminjaimat, ettem a gyümölcseimet. Bár a lelkem fáradt egyre jobban, - mert valami megmagyarázhatatlan zűr lakozott benne- , addig úgy éreztem fizikálisan egy fantasztikus csapat kezében vagyok. Fejlődöm és javulok. Izmosodom és sikereim vannak.  

Nagy harc dúlt bennem. Ahogy közeledtem az utazáshoz, az „álmomhoz” egyre inkább költözött belém valami nyomasztó érzés. Megijedtem, hisz ez nem normális. Ott álltam az álmomtól egy karnyújtásnyira és nem voltam igazán boldog. Álmatlan éjszakák sorozata után végre beismertem magamnak, hogy nem szeretnék kiutazni. Hogy úgy érzem,nem tesz ez most boldoggá és amit itthon csinálok a fejlődésemért az most többet ér. Közben beszöktek az alábbi mondatok a fejembe:

-          Normális vagy Fanny? Nem akarsz San Franciscóba menni? De hisz az egy mese.

-          Ott pihenhetsz végre és feltöltődhetsz, messze mindentől.

-          Gyógyulhatsz, hisz ott az esély…

-          Oly rég óta erre vágytál! Ne legyél hülye!

-          De hisz ez az álmod nem?!

… és ilyenkor újra és újra feltettem magamnak a kérdést. Tényleg még mindig az álmom vagy már csak mondom, hogy az?

Belül fulladoztam, de lépni nem mertem. Megszólalni nem tudtam. Ott voltak a barátaim, akik miattam szervezték át az életüket ketten, hogy el tudjanak kísérni, hogy támogassanak az álmomban, a fejlődésemben és együtt közben feltöltődjünk mindannyian. Akik évek óta ott álltak mellettem mindenben. Nem titkolt tény volt, hogy a lelkem is vágyott oda - ahogy az övék is, nem csak nálam történtek dolgok- , hogy mindet fel tudjak, tudjunk dolgozni. A fájdalmakat, a nehézségeket, a műtéteket, a munkát, a könyv megjelenését, a sikert, az eredményeket, amik oly hirtelen jöttek.

Aztán mégis elintéztem mindent. A tökéletes szállás meg lett, ahogy a biztosítás is. Öt nap az utazásig.

Aztán kattant valami. Nem bírtam tovább. Fulladoztam. Kimondtam.

Nem szeretnék elutazni. Most nem.

Jóformán senki nem értett, csak egy bolond, zavarodott lányt láttak bennem, aki épp most dobja el magától az álmát. Igen, az álmát. Ebben igazuk volt, de az az álom a múlté volt, ahogy a szerelem is egy idő után halványul, majd elmúlik. Ami egykoron annyira boldoggá tett, amitől szárnyaltunk, az elmúlt…

Kimondtam és fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy nem hazudtam magamnak, s már másnak sem. Idő kellett, de kijött. Nem bánom, egy cseppet sem bánom azóta sem. Azt viszont nagyon, hogy addig húztam, míg a lelkemet apró darabokra szedtem. Azt, hogy a barátaimnak az utolsó pillanatban hidegzuhanyként mondtam el. Azt, hogy keresztbe vágtam sok-sok dolgot. Azt, hogy sokáig érdekelt, hogy más mit gondol majd…

Nem utaztam el, de úgy döntöttem, hogy mindazt a támogatást, mint a gyógyulásomra kaptam, arra is fogok felhasználni. Így elkezdtem itthon további lehetőségek után nézni. Kipróbálni minden olyan dolgot, ami egy aprócska fejlődést is eredményezhet. Csinálni mindent, amit hasznosnak ítéltem meg. Különfélek masszázsok, pióca terápia, különböző készítmények, vitaminok. Rengeteget utaztam országon belül, felkerestem alternatív terapeutákat. Olykor tapasztaltam javulást, máskor nem. Két biztos pontként jártam edzésre Csabihoz és Krisztához, aki konduktor. Minden egyes nap volt valami, aminek meg is lett az eredménye. Amit most inkább megmutatok:

 

 

Egy hónapja pedig egy újabb terápiába kezdtem, ami mellett felhagytam egy időre mindennel, kivéve az edzésekkel… hogy miért, és mi ez, arról hamarosan beszámolok. A fejlődéseket pedig megmutatom, mert egy biztos…

TOVÁBBRA SEM ADOM FEL és a jórégép nélkül is képes szeretnék lenni ezekre.

Fotó: Vóna Tímea

Videó és zene: VekonyZ  

2014\05\05 Mosolyka komment

San Francisco jövünk! :)

mosolyka_2013_254_resize.jpgRagyogott a nap, talán egy két felhő kószált az égen és szellő simogatta arcunkat. Édesanyám ott állt mellettem, keze a kezemben. Lábaim a homokban, kerekesszékem néhány méterre tőlem. A saját lábaimon álltam. Néhány másodperc volt az egész, de a mai napig úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna…

Nem tegnap volt, és nem is múlt héten. Tizennyolc éve lehetett. Nem tudom pontosan mikor, de a helyszín, az érzés, az illat mélyen az emlékezetembe maradt. San Franciscóba utaztunk kettesben anyukámmal. Vele, aki sosem fogadta el, hogy az orvosoknak igaza lehet. Nem fogadta el, hogy a betegségem gyógyíthatatlan. Nem törődött bele, hogy hozzávetőlegesen csak tizennyolc évet jósoltak nekem. Ment, küzdött értem. Amit csak lehetett kipróbáltunk mindent, ami egy aprócska esélyt is adhatott, hogy az állapotom javuljon.

Nagy összefogásnak köszönhetően, anyagi támogatással kijutottunk Amerikába Meir Schneiderhez.

ms.jpg„Meir Schneider szürkehályog és zöldhályog miatt, vakon született, majd a saját módszereivel 67 százalékosra sikerült fejlesztenie a látását. Gyógyíthatatlannak tartott izom- és idegsorvadásos betegeknél ért el hihetetlen eredményeket, nemcsak Amerikában, hanem a világon mindenütt, többek között nálunk is. […]

[...] Mikor először utaztunk ki San Franciscóba Meir Schneider következő kezelésére, olyan volt, mintha egy mesébe csöppentem volna. Akkor ott már minden akadálymentesített volt. Liftek voltak a metróban, rámpák a lépcsőknél. Az állatkertben mindenhol jelölték, hogyan lehet kerekesszékkel megközelíteni az adott helyet. Imádtam!

A tengerpart, a levegő illata, a homok a talpam alatt, a játszóterek elvarázsoltak. A napi kezelések néhány órát vettek csak igénybe, aztán szabadok voltunk anyuval. Bejártuk a környéket, nagyokat sétáltunk. Hatalmas emelkedők és lejtők tarkították az utunkat, de anyu olyan erős volt, hogy nem fogtak ki rajta. Feltolt, visszafogott, áttolt.

2014-05-05 15.03.20.jpg

Ellátogattunk az Alcatrashoz hajóval, etettünk fókákat, és átmentünk a híres Golden Gate hídon, a túloldalán, egy kínai étteremben ettem életemben először pálcikával. Meir felesége tanította meg, hogyan kell használni. […] Több ezer kilométerre voltam az otthonomtól és a családtól, de mégis úgy éreztem, otthon vagyok. Mintha már éltem volna ott valamikor…

Ezt a pár sort most találtam a naplómban, még kint írtam San Franciscóban hét évesen:

A kezelés után megálltam az asztal mellett, és egyedül lehúztam a lepedőt. Mindenki csodálkozott, és kitört a tapsvihar. Pici fejlődések voltak, de nekem mégis hatalmasak! Akkor már jó ideje nem tudtam állni egyedül. Az utolsó kint töltött napon ezzel a pár sorral búcsúztam:

Érzem az új izmaimat. Sokat erősödtem, ügyesedtem. Hiányozni fog az itteni munka. A tanult feladatokat otthon folytatom!

2014-05-05 15.07.34.jpg

A húsz nap alatt, amíg Meir engem kezelt, nagyon sokat fejlődtem. A rengeteg tornától és a speciális masszázstól megnőtt az izomtömegem. Igyekezett újjáéleszteni a letapadt izmokat. Szívesen visszamennék oda, ahol még csodás volt minden. Szeretném újra a talpam alatt érezni azt a homokot, amin évekkel ezelőtt együtt álltunk édesanyámmal, és annyira örültünk az apró sikereknek, fejlődéseknek.” ( Részlet a „Te döntesz” című könyvemből)

Évek óta vágyom vissza San Franciscóba. Oda, ahol még Édesanyám velem volt, ahol még tudtam a saját lábaimon állni, ahol otthon éreztem magam, ahol megéreztem a szabadság illatát, a mese világát. Annyiszor álmodoztam róla, hogy visszatérek. Újra beleállok abba a bizonyos homokba. Tizenhárom éve, mióta elvesztettem édesanyámat, azóta még inkább vágyom San Franciscóba…

Minden porcikámban érzem, hogy hívogat a hely, az illat az érzés. Küzdök, már fizikálisan sajnos nélküle, de lélekben vele együtt. Az ő elszánt küzdeni akarásával megyek tovább és bebizonyítom, hogy igaza volt, hogy nem hitt az orvosoknak… Bebizonyítom, hogy igenis nincs lehetetlen, nincs olyan, hogy nem állhatok újra a saját lábamon…

Tizenhárom éve nem engedtem el ezt az álmomat sem, és most megvalósulni látszik. Megvan a repülőjegyem San Franciscóba. UTAZOM!!!!!! Június 8-án Barbi és Brigi barátnőmmel indulunk majdnem egy egész hónapra. Annyira izgatott vagyok, hogy már alig bírok aludni. Visszatérek! Nem csak a homokba, de Meir Schneider kezei közé is. Újra részese lehetek a speciális kezelésének és egy újabb esélyt kapok arra, hogy még közelebb kerüljek, a rég dédelgetett álmomhoz:

Messzire hajítom a kerekesszéket és egy asztal tetején táncoljak a két lábamon.

Egyelőre még nem sikerült megtalálnunk a tökéletes szállást, ami árban kedvező, közel van a kezelés helyszínéhez, akadálymentes és elférünk hárman.

