"Hatalmas felelőtlenség, ha így gyermeket szeretnél... "

2019. január 03. 16:22 - Mosolyka

Avagy korlátok a gondolkodásban

xavier-mouton-photographie-744396-unsplash.jpgÍrjak, vagy ne írjak erről… ? Magamnak írom, vagy másoknak? Bizonygatni szeretnék, vagy egyszerűen csak jól esik kiírni?

Percekig ültem a mosdóban és csak gondolkoztam. Cikáztak bennem a dolgok. Mondhatnám, hogy düh, de sokkal inkább szomorúság. Elszomorodtam. Sajnálat kiváltása helyett az írás, a kiírás nekem egy terápia. Mire a végére érek sokkal jobban fogom magam érezni. Vagy lehet, hogy sírni fogok. Mindkettő jól lesz. A sírásnál a szervezet endorfint termel, ami a boldogság hormonja. Ahogy szoktam mondani: erősre sírom magam és utána megyek tovább és teszek a vágyaiémért. Kicsit nyalogatom a “sebeim”, de aztán nem sz@rakodom ott sokat, hisz a rinyálással nem sokra megyek.

Érzékeny témát érintettek nálam. Magamat tettem ki ennek a lehetőségnek, mert beszéltem, írtam róla. Szóval ez is rendben van, de attól még fájhat. Nem álszenteskedem. Fáj is. Ahogy András barátom mondaná:

Ahol dicséret van, ott a szídás sem várat magára sokáig.

Ez is rendben van és igaz is. Az is, hogy a visszajelzések magas arányban sokkal inkább lelkesítők, vagy kedvesek, mint az ellenkezője, így mondhatni szépen be is foghatnám a számat. Viszont mégis azt érzem, hogy ha már valahol nyitott könyv az életem, akkor erről a témáról is érdemes megosztanom gondolataim. Ahogy szoktam, úgy nem mindig csak a szépet, jót s könnyűt írom le. Annak ellenkezőjét is. Furcsa vagy sem, de a mai napig még mindig a legolvasottabb írásom az, amit az egyik mélyponton, dagadtra sírós szemmel írtam. (Bevállalom)

nick-morrison-325805-unsplash.jpgAmi kizökkentett a délelőtti kis nyugodt világomból egy pár héttel ezelőtt megosztott poszt alá érkező hozzászólás, amit ma vettem észre. Már lassan 5 éve, hogy bulvár oldalak cikkei alatt fellelhető “csodásabbnál csodásabb” és “értelmesebb” velem kapcsolatos kinyilatkoztatásokat nem olvasom el, mert akármennyire is erős az ember, bitangúl tud mélyre menni és fájni függetlenül, hogy igaz, vagy sem. Rengeteget változtam ezen a téren is és már közel sem olyan gyakran, vagy nagyon tud bántani egy-egy “finomság”, de ma sikerült a saját felületeimen “belefutni” egybe.

Az örökbefogadásról írtam. Arról, hogy szeretnék édesanya lenni, hogy Sankóval szeretnénk szülők lenni. Hosszú mérlegelés után a lehetőségek között az örökbefogadás és a béranyaság áll.

Az utóbbival kapcsolatos egyik hozzászólás elgondolkodtatott és köszönöm is, de az örökbefogadással kapcsolatban belém nyilalltak a kijelentések:

Felelőtlenség.

Ki fogja felnevelni a gyereket? Meddig?

Aki tudja magáról, hogy nem egészséges az felelőtlen, ha tudatosan gyermeket akar, ki fogja felnevelni? Anya nélkül nő fel, mert Anyának volt egy álma?

Aztán ott az ismerősöm története, akik boldogságban egy gyermek számára megfelelő környezetben élnek, de elutasították az örökbefogadási kérelmüket, mert a nő szerintük: “fizikailag alkalmatlan egy gyermeket ellátni”. Valóban kerekesszékkel közlekedik és gyengébbek az izmai az átlagnál, de van egy fantasztikus férje, akivel együtt vállalnák a gyermeket és láttunk már csodás apukákat, akik tudnak pelenkázni meg fürdetni és olyan Anyukákat is, akik szeretetükkel,  tudásukkal és az élethez való hozzáállásukkal csodás gyermeket neveltek.

