Mintha ruletteztem volna az életemmel húsz évesen

2011. július 03. 17:43 - Mosolyka

 

2008. Október 13-án hajnali hatkor keltem, gyorsan lefürödtem és már indultunk is Apuval az Országos Gerincgyógyászati Központba. Akkor az előttem álló öt napban úgy volt eldől, az hogy lesz-e műtét vagy sem. Féltem is nagyon az egésztől, de reményt is láttam a javulásra. Egy merész bátorság is volt bennem, hogy hajrá gyerünk, vágjunk bele. Mi veszteni valóm lehet? Hullámzottak az érzések és számtalanszor pörgettem végig a lehetőségeket. Megijedtem, majd a másik pillanatban újra belelkesültem. Olyan volt, mintha ruletteztem volna az életemmel.  Húsz évesen felraktam mindenem a pirosra. Vagy nagyon nagyot nyerek, vagy bukom mindent. Nem tudhattam.

Mikor megérkeztünk, Apu levette a csomagtartóról az elektromos kerekesszékemet. Nagyon fontos volt nekem, hogy azzal mehessek, mert ha beletesznek, onnantól nem vagyok senkihez kötve. Nagyon kiszolgáltatott és elveszett vagyok, ha a mechanikus székemben ülök, mert akkor azzal oda megyek, ahova visznek, és még kényelmetlen is. Ezért bérelt Apcus egy utánfutót és elhozta a kis kocsimat. Pokrócokat beletette, majd engem is kiemelt az autóból. Gatyába rázott, megigazította a lábaimat. Ölembe tette a nagy táskámat, kezembe adta a ridikülömet. Ha jól emlékszem, egy pici lejtőn fel tudtam gurulni a lépcsők mellett, ahol az automata ajtókon már könnyen begurultam. A bejelentkező pult felé vettük az irányt, hogy megtudjam melyik „lakosztályt” kapom meg. Az épület nem rég lehetett felújítva, nagyon tiszta volt, de még is érezhető volt a jellemző kórház illat. Egyikünk sem viseli jól, ha tehetjük, menekülünk a kórházakból és nagy ívben kerüljük el, de akkor és ott nem futhattam el. Még hárman vártak előttünk. Egyre jobban kerített hatalmába a félelmem. Remegtem, és tördeltem az ujjaimat.  Apun is láttam, hogy kellemetlenül érzi magát, és csak miattam igyekszik türelmesen viselkedni, de már nagyon menne kifelé az épületből. Ahogy teltek a percek, egyre több beteg és hozzátartozó vett minket körül. Fokozatos éreztem, hogy meggyek össze, nagyokat nyeltem és igyekeztem visszafojtani a sírást. Nem tudtam volna szavakba önteni miért, de úgy éreztem zokogni tudnék. Bemenekülni egy asztal alá, és elbújni az egész elől, de ezt sem tehettem, erősnek kellett lennem. Apcusnak sem akartam kimutatni, hogy belül igazán mennyire rettegek. Tudtam még, hogy nem most lesz a műtét, ha lesz, de innentől kezdve komoly volt a játék. Nem az volt a kérdés, hogy egyem-e meg a maradék túrótortát a hűtőből, vagy sem. Itt az életem volt a kérdés. Igyekeztem lefoglalni magam. Néztem a körülöttem levőembereket és el szerettem volna terelni a figyelmemet a gondolataimról. Megakadt a szemem egy orvoson, aki egy idős bácsival beszélgetett. Tisztán hallottam, hogy mit mondanak egymásnak. Az úr feleségét másnap foga operálni. Majd elköszönésnél kiült az aggodalom a férj arcára, majd oda intett a doktorúrnak és halkuló, remegő hangon azt mondta: „Kérem doktor úr, nagyon vigyázzon a feleségemre!” Az előttem zajló jelent még inkább legyengített lelkileg. Nehéz volt ott már őszintén és nyugodtan mosolyogni. Pillanat alatt végig futott a fejembe, ahogy az én szeretteim állnak ott… Megijedtem. Éreztem, hogy a vércukrom egyre jobban csökken, fehéredek, és ha nem ülnék, még talán össze is esnék. Megkértem Aput, hogy vegyen nekem a büfében egy csokit. Ilyenkor az mindig segít. Ott maradtam egyedül a gondolataimmal és a félelemmel. Úgy éreztem Nikire van szükségem, azonnal felhívtam. Néhány másodperc telt el míg felvette, de nálam addigra eltört a mécses. Elmeséltem neki az előzőleg átélt történetet és már potyogtak is a könnyem. Mondtam Nikkancsnak, hogy én ezt nem bírom, gyenge vagyok, és félek. Ahogy elhagyták ezek a szavak a számat, azt éreztem, hogy azzal, hogy kimondtam, elszálltak belőlem. Nagyon megkönnyebbültem. Közben láttam, hogy Apu már jön is vissza hozzám egy kókuszos csodával. Gyorsan elköszöntem, helyreráztam az arcom, és igyekeztem minden jelét eltűntetni a sírásnak. Mire megtette a hozzám vezető tíz métert még, addigra bennem már nagy nyugalom volt újra. Elszállt a feszültségem és a görcseim. Sodródom, majd meglátjuk mi lesz. Nem aggódom, hisz úgy is a legjobb döntést fogom hozni, ebben biztos voltam. Különben is, ha az a sorsom, hogy vágjak bele és sikerül, akkor nagyon boldog leszek – és erre meg van az esély -, ha meg mást szánt nekem az élet, akkor állok elébe, kihozzuk belőle, amit lehet.