Tud esetleg valaki szállást ajánlani? Ismerősnél bérelhető szobát, kis házat, ennek a címnek a közelében:

The School for Self-Healing

2218 48th Ave

San Francisco, CA 94116-1551

Teljesen be vagyok zsongva… :)

Minden ajánlatot, ötletet nagy örömmel fogadok és a megosztásoknak is nagyon örülök, ki tudja végül kinek az ismerőse által jutunk el a tökéletes szálláshoz… :)

Nagyon nagy ölelés és köszönöm előre!!! :)

Felső kép: Vona Tímea 

 

 

 

2014\02\04 Mosolyka komment

Álljunk csak meg egy pillanatra…

blogholj.jpgNéhány perce a szobám rendrakása közepette szemeimmel fürkésztem, hogy merre járhat az én fehér noname fülesem, mikor megakadt a tekintetem valamin. Valamin, ami már több, mint két hónapja az életem része, de még így nem tekintettem rá, mint néhány perce. Rengetegszer volt a kezemben, magamhoz szorítva, éppen írtam bele vagy mélyet szippantottam az illatába…

De nem néztem percekig és betűztem rajta a szöveget. Az előbb megtettem. Akárhányszor kezdtem újra és újra nézni azt a néhány betűt a nevemet láttam „kirajzolódni” belőle. Most ide kellett, hogy hozzam magamhoz. Szorongatom, mint egy kisgyermek az áhított játékát, amit végre megkapott. Kettesben vagyunk. Csak én, és a könyvem. Ami látszólag „csak” egy halom betűhalmaz egy keménykötésbe csomagolva, de valójában huszonöt év érzelme, fájdalma, sikere, bukása, szárnyalásai, céljai, átalakulásai van benne. Látszólag – a borítót elnézve – egy mosolygós kerekesszékes lány története, de közel sem ennyiről van szó. Imádom, hogy tényleg sokan azt gondolják, hogy milyen aranyos, és kedves, hogy ezt megírtam, de valójában nem hisznek abban, hogy ez nem csak egy egyszerű életrajz vagy történetek csokorba szedése. Szeretem, hogy az emberek szkeptikusak vele és azt is szeretem, hogy nem várnak tőle túl sokat… Azt pedig főként szeretem, amilyen reakciókat kivált az emberekből. Amilyen jó reakciókat kivált az emberekből a tizenkét évestől a kilencven évesig nemtől függetlenül.

Huszonöt év, ami hozzávetőlegesen kilencezer százhuszonöt napból áll. Amiből minden egyes nap felbecsülhetetlen értéket őriz számomra. Nem volt minden egyes nap akkora boldogság bennem, mint ahogy a borítón látszik. Nem, közel sem volt minden nap egy könnyed és fantasztikus ajándék, de ajándék volt. Amit olykor nehezen csomagoltam ki és építettem bele az életembe. Mindennek látom már a miértjét. Visszatekintve már mindent másként látok. Másként látom a csajt, aki a borítóról mosolyog. A csajt, aki egy jó ideig nem szerette a tükröket.  Mert látta magát a kerekesszékbe, amit egy hatalmas kukásautónak látott, magát pedig egy kis szürke valakinek, akit nem lehet igazán szeretni, kívánni, mert tele van hibákkal, deformitásokkal. Ma egy egészséges önbizalommal teli nő pötyög itt a laptopon, akinek ugyanúgy megvannak a hibái, deformitásai, de már szeret tükörbe nézni. Szereti magát. Az életet pedig még jobban, mert a kerekesszék hozott magával valami nagyon jót. Egy információt, egy tényt, ami befolyásolta az életemet. Nem is kicsit. Azt pedig megtanultam, hogy a kezemben volt és van is és lesz is a döntés. Mert én döntök…

Döntöttem. Akkor, amikor azt hittem az életem legrosszabb dolga történt velem, akkor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni, amik a legnagyobb kincseim… Azt hogy látok, érzek, hallok, de legfőképp, hogy élek.

Kevesebb mint, huszonnégy óra,azaz ezernégyszáznegyven perc alatt döntöttem el, hogy kukába dobok mindent vagy megvalósítóm az álmaim.  Ezernégyszáznegyven perc rengeteg idő. Rengeteg, ha azt akarod eldönteni, hogy a pink vagy a korall színű felsőt vedd meg, vagy hogy reggel kávét igyál vagy inkább teát. Akkor viszont már nagyon kevés idő, ha az a tét, hogy hogyan tovább. Hogyan tovább egy olyan információval, hogy már csak ezerkilencvenöt napod van hátra, mert éppen ideje megtudnod, hogy egy elméletileg gyógyíthatatlan betegséged van…

Igen, megtudtam, hogy izomsorvadásom van. Amivel nem jósoltak már sokat… és amikor egy pillanat alatt válik bizonytalanná a biztos. A biztos holnap és a jövő, akkor bármilyen kéretlen, súlyos fájdalmas ajándékkal is, de akarod az életed. Akartam, nem is kicsit. Akartam, ki akartam használni, ami még az enyém.

Leírhatatlanul csodás, kalandos, érzelemdús három évem volt, amikor úgy éltem, hogy nem gondolkodtam, mérlegeltem, csak azt tettem, amihez kedvem volt. Hosszú, tömött oldalakat tudnék újra és újra leírni azokról az évekről, de az benne van ebben a „Kicsikémben”, amit a kezemben tartok most.

Ami viszont nincs, hogy mióta megszületett, milyen a „szülői” élet…

Látom az interneten, a könyvespolcokon a boltokban, az utcán az embereknél és a világ több pontján fényképekről… Látom és fel sem fogom, hogy az nem csak egy könyv, amit valaki megírt és olvasnak az emberek, hanem az az én könyvem, amit megírtam. Azt hiszem ezt is először írtam le. És most még egyszer le kell, hogy írjam. Az én könyvem, amit megírtam. A könyveeeeem. Na jó, abba hagytam, mert a végén nem csak írok, hanem elkezdek hangosan belekiabálni a világba, amikor is lehet a szomszédom kedvesen rám hívja a pszichiátriát… :)

Az, hogy most örömködöm, de bennem valójában nincs harmónia, nem újdonság az életemben. Az, hogy olykor elveszek, az sem. És bárki bármit mond, nem csak fenékig tejfel az élet, de így egész. Nem kell mindig mosolyogni.  Fenekestül forgatta fel az életemet és az érzelmeimet a megjelenés, de azt hiszem, tudom mi az, ami most helyre fog tenni. Ami segít, hogy újra tudjam ki vagyok, és honnan jöttem…

tedönteszkarácsony.jpg

Befejezem ezt a posztot és nekilátok, hogy elolvassam, a Te döntesz című könyvem… 

Azt hiszem, most szükségem van arra, hogy újra és újra fejbe vágjon, mindaz, ami az elmúlt években, mert egy pillanatra elfelejtettem imádni, élvezni, azt ami itt van körülöttem. És én nem akarok abba a hibába esni, amibe sokan… Továbbra sem csak úgy élni szeretnék, hanem azt élvezni is… :) 

Felső fotó: Vona Tímea, Smink: Törköly Anita 

2013\03\24 Mosolyka komment

Feladtad?

feladod.jpgGyerekként folyamatosan kerestem azokat a dolgokat, amiben különleges vagyok. Vártam, hogy felfedezzék bennem a tehetséget valami iránt. Az nyilvánvaló volt, hogy az izomsorvadásom miatt nem leszek élsportoló vagy táncos, de reméltem, hogy fantasztikusan rajzolok, mesés énekhangom van vagy különös érzékem az állatokhoz. Bármennyire is kutattam, nem leltem semmi átlagon felüli képességre magamban.

A fantáziám viszont mindig is a társam volt. Szabadjára engedtem és játszadoztam a gondolataimmal. Ott nem volt mi határokat szabjon. Elképzeltem magam, ahogy több ezer embernek mesélek és sikereket érek el abban, amit csinálok. Azt nem fogalmaztam meg, hogy pontosan mivel is foglalkozom, de az érzés, hogy imádom, feltölt és ezt akarom csinálni egyre nagyobb körökben azt biztosan tudtam. Az évek során formáltam, kiegészítettem, finomítottam a képzeletemben ezt. Bármilyen nehéz és kilátástalan időszakban is voltam, nem nyomtam be a delet gombot és hagytam elveszni az álmok rengetegjében a vágyaim. Most pedig abban élek, amit elképzeltem. Minden hátrányával és előnyével együtt. Mert a világ nem csak fekete-fehér. Rossz vagy jó. Színes és hullámzó!

Ma mikor belenézek a tükörbe, tiszta lelkiismerettel könnyedén teszem, mert minden egyes napja élénken él bennem az elmúlt éveknek. A küzdések, a kegyetlen fájdalmak, az apró sikerek. A lépcsőfokok centinkénti megtétele egyre feljebb és feljebb. Senki nem dugta a kis fenekem alá mindazt, ami most körbe vesz. Lehet ezt hinni és elméleteket kreálni, hogy ez az egész egy jól felépített üzleti fogás, melyben az én agyam már az egekig szállt a sikertől és a jólétben fürdőzöm Hawaiin. A stáb pedig mindent szépen elvégez helyettem, nekem pedig csak szép nagy mosollyal az arcomon az a feladatom, hogy ülök a kerekesszékemben és ide-oda elgurulok néha. Ha ez lenne, már rég arcon köptem volna magam reggelente, mikor megpillantom magam abban a bizonyos tükörben.

Nem titkolom, hogy egy pörgős, fárasztó nap után belém tud döfni egy hatalmas kést egy-egy olyan üzenet, ami forr a cinizmusban. A napi több száz levélre már sokszor nincs energiám válaszolni, de még elolvasni sem. Nem áll szándékomban kiadni a kezemből mindezt, mert onnantól egy gépezet lenne ez az egész, személytelen és hazug. Ezt nem akarom! Ennek viszont az az ára, hogy sokszor hetekig, hónapokig nem érkezik tőlem válasz. A „Köszönöm, hogy válaszoltál!” megjegyzés tud sebeket ejteni nagyon, de nem engedhetem, hogy szétessek és erőmön felül teljesítsek, még ha olykor nagyon szeretnék is. 

feladod2.jpg

Sokáig darabokra hullottam, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek a problémáját, nyűgjét, baját nekem kell megoldanom vagy segítséget nyújtanom az eszközeimmel. Aztán be kellett látnom, hogy nem vagyok Szuper Girl, hogy minderre jusson energiám. A feladatom az, hogy magamat életben tartsam és ellentmondjak a jóslatoknak, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség. Ha pedig a napi küzdéseim, munkám mellett jut időm, energiám, kapacitásom másokra, akkor tegyem. Mert jelenleg azzal tudok a legnagyobb segítséget nyújtani, ha nem beszélek arról, hogy hogyan kellene, hanem ezt megmutatom. Ehhez viszont egész emberként van szükségem magamra, aki 110%-on pörög.

Ha azt szeretném, hogy változzon az életem, a körülöttem lévő világ, akkor ahhoz nekem kell tennem lépéseket és nem mástól várni a csodát - ahogy ezt sokan teszik - így megyek tovább, mert a fantáziám sosem hagy el, újabb és újabb célokat tűz ki elém.   

Fotók: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita

2012\11\09 Mosolyka komment

Csak halkan

frizbi-blog.jpgTegnap este egy kád meleg vízben, percekig mozdulatlanul ültem összekuporodva. Végiggondoltam az elmúlt egy hónapot. A zuhanásaimat és a szárnyalásaimat is. Átadtam magam a fájdalom és a felemelő, csodás érzéseknek. Hullámzott a lelkem, feltörtek az érzelmek belőlem, amit az elmúlt hetekben nem tudtam rendesen feldolgozni. Nem volt időm. Egyik impulzus ért a másik után. A rengeteg bögre rendelés, millió üzenet,  a Frizbis riport utáni visszajelzések, történetek, felajánlások, majd mélyen belém nyilalt az a félelem, amivel az utóbbi napokban többször találkoztam. Nem kapok levegőt! Majd a kórház emlékezetes szaga, az ott töltött napok. Nem engedtem ki a könnyeimet rendesen mostanában, tartottam magam, ahogy bírtam, de ott a víz csobogás társaságában eljött az ideje, hogy kiadjak magamból mindent és erősre sírjam magam… Vegyek egy nagy levegőt és küzdjek tovább a holnapért.