894820_492118044187266_1806008135_o.jpgA fejekben néhol még nagyobb a korlátozottság, mint némely ember fizikai korlátja. Milliók által szeretett Nick Vujicic nemzetközi hírű motivációs előadó, aki karok és lábak nélkül született négy csodálatos gyermek édesapja, akiket szeretetével tud “csak” megölelni. Felesége Kanae, aki fizikálisan látja el a piciket, de biztos vagyok benne, hogy a gyermekeik a lehető legboldogabbak lesznek és már azok is. Amilyen erőt és kitartást látnak szüleiktől már most az egyik legnagyobb kincs, mint kaphatnak az életükhöz. Azon túl pedig még mennyi mindent tud gyermekeivel csinálni Nick. Énekelni, mesélni, játszani, megvigasztalni, tanulni, meglepni, megnevettetni, óvni a figyelmességgel, találékonyságra tanítani… Mennyi mindent tud nekik megadni társával együtt…

A másik, hogy nem csak csecsemőket lehet örökbefogadni. Pontosan tudom, hogy hány gyermeknek fájdalmas az a tény, hogy legtöbben csak a babákat szeretnék hazavinni az intézetekből. Én például pont azért mert felelősségteljesen - így büszke 30 évesen - milliószor átgondolva tudom, hogy nagyobb gyermeket szeretnék Sankóval együtt örökbefogadni. Mert elég az elmúlt 5 évben majdnem minden éjszaka, amikor felébredt hozzám Sankó, hogy segítsen megfordulni, vagy olykor kimenni a mosdóba. Teszek érte, hogy mihamarabb menjen ez egyedül is, de szeretném, ha ilyen téren nem plusz teher lenne számára, számunkra a gyermek. Itt most a teher szót értsd jól kérlek, úgy ahogy lehet, rosszindulat nélkül. Hisz még nem tudunk felváltva felkelni, ha szüksége van ránk a pici babának. Viszont egy nagyobb korú gyermeknek meg tudunk adni sok mindet. Én is. Önállóan is és együtt is. Szeretnénk is. Fogjuk is.

Mikor még hat éve a Csibész Gyermekjóléti Központban dolgoztam tapasztaltam, hogy kerekesszék és orvosi jóslatok ide vagy oda mennyit tudok nekik adni. Egy jó szóval, figyelmességgel, szeretettel és közös programokkal. Számomra az egyik legnagyobb büszkeség az életemben, hogy akik akkor még gyerekek voltak vagy már kamaszok a mai napig tartják velem a kapcsolatot és szeretnek. Mesélnek az együtt töltött időről és nagyokként is emlegetik, hogy “Fanny nénivel” is milyen jó volt a központban. Vagy az iskolai előadásaim után hányan írnak szülők is, hogy gyermekük mennyit változott és milyen hihetetlenül jó hozzáállása lett dolgokhoz.

26814655_1613279225404470_5088099040177201022_n.jpgIgazam volt. Már sokkal jobban van a lelkem így a végére az írásnak. Végigpörgettem azokat a gyerkőcöket az elmúlt időkből, akikkel tölthettem időt és a legőszintébb és legkritikusabb manókra is visszagondolva felelősségteljesen mondhatom, meg tudnám adni a gyermeknek, amire szüksége van és a szükségen túl még többet is. Nem állítom, hogy tökéletes szülő lennék, de azon lennék és leszek is. Ahogy az ismerőseim is hiszem, hogy sokkal többet tudnának adni fizikálisan és lelkileg is egy gyermeknek, mint aki szülők nélkül nőnek fel hánykolódva egy intézetben

