Az én vallomásom, az én vállalásom!

2018. július 05. 17:28 - Mosolyka

Avagy 3 + 1 szócska, amit ritkán hallottál tőlem

hinta.pngSosem volt kimondva, hogy más lennék, mint a többiek és ez így volt jó. Szüleim nem neveltek csodabogárként, vagy illettek „beteg” jelzővel. Mindent megtettek azért, hogy kicsit se érezzem kevesebbnek magam, de volt, ahol és amikor megszólalt bennem egy kis hang: „De jó lenne…”, „Bárcsak…”.


Hasonlóan a barátaimhoz, a környékbeli gyermekekhez, én is éreztem magamban a vágyat, hogy szünetekben, iskola után a játszótér része legyen az életemnek. Végül is az volt, de másképp, mint másoknak. Emlékszem, kisgyermekként egy speciális, kék kerekesszékben ültem, ami sokkal inkább hasonlított egy babakocsira. Társaim, szüleim gyakran vittek el a játszótérre, mindenki törekedett arra, hogy része legyek a közösségnek, de voltak határok. A hintára, a csúszdára fel kellett ültetni, a homokozóba be kellett emelni, hogy leülhessek. Ezek nem egyedül és könnyedén mentek, így ritkán kértem, hogy csinálhassam, mert kíméltem szüleimet, tanáraimat. A mászókát egyáltalán nem tudtam használni, csak néztem a társaimat. Persze szeretetük és figyelmük nagyon sokat segített, hogy összességében azt mondhassam, boldog gyermek voltam.

De visszagondolva mégis ott éltek bennem a „de jó lenne”- és a „bárcsak”-érzések.

207145_1929208625868_3524222_n.jpg
Aztán a kilencedik születésnapomon szüleim egy emlékezetes, életre szóló élménnyel leptek meg. Bulit rendeztek, amit egy medencében tartottunk, melynek közepére egy mászókát varázsoltak. Számomra legalábbis az az volt, pedig valójában a medence létráját hasznosították egy kicsit másképp. A vízben könnyedén mozogtam és végre – még ha kicsit másképp is, de – mászókáztam.

 


205047_1929207145831_2576353_n.jpgKésőbb kiutaztunk édesanyummal Amerikába egy terápiás kezelésre, ahol többek között a szabadság élményébe is beleszippanthattam. Ott már akkor volt egy játszótér, aminél törekedtek arra, hogy a legtöbbek számára akadálymentes legyen. Már akkor éreztem igazán, hogy mekkora érték, ha valaki részese egy közösségnek, hogy a játék, a közös időtöltés milyen csodálatos ajándék.


Ma, közel a harminchoz, a Szerencsejáték Zrt. jószolgálati nagyköveteként néhány hete ellátogattam a budapesti III. kerületi Csillagház Általános Iskolába, ahol hamarosan felépül A játék összeköt! program első befogadó játszótere. Játszótér, ahol ép és fogyatékossággal élők együtt játszhatnak – bár én továbbra sem szeretem a megkülönböztetést, hisz mindnyájunkban dobogó, érző szív lakozik, bélyegek helyett sokkal inkább elfogadásra vágyunk.

Ezért is támogatom nagyon, hogy a lehető legtermészetesebb dologgal, a játék lehetőségével, szavak nélkül, tettekkel érzékenyítsük a következő generációt és általuk a szüleiket, környezetüket is. 

Amikor először megérkeztem a leendő játszótér helyszínére, előbújt belőlem a kicsi Fanny, aki alig várja, hogy homokozzon, és bepótolja, ami gyermekkorából kimaradt. A már felépült akadálymentes hinta révén először éltem át, milyen érzés szabadon – a saját erőmből, saját magamat hajtva – suhanni.

Az biztos, hogy a játszótér felépülése után felnőttként is kipróbálom majd az összes játszóeszközt, és leendő gyermekeinket is nagy örömmel visszük majd oda férjemmel. Mire ők megszületnek, remélem, hogy az ilyen játszóterek sokkal inkább természetesek lesznek, mint különlegesek. Én pedig aktívan szeretnék minél többet tenni azért, hogy ez így is legyen! 

Most éppen azzal, hogy viszem a hírét ennek a csodának, ami MINDENKI számára nyitott lesz és elérhető

Addig is kukkantsátok meg erről a kis összefoglalót. Megéri. Számomra szívet, lelket melengető. 

 
komment

4 + 1 szuperbiztos lépés az álmaid eléréséhez

2018. március 12. 21:24 - Mosolyka

Avagy tényleg találkozom J. K. Rowling, a Harry Potter írójával?

28782765_1662937893771936_3449245779665879040_n.jpgÉpp egy londoni kis hotelszobában vagyok Sankóval. Kék szőnyeg a szobában, egy nagy ágy, mini ajtós fürdőszoba, ahova kerekesszékkel nem jutok be. Itt a legtöbb szoba ilyen kicsi, kivéve a lakosztályok, de az még nem fér bele a költségvetésbe. Néhány perce jöttünk vissza  J. K. Rowling - Harry Potter írója - alapítványától a Lumostól, ahova szószerint az utcáról estünk be. Nem vártak, időpontunk nem volt, de konkrét céllal érkeztünk elszántan Magyarországról. Elmeséltük életem történetét röviden. A beszélgetés végén felmerült, hogy lehetnék a Lumos alapítvány nagykövete, és hogy találkoztam-e az írónővel már?

