Új erővel...

2010. október 03. 21:18 - Mosolyka

 „Ritkán hatódok meg munkám során, de ön kedden meghatott. Rosszul volt és elfogadta, inkább azt mondta, már jobb és mosolygott. Igen, erre kevesen képesek.„

      Néhány napja kaptam ezt az üzenetet, egy kedves orvostól. Most egy kicsit nehéz Nektek mesélnem az elmúlt két hetemről és őszintén gondolkoztam is, hogy írjak-e egyáltalán arról, ami történt. Majd rájöttem, ez is hozzám tartozik, a „rossz” dolgokat sem szabad besöpörnöm a szőnyeg alá, hisz ebből ismét tanultam. Felhívta a figyelmemet az élet, hogy nem teszek magamért eleget, ennél még sokkal többet kell. Egy napra sem hanyagolhatom el a mozgást, nem engedhetek meg magamnak kifogásokat, és valóban minden egyes másodpercért meg kell küzdenem, olykor erőmön felül kell teljesítenem. Megvallom, egy kicsit elfáradtam a napi küzdésben, s úgy éreztem kell egy kis „szabadság”. Egyáltalán nem feladtam, csak megengedtem magamnak napokat, amikor csak szó szerint lógattam a lábam. Óriási hibát követtem el ezzel. A legnagyobb kincsemet tettem kockára… Az életemet. Most egy rólam készült tanulmány mondata lebeg a szemem előtt. „ A légzőizmok gyengülése a kislány életébe kerülhet.” Nehéz ezzel a mondattal együtt élni, de megtapasztalni még szörnyűbb. Két héttel ezelőtt lebetegedtem, amiről könnyedén azt gondoltam, egy kis pihenéssel hamar átvészelem. Ez sajnos nem így lett, az állapotom romlani kezdett. Hörghurutom, majd végül jobb oldali tüdőgyulladásom lett. A tüdőm kapacitása, ha jól emlékszem legutóbb 50-60 % között mozgott. Már ez is egy határértéket súrol, amivel nehéz lélegezni, de egy tüdőgyulladással, úgy, hogy köhögni is csak aprókat tudok, elég veszélyes. Az antibiotikum tablettát nem tudtam rendesen bevenni, majd a köhögések gyakorisága és az, hogy alig jutok levegőhöz, megrémített. Hosszú időn keresztül, úgy éreztem, hogy az adott lélegzet volt az utolsó, amire képes vagyok abban a helyzetben. Rettegtem, hisz eszem ágában sem volt akkor és ott befejezni az életemet. Még nem… Kezdtem elveszteni a testem felett az uralmat s csak a lélek tartotta benne az erőt. Majd egy váratlan pillanatban telefont ragadtam és orvost kerestem. Mindenkinek az hajtogattam, hogy nem bírom tovább, elfáradtam. Ekkor már nagy volt rajtam a félelem, hisz minden erőlködésem ellenére sem éreztem, hogy lélegzem. Körülöttem tehetetlenül álltak, közben pedig már hatodszorra próbáltam illetékessel beszélni, hogy nekem sürgősen segítség kell. Sem a háziorvos, sem a mentő nem volt hajlandó kijönni. Végül az ügyelettel sikerült beszélnem, akiket már zokogva s ezzel még inkább megfosztva magamat az oxigéntől győzködtem, hogy szükségem van segítségre. Másfél órás küzdés után megérkezett az orvos. Ekkor már teljesen eluralkodott bennem a félelem. Majd a következő mondat hallatán még inkább… Azonnal kórházba kell önt vinni, itt nem tudunk mit kezdeni ezzel a helyzettel. Még mielőtt megérkeztek volna, már kevésbé tudtam magamról, folyamatosan azt hajtogattam: Bármit, csak kórházba nem! Tudtam, hogy ezzel óriási veszélynek teszem ki magam, de saját felelősségemre, többek győzködése ellenére is kitartottam, hogy itthon maradok. Úgy éreztem, itthon jobb ellátást kapok, több figyelmet s mérlegeltem. Nem teszem ki magam annak, hogy a nővérhívó csengőt nyomkodva azon rettegjek, vajon van-e kedvük oda jönni vagy inkább még megisszák előtte a kávéjukat… Sajnos láttunk, hallottunk már ilyet. Legtöbb esetben egy helyváltoztatás, amire ilyenkor szükségem van. Édesapám s a barátim már kézjelekből értik, hogy éppen egyik oldalról a másikra való fordulás a kulcs ahhoz, hogy újra lélegezni tudjak. Most arra kevésbé térnék ki, hogy az sem mindegy hogyan és hol fognak meg ilyenkor…erre nem lenne erőm sem időm, hogy elmagyarázzam számomra idegen embereknek a kórházban. Tudom, hogy nem játék az élet, sokszor pedig nincs választás, hogy kórházba kerüljünk-e, de nem most jött el ennek az ideje. Inkább összeszedtem a maradék energiámat s egy nyugtató injekciót kértem és itthon maradtam. Egy köptető szirupot még felírtak nekem, amit Nagynéném azonnal ki is váltott a közeli gyógyszertárban. Közben elkezdtem érezni a nyugtató hatását. Majd a gyógyszertárból a köptető mellett egy Lóbalzsam nevezetű géllel tért vissza Ildi. Percekkel később ennek köszönhetően a mellkasom és a hátam felforrósodott és megkönnyítette a légzést. Összekuporodva a székemben, a takarómmal pedig körbetekerve csak ültem és néztem magam elé. Kába voltam, de mégis éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet. Lesápadt arcom kezdte visszanyerni eredeti színét. A falamon lévő képeket végignézve pedig mosoly ült az arcomra a rettegés helyett. Boldog pillanatokat láttam, s az esélyt arra, hogy újabbakat szerezzek…