Időközben sorra kerültünk. Leadtam a beutalót és papírjaimat. A hölgy elmondta, hogy a negyedik emeletre kell felmennünk, ott pedig a nővérpulthoz menjünk fel. Lifttel felmentünk, majd a nővérek eligazítottak minket. A 432-es szoba lett az enyém, ahol rajtam kívül még ketten fognak aludni. Végig gurultam a folyóson, majd jobbra megtaláltam az ajtót. Ahogy „beléptem” három vasrácsos ágyat találtam, mellettük pedig egy- egy éjjeliszekrényt. A szoba végében volt egy mosdó tükörrel, mellette pedig ki lehetett menni az erkélyre. Üres volt és rideg a szoba, de gondoltam úgy sem leszek sokat ott. Amikor tehetem, az erkélyen leszek, vagy bárhol máshol. A nővér megengedte, hogy utcai ruhába maradjak még, és nem is kellett kiszállnom az ágyba, maradhattam a kocsimban. Ennek kimondottan örültem. Az otthonról hozott finomságokat elérhető helyre rakta nekem Apu. A laptopomat az ágyba, a párna alá, a ruhákat meg ki a szekrénybe. A kedvenc bögrémet a kis éjjeli szekrény tetejére, ami mellé egy barackos üdítőt tett úgy, hogy meglazította a kupakját. Mindet elrendezett. Közben a nővérke tájékoztatott, hogy hivatalos vagyok az első emeleten a pszichológushoz. Első hallásra még izgalmas programnak is tűnt. Lekísértem Apcust az autóhoz, adtam egy nagy cuppantóst az arcára, majd elindult haza. Az állapotfelmérés egy húsz oldalas kérdőívvel kezdődött, amit röpke tíz perc alatt le is tudtam. Mászkáltam még az emeletek között, ki az udvarra és közben telefonálgattam a drágáimnak. Mindenkit felhívtam, megnyugtattam, hogy eddig minden rendben. Nem telt el egyedül másfél óra, és már egymás kezébe adták a kilincset a barátaim. Elsőként Niki érkezett hozzám, hogy meglesse hol is lakom pár napig. Rengeteg édességet, gyümölcsöt és üdítőt hozott nekem. Sajnos nem tudott sokáig maradni, mert időre ment dolgozni, de nagyon feldobott, hogy eljött. Lementem vele a kapuig. Elköszöntem tőle, majd pont megérkezett Brigus. Vele szó nélkül kimentem a kórházból. Nem is úgy fogam fel az egészet, mint aki zárkában van. Mentem, mert menni akartam. Semmi kötelezettségem, jelenésem nem volt sehol. Körbesétáltuk a környéket, ettünk, ittunk. Jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Zoli is épp arra járt, valamelyik utcában pont elkapott, nyomott egy bíztató puszit az arcomra, majd ment is tovább. Megbeszéltük este még meglátogat munka után. Brigussal időközben visszalopakodtunk a „szállodámba”. Kihasználtam az alkalmat, hogy még ott van velem. Segített nekem pisilni. Még búcsúzásként kimentünk az erkélyre elszívta a cigiét, én meg megettem egy fél csomag vaníliás karikát. Közben összebarátkoztunk a szobatársaimmal. Nem sokkal később, nagy örömömre Gáborom is megérkezett. Brigusnak nagyokat integettünk az erkélyről. Gábor az én bolond Manóm, aki folyamatosan mosolyt csal az arcomra a bolondságaival. Imádtam, hogy ott volt. A reggeli ijedelmet leszámítva nagyon élveztem azt a napot, fel sem tűnt, hogy kórházban vagyok. Estére még elkéredzkedtem a kedves nővérkéimtől, és irány újra a szökés. Jó nagyot sétáltunk Zolival. A hosszú nap után, fáradtan, „haza” tértem. Ápolók nagyon kedvesek voltak, átöltöztettek, majd ágyba tettek. Zita nővérke annyira aranyos volt. Betakargatott és egy puszit adott a homlokomra, majd jó éjszakát kívánt. Még egy pillanatra visszahívtam, mert nem találtam a nővérhívót. Előre gondolkodtam, ha szükségem lenne este rájuk, akkor tudjam, merre keressem. Furcsán volt beépítve a falba, és nem értem el. Tündéri volt Zita, lediktálta a privát mobilját, ha gond van, csak hívjam nyugodtan.