Amíg tudtam ellenkeztem, hogy a tüdőgyulladás gyanúval kórházba szállítsanak, de az ügyelet harmadik látogatásakor, két fuldoklás közben nem voltam elég meggyőző. Beutaltak. Ettől mindig is rettegtem és hallani sem akartam róla, de nem volt mit tennem, tehetetlen voltam és egyre inkább nem kaptam levegőt. Sodródtam az eseményekkel. Bár pontosan tudom, hogy mindenkire a frászt a hoztam, de zseniálisan helytálltak és igyekeztek kihozni a lehető legjobbat a helyzetből. Egy egész kísérettel érkeztem a Szent István Kórházba, ott voltak velem a Barátaim, így biztonságban éreztem magam. Egy pillanatra nem hagytak egyedül. Mindent humorral fűszereztünk, mert másképp úrrá lett volna rajtam a pánik. Az oxigén palack körbejárt, „Mosolykás bögrékből” ittuk a teát, a kórtermünkből a nevetés szűrődött csak ki. Az egyik nővérke csak annyit mondott, hogy ő most haza sem megy, mert fantasztikus a hangulat, nem maradna ki a buliból. Persze igyekeztük szórakozásként felfogni, de nem volt mindig könnyű. Küzdöttem eleget, többször úgy éreztem, hogy nem megy, elfáradtam, rájuk néztem és új erőre kaptam. Leírhatatlan, hogy mennyire szeretnek és ezért képes vagyok bármire. Ők az én orvosságaim! Öt nap után saját felelősségre búcsút vettem a 22-es szobától és haza jöttem. Jobb ez így nekem. Most itthon küzdök, gyógyulok és élvezem, mikor könnyebben jön a levegő.

blogkórház.jpg

Felfoghatatlan, hogy mennyien fogtatok össze értem a Frizbi riport után, amiért nem tudok elég hálás lenni. Tudom, hogy hihetetlen, de még mindig nem jutottam minden üzenet végére, ezért kérlek, legyetek türelemmel, nagyon igyekszem válaszolni. Festeni a bögréket és gyógyulni hamar, mert nagyon szeretnék veletek találkozni és jól megölelgetni.

2012\09\14 Mosolyka komment

Ajtók mögött

ajtok_mogott.jpgÉjjel arra ébredtem, hogy zsibbad a lábam és kényelmetlenül fekszem. Melegem volt, folyt rólam a víz. Próbáltam kitakarózni, de a kezeimet alig bírtam kihúzni a takaró alól. Centinként araszolva igyekeztem megszabadulni a paplan súlyától, hogy minél hamarabb leszedhessem testemről a meleg ágyneműt. Perceken át a jobb karomat szeretettem volna szabaddá tenni, de egyre kevésbé láttam rá esélyt. Minden egyes igyekezetem előtt hatalmas levegőket vettem, és hittem, hogy majd akkor sikerül. Egy pont után viszont semmit nem mozdult a kezem, pedig nagyon akartam.  Lábam ekkora még inkább zsibbadt.

-           Megőrülök! whááá! – mondtam hangosan két mély levegővétel közben.

Ekkor már kezdtem elveszíteni gondolataim fölött az uralmat. Talán már én sem hittem, hogy megoldom. Pedig mondogattam magamban. Pillanatok alatt ideges lettem, hogy önállóan nem tudom megemelni vagy kinyújtani a végtagjaimat, hogy elmúljon a fájdalom. Tehetetlenül feküdtem továbbra is ugyanabban a pózban, mint mikor ébredtem. Nem bírtam tovább tartani magam, zokogni kezdtem. Elszomorított, hogy ennyire nem vagyok képes. Más fel sem ébred igazán, pillanatok alatt átfordul a másik oldalára és alszik tovább. Én meg, mint egy szerencsétlen fadarab próbálkozom már egy jó ideje, de semmi változás.

Döntöttem! Felhívom apukámat a mobilomon, hogy a másik szobából jöjjön át hozzám segíteni. Az ötlet jó volt, de ekkor gondoltam végig, hogy a telefonom is a fejem felett van a párna alatt, amiért szintén oda kellene nyúlni, pontosan azzal a kezemmel, amit „fogva tart” a paplan. Nem voltam közelebb a megoldáshoz, annál inkább a kiboruláshoz. Majd elengedtem magam és engedélyt adtam arra, hogy egy picit szenvedjek. Bőgtem, és amennyire képes voltam mozogni, rángatózni kezdtem, hogy történjen már valami. Bármi! Csússzon pár centit arrébb lábam, kijjebb a kezem, csak kevésbé legyen annyira rossz abban a pózban lenni. Idegből akartam változtatni a helyzeten, de csak egyre rosszabb lett. Aztán kínomban nevetni kezdtem egy picit magamon, hogy még a saját könnyeimet sem tudom letörölni, pedig csikiz nagyon, ahogy folyik végig az arcomon. Kezdtem teljesen elveszteni a hitem és a maradék erőmet is. Egy pillanatra feladtam, lemondtam arról, hogy kényelmesen feküdjek és aludhassak tovább reggelig.  Becsuktam a szemem és próbáltam azért elaludni és nem a kényelmetlenségekre összpontosítani.

Eltelt újabb néhány perc ebben az állapotban, majd történt valami. Felidegesítettem magam, megint.

-          Mi az, hogy nem sikerült?! Ilyen nincs! Csak van valami megoldás…

Elszámoltam magamban tízig, majd összeszedtem minden erőmet. Elhatároztam, hogy valahogy akkor is megoldom és megkaparintom a telefonom. Kitűztem a célt.

A karom behajlítva volt. A másik kezemmel pedig éppen elértem a könyökömet alulról. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Gondoltam. Elkezdtem felfelé lökdösni, lassan, de haladtam. Már elértem a fülemet is. Zseniális! Boldog voltam, onnantól kezdve már könnyebb dolgom volt. Belekapaszkodtam a fülembe, majd elfordítottam a fejem, amennyire tudtam, ezzel felhúzva még egy picit, a karomat. Egyre közelebb jutottam a célhoz. Kezdett visszatérni belém a hit.

-          Sikerülni fog, sikerülni fog! – Mondogattam halkan, amit már el is hittem.

Egy ponton túl már a hajamba kapaszkodtam. Felcsavartam a mutató ujjamra, így még közelebb kerültem egy-egy tekerésnél a fejem búbjáig. Végre! Elértem, eljutottam, odáig ahonnan már könnyebben mozgatom a jobb karomat. Lecsúsztattam a párnán a kézfejemet és ott volt a telefonom. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Viszont még mindig be voltam takarózva, hisz Masni kutyám pont úgy feküdt az ágyneműmön, hogy maximum csak vele együtt tudtam volna magamról leszedni, ami az ő „kis” öt kiló súlyával nekem már sok. Másfelől örültem, hogy végre fent van a kezem, úgy döntöttem, ha már a megfordulás miatt úgyis hívnám aput, nem bénázom tovább újabb perceken át.

A telefonom vakító fényére ekkora már teljesen felébredtem a kómából, ami még az ébredés után rajtam ült. Kipattantak a szemeim. A madarak is csiripeltek, világosodott. Megijedtem, hogy már elmúlt hajnali négy. Ami nálam egy választó vonal. Négy óra után nem szeretem felkelteni aput, mert sokszor nem tud ilyenkor már visszaaludni és azt a maradék két és fél óra pihenést is elveszem tőle, ami pedig igazán ráfér. Kereken hat órát mutatott az órám. Úgy éreztem azt a harminc percet már nem bírom, míg megszólal az ébresztő a másik szobában, így nem jó szívvel, de úgy döntöttem segítséget kérek. A híváslistámban utolsóként szerepelt apu, keresnem sem kellett sokáig. Csörögni kezdett a telefonja. Furcsa, de azt reméltem, hogy nem ébred fel rá, igyekeztem röviden csörögni, közben mégis arra vágytam, hogy meghalljam a mocorgást a nagy csendben, majd az ajtónyitást. Tudjam, hogy jön. Jött.

Édesem! Kómás fejjel, de mégis mosollyal az arcán - amit én a hangjából hallottam – kérdezte, hogy mit segítsen. A hangokra Masni is azonnal leugrott az ágyamról, apu kitakart, majd megfordított. Hosszú, nehéz küzdelem után, kényelmes volt. Éreztem, ahogy újra folyik a vér a lábamban, ér egy kis hűsítő szellő, ami az ablakomon át beszökött a szobámba. Fellélegezhettem.

 Fotó: Nagy Charlie

2012\08\20 Mosolyka komment

Extázis a Szigeten

bajbival1blog.jpgHívogatott a tömeg, a sok mosolygós, boldog ember, a zene lüktetése, a fények varázsa. Így kézen fogtam Barbust és begurultam a tánctér közepére. Kerekesszékemen bekapcsoltam a kétoldalt villogó elakadásjelzőt és átadtam magam az élvezetnek. Rengetegen voltak körülöttem, de annyi helyem volt, hogy könnyedén foroghassak teljes gázzal körbe-köbe a székemmel. Becsuktam a szemem és a fellegekben éreztem magam, ahol minden a legjobb és a legszebb. Mire újra kinyitottam, már körülöttem állt az a sok-sok tündéri ember és tapsolt, ujjongott, csápolt és bíztatott, hogy csak így tovább. Táncoltam és nem is akárhogy. Úgy éreztem magam, mint egy film főszereplője, a kamera pedig az én szemszögemből mutatta a képet. A másodpercek alatt, tucatnyi nevető ember arca futott végig a belső képernyőmön, miközben a zene és a felém áradó szeretet végig simogatta a lelkemet.

A 20. Sziget Fesztivál életem végéig mélyen fog bennem élni. Mindaz, amit ott átéltem, láttam, éreztem. Fantasztikus volt. Egyik pillanatban még átfagyott kezeimmel igyekeztem a pizzát fogni és enni, míg a másikban már egy negyven év körüli vidám férfi közeledett felém.

-          „Bon appétit!”  - kedvesen franciául „jó étvágyat” kívánt.

Majd tündéri akcentussal kicsit pöszén kérdezte:

-          Mosolyka? – a teljes megdöbbenéstől csak bólogatni tudtam és annyit kibökni, hogy:

-          Yes, I am.

Majd angolul folytatva örvendezett, hogy de jó, hogy lát és érdeklődött, hogy adhat-e egy puszit. Ekkor még mindig nem tértem magamhoz, így csak fülig érő szájjal ismét bólogattam. Megölelgetett, nyomott egy cuppanóst az arcomra és ment tovább.