A következő napok, esték megviseltek, de sokan tartották bennem az erőt, amit ezúton is nagyon köszönök! Úgy éreztem, gyógyulok. Öt nappal később hirtelen újra rosszabb állapotba kerültem. Nem kaptam levegőt, újra rám tört a félelem. Győzködtem mindenkit, hogy ne aggódjon, jól leszek hamarosan, de közben belül rettegtem, hogy itt lesz a vége. Barátaim nem nyugodtak ebbe bele, s újra ügyeletet hívtak hozzám. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy ritka kedves, emberséges orvos jött ki hozzám, akit valóban érdekelt, hogy baj van s mindeközben meg is értette, hogy részemről még mindig kizárva a kórház.  Ha van annyi erőm, hogy ezt túléljem, akkor azt itthon szeretném, saját környezetben. Elnézést mindenkitől, de ezt most ki kell „mondjam”, ha már egyszer vége kell, hogy legyen, az ne egy vasrácsos, kórházi ágyban legyen. Most őszintén zokogok, egyszerre félelmemben, hogy ez valaha megtörténik, de közben pedig boldog vagyok nagyon, hisz ki tudja, mennyi időm van még, de azt újra és újra megtölthetem szebbnél szebb pillanatokkal. Nehéz erről most írnom, de megtanultam még inkább, hogy az élet rövid, de küzdeni érdemes. A Doktor úr, pedig minden lehetséges megoldást felkínált, ami segítség lehet, majd egy nagyon erős, de hatásos gyógyszert írt fel nekem. Elmondta, hogy a jobb oldali tüdőm tele van folyadékkal és ezzel nem jó játszani, majd megígértette velem, hogy ha rosszabbodik, engedem, hogy beutaljanak a tüdőszanatóriumba. Megköszöntem, hogy itt volt és talán nem is tudja mennyit segített azzal, hogy elfogadta a döntésemet, s ezen felül minden lehetőséget, apró tanácsot megosztott velem a gyógyulás érdekében.

Gyógyszer kiváltva, beszedve, és pihenésre voltam ítélve. Már este volt, csak néztem magam elé a sötétbe és hallgattam a saját szívem dobogását. Ekkor az eddiginél nagyobb félelem kerített hatalmába, majd rám nem jellemző gondolatok árasztották el a fejem. Szorongtam. Ezt nem csak én éreztem. Néhány perccel később Brigus barátnőm jött be hozzám, majd egyből kérdezte, hogy mi baj van. Nem mertem, és nem is akartam hangosan kimondani a bennem motoszkáló gondolatokat. Kis idő elteltével már nem bírtam és kitört belőlem. „Nem akarok meghalni. Félek. Ha becsukom a szemem vajon kinyitom reggel? Én még szeretnék szülő, majd nagyszülő is lenni. Elutazni San Francisóban, ahova már több mint tíz éve vágyok vissza. Még annyi tervem van!” Kisírtam magam, s a könnyekkel együtt a félelem is elszállt. Elaludtam. Másnapra eltűnt a nagy kő, ami a lelkemet nyomta. Használt a gyógyszer, könnyebben lélegeztem. Éreztem, hogy gyógyulok és, hogy tér vissza belém újra az élet. Mintha újjászülettem volna: még több elszántsággal, erővel a mindennapi küzdéshez.

Három nappal később egy kellemes meglepés állt az ajtómban. A mosolygós, kedves Doktor úr. Visszajött, hogy megnézze, hogy vagyok. Én csak ámultam, hogy hogy lehet valaki ennyire figyelmes. Megvizsgált, majd Ő is meglepődve nyugtázta, hogy sokkal jobban vagyok. Elmondta őszintén, hogy Ő kedden már gépre kötött volna, annyira veszélyes volt a tüdőm. Elmosolyodtam, s annyit mondtam: Erős vagyok. Válaszként pedig annyit kaptam: „Azt látom.”  Néhány percig még nem tértem magamhoz, hogy valóban vannak ilyen emberek… Felhívtam Barbust, akinek mindezt elmesélve, annyi hagyta el a száját: „Ezt az embert meg kell, hogy ismerjem….!” (és persze órákat beszélgettünk és boldogok voltunk, hogy minden jóra fordult.)

Már kezdem visszanyerni a régi Fannyt, aki néhány nap múlva, egy betegséget a háta mögött hagyva, újult erővel küzd a holnapért.

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mosolyka.blog.hu/api/trackback/id/tr532342401

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.