Az én vallomásom, az én vállalásom!

2018. július 05. 17:28 - Mosolyka

Avagy 3 + 1 szócska, amit ritkán hallottál tőlem

hinta.pngSosem volt kimondva, hogy más lennék, mint a többiek és ez így volt jó. Szüleim nem neveltek csodabogárként, vagy illettek „beteg” jelzővel. Mindent megtettek azért, hogy kicsit se érezzem kevesebbnek magam, de volt, ahol és amikor megszólalt bennem egy kis hang: „De jó lenne…”, „Bárcsak…”.


Hasonlóan a barátaimhoz, a környékbeli gyermekekhez, én is éreztem magamban a vágyat, hogy szünetekben, iskola után a játszótér része legyen az életemnek. Végül is az volt, de másképp, mint másoknak. Emlékszem, kisgyermekként egy speciális, kék kerekesszékben ültem, ami sokkal inkább hasonlított egy babakocsira. Társaim, szüleim gyakran vittek el a játszótérre, mindenki törekedett arra, hogy része legyek a közösségnek, de voltak határok. A hintára, a csúszdára fel kellett ültetni, a homokozóba be kellett emelni, hogy leülhessek. Ezek nem egyedül és könnyedén mentek, így ritkán kértem, hogy csinálhassam, mert kíméltem szüleimet, tanáraimat. A mászókát egyáltalán nem tudtam használni, csak néztem a társaimat. Persze szeretetük és figyelmük nagyon sokat segített, hogy összességében azt mondhassam, boldog gyermek voltam.

De visszagondolva mégis ott éltek bennem a „de jó lenne”- és a „bárcsak”-érzések.

207145_1929208625868_3524222_n.jpg
Aztán a kilencedik születésnapomon szüleim egy emlékezetes, életre szóló élménnyel leptek meg. Bulit rendeztek, amit egy medencében tartottunk, melynek közepére egy mászókát varázsoltak. Számomra legalábbis az az volt, pedig valójában a medence létráját hasznosították egy kicsit másképp. A vízben könnyedén mozogtam és végre – még ha kicsit másképp is, de – mászókáztam.

 


205047_1929207145831_2576353_n.jpgKésőbb kiutaztunk édesanyummal Amerikába egy terápiás kezelésre, ahol többek között a szabadság élményébe is beleszippanthattam. Ott már akkor volt egy játszótér, aminél törekedtek arra, hogy a legtöbbek számára akadálymentes legyen. Már akkor éreztem igazán, hogy mekkora érték, ha valaki részese egy közösségnek, hogy a játék, a közös időtöltés milyen csodálatos ajándék.


Ma, közel a harminchoz, a Szerencsejáték Zrt. jószolgálati nagyköveteként néhány hete ellátogattam a budapesti III. kerületi Csillagház Általános Iskolába, ahol hamarosan felépül A játék összeköt! program első befogadó játszótere. Játszótér, ahol ép és fogyatékossággal élők együtt játszhatnak – bár én továbbra sem szeretem a megkülönböztetést, hisz mindnyájunkban dobogó, érző szív lakozik, bélyegek helyett sokkal inkább elfogadásra vágyunk.

Ezért is támogatom nagyon, hogy a lehető legtermészetesebb dologgal, a játék lehetőségével, szavak nélkül, tettekkel érzékenyítsük a következő generációt és általuk a szüleiket, környezetüket is. 

Amikor először megérkeztem a leendő játszótér helyszínére, előbújt belőlem a kicsi Fanny, aki alig várja, hogy homokozzon, és bepótolja, ami gyermekkorából kimaradt. A már felépült akadálymentes hinta révén először éltem át, milyen érzés szabadon – a saját erőmből, saját magamat hajtva – suhanni.

Az biztos, hogy a játszótér felépülése után felnőttként is kipróbálom majd az összes játszóeszközt, és leendő gyermekeinket is nagy örömmel visszük majd oda férjemmel. Mire ők megszületnek, remélem, hogy az ilyen játszóterek sokkal inkább természetesek lesznek, mint különlegesek. Én pedig aktívan szeretnék minél többet tenni azért, hogy ez így is legyen! 

Most éppen azzal, hogy viszem a hírét ennek a csodának, ami MINDENKI számára nyitott lesz és elérhető

Addig is kukkantsátok meg erről a kis összefoglalót. Megéri. Számomra szívet, lelket melengető. 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mosolyka.blog.hu/api/trackback/id/tr3614095373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.