Nem jutottam szóhoz, de még Barbusomnak is elállt a szava. Nem tudom honnan tudott rólam a francia férfi, nehéz szavakba önteni, hogy mennyire felemelő érzés volt. Majd elgondolkoztam, hogy esetleg valaki fordítja a blogom? :)

szigetblog.jpg

Teljesen spontán jött életem első Szigetelése. Anna és Tomi barátaim kaptak VIP belépőket, nekem pedig minden egyes porcikám vágyott arra, hogy velük mehessek. Az pedig, hogy negyvenöt perc leforgása alatt én is karszalag tulajdonos lehettem, életem meséjének következő epizódja volt. Köszönöm Vető Vikinek!

Délután három felé értünk ki pénteken Annával a Szigetre, úgy, hogy még ő sem volt soha kint, pezsgett a vérünk és hajtott a kíváncsiságunk. Néhány órával később pedig már házas voltam és hihetetlenül boldog egy találkozástól, de ne szaladjunk ennyire előre.

Kollázsok3blog.jpg

Délutánra már hűvös volt, de ez is csak az első vodka-alma elfogyasztásáig volt érdekes. Utána már a hűvössel mit sem foglalkoztam, kiszúrtam a tömegből egy „Béla vagyok és boldog” feliratú pólót, amire nagyon vágytam. Egy könnyed mozdulattal átírni az L betűt N-re, hogy attól a perctől kezdve „Béna vagyok és boldog” szöveggel gurulgassak a nagyvilágban. Ugyan a felsőt nem tudtam lecsalogatni a srácról, de később egy ugyanilyen kitűzővel gazdagított Annus barátnőm. Majd teljes gázzal „futottam” a „Free hug free sex” táblával rohangáló srácok után. A nagy piros postaládának álcázott, valamint hatalmas göndör hajába tűzött kis papírzászlóval sétáló emberkét nem értem utol, de ölelkeztem Mariónak és turbékoló galamboknak öltözött párral is. Imádtam, hogy mindenkin úrrá lett a szabadság és a könnyedség érzése.

hug.jpg

A második vodka-almám elfogyasztása után már kellőképp kreatívságom csúcsára értem és a portól belepett fapadlón könnyed driftelgetéssel az Olimpiai ötkarikát rajzoltam ki, miközben az ölemben ülve pörögtem Annussal. Majd derült égből villámcsapásként Tomi barátom kitalálta, hogy a Viasat3 házasságkötő sátrában legyek a felesége. Elmesélte, néhány napja tudta meg, hogy az Apukája a Hajógyári szigeten kérte meg Édesanyja kezét. A pillanat töredéke alatt mondtam igent, hisz imádom, nagy kincs ő az életemben. Majd miután letérdelt elém, én pedig nagy mosollyal az arcomon igent is mondtam, a körülöttünk lévő emberek tapsolni kezdtek. Majd annyira nagy szeretettel ölelt, hogy arra szavakat sem találok. Azt pedig, hogy mit súgott akkor a fülembe az én leendő férjem, most kivételesen megtartom magamnak és örökké őrzöm három k-val… Majd kimondtuk a boldogító igent és ezzel barátságunk még szorosabb lett. Házasságunkban az egyik főszabály: egymást csalni  kötelező...:) 

Tomiiiblogkkk.jpg

Majd míg mi fürödtünk a boldogságban Tomival a hvg.hu egyik fotósa Stiller Ákos lencsevégre kapott minket. Azt hiszem, a kép magáért beszél. Imádom ezt a fotót.  

Fotó Stiller Ákos blog.jpg

Nem sokkal később a VIP részben kötöttünk ki, ahol elvarázsoltak a különböző színekben pompázó felfüggesztett lampionok és a magával ragadó zene. Valahol éppen félúton lehettem Mesevilág és Álomország határán, mikor egy káprázatosan szép kék szemű férfi köszönt rám.

-          Szia Mosolyka! – újra elakadt a szavam. Magával ragadó mosolya pedig leírhatatlan volt.

Nem jutottam szóhoz. Elmesélte, hogy olvassa a blogom és olyan dolgokat mondott, amitől a fantasztikus estémet még inkább bearanyozta. Ezt ezúton is köszönöm kedves Zoli!

Zolivablog1.jpg

Már estére lehűlt a levegő, de a Vad Fruttik koncertet első sorban állva (ülve…) nem hagyhattam ki, majd egy bohókás képet sem az énekes Likó Marcellal.

LikóMarcell.jpg

Másnapra beborult, újabb fokokkal csökkent a hőmérséklet, de egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a négy fal között itthon maradjak, így előszedtem a szekrény mélyéből a téli kabátomat, sálamat és szőrős csizmámat. Szegény Édesapám aggódott, hogy vajon mit szívhattam az előző nap, hogy ennyire elszállt az eszem, de egyáltalán nem volt melegem az őrült szerelésemben, sőt!

Úgy tűnt, hogy folyamatosan a tömeggel szemben közlekedem, de mondhatni még élveztem is. Sokkal jobb, mint egy 3D-s Nintendós játék. Törni kell az utat, eljutni A-ból B-be és közben vigyázni, hogy senki lábát ne törjem ripityára, lesni a meglapuló gödröket és fellelni a jó képű férfiakat, akikért plusz pont jár.

Gábor, becenevén Hero személyében pedig egy újabb kinccsel gazdagodtam. Olyan valaki, akit hazahoznál, hogy minden egyes nap mosolyt csaljon az arcodra. Csupaszív emberke, akinek az emberi kapcsolatok sokkal fontosabbak, mint bármilyen látszat.

Heroval.jpg

Szombat estére nincs mit szépíteni jéggé fagytam, már nem éreztem a végtagjaimat a 15 fokban, de ő lelkesen melegítette kezeimet és 1000 fokon égő lelkemet azzal, hogy az élet újra és újra összehoz ilyen emberekkel. Néhány perccel később pedig egy pár kesztyűvel tért hozzám vissza, amit nem tudom honnan varázsolt elő, de imádtam érte.

Összegezve: Sziget Fesztivál nagyon szeretlek!!!

Ma pedig nagy nap van! Reggel kipattant a szemem, teljes az izgalom, és azt hiszem ez szeptember 6-ig biztos így is lesz! Elindult az idei Goldenblog verseny, melyen két éve a hatodik, míg tavaly a harmadik helyen végeztem a Ti támogatásotokkal. Idén pedig annyira nagyon szeretném ha… :)

Aki szívesen voksol rám, ne habozzon, mert a verseny nagyon szoros… :) Ma már voltam 8., 2., és 1. is… :)

Szavazni itt lehet: Goldenblog

Kategória: Életmód blogok

Név: Mosolyka - Kerekesszékkel a világ

Szavazni egyszer lehet ebben a kategóriában és csak meglévő facebook regisztrációval. Voksod akkor érvényes, ha már ezt látod: "Sikeresen szavaztál erre a blogra.”

U.I.: Ha nem jön ki a "szavazok" gombocska bejelentkezés után érdemes egyet frissíteni. Ha elakadtál, sikíts kérlek... :)

Megosztani, lájkolni, buzdítani az ismerősöket nagyon is ér és köszönöm!!! :) Akárhol is végzek, ezt idén együtt megünnepeljük, mit szóltok?:)

2012\08\06 Mosolyka komment

Te döntesz

blog_2.jpgKevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor, a hozzáállásomat. Állandóan a kezemben van a lehetőség, hogy döntsek. Feladom vagy megcsinálom. Sírok vagy nevetek. Depressziós leszek, vagy megoldást találok. Pánikba esem, vagy a lehetőségeimre koncentrálok.

Ma miután kigurultam a 18. kerületi önkormányzattól, ismét döntenem kellett. Hazaérkezve beleverem a fejem a falba vagy találok valamit, ami segíthet a helyzetemen. Az utóbbit választottam.

Már egy ideje készültem nektek egy kis meglepetéssel, aminek úgy érzem most jött el az ideje. Így miután lemondtam a falam és a fejem megrongálásáról útnak indultam egy hobby boltba. Megálmodtam a „Mosolyka bögrét”, amit azért készítettem, hogy jól, vagy még jobban induljon a reggeletek. Legyen valami a meleg kávé, tea vagy a hideg kakaó közben, ami figyelmeztet arra, hogy te döntöd el, hogy milyen kedved van, hogy állsz a napodhoz és mit hozol ki belőle. Úgy forgatod, ahogy Neked tetszik. Egy kis üzenet minden napra tőlem. Bármennyit elkészítek belőle, készen állok éjjeleken át festeni. Remélem sokatok kezében ott lesz az elkövetkező időkben. A gyerekeknek, a szomszédnak, a főnöknek a legjobb barátodnak, de még a házsártos, pletykás néninek is a sarki kis boltban. Postán küldöm országszerte, de akár személyesen is szívesen adom oda Budapesten Nektek.

Mosolyka bögre125.jpg

Szükségem van most egy kis segítségre. Nem finomkodok, hisz velem sem tették az önkormányzatban. Hozzávetőlegesen 50 bögrének kellene gazdát találnia, mondjuk egy akciós pizza áráért, ahhoz, hogy pár napon belül ne kapjam kézhez a bérleti szerződésem felmondását felhalmozott tartozások miatt. Amennyiben sikerül teljesítenem az összeget, lehetőségem nyílik a részletfizetésre, ami azért nyugodtabb álmokat okozna a mostaninál.

Banner_140x260 v1.jpgA „Ragadj rám” kezdeményezésem hatalmas sikert aratott a médiában. Végigsöpörtem a csatornákat, lapokat, rádiókat, ami után többen megkerestek legnagyobb örömömre – és továbbra is várom - viszont ahhoz, hogy hivatalosan működjön és valami maradjon is a kezünkben - az állam pénztárcája helyett - még sokat kell dolgoznom. Vadjutka elsők között volt, aki csatlakozott a "Ragadj rám"-hoz. 

Édeskéim kinek küldhetek IKEÁ-s „Mosolyka bögrét”? A mosolyka.f@gmail.com címemen megbeszéljük a továbbiakat.

Ölellek Titeket és köszönöm!

U.i: Egy lájkkal vagy megosztással is nagyon sokat segítesz!

 

Fenti fotó: Nagy Charlie

Smink: Törköly Anita

Nyaklánc: Vadjutka 

2012\07\07 Mosolyka komment

Ragadj rám! - RTL Klub híradó riporttal

ragadj_ram1.jpgNemrég mikor hűsöltem a medencében, kitaláltam valamit, amivel nem csak magamon segíthetek. Ahogy sütött a nap, fújt egy kis szellő, minden olyan könnyű volt.  Azokban a pillanatokban nem engedtem, hogy azon járjon az eszem, hogy megint miből fizetem be a számlákat, mi lesz a tartozásaimmal. Inkább azon kezdtem gondolkodni, hogy ideje megváltoztatni azt, hogy segélyekkel és a négy órás fizetésemmel együtt 95.130 forintból oldjak meg mindent: fizessem a hitelemet, a lakbért, a rezsiket, néhány kezelést és még éljek is. Minden hónapom kapásból 115 ezer kiadással indul és akkor még nem ettem és nem vásároltam semmit, ami szükséges a mindennapokhoz. Ha apum nem lenne és azok a kedves segítők, akik olykor utalnak egy kis támogatást a számlámra – amiért nagyon hálás vagyok és köszönöm – nélkülük nem is tudom, hol lennék. Gyakran csak az látszik, hogy mennyire jó dolgom van. Koktélozom, utazom, bulizom, de azt már kevesen tudják, hogy ezeket nem én engedhetem meg magamnak. Főképp a barátaimtól, támogatóimtól kapom a meghívást. Nem panaszkodhatok, tényleg! Nem is teszem, mert imádom az életem, a munkám, de elhatároztam, hogy változtatok ezen. Szeretném elérni, hogy megengedhessem magamnak, hogy gondolkodás nélkül vegyek egy gombóc fagyit, vagy a drágább sampont vehessem le a polcról, vagy esetleg részt vegyek-e egy kezelésen, ami segíthet. Nem adományt kérek és másokat sem erre buzdítok, akik hasonló helyzetben vannak, inkább azt tanácsolom, hogy használjuk ki a lehetőségeinket.