Hajnali fél hétkor kedvesen ébresztgettek, hogy ha van kedvem, akkor elvisznek, most van idejük fürdetni. Nem sokat aludtam – bár az ágy meglepően kényelmes volt – de a bal oldali szomszédom egész éjjel horkolt, majd négy óra magasságában ébresztett minket, hogy szerinte már hét óra van és a szobatársunknak Gyöngyinek menni kell a műtétjére. Onnantól kezdve óránként fent voltam. Néhány mondatban elmeséltem a nővéréknek, hogy hogy a legegyszerűbb lezuhanyoztatni engem. Betettek egy széket a fürdőbe, majd gyorsan meg is voltunk. Még visszafektettek, hogy pihenhessek, bár a szomszédom egyfolytában beszélt, nevetett, énekelt, mégis sikerült egy picit még aludnom. Tíz óra magasságában érkezett hozzám egy kedves hölgy, aki mint kiderült a pszichológus volt.  Lementünk a szobájába, ahol nagyon jót beszélgettünk. Nagyon élveztem. Csináltunk olyan teszteket, mint ami az amerikai filmekben szokott lenni, mikor a gazdag üzletember elmegy és pacákat mutatnak neki, hogy mit is lát a képeken. Később asszociációs tesztet végzett velem, amiből kiderült, hogy fontos számomra a család a barátok és még mindig Zoli is nagyon… Központi szerepet játszanak az életembe. A műtétre lelkileg készen állok, határozottan tudom, hogy mit szeretnék. Optimistán látom a jövőt. Erős vagyok mentálisan, de erre a fajta akarásra, és küzdésre, nagy szükségem lesz a műtét utáni felépülésben. Felkészített, hogy nagyon kemény időszak elé nézek, ahol semmi sem biztos.