Ha úgy élnék, hogy nem kezdek bele és nem is teszek érte, mert az orvos azt mondta, hogy… akkor az elmúlt 12 évemet nagyon szépen lehúzhatnám a klotyón. Pedig rengeteg csodás élményt tartogatott számomra. Akkor férjhez sem megyek, mert ohh lehet holnap már nincs nap… A mában élek immáron 5 éve boldog feleségként és még vagy 80 évet be is lőnék ezen a téren. Viszont senki sem tudhatja, hogy mikor jön el az ideje, hogy el kell utaznia innen a Földről, se én, se az aki hozzászól, hogy felelőtlenség így “betegen” gyermeket vállalni. Kezdve, ott hogy nem tartom magamat betegnek. Köszönöm jól vagyok, egyre jobban. Hiszem, hogy van még itt dolgom a Földön és azt is, hogy átélhetem az anyaság élményét és tőlünk telhetően egy(két) gyermeknek is szebbé tehetjük Sankóval az életét. 

Köszönöm, hogy elolvastad és kiírhattam magamból egy kicsit. 

1. Kép by Xavier Mounton on Unplash  2. Kép by Nick Morrison on Unplash  3. kép by Sebestyén Gábor 4. Debreczeni Zita, Smink Czopkó Nóra 

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Csüggedés helyett menni tovább és tenni az álomért! Nem meséltem róla, pedig már pár napja megtörtént. A sikertelenség és a siker is. Talán még egyiket sem fogtam fel úgy igazán, de most már úgy érzem kezd eljutni az agyamig, a tudatosságomig és hát AZTAMINDENIT ÉLJEN! A 30. születésnapomra megálmodott állva fújom el a gyertyát és megdöntöm az eddigi 7 perc 26 másodperces járógépes állásomat nagyon nem sikerült. Jól beharangoztam a barátaimnak, hogy figyeljenek, most jön az állás! Közel 30 szempár figyelt és várták, de én csak nyeklettem, nyaklottam, ami a nagy igazolom és a bulis pörgéssel járó fáradságnak volt köszönhető. A megszokottól eltérően percekig próbáltam megtalálni az egyensúlyom, de nem ment. Lelültünk, majd újra felálltunk és akkor egy 1-1,5 perces mini siker volt, de én többet akartam mutatni nekik. Nem sikerült. Ők mégis annyira büszkék voltak rám és Kriszta és Turó segítségével (fogtak) végül tényleg állva fújtam el a tortám és a barátaim mind jöttek és sokan először adtak puszit álló helyzetben. Édesek voltak és csalódottság helyett inkább a miértekre figyeltem és tudatosítottam, hogy fejben nem voltam ott az izgalom közepette. Aztán pár nappal később az újabb gyakorlásunknál ott voltam fejben, elképzeltem és megvalósítottam a csoda csapattal. Feladták rám a járógépet, felállítottak és pár másodperc múlva már engedhettek is el. Olyan könnyedén és határozottan álltam a fejemet is jól tartva, hogy az hihetetlen volt. Azt éreztem, hogy az eddigi legkönnyedebb állásom. Élveztem és átéltem. 13 PERC 25 MÁSODPERC az újabb eddigi rekord és csak azért kellett abbahagynom, mert a botra támaszkodós csuklóm kezdett el fájni nagyon. Simán még lehet most is állnék azzal az energiával, amit akkor éreztem. :)) Egy szusszanás után még lenyomtam 2 X 7 percet, így azon a szerdán 27 perc 25 másodpercet álltam összesen és imádtam. Így lett a "sikertelenségből" giga sikerem. Ez egy újabb nagy állomása ahonnan utam tovább visz az első lépésekig. :) Köszönöm, hogy velem/velünk tartotok és drukkoltok! Így egyszerűbb megvalósítani a "lehetetlent". :)

Mosolyka (@mosolyka_fanny) által megosztott bejegyzés,

 

 

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mosolyka.blog.hu/api/trackback/id/tr7114532066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.