Minden onnan indult, hogy pár hónapja felmatricáztam a kerekesszékem háttámláját a blogom webcímével. Azóta nem telt egy úgy nap, hogy ne hallottam volna, hogy a hátam mögött olvassák. Gyerekek, felnőttek, idősebbek, boltban, az utcán, a buszon. Végre értelmet adtam annak, hogy rengeteg ember megbámulja, hogy kerekesszékkel közlekedem. „Nézzetek csak, és olvassatok! :)”  Az elmúlt pár hónapban nagyon fellendült a Mosolyka – Kerekesszékkel a világ blogom, csak úgy, mint a facebook oldala, amihez legnagyobb örömömre naponta sokan csatlakoznak. Az pedig különösen csodás volt, amikor egy hölgy azt írta, hogy egy rossz napján pont előtte száguldoztam a kocsimmal, rajta a felirattal. Mikor hazaért rá is keresett a blogomra, amivel sikerült mosolyt csalnom azon a borús napon az arcára. Ki tudja, hogy ki előtt „sétálok” el?  Ez annyira jó!

ragadj_ram.jpg

Rengeteg kerekesszékes hátoldalán ott a kihasználatlan felület. Ami lehetőséget biztosíthat egy könnyebb élethez. Sokkal jobb fényt vet egy cégre, ha reklámjával még támogat is valakit, sőt jobban is jár, mert szem előtt van a hirdetése, ami mozog, így jobban felfigyelnek rá az emberek, mint egy-egy újság eldugott hasábjai között meglapulva. Számtalan kerekesszékes nem tud dolgozni, mert nem kap rá lehetőséget. Ezzel a karitatív reklámmal munkát kapnának. Közlekedni, élni kellene és nem a négy fal között ülni, elkeseredve. Felesleges arra várni, hogy az ország helyzete megváltozik e téren, hogy élhetőbb lesz. Minden rajtunk múlik, tegyük azzá, hisz mi élünk benne! Fogjunk össze és hozzuk ki belőle a lehető legjobbat.

ragadj_ram3.jpgVárom mindazok jelentkezését, akik részt vennének ebben az ügyben! Cégek, magánemberek, hirdetni vágyók, kereksszékben élő dolgozni akarók! Írjatok nekem, én pedig gondoskodom róla, hogy ne guruljunk el egymás mellett. Begurulunk a városba, hírét visszük akár egy ínycsiklandozó gyümölcstorta és jegeskávé akciós ajánlatának. A pesten rodeózó vigye a hírét a csajos új ruhakollekcióját hirdető tervezőnek, a X. kerületben élő a helyi fodrászat hírét vagy az országot bejáró aktív kerekesszékes az aktuális legjobb percdíjakat és telefonokat kínáló lehetőségeket.  Végtelen mód és ötlet áll a rendelkezésünkre, használjuk ki! Természetesen hivatalosan működne ez a rendszer, erről gondoskodom. Mit gondoltok?

Várom a leveleket: mosolyka.f@gmail.com 

Szeretném, hogy eljusson sok-sok emberhez  a „Ragadj rám!”kezdeményezésem. Remélem, számíthatok rátok ebben.  Lájkcunamit és megosztások hadát szeretném kérni!

Köszönöm és csóközön! :)  

U.I.: Elsőként az én székem háttámlája kiadó… :)

__________________________________________________________

 Már az RTL Klub híradójában is landolt a hír! Juhu! Nézzétek: http://rtlklub.hu/hirek/belfold/video/172163

rtlhíradó.jpg

2012\07\03 Mosolyka komment

Végre, végre! :)

mitnevet.jpgNemrég ezzel a poszttal jelentkeztem be blogom facebook oldalán egy rendezvényről hazafelé menet:

„Belógtam egy hotel nyomi mosdójába... beengedtek a portások, majd rámcsuktak két ajtót... Kértem, ha 10 perc múlva nem látnak, engedjenek ki. Fellélegeztem, majd nyúlok a kilincshez... whááá sejtettem... nem tudom lenyomni, gyenge vagyok hozzá... nem akartam feladni, de 15 perc sikertelen próbálkozás után telefont ragadtam.

-       Nem nevet, de bennragadtam egy fogyi wc-ben. Megnéznéd édeském a számukat és szólsz a portán please, hogy szabadítsanak ki...?:)  - hatalmas nevetés a vonal végén.

Ajtónyitás után nem volt ez másképp, csak akkor már a portásokkal együtt... :) Édesek voltak, azt hitték befelé, hogy viccelek, hogy ki kell engedni, ha nem látnak... :) Nem győztek elnézést kérni, de mondtam, hogy nincs miért, köszönöm a lehetőséget... és aggodalomra semmi ok, jó történet lesz a könyvembe is... :)”

Gyakran találkozom csak látszólag akadálymentesített dolgokkal. Ilyen például a tükör-kérdés. Tipikus nőként fontos, hogy lássam magam, a frizurám és a sminkem is, de többször futok bele abba, hogy a fogyi wc-ben is álló szinten van a tükör. Ilyenkor általában csak a fejem tetejét látom akárhogy is pipiskedem ki a kerekesszékből.

Végre elérkezett a pihenés, a feltöltődés ideje. A harkányi Termál Kemping Apartmanházak jóvoltából egy egész hétvégét tölthettem a kikapcsolódással és a barátaimmal. Közben pedig alkalmam volt letesztelni, hogy mennyire is „béna kompatibilis” az akadálymentesített apartmanjuk.

apartman1.jpgapartman.jpg

Még csak néhány perce léptünk be a házba, már hangos sípolásra lettünk figyelmesek. Nikkancsom kíváncsiságból meghúzta a segélyhívót – amiről nem tudta, hogy az-, több helyen is el van helyezve a szobákban, fürdőben, ha segítségre van szükség vagy hasonló helyzet állna fent, mint az én fenti hoteles kalandom.

Zseniális a szállás! Egyből kiszúrtam, hogy látom magam a mosdó tükrében, elérem a csapokat és még az ajtókon is könnyedén beférek. A közeli termálfürdőben meg végre alkalmam volt kivillantani a kerek popómat. Ritkán tudod megkukkantani egy kerekesszékes fenekét nem? Noh, én alkalmat adtam erre is, ahogy Krisztián barátom ölben vitt be a vízbe. Kellett egy kis humort csempésznem abba, hogy miért is mered rám rengeteg számpár. Mondjuk, hogy a formás fenekem miatt, jó?

fürcsi1.jpg

Minden csodás volt és varázslatos ott Harkányban. Az apartmanunk vidám színekben pompázott belül, amit külön imádtam. Alacsonyan voltak a villanykapcsolók és tágasak a szobák.

Elengedtem magam és minden nehézséget, fájdalmat Pesten hagytam. Feltöltődni és kikapcsolódni mentem a barátaimmal. Belefért, hogy hajnalig táncoltam, amit, azóta sem mertem visszanézni a videókon. Szerintem, ha az asztal elbírt volna engem és a kocsimat, könnyedén rakattam volna fel magam, hogy ott folytassam az ünneplést.

Másnap svédasztalos reggeli várt minket, ahol a bőség zavarában azt sem tudtam milyen finomságot pakoljak a tányéromra. Evés közben kitaláltuk a délutáni programunkat és azt is megtudakolták tőlem a többiek, hogy miért a kerkeszékemben levő vékony pokróccal takaróztam az éjjel, mikor azért hűvös volt. Gondoltátok volna, hogy egy bizonyos súly felett, ami nektek fel sem tűnik, én már nem tudok mozogni a takaró alatt? Nehéz és kényelmetlenné teszi az éjszakám.

pancsi1.jpg

Az apartman konyhája mindent rejtett, ami az éjszakai főzőcskézéshez kellett nekünk. Csodás vacsorát rittyentettek össze a csajok, amit jó kedv követett. Egy „aprócska” dolog igyekezte elrontani a fantasztikus hétvégémet, méghozzá a gyakran visszatérő nyilalások a gerincemnél. Rettentően fájt, de nem akartam megijeszteni a többieket, így igyekeztem tartani magam. Az utolsó nap reggelén egy pillanatra mégis mindenki arcáról lefagyott a mosoly. Egy emelés után - bár felfelé görbült a szám - de legördült a könnycsepp az arcomon. Kegyetlen volt. Nyilat a fájdalom, de akkor sem akartam megadni magam neki. Különösen jól esett, hogy a Termál Kemping Apartmanházak jóvoltából a néhány méterrel arrébb levő Drava Hotel wellness részlegét kiélvezhettük. A rengeteg vízi masszázst kihasználva csillapodott a fájdalmam és újra könnyed és szuper volt minden. A tüdőmnek jót tett a sóbarlang a lelkemnek pedig az egész pihenés.

term.jpgKöszönöm a lehetőséget a Termál Kemping Apartmanháznak! Letesztelve kedveskéim, irány pihenni oda és helyettem is megtudni, hogy vajon az az asztal elbírt volna-e… :) 

2012\06\27 Mosolyka komment

A-karom

 

faceelbénáztad.jpgLeesik a tollad, könnyedén lehajolsz, felveszed.  A polcon nem érsz el valamit, felállsz a székre és leszeded.  Megemeled a kezed és felkapcsolod a lámpát. Millió dolog van, ami addig nem tűnik értékesnek, míg képes vagy rá könnyedén. 

Egy egyszerű, de mégis nagyszerű eszközt szeretnék Nektek bemutatni, amit lassan másfél hónapja tesztelgetek és imádom.

„A-karom” névvel ruháztam fel, azt a speciális eszközt, ami még inkább kinyitotta számomra a világ kapuját. Megkönnyíti a napjaimat és segít az önállóságban.  Nem is tudom, hogy élhettem nélküle… :)

Vagyis de, pontosan tudom. Ha leesett valamim addig vártam, míg végül felvették nekem.  Előfordult, hogy egyszerre volt már a földön a fülbevalóm, a szempillaspirálom, de még a telefonom is. Ha szükségem volt egy pohárra, megkértem valakit, hogy vegye le.  A villanyt általában felkapcsoltam a télen-nyáron elől hagyott esernyőmmel.  „A-karom”-mal ez megváltozott. Lett egy olyan kezem, amivel könnyedén felveszem a leejtett cuccaimat és húzom fel a zoknim szárát. Engedem meg a kádba a vizet - mert végre elérem! Szedem le a kedvenc könyvem és rakom fel a fésűm a fenti polcra segítség nélkül.

akaromblog1.jpg

A Meyra-Ortopedia Kft-től három különböző kézhosszabbítót kaptam kipróbálásra, véleményezésre. Én, aki aztán nem kímélném kritikával ezt sem, annyi negatívumot találtam benne, hogy az egyiknek nem tetszik a formája. Olyan gagyibb a többihez képest. Viszont sokkal olcsóbb, mint a másik kettő és bárki számára elérhető. A célnak pedig tökéletesen megfelel.