Délután Mamámék jöttek látogatni. Hoztak nekem egy raklap gyümölcsöt és csokikat. A jobb oldali szomszédom elkezdett nekik panaszkodni, hogy alig eszem. Pedig halkan jegyezném meg, hogy ez nem igaz, bár az tény, hogy a kórházi menüvel csak látási viszony volt köztünk, de a szökéseim alkalmával, mindig teletömtem valami finomsággal a pocim.  Józsi - nagynénim, Ildi párja – már tárcsázta is a pizza futárt, hogy rendeljen nekem valami finomat. Unokatesómnak Vanesszának elmeséltem az elmúlt napomat, majd mindenkinek puszi osztás és mentek haza. Brigus aznap is bejött hozzám segíteni, és beszélgetni. Megkezelte Pránanadival a hátam. Aztán közösen megküzdöttünk a sajtos-sonkás pizzával. Nagyon hamar összebarátkoztam az éjszakás nővérekkel, és egy ott dolgozó pasival. Lekísért a földszintre. Ahol én könnyedén lógtam ki újból éjszakába. Zoli már várt a kapuban. Újra nagyot sétáltunk a környéken, megvacsoráztunk és jókat beszélgettünk. Még néhányszor elmentünk a bejárat előtt, ahol már láttam, hogy Barnabás már lejött értem. Elköszöntem és indultam „haza”. Megbeszéltük az alibinket, ha bárki kérdezi, kakaóért jöttünk le az automatához. Reméltem, hogy megúszom a kis szökésemet és Barnát sem buktatom le. Olyan kedvese falazott nekem. De ekkor még közel sem volt vége az estének. Beszálltunk a liftbe, ami a negyedik felé menet félúton megállt, mi pedig beragadtunk. Rám tört a nevetőgörcs. Ezt nem hiszem el, mondtam fennhangon a nevetésem közepette. Telefon mindkettőnknél volt, de térerő egyikünknek sem. Percekig reménykedtünk, hogy beindul a felvonó, de nem volt szerencsénk. Kénytelenek voltunk megnyomni a vészcsengőt, amivel szépen felhívtunk magunkra éjjel 11-kor sokak figyelmét. Riasztottuk a portást, aki húsz perccel később kiszabadított minket a lift fogságából. Életbe lépett a „kakaó alibi”. Még bementem beszélgetni a nővérekhez, akikkel jókat nevettünk, majd éjfél felé kedvesen lefektettek.

