Derült égből ölelés...

2011. október 06. 19:06 - Mosolyka

Ébredés után egy megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, ami még talán fájt is, feszített. Nem találtam a helyem. Közben pedig minden a legnagyobb rendben volt. Harcoltam belül magammal rendesen. Gyűlölöm ezt az érzést. Ritkán akar magáévá tenni, de ma éppen nagyon. Néhány perces pihengetés után, kiemelt az ágyból Apu, és beletett a kerekesszékbe. Lehet tényleg bal lábbal?! A meg nem fogalmazott nyomasztó érzés tovább fokozódott.

Munkába menet küldtem én minden hova, de ragaszkodott hozzám. Az utcákon szomorú arcokat láttam, embereket rengeteg bajjal a hátukon, a földen bámulva. Azt éreztem, hogy ma direkt mindenki ilyen. Aztán bepipultam. Magamra.

 „Ne nézz már te is lefelé! Emeled fel a fejed! Szippants mélyeket, és erőszakold meg az arcodat Fanny!”

Kezdetben nehezen ment a mosoly, de aztán szépen lassan kezdtem átvenni az ütemet. Aztán egyre több embert láttam vidáman, „dalolászva”. Rájöttem mi volt a baj… Ébredés után rossz szemüveget vettem fel. Azt, amin át szürke a világ és szomorú. Nem is értem honnan került elő, mikor jó mélyre eldugtam egy doboz aljába. Azta! Mekkora volt a kontraszt, a másik látószöghöz képest. Aztán az is megfogalmazódott bennem, hogy mire vágynék, mi tudná az ürességet kitölteni. Ölelés!

A fejlett technikának köszönhetően útközben  - már felfelé görbülő szájjal - pötyögni kezdtem fantasztikus napi világkép ötletemet az egyik közösségi oldalra.

Ma nem lehetne, hogy minden sarkon ingyen ölelés táblákkal álljanak?:)  Imádnám”

Beértem dolgozni, majd nem sokkal később a negyedikes Klaudiám is megérkezett, akivel együtt tanulunk délutánonként. Kezdett egyre kisebb lenni az űr bennem. Beszélgettünk, elmesélte mi volt az iskolában, hogy van ma, aztán nekiugrottunk a házi feladatnak. Nyelvtanból tiltó mondatokat kellett írnia a közlekedéssel kapcsolatban. Gondolkozott néhány percet a lelkem, aztán elmosolyogta magát, és mondta…

„Ne parkolj mozgássérült helyekre, ha nem vagy az!”

Jó érzés volt, legszívesebben megöleltem volna. Nem azért mert én is nyomi vagyok, hanem, mert egyszerűen öröm volt látni, hogy így gondolkodik.

Míg én bent voltam Klaudiával, addig valaki érkezett hozzám, de mivel nem voltam kint, hamar el is ment.

Aztán érkezett egy mailem egy nagyon kedves fiútól, aki csak néhány napja a blogom olvasója. Annyit írt, hogy nem tudta érvényesíteni az ingyen ölelést, pedig a tábla csak rám várt. Egy könnyed mozdulattal megnézte hol dolgozom, majd eljött.

Innentől már nem azért kellett az arcomat erőszakolni, hogy mosolyogjak, hanem azért, hogy azt levakarjam onnan percek után. Nem jutottam szóhoz. Bár sajnáltam, hogy elkerültük egymást, de a szándék felért egy nagy öleléssel. Visszatértem. Ez az utolsó hatalmas csepp hiányzott a pohárból, hogy a megmagyarázhatatlan üresség elhagyjon végre. Fellélegeztem! Aztán újra nem jutottam szóhoz. Visszajött. Megkaptam az ölelésem… Ami nagyon jól esett, és megint csak egy olyan pillanatot varázsolt az életembe, amiért megéri élni. Ha pedig reggel az eddigiekhez hasonlóan a „színes” szemüvegem veszem fel, akkor nem valószínű, hogy kiírom ölelési igényemet, akkor pedig most nem lennék gazdagabb egy ilyen élménnyel…

Köszönöm kedves üresség a reggeli érkezésed, de legfőképp Neked az ölelést, és a meglepetést! 

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világFacebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mosolyka.blog.hu/api/trackback/id/tr103283394

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.