Egy szép menyasszonyi csokor díszíti a szobámat. Naponta többször is elmosolyodom, ha meglátom. Másfél héttel ezelőtt két hihetetlenül jó ember mondta ki a közös életükre az igent, és úgy döntöttek, hogy ettől a naptól kezdve együtt „suhannak” tovább. Én kaptam meg a csokrot. A hófehér Tündérlány úgy döntött, hogy dacol a szokásokkal és nem dobja el, hanem ahogy előre kitervelte, nekem adta. Szóhoz sem jutottam ettől a kedves gesztustól. Pici csokor, de hatalmas szeretet van benne, ami csak úgy árad belőle. Nem ismerem Őket olyan rég, de mégis közel állnak hozzám. A jövőben pedig együtt fogunk dolgozni, valóra váltjuk sokak álmát s mindeközben a sajátunkat is. Nagy mosolyt szeretnénk csalni sokak arcára, erőt és bíztatást adni a kitűzött célok eléréséhez. Megmutatni, még ha az élet olykor nem is felhőtlenül boldog és könnyű, de akarattal és optimizmussal fűszerezve igen is tartogat mindenki számára csodás perceket. Végigcsinálni olyan dolgokat, amikről talán csak a legmerészebb álmainkban gondoltunk. Együtt élhetjük majd át, hogy fizikai képességeink nem szabhatnak határokat vágyainknak. A részletekről ígérem hamarosan hallani fogtok.                                                     

Sokat gondolkoztam a napokban és arra kellett rájönnöm, hogy nekem soha nem volt „betegségtudatom”. Tisztában vagyok azzal, hogy még olyan egyszerű dolgokat sem tudok önállóan megcsinálni, mint például egyedül ágyba bújni, de azt is tudom, hogy ez csak egy állapot. Nagyon sok munkával és kitartással, egyszer sikerülni fog, ebben én biztos vagyok. Pár nappal ezelőtt az ágyam előtt megálltam a kerekesszékkel, majd azt éreztem, hogy most egyedül fogok kiszállni és lefeküdni. Az imaginációs (imagináció= elképzelés, képzelet) része(m) már teljesen jól működik. Érzem, ahogy állok, ahogy járok és olykor azt is, hogy már futok. Bár az izmaimat folyamatosan edzem, de még gyengék ahhoz, hogy elbírják saját súlyomat. Biztos vagyok benne, hogy egyszer majd azon veszem észre magam, hogy sikerült. Gyermekkoromban gyakran használtam a „nem megy” kifejezést, de mostanra töröltem a szótáramból. Úgy gondolom azzal, hogy nem tulajdonítok a betegségemnek nagy jelentőséget és nem veszek róla tudomást, így teszem meg az egyik legnagyobb lépést előre. A környezetem is azzal tesz boldoggá, hogy részükről egy csepp sajnálatot sem érzek. Természetes, hogy minden programban benne vagyok, megyek velük. Olykor azt veszem észre, hogy eszükbe sem jut az a kicsi kocsi, amivel közlekedem, és ezt imádom. Bárki iránt, ha sajnálatot mutatsz, nem segítesz! Sokkal többet jelent és segít egy apró figyelmesség, például egy ajtó kinyitása. Ha sérültet látsz vagy beszélsz vele, ne félj tőle, kezeld úgy, mint bárki mást. Azzal, ha nyitott vagy és érdeklődő, nem sértheted meg, ettől nem kell félned. Készülj, hamarosan alkalmat teremtünk rá. Addig is a jelszó: Suhanj!