Varázsbab

2012. február 18. 19:47 - Mosolyka

Ágika: Már úgy izgulok...

Óvó néni: Miért?

Ágika: Hát mindjárt itt lesz Fanny...Tudod mi lesz akkor?BULIII!!!.. – kiabálta."

Mielőtt folytatnám a történetet, egy kicsit visszarepülünk az időben. Egyszer volt, hol nem volt…

Három éve a blogomnak köszönhetően ismertem meg Barbust. „Véletlen” rátalált az írásaimra, végigolvasta, majd ezt írta nekem:

„ Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és az álmai valóra válnak.”

Találkozásuk után két héttel pedig tényleg egy mesébe varázsolt, ahol az álmom valóra vált. Azóta elválaszthatatlanok vagyunk. Egyszerre az „anyukám”, a nővérem és a barátnőm. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Most pedig folytassuk ott, hogy „BULIII!!!”. Egy kék koronával a fejemen ülök és kíváncsi tekintettel figyelő óvodások vesznek körbe. Ki a kis széken ülve, ki pedig a zöld szőnyegre kuporodva hallgatja a mesémet a szegény ember három fiáról, akik közül a legkisebb váltja valóra az álmait egy varázsbab segítségével. Beleszőttem egy történetbe a Sorszámozott bab üzenetét, aminek az ötlete egy éjszakai beszélgetésnél pattant ki a fejünkből Barbival. A 18. kerületi Bóbita óvoda Zöld csoportosainak nagy izgalommal meséltem, és közben nagyon élveztem az arcukra ülő kíváncsiságot, hogy vajon hogyan válik valóra a legkisebb fiú vágya. Eközben mellettem egy kis sárga székén Barbus zöld koronával a fején, ölében pedig Sacival már várja, hogy a mese végéhez érjek, és elmondhassuk, hogy hoztunk nekik a mesében szereplő varázsbabból. Elültethetik álmaikat, amik kivirágoznak, ha hisznek bennük és tesznek is érte.

Hamar nyüzsgő sor állt Barbus előtt. A kis manók nagy lelkesen húzták ki a papírzacskóból a tarkababokat. Pillanatok alatt előkerült egy tálnyi virágföld és benne sárga és piros lapáttal. Kati a tündéri óvó néni nagyon készült. Érkezésünk előtt napokkal mosolygós fejecskés poharakat festettek a gyerekekkel, hogy abba ültethessék el a már előre kicsíráztatott babokat.

Én is nagyon készültem a napra. Gondosan ápoltam a szobám falai között a babszemeket, hogy mire megyünk, eresszenek pici gyökeret. Az ovisok édes rajzokat készítettek nekem, hogy gyógyuljak ki hamar a megfázásból és mehessek hozzájuk. Többször érdeklődtek Katitól: Mikor jön Mosolyka Fanny? Hatalmas szeretetbombák voltak a gyerekek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hétfőn már az ajtóban gyülekeztek nagy mosollyal az arcukon és vártak. Barbussal pillanatok alatt terülj, terülj asztalkánk lett. Gőzölgött a frissen sült műanyag csirkecomb, érkezett kis csészében a forró tea, de volt ott még pizzaszelet, szétszedhető főtt tojás, virsli és gyümölcsök is. Miután a játékcsodákkal tele ettük magunkat körbevezettek a gyerekek. Ellátogattunk a babaszobába, a konyhába és a jelmezek világába. A koronánk is ott rejtőzött, mielőtt a fejünkre került volna. Megleptek szebbnél szebb rajzokkal, amin mindig volt valami, ami mosolygott.  Mindemellett papírból készült nyakláncokkal, karkötőkkel és egy zseniálisan jól kinéző, ötletes táskával gazdagodtam.

A mese után pedig sorban elültettük a kicsik álmait. Sokan vágytak cicára, kutyára, de volt, aki a rossz álmaitól szeretett volna megszabadulni. Más testvérre, kertes házra vágyott, vagy olyan nagyra szeretne nőni, mint az édesapja. Saci pedig csak Barbival nekünk súgta meg mire is vágyik igazán, azt gondosan el is ültettünk. Nagyon jól éreztük magunkat, alig akartunk eljönni onnan.

A gyerkőcök könnyedén érdeklődtek, hogy melyik gomb mire való a kocsimon. Miért ülök székben? Fáj-e a lában? Nem fogytak ki a kérdésekből. Imádom, hogy bennük nincs gátlás, hogy mit szabad, mit nem. Különben is kik alkotják ezeket a szabályokat? Ki tiltja meg, hogy egy felnőtt ember is könnyedén merjen kérdezni, közeledni. Van mit tanulni a gyerekektől… :)

Tíz gyerek, tíz felé próbált hívni. Játszunk ezt és játszunk azt. Alig tudtam eldönteni, kivel, hova menjek. Végül körjátékokat játszottunk együtt.

 

 

 

 

 

 

 

 

A varázsbab további részleteit a 10. heti Nők Lapja számában találjátok majd… :)

Lassan közeledett az ebét és a délutáni alvás ideje. Így elbúcsúztunk tőlük, de megígértük, hogy hamarosan jövünk még hozzájuk.

Ekkor már az egyik kislány az orra hegyéig betakarózva csendben feküdt a kiságyban. Kati megsúgta, hogy aznap neki nem is kellett volna oviba jönnie, mert anyukája szabadságon volt, csak miattam jött a kis drága. Ezt külön megköszöntem neki, mert nagyon jól esett.

Kifelé menet az óvodából egy nagyon jó érzés kerített hatalmába. Mintha a lelkem körül színes lufik sokasága szállt volna felfelé a magasba, húzva, repítve engem a boldogság felé. Minden könnyű volt és varázslatos. Nem akartam, hogy véget érjen, csak úgy, mint a múltkori Angels’ Army klubsejtén átélt csoda sem. Szeretnék ebben élni, ezt csinálni még intenzívebben. Menni és adni. Tenni valamit azért, hogy még többen mosolyogjanak. Kinyitni ajtókat, amik meseszép helyekre vezetnek. 

Eljutni sok emberhez és megmutatni, hogy élni igenis jó. Lehet, hogy álmokat kergetek, de ezek az álmok visznek előre és adnak erőt, hogy nap, mint nap felkeljek és belemosolyogjak a világba.

Fotók: Köntös Dóra

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mosolyka.blog.hu/api/trackback/id/tr364130964

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.