Az elején féltem, hogy nem fogom elbírni, összenyomni a kezeim gyengesége miatt, de el kell újságolnom, hogy pille könnyűek és az 1-es számúnak például összenyomásban és a fixálásban is van egy segítő pöcke. Zseniális. Azt imádom a legjobban. Formás, színes, könnyed. Pillanatok alatt veszek fel majdnem bármit. Ha nem jó a szög, elforgatom a fejét. Ha  fémet ejtek le – gondolok itt varrás közben egy apró tűre – azt a 2-es és 3-as számú végén elhelyezett kis mágnessel fel is kapom.

Ha beférne a kistáskába, azonnal vinném is magammal. Így könnyedén érném el a liftek gombját, vásárlás közben a finomabb csokikat a felső polcokon, sőt még a parfümöknél sem kellene segítséget kérnem mire megtalálom a tökéletes illatot. Bár most, hogy belegondoltam jobban, viszem is magammal legközelebb. Berejtem a szatyromba. Ha pedig jóképű sráccal találkozom, elő nem veszem, inkább megkérem, hogy segítsen, ahogy eddig is tettem… :)

Továbbadni, tetszikelni, ajánlott, hogy más is tudjon erről a zseniális eszközről, és a jövőben ne bénázzon, ahogy én is tettem évekig… :)

Aki pedig még nem csatlakozott blogom facebook oldalához, várom szeretettel... :) Ott gyakrabban tudok jelentkezni, mint itt: https://www.facebook.com/mosolykaaa 

csóközön!

2012\05\18 Mosolyka komment

Bevállalom...

Nem könnyű szavakba öntenem mindazt, ami most bennem van. Mégis megosztom és bevállalom ezt is, minden más jó mellett. Ezt az oldalamat is megmutatom, mert hozzám tartozik. Nem titkolom, hogy dagadtra sírt szemekkel ülök a gép előtt lelkileg teljesen elfáradva (nyilván a képen nem ez látható). Nem szégyellem, mert sokáig bírtam és küzdöttem ma (is). Minden apró és hatalmas akadálynak belemosolyogtam az „arcába” és megoldottam. Segítséggel vagy segítség nélkül.

Most mégis töltődésre van szükségem. Már túl vagyok az üvölteni, csapkodni tudnék perceken, kisírtam magam és nem gyengére, hanem erősre! Kezdem újra összeszedni magam és visszacsalogatni a kis mosolyt a szám szélére. Azt, ami oly sokszor segít túlélni mindent.

A kiszolgáltatottság… Az az én nagy „szörnyem”. Mikor a sokadik lépcsős busz megy el előttem, amire nem tudok felszállni. Mikor minden porcikám kezd átfagyni, fájni a hidegben. Mikor leesik valamim és nem tudom felvenni. Mikor oly nagy szánalommal néznek rám az elhaladó autókból. Mikor nem tudok kinyitni egy fél literes üveget. Mikor nem jutok be egy ajtón, mert nehéz lenyomnom a kilincset. Mikor felemelik az emberek a kezüket és azt mondják: ez lehetetlen!

Pontosan tudom, hogy nem az! Csak akarni kell! Akarnom kell bejutni az ajtón. Akarnom kell hazajutni. Akarnom kell élni. Mindehhez pedig akarnom kell segítséget kérni.

Fárasztó és megterhelő a lelkemnek folyamatosan kérni. Majd jön egy pillanat, mikor elfogy az energiám. Ma az egyik percben még fülig ért a szám, a másikban meg már elfáradtam és lecsordult az első könnycsepp, amit annyira szerettem volna elfojtani. Végül átadtam magam egy rövid időre a „szenvedésnek”. Mindannak a kiszolgáltatottságnak, amit az év 365 napjában általában könnyedén viselek a kerekesszékemben ülve.

Egy kérés fogalmazódott meg a fejemben. Szeretném, ha most végiggondolnád mennyi mindenben szerencsés vagy. Gondolj kérlek apró dolgokra, amik ha jobban megnézed nem is annyira természetesek, hogy vannak…  

Legyen egy jó dolog abban, hogy ma kiborult nálam a „bili”… Elindítanék útjára valamit, ami talán sokakat „fejbe vág”, elgondolkodtat, átértékel.

Akkora fájdalmat és nehézségeket adtam ki magamból a sírással… legyen ennek értelme… vegyük úgy, hogy most sokatok helyett sírtam, Ti pedig – nem helyettem, már velem együtt – nevessetek bele a világba, hogy mégis mennyire is vagyunk szerencsések! Mert ezek után is annak vallom magam. Legfőképp azért, mert tudom, milyen mikor szeretnek… Legnagyobb kincsem ez.

Kérlek lájkold, oszd meg, ha úgy érzed... és varázsoljunk együtt a "rosszból" valami jót... :)

2012\04\27 Mosolyka komment

Lehetetlen? Ugyan!

Rengeteg dolog futott át az agyamon tegnap, miután eldöntöttem, hogy aznap egy újabb „akadályt” leküzdök és tovább szélesítem határaimat. Fejest ugrottam az őrültségbe? Lehet, de úgy éreztem mennem kell. Ha mindet elfogadtam volna, amire elvileg nem vagyok képes, akkor a négy fal között ülnék... 

Többen próbáltak óvni, lebeszélni róla, de engem annál inkább hajtott a vágy, hogy megküzdjek a metróval. Egy olyan dologgal, ami milliók számára könnyedén elérhető és a legnagyobb busszúságot az okozza talán, ha elmegy az orruk előtt és várni kell néhány percet.

Kerekesszékkel más a helyzet. Egy hatalmas kihívás és valljuk be életveszélyes mutatvány, de mégis ott lebegett a szemem előtt, hogy megcsinálom, képes vagyok rá.

A 9. kerületi Tűzoltó utca volt a cél Lőrincről. Az autó, amivel mentem volna, indulás előtt nem sokkal lerobbant. Az idő pedig egyre jobban fogyott a Pace Palmers koncertjének kezdetéig. Döntenem kellett. Körbe BKV-zom a várost alacsonypadlós járművekkel, minimum három átszállással, ami általában két órát igénybe vesz a ritkán járó akadálymentesített autóbuszokkal vagy nekivágok az ismeretlennek. Az utóbbinál döntöttem. Háromnegyed óra alatt simán beérhetek és még a koncertről sem maradok le. Irány a 3-as metró!

Annus és Tomi már vártak rám a Corvin-negyed környékén… Már csak egy másfél órám volt a kezdésig, mikor felhívtam őket az őrült és spontán elhatározásommal.

Nyitottak voltak. Bár mindnyájunkban ott volt egy pici aggódás, hogy hogyan jutunk fel a velem együtt 150 kg-os elektromos kerekesszékkel, de közben a nincs lehetetlen is ott lebegett a szemünk előtt.

Mielőtt nekivágtam az útnak felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, hogy felmérjem a terepet, esetleg valahol nem könnyebb-e kijutnom a metróból. A hölgy nagyon kedves és segítőkész volt, azonnal felhívta a metró fődiszpécserét, majd vissza is hívott.

Tájékoztatott, hogy esélytelen bárhol is feljutnom. Mindenhol lépcső és mozgólépcső akadályoz. Különben is a metró vezetősége azóta jajveszékel, hogy életveszélyes vállalkozás lenne, nehogy megpróbáljam. Majd a legnagyobb segítő szándékkal a hölgy egy akadálymentes útvonalat kínált fel buszokkal a célpontig. Megköszöntem a kedvességét, de közben már pontosan tudtam, hogy már biztos, hogy nekivágok. Már csak azért is, mert azt mondták, hogy esélytelen meg hátha eljut végre az illetékesekhez, hogy tegyenek valamit az ügy érdekében. (Itt halkan jegyzem meg, már azzal is boldog(ok) lennénk, ha valamelyik csomópontban ki tudnánk szállni akadálytalanul és nem csak be egy! helyen.)  

Egy alacsonypadlós busszal már úton is voltam Kőbánya-Kispest felé, ahol elvileg lifttel könnyedén lejutok a metróhoz és fel is tudok szállni. Még nem próbáltam, így nem tudtam mi vár ott rám pontosan, mert sokszor, ami elvileg akadálymentes közel sem az…

Hamar rátaláltam érkezés után a liftre, aminek a gombja ugyan lejjebb van, mint az átlag, de elérni pont nem értem el. Szerencsémre pont jött le vele valaki, így gyorsan begurultam. Majd ott álltam benne, hogy most akkor be kéne nyomjam hova is szeretnék menni. Nem fértem hozzá, így az egy négyzetméteres helyen megfordultam és hosszas próbálgatás után végre felvillant a gomb. Vette az adást. Míg felértem tipikus nőként igazgattam a frizurám a tükörben, amit viszont sikerült jó szintre rakni, én is láttam magam benne. Aztán át a felüljárón, még egy lift és már meg is érkeztem a metróhoz, ami épp akkor érkezett elém. Egy férfit megkértem, hogy a szintkülönbségen segítsen át és már fent is voltam a járműn. Boldog voltam, hogy addig minden nagyjából könnyen ment, de pontosan tudtam, hogy még nem örülhetek teljesen, mert a neheze még hátra van.

A sok szomorú, szenvedő tekintetű ember között az én szám mégis fülig ért, mert talán furcsán hangzik, de élmény volt utazni. Könnyedén felszállni és gyorsan megérkezni a célhoz, az addigi két órás, hosszú várakozások után. Egy pár percre teljesen szabadnak éreztem magam, határok nélkül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Corvin-negyednél egy hölgy segített kiszállni, s közben a kezében maradt a bal lábtartóm. „Jól” folytatódott, de még is nevetve nyomtam Tomiék kezébe, hogy tegyék légy szíves vissza.

Irány a mozgólépcsőn fel. Egyre jobban vert a szívem, elöntött az adrenalin. Körülbelül ezeket mondogatta a kis hang a fejemben:

„Huha, biztos, hogy én ezt akarom? Persze, hogy akarod! Ne félj, megcsináljátok! Jó, de hogyan? Elölről, hátulról, oldalasan? Megdöntve vagy nem? Hányan fogjanak és hol? A mozgólépcsőre menjünk fel vagy állítsuk meg? Mi történik, ha leesem? Nem fogsz! Ne félj, mert attól csak rosszabb lesz. Lényeg, hogy itt, meg itt ne fogják meg, mert az labilis, ott a biztos csak. Legyél határozott és biztos magadban. Nem kérdés, hogy feljutsz épségben. Mutasd meg, hogy nem lehetetlen! Képes vagy rá!”