A szerdai napom nagyon jól indult. Sokáig aludhattam. Apum ébresztett dél felé. Otthon csinált nekem tejberizst, ami az egyik kedvencem. Azonnal be is faltam az egészet. Picit beszélgettünk még, majd segített pakolászni a cuccaimat, majd pisilni és ment is tovább dolgozni. Nikkancsom nem sokkal később érkezett hozzám. Meglepett a kedvenc tábla csokimmal. Ő sem tudott sokáig maradni, de a pici látogatások is nagyon feldobtak. A kórház gyógytornásza érkezett hozzám állapotfelmérésre, utána pedig a dietetikus. Az étkezésemmel nincs probléma, viszont ajánlották, hogy egy picivel több fehérjét, húst vigyek a szervezetembe, mert egy picit híznom kellene. Az ivással viszont nagy gondok vannak. Mármint nem az alkohollal kérem szépen! A napi fogyasztásom általában nem éri el a fél litert sem. Ezt nagyon sürgősen fel kellene turbóznom. Igen ám, én ezt értem, de nem olyan egyszerű. Direkt szoktattam magam a kevés folyadékra, hogy ne kelljen folyamatosan a mosdóba járnom és segítséget kérnem. A munkából nem tudok csak úgy hazarohangálni. Azért megbeszéltük, ha tehetem, figyelek erre is. Nem sokkal később egy nővérke érkezett hozzám, hogy szükséges lenne vénás vért vennie tőlem. Oh, gondoltam magamba, ezzel nem lesz gond. Sosem féltem én a vérvételtől. Kitettem a praclim, hogy akkor tessék csak kiszolgálnia magát. Igen ám, de ekkor mondta nekem, hogy most nem a megszokott módon csinálja, hanem a csuklómtól kell neki csapolnia. Nah, ez így már nem hangzott annyira jól. Sőt! Felfordítottam a kezemet, a kézfejemet a bal tenyerébe fektettem, lefújta fertőtlenítővel, majd a fecskendőről le a védő műanyag és szúrás. Áhh… ez igen kellemetlen volt. Percekig csak szurkált, de nem indult meg a vérem. Én meg csak meredten néztem, ahogy ki-be húzogatja azt a fránya tűt belőlem. Hiba volt, hatalmas hiba. Egyre jobban éreztem, hogy nem vagyok jól. Rázott a hideg, levert a víz. Elfehéredtem és nem bírtam magam ülve tartani. Nagyon szerettem volna már túl lenni rajta. Észrevette a nővérke, hogy nagyon kókadozom, abbahagyta egy picit. Kezembe adta a poharamat, amit akkor két kézzel alig bírtam tartani. Elhagyott az erőm. Nagyon furcsa, és szokatlan érzés volt. A küldetés még nem volt teljesítve. Pár perc fellélegzés, és pihenés után a másik kezemmel próbálkoztunk. Ott sem volt elsőre sikerünk, de két, három perc múlva végre elindult. Láttam, ahogy a kis műanyag megtelik a sötét piros véremmel. Nagyon örültem, hogy túl lettem rajta. Összekuporodva, legyengülve, ledőltem az ágyba. Csak néztem magam elé és lélegeztem. Nem voltam jól, nagyon nem.

Éppen, hogy kipihentem a történteket, mikor az aneszteziológus jött hozzám, hogy beszélnünk kellene. Nem volt valami bíztató a hangja, éreztem, hogy nem fogok jó híreket kapni. Kiemelt az ágyból, majd egy közeli szobába mentünk, ahol csak ketten voltunk. Szemüveges, harmincöt év körüli, amúgy mosolygós fiatalember leült velem szembe a kanapéra és nagyon komoly volt. Egy kék színű orvosi köpeny volt rajta, amit, picit még igazgatott mielőtt beszélgetni kezdett volna velem. Majd nekikezdett. Óriási kockázata van a műtétnek, ami a fizikai, gyenge állapotomból adódik. Az izomsorvadás következtében, nagyon gyengék az izmaim. Hozzávetőlegesen egy nyolc órás műtétről lenne szó, amit a jóslatok szerint – nem könnyen – de meg tudnák csinálni. Igazából utána jönne a nagyon nehéz és veszélyes időszak. Bonyolult feladatokkal és nagy rizikó faktorral kell számolni. Elől, majd hátul felnyitnának, összecsavaroznak, nyújtanak, kalapálnak. Vettem egy nagy levegőt és igyekeztem tartani a lelket magamba. Azt az elején tudtam, hogy nehéz lesz, de nem tudtam felkészülni rá, hogy ennyire. Meghallgattam, hogy a legkritikusabb pont az operáció utáni lábadozás időszaka, amit kerek perec kimondott, hogy sokkal nagyobb az esély, hogy nem élnék túl, mit hogy igen. Lélegeztető gépre tennének, rengeteg cső lógna ki belőlem és hosszi ideig nagyon nagy fájdalmaim lennének. Félő, hogy akkor összeszedek bármi bacit, vagy vírust, amit akkor nem lenne erőm legyőzni. Elmondta, őszintén, hogy nem lát rá sok esélyt, hogy élve tudnak leszedni a gépekről. Látja benne az elszántságot. Ritkán találkozott ennyire nagy erővel rendelkező pácienssel, ami tény, hogy nagyon nagy előnyt jelenthetne, a felépülést illetően. De arra is felhívta a figyelmem, hogy ha bármennyire is akarok majd levegőt venni és az agyam azt is diktálja a testemnek, ha a tüdőm nem képes rá, akkor bármennyire is akarhatom, nem sikerülhet. Tovább vesézte a kockázatokat és a várható dolgokat. Csendben végighallgattam és egyre inkább kívülről kezdtem szemlélni a dolgokat. Láttam magam, ahogy legyengülve, kiszolgáltatottan fekszem egy kórházi ágyban. Körülöttem gépek és rengetek cső. Pityeg mellettem a készülék jelezve, hogy még élek. Alig leszek magamnál és a fájdalmak közepette nem lesz erőm mosolyogni. A családom, a szeretteim viszont ott állnak és nekem semmi erőm nem lesz tartani bennük az erőt, mert minden pici energiára szükségem lesz. Megijedtem. Nagyon. Ettől én rettegek, hogy őket ekkora fájdalomnak tegyem ki. Ha egyedül lennék, könnyebben kockáztatnám az életem, de így nem tehetem. Úgy éreztem felelősséggel tartozom nekik is. Nem szeretném Őket kikészíteni. A döntés nem egyszerű. Pedig két lehetőség van. Egy „egyszerű” igen vagy nem játék áll előttem. Viszont még nincs a kezembe a választás lehetősége, még lesz egy konzultáció, hogy egyáltalán vállalják-e. Ehhez tovább küldtek egy neurológushoz, aki több ilyen esettel találkozott már. Elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Féltem, nagyon féltem. Nem magam miatt.