Tomi nyomott egy puszit, Anna megölelgetett és nekivágtunk. Legjobbnak láttuk, ha az álló mozgólépcsőre gurulok fel. Annus pillanatok alatt elintézte, hogy beindítsák nekünk a jobb oldalit, miután rágurultam, Tomi megdöntött, Anna meg elölről fogott. És igen! Úton voltunk felfelé! Hatalmas boldogság volt! Még hogy lehetetlen…

Az utána következő sima lépcsőnél egy lelkes fiú csapat és Tomi ragadott meg, ahogy ők mondták: Űr utazunk!  

Hatalmas élmény volt, hogy megcsináltuk. Amihez nagy köszönet a barátaimnak a Corvin-negyednél tegnap este dolgozó kedves és nyitott BKV dolgozóknak és az izmos fiúcsapatnak.  

Kérlek titeket lájkoljátok, osszátok meg, hátha eljut oda, az üzenet, ahova kellene… :) 

2012\04\25 Mosolyka komment

Egy lépéssel közelebb a célhoz

Mosolygok, minden a legnagyobb rendben. Majd történik valami – lehet az bármilyen apró, vagy hatalmas dolog – egyik pillanatról a másikra betelik a pohár, elfáradok. Testileg, lelkileg. Mindazt, amit addig igyekeztem elnyomni magamban, átsiklani rajta, optimistán hozzáállni, az ott villog a szemem előtt. Nem érzem éppen oly erősnek magam, hogy könnyedén nevessek, ha nem tudom lenyomni a kilincset az ajtón vagy felvenni a leesett távirányítómat. Nehezen viselem, hogy némely mozdulat még tegnap ment, másnap meg már nem. Ha belül harmónia van, akkor jöhet bármilyen akadály, könnyedén vágom rá: „MEGOLDOM!” De a „gyenge” pillanatokban nem megy olyan egyszerűen. Sosem érzem, hogy világ vége lenne, vagy feladnám a küzdelmet, csak tudom, hogy szükségem van a feltöltődésre, mint testileg, mint lelkileg. Abban pedig biztos vagyok, hogy hamarosan minden a legnagyobb rendben lesz, és újra kiül a mosoly az arcomra.

Ez évek óta így megy. Jön egy hullám, majd lecsendesül a tenger.

Most sem történt másképp.

Néhány héttel ezelőtt kezdtem nagyon elfáradni, érezni, hogy picit kevés vagyok az izomsorvadás leküzdéséhez. Energiára van szűkségem a harchoz. Egyre több mozgást kezdtem elveszíteni. Ezt a néhány sort nemrég írtam az egyik bejegyzésemben:

„Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.”

Imádom az élet fintorát. Amikor én egy kicsit elfáradok, elém varázsol valamit vagy valakit, hogy új erőre kapjak tőle. Az Angel’s Army klubestjén február „hónap angyalaként” meséltem az életemről. Megnyíltam, sírtam, nevettem. (Erről itt olvashatsz még.) A sorok között pedig ott ült az én Angyalkám, akinek többek között köszönhetően most is újra van erőm küzdeni, hinni a gyógyulásban és menni előre tele energiával.

Erről van egy kis videó összeállítás, mielőtt tovább olvasnál kattints ide

Jelenleg túl vagyok a negyedik kezelésen. Ahol izomcsoportokba kollagénes, homeopátiás injekciókat kapok. A cél ezekkel, hogy életre keltse az izmaimat és segítse a sejtek közötti kommunikációt. Alkalmanként harminc, negyven szúrást kapok. Némelyiknél felnevetek, mert csiklandoz, máskor a lepedőt gyűröm, és várom, hogy túl legyek rajta.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fejlődés érdekében mindent. Mit számít néhány szúrás, ha közelebb kerülhetek a célomhoz? Így nincs panasz, mert néha fáj. Boldogan megyek és várom a következőt.

Nagy örömmel újságolhatom el, hogy a bal kezemen a gyűrűsujjam újra kezd életre kelni, egyre jobban mozogni. Évek óta csak úgy lógott ott a semmiben, most meg már le tudom nyomni a billentyűzetet is. Most is pötyögök vele. Szokatlan tíz év után, de imádom az érzést és várom a további fejlődéseket.

A kezelésekre Annus barátnőm visz autóval. Látnotok kellene, hogy milyen kalandos, míg eljutunk Lőrincről a budai rendelő ötödik emeletéig.

A kalandokról és az útközben összeszedett igen jóképű segítőkről következő bejegyzések valamelyikében olvashattok.

Addig is mosolyban gazdag napokat Nektek!

u.i.: Ha tetszett, lájkolni ér :) 

2012\04\01 Mosolyka komment

Fergeteges este

Amikor végleg eldöntöttem, hogy nem adom fel a küzdelmet az izomsorvadással szemben, akkor egyúttal egy megegyezést írtam alá magammal…

Azokat a napokat, heteket, éveket, amiket még ajándékként kapok, hasznosan töltöm el, de közben még véletlen sem felejtek el élni. Pontosan úgy, ahogy azt előtte sem tettem, mikor azt gondoltam, hogy ennyi és ennyi van még hátra. Befűszerezek minden élményt azzal, hogy lehet az az utolsó. Nem szomorkodom, élvezem minden pillanatát. Nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam az, hogy valamit természetesnek veszek. Mert a holnap az sosem biztos, a most viszont igen! Ezért olykor látszólag őrültségeket csinálok, néha nem mérlegelek, csak megyek a szívem után… Ezek az élmények pedig azok, amik erőt adnak és mosolyt csalnak az arcomra, mikor kicsit elgyengülök. Mikor észreveszem, hogy valamilyen mozdulat nemrég még könnyen ment, ma meg már éppen hogy képes vagyok rá. Akkor, mikor annyi erőt nem érzek magamban, hogy egy poharat megemeljek, pedig szomjas vagyok. Nem akarom beismerni, hogy valami nem megy, ezért más megoldást választok, ahogy azt néhány napja is tettem.

Műanyag pohárban kérem a vizet. Aztán kicsit dühös leszek, hogy miért a könnyebbik utat választom, és miért mondom azt, hogy nem bírom el? Aztán mégis poharat vetetetek le a polcról és átöntöm. Megcsinálom! Mert, ha elfogadom, hogy nem megy, akkor szépen lassan lemondok az életemről, azokról a csodákról, amik itt vannak. A barátaimról, a családomról, a munkámról, a fergeteges bulikról és a táncról…

Ééééés akkor most lássuk csak a múlt szombati estémet. Ez is már bekerül a „kalapba”, ami biztos hatalmas erőt fog adni, ha egy picit is elgyengülnék. Erre is emlékezve majd összeszedem magam, és erőre kapok, mert még sok-sok ilyen élményt is szeretnék belecsempészni az én kis életembe.

Már kapcsolom is be Rihanna – We found love ft. Calvin Harris számát és tekerem teljesen hangerőre, hogy egy picit visszavarázsoljam magam abba a bizonyos szombati estébe.

Hétfőn munka közben megcsörrent a telefonom. Várkonyi Attila (Dj Dominique) hívott, hogy lenne-e kedvem egy váci kiránduláshoz. A körülöttem levő nagy gyerekzsivajban igyekeztem kipuhatolózni, hogy mire is gondol pontosan, majd nagy lelkesen igent mondtam egy éjszakai bulira. Már csak a nagy kérdés az az volt, hogy az utazást hogyan oldjuk meg a 18. kerületből, mivel az én „kis” 100 kilós elektromos kerekesszékem kevés autóba fér el. Attila pillanatok alatt megnyugtatott, hogy megoldjuk.

Néhány nappal később pedig örömmel hívott.

„Nincs kifogás! Szereztem egy kis buszt, amibe bőven el fogsz férni. Elmegyek érted, aztán meg haza is viszlek. Hívhatod a barátidat is. Megyünk és bulizunk egy jót!”

Fülig ért a szám és vártam már a szombatot.

Elérkezett a nap. Hajnali fél hatkor ébredtem, ugyan nagy volt bennem az izgalom, de a korai ébredés oka más volt. Egy első kerületi iskolába voltam hivatalos nyolc órára, ahol közel száz diák várt, hogy Mariettával (ő baleset következtében került székbe) meséljünk nekik miben más és mégis ugyan az az életünk, majd pedig ezt ki is próbálják a magunkkal vitt kerekesszékek és feladatok segítségével. Erről egy másik bejegyzésben fogok tovább mesélni, most visszatérnék az estére. Mire hazaértem az iskolából már délután három felé lehetett. Éreztem, hogy kicsit gyenge vagyok és fáradt is, ezért néhány órára ágyba bújtam pihenni.

Ébredés után még mindig nem voltam 100%-on fizikálisan, nehezen vettem a levegőt, de ekkor jön az a bizony „felelőtlen” döntés, nem törődve a következményekkel. Mentem a szívem után és ki nem hagytam volna az estét. Élni akartam és nem a négy fal között.

Szépen lassan gyülekeztek nálam a többiek, nyíltak a pezsgők, csillogtak a szemek a kedvünk pedig egyre jobb lett. Niki („Hugim”) és Brigus barátnőm felöltöztettek, a fiuk segítségével pedig átraktak a szobai székből az utcaiba és már mentünk is ki a ház elé, ahol várt minket az autó.

A busz, ami pillanatok alatt egy hollywoodi film főszereplőjévé varázsolt minket. Gyönyörű, nagy és nem kicsit felszerelt. Világított benne a neon kék fény, szólt a zene. Útközben felvettük Attilát és a többieket, majd irányba vettük Vácot. Egy igazi party busz lett az autóból, természetesen Ati csinálta a zenét, mi meg tomboltunk, énekeltünk és koccintottunk.

A váci Club Mouseoleumhoz megérkezve még csatlakoztak hozzánk Anna barátnőmék, majd belevetettük magunkat az éjszakába. Dübörgtek a jobbnál jobb zenék, cikáztak a fények a kerekesszék kerekei pedig átvették a lábaim szerepét. Pillanatok alatt táncra perdültem. Pörögtem, forogtam és minden pillanatát élveztem. Amennyire tudtam a kezeim a magasba emeltem és csápoltam. Egyáltalán nem éreztem sajnálkozó tekinteteket magamon, amit azért más szórakozóhelyeken gyakrabban. Azt imádtam, hogy mindenki közvetlen volt és nyitott. Nem a szék és a benne ülő béna érdekelte őket, hanem én. Könnyedén leszólítottak és gátlások nélkül beszélgettek, táncoltak velem. Nem fogalmaztak, nem gondolkodtak, hogy vajon hogyan kell bánni egy kerekesszékesel. Itt halkan megjegyzem, ha valami nem tetszik, úgy is kinyitom a szám, nem kell engem félteni. Nem áll fent a megbántás veszélye! :)

Attila többször belekiabálta a mikrofonba, hogy „itt van Mosolyka”! Ekkor mindenki tapsolt körülöttem én meg a kör közepén pörögtem a székkel fülig érő szájjal. Tényleg egy fergeteges este volt. Aminek az egyik csúcspontjaként Veca feldolgozásában a Most múlik pontosan című számra a táncparketten lévők mindannyian összeölelkezve, öngyújtók helyett világító mobiltelefonjainkat emeltük a magasba boldogan jobbra, balra dölöngélve.

Bár a cipőm sarka nem kopott le, de a kerekeim azok egész éjjel füstöltek alattam. Hazafelé már nehezen tartottam magam ülve és a fejemet a nyakamon, a non-stop énekléstől már a tüdőm is elfáradt rendesen, de néhány órára felhőtlenül éltem, ezért vállaltam a következményeket, és a veszélyeket, hogy a legyengült szervezetem vendégül lát egy kis betegséget…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A buszban hazafelé csak fokozódott a hangulat, ahol már főképp csak a lelkem táncolt a kimerültségtől, de a mosolyom továbbra is levakarhatatlan volt.

Köszönöm ezt az estét! :)

2012\03\28 Mosolyka komment

Ez tesz boldoggá

Fél perc alatt levettek a Bókay Árpád Általános Iskola első osztályos gyerkőcei a lábamról. Ölelgettek, puszilgattak és sorban álltak, hogy ki üljön az ölembe. Nagyon menő volt a kerekesszékem dudája is, ami mondhatni folyamatosan szólt. Elhalmoztak rajzokkal, apró meglepetésekkel és nem utolsó sorban hatalmas szeretettel. Nehéz szavakba öntenem, amit tegnap átéltem a kis manókkal.

Imádom a gyerekeket. Régóta álmodozom arról, hogy egyszer nekem is lesz egy kis rosszcsontom. Bár, ez egyenlőre nagyon távlati dolog, mert jelenleg még saját magamat sem tudom ellátni. Megemelni épphogy egy kilót bírok, márpedig ennél jóval nehezebbek a kicsi babák már születésüknél is. Gyúrok rá, hogy fejlődjek, erősödjek és jóval több mindent tudjak megcsinálni egyedül. Addig viszont annyi gyerkőc arcára szeretnék mosolyt csalni, amennyire csak tudok. Azt, amit tudnék, tennék a sajátomért, másoknak is megadni.

Így jutottam el régi iskolám első osztályosaihoz. Nem először megyek el sulikba, óvodákba és nagyon remélem nem is utoljára. Amíg fizikálisan bírom, mennem kell, mert többek között ez tesz boldoggá.

Nem érkeztem ám üres kézzel. Vittem nekik álmokat valóra váltó varázsbabokat. Mielőtt együtt elültettük volna a picik álmait, elmeséltem a babszem meséjét, amit nemrég írtam. Beleszőttem azt az üzenetet, hogy az álmok akkor válnak valóra, ha hiszünk benne és teszünk is érte. Pont úgy, ahogy a szegény család három gyermeke közül a legkisebb fiú is tette, így a kívánsága, az, amire a leginkább vágyott megvalósult. 

Arra kértem a gyereket hétfőn, hogy másnapra találják ki, hogy mire vágynak leginkább, mi az, ami boldoggá tenné őket és mosolyt csalna az arcukra. Azonnal a magasban volt jó pár kéz, hogy ők már tudják, de mutató ujjamat a szám elé tettem és kedvesen kértem, hogy holnapig őrizzék magukba. Néhány mondatban elmeséltem, hogy miért ülök székben, és hogy én is ebben az iskolába jártam, méghozzá engem is Zsóka néni tanított, ahogy most őket is. Bár ez a hír hamarabb eljutott hozzájuk, már hallottak rólam Zsóka nénitől. Azt is elmondtam nekik, hogy régen, mikor annyi éves voltam, mint ők, rengeteget voltam vízben. Sokat úsztam, pörögtem forogtam az uszodában, mert ott sokkal könnyebb volt minden, mint a szárazföldön. Ekkor Zsóka néni feltette a nagy kérdést, hogy vajon melyik a kedvenc állatom. Hamar érkezett a helyes válasz egy kis tündérarcú szőke kislánytól. A delfin! Kiabálta, majd hozzátette, hogy neki is. Mikor azt mondtam, hogy másnap meglepetéssel érkezem még nagyobb izgalom lepte el az osztályt, mint előtte. Próbálták kiszedni belőlem, hogy mi az, de őriztem a titkot… :)

Miközben a meglepetésük részleteit beszéltük át Zsókával, addig az első padban ülő kislány, Noa lerajzolt minket. Majd egy hatalmas és szoros öleléssel oda is adta nekem. Azt hiszem ott teljesen elolvadtam már…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az este folyamán még elkészítettem 23 darab kis mosolygós fejes pálcikát, amire ráírjuk majd a nevüket, amit az elültetett álmaik földjébe bele szúrhatnak. Nagyon készültem és vártam a másnapot.

Velem együtt a Duna Tv stábja is megérkezett. A felvett anyagot pedig április 6-án 10 órától láthatjátok.

Mikor begurultam, már az ajtóhoz a kis tündérarcú Emma odalopózott, majd a kis kezéből átnyújtott nekem egy delfines telefondíszt, hogy ezt nekem hozta. Egyszerre szerettem volna sírni az örömtől és felkapni örömömben a kis pöttöm lányt, mert annyira jól esett, hogy gondoltam rám és a finom kis puszijaival már teljesen le is vett a lábamról. Elérzékenyültem. Ha ott nem ülök a székben, lehet, picit megrogyok a hatalmas szeretetbombától, amit ott már kaptam. Majd, ahogy beljebb „léptem” megrohamoztak a picik. Ahol értek öleltek, bújtak, puszilgattak, simogattak.  

- De jó, hogy megint itt vagy! Úgy hiányoztál!

Ennél nagyobb és jobb visszajelzésre nem volt szükségem…

A teremben körbe ültek a gyerekek a székekkel, majd többen maguk mellett nagy helyet hagytak, hogy üljek melléjük. Megzabáltam őket! Mivel csak egyszerre két gyerkőc mellé, közé tudok állni, ezért megígértem, hogy majd változtatok a helyemen többször is. Erre egy hatalmas és egybehangzó „juj, de jóóóóóóó” volt a válasz.

Kicsit beszélgettem velük, hogy hogy aludtak, mit álmodtak. Aki pedig szerette volna, a többiek előtt elmondhatta, hogy ő mit kíván. Majd belekezdtem a mesémbe. Beállt a csend és mindenki izgalommal figyelt. A végén pedig ezt mondtam:

- Képzeljétek el, mikor tegnap elmentem tőletek, akkor elindultam megkeresni azt a helyet, ahova a legkisebb fiú elültette a varázsbabokat. (Pici csend) Van egy jó hírem! Megtaláltam! Nem csak megtaláltam, de mindenkinek hoztam egyet, hogy a Ti álmotok is valóra váljon.  

- Juhúúúúú! – Érkezett a reakció.

Elkezdődött a varázslat. Megkértem, hogy csukják be a szemüket, és gondoljanak az álmukra, arra, ami boldoggá tenné őket. Csukott szemű, nagy mosolyú gyerekeket láttam. Erre vágytam. Háromszor magukban elismételték kívánságukat, majd szépen sorba földbe tettük a varázsbabokat.

 Ekkor az egyik kisfiú felkiáltott!

- Dejavum van! - Zsóka néni meglepettem rá is kérdezett, hogy ezt hogy érti.

- Ezt az ültetést én már egyszer csináltam, pont így, mint most. – Elmosolyodtam, majd rákérdeztem.

- Kellemes érzés ez most neked?

- Igen! Nagyon. – Érkezett a válasz, ami melegséggel töltött el.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az osztály Zsóka (nénivel) az élen meglepett egy illatos ibolyával, aminek a cserepén annyi kis mosolygós fej volt, ahányan az osztályba járnak. Majd elindult újra a roham.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Én ülhetek most az öledbe?; Aztán meg majd én is?; Én is, én is!...”

A kellemes masszázsok után, amit a gyerekektől kaptam, egy picit pihentem, míg ők lelkes rajzolásba kezdtek…

 A nap végén Zsóka (nénim) megölelgetett és azt mondta nagyon büszke rám. Folytassam ezt és sose hagyjam abba.  

Tegnap pontosan ezért ültettem el egy varázsbabot.

Azt kívántam, hogy még nagyon sokáig képes legyek fizikálisan arra, hogy eljussak sok-sok gyerekhez, beszélhessek velük és minél több mosolyt lássak az arcukon…

Észrevettétek, hogy több rajzon az én lila csoda BodiEs-om is látszik?:) Imádom! 

2012\03\20 Mosolyka komment

Nem akarom feladni…

Három sort bepötyögök, majd egy könnyed mozdulattal benyomom a törlés gombot… ezt játszom már lassan két órája. Nem akarom feladni…

Ki akarom magamból adni, ami bennem van ott nagyon mélyen. Őszinte leszek, már elkészítettem egy amolyan „ szösszenet a nyomi fejéből” írást, de a nagy semmiről csacsogtam, ráadásul borzasztóan erőltetetten próbáltam valami humorosat „papírra vetni”…

Majd megkérdeztem Barbusomat. Na, milyen? Pontosan tudtam, hogy egy szörnyűséget alkottam, de próbáltam a könnyebb utat választani. Egy picit leplezni, ami bennem van, talán hallgatni…(nem el, csak még egy picit feldolgozni) de közben meg vágytam arra, hogy jöjjön valami, amitől elkezd kijönni belőlem.

Magamhoz tértem.

Írom azt, ami most valójában kavarog a fejemben.

Ma vettem egy csomag gyurmát, majd lecsippentettem belőle… na jó, ferdítek…egy papírvágó olló segítségével levágtam egy aprócska darabot a csücskéből. Már ez egy kicsit aggasztott – mármint, hogy ilyen módszerhez kellett folyamodom, mert nem volt annyi erőm, hogy letörjek belőle egy kicsit. Majd azt gondoltam, hogy már jön a sikerélmény és képes leszek azt a kisujjnyi darabot meggyúrni. Tévedtem. Mintha egy kavicsot próbáltam volna összenyomni. Erőlködtem, de egyre inkább láttam, hogy ez így nem fog menni. Ijesztő volt, de nem esem pánikba, mondogattam magamban.

Majd fellélegeztem egy picit. Elárasztott a remény… remény a gyógyulásomban.

„Kedves Mosolyka!

Az életszeretetedért, a vidám életigenlésedért, a másoknak adott mosolyért, a
babszemeidért, a küzdeni tudó bátorságodért…”


Ajándékutalvány 

A Guna cég magyarországi képviselete a Mesopharma Kft. Hozzájárul Mosolyka gyógyulásához 50 db Guna MD kollagén ampullával. A terápiás kezeléseket pedig Dr. Tusor Erzsébet ajánlotta fel.

Jó egészséget kívánunk!

Dr. Tusor Erzsébet
Dr. Rékassy Balázs 

A kezelések kiegészítéseként pedig Ács Józsefné Ildikó vesz kezei alá, aki fizikoterápiával, gyógymasszázzsal és mágnesterápiával foglalkozik. 

Jövő héten csütörtökön kezdjük a terápiát Tusival. Ebből merítek most nagyon sok erőt, és a Ti lájkjaitokból, ami most számomra egy jó szoros öleléssel ér fel…