Mikor visszaértem a szobába zokogtam. Kavarogtak bennem a gondolatok. Igen, nemek szálltak a fejembe. Ide, oda repkedtek. Jöttek ez érvek, ellenérvek. Elvesztettem önmagam és az elszántságomat is. Már nem tudtam mi lenne a jó döntés. Megcsörrent a telefonom. Láttam a kijelzőn, hogy Nikkancs keres. Igyekeztem leplezni, hogy nem vagyok jól. Nem tudhatott semmit az elmúlt pár óra történtekről, és felmerülő lehetőségekről. Még is sírva és remegő hangon hívott fel. Annyit kérdezett:

„Ugye megígéred, ha megműtenek, felébredsz??! Nem tudnám elképzelni nélküled az életem…”

Megszakadt a szívem. De meg kellett ígérnem. Nem hozakodhattam elő a bennem éppen zajló milliónyi „mileszha” kérdéssel, erősnek kellett lennem.

Leraktam a telefont, és a combjaimra dőltem. Elfáradtam. Feladtam. Nem láttam már a lehetőséget az egészben. Kevésnek éreztem magam ehhez. Ahhoz, hogy közelebb lehessek az álmomhoz - hogy újra járjak -  ezt lett volna az egyik lépcsőfők. Illetve ennek a „meglépésével” nem táncolnék a párkány szélén, hogy melyik pillanatban roppan össze a gerincem.

Felhívtam Zolit, akinek mindent elmeséltem. Közel egy órát beszélgettünk. Sikerült megnyugodnom és összeszednem magam. Abban maradtunk, hogy meg várom, mit hoz a jövő. Milyen választ kapok a neurológustól és majd akkor gondolkodom. Újra azt éreztem, hogy bármi is lesz, majd abból gazdálkodom. A végén újra tudtam nevetni. Sőt Brigust is már mosolyogva hívtam, akinek némi humorral fűszerezve adtam elő a történteket. Vicceskedve meséltem az én kis rulett játékomról, amiben vagy nagyon nyerek vagy irgalmasat veszítek. Végül is arra jutottunk, hogy továbbra is élek és ezt ki kell használni. Már tervezgettük is a programokat a hétvégére…

 Fotó: Kleb Attila

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mosolyka.blog.hu/api/trackback/id/tr343035213

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.