Tudtad? Teljes neve Joanne Kathleen Rowling. A könyvre azért J. K. Rowling név került, mert a kiadó úgy gondolta, hogy egy női író könyvét a fiúk nem olvassák. 

 

Nem, még nem találkoztam az írónővel - válaszoltam. Majd gyorsan hozzátette az alapítvány édes kollégája, hogy akkor hamarosan.

1. lépés az álmod felé

Tűzd ki magad elé a célt nagyon pontosan és tegyél is érte. Írj össze legalább 50 olyan dolgot, amivel szerinted közelebb kerülhetsz a célodhoz. Felejtsd el, hogy mennyire merész az ötlet, vagy más mit gondolna róla, ha a szándékaid tiszták, nincs más dolgod, mint a listához majd helyett MOST hozzálátnod. Lehet, hogy van olyan pont a listádon, amit nagyon jelentéktelennek gondolsz, akkor jusson eszedbe, hogy egy vödör is megtelik idővel, ha csak csepeg bele a víz a beázott plafonról. Minden egyes “kis” tetted közelebb visz a célodhoz, még ha abban a pillanatban nem is látod.

kyleval_1.pngEzért is indultunk útnak szerdán Londonba Budapestről. A fő ok amiért mentünk az az, hogy újra találkozzunk Kyle Eastwod jazz zenésszel, aki a nem mindennapi színész Clint Eastwood fia. Ott koncertezett megint a Sohoban a Ronnie Scott’s - ban, ami a legjobb jazz klub a világon Kyle szerint. Merész vagy sem, de egy bő fél éve szintén időpont nélkül elmentünk ugyanerre a helyre, ahol a koncertje után felkértük Kylet, hogy a “Majd helyett MOST” filmünkhöz készítsen zenét. Akkor egyből nyitott volt, csak arra kért, hogy a filmből mutassunk neki részleteket. Most vittünk magunkkal a már felvett részeket. Elöző napokban gondosan lefordítva angolra és feliratozva. A bandájának koncertje alatt megszólalt egy olyan dal, aminél mindannyian tudtuk, hogy ez az! Sankóval az egész film forgatókönyvéből ugyanazt az egy jelenetet mondtuk ki, hogy hova érezzük ezt a zenét. Kyle és a felesége emlékeztek ránk és nagyon örültek nekünk, puszival és nagy mosollyal üdvözöltek. Mivel látjuk, hogy mennyire elfoglalt Kyle, utazik folyamatosan turnézva és az a bizonyos a szám teljesen elvarázsolt minket úgy gondoltuk a már meglévő szám használatához kérjük a hozzájárulását. Nyilván ezt ott a helyszínen hajnali egykor már nehéz lenne lepapírozni, ezért egy “possible” azaz lehetséges hozzáállással és egy követlen e-mail címmel távoztunk a klubból. 

2. lépés az álmod felé

Láss és ne csak nézz! A célodhoz vezető úton biztos, hogy utadba kerülnek lehetőségek, amikkel érdemes élned. Figyelj, mert a siker azokra vár, akik felemelt fejjel mennek az utcán és nyitottak és mernek nagyot álmodni. Kösd össze a megvalósítást élményekkel, újdonságokkal, kiegészítésekkel.

Ha már Londonba utaztunk Kyle és a filmünk miatt, elkezdtünk olyan lehetőségeket keresni, ami ehhez a helyhez kapcsolódik még. Régóta dédelgetett álmom, hogy külföldön is megjelenjen az itthon bestseller lett “Te döntesz” című könyvem. Az első két fejezet már le volt fordítva angolra, de egy alapos átellenőriztetés után kinyomtattuk és egy szerkesztő programmal a jelenlegi borítón a szöveget angolra cseréltem és a cél kiadó logóját is rátettem. Louise Hay amerikai írónő, motivációs előadónak a Hay House kiadója az álmom. Majd ráírtam egy post-itra, hogy

“Amit el tudsz képzelni, azt meg is tudod valósítani. Egyetért velem a Hay House kiadó?”

eso.jpgÍgy szintén bejelentkezés nélkül taxiba szállva - ott a legtöbb autóban van rámpa és akadálymentes - elmentünk a londoni kiadóhoz elvinni a kézirat egy részét. Sajnos éppen minden döntéshozó egy konferencián volt, de egy kedves szerintünk asszisztens hölgy átvette és megígérte, hogy eljuttatja az anyagot nekik. A közvetlen e-mail címét pedig megadta, hogy kapcsolatban maradjunk. Mivel nem vagyunk cukorból csak a nagyobb távolságokra mentünk taxival, volt hogy átgurultunk a Hyde parkon, ahol Londonhoz híven szépen el is kezdett esni az eső. 

3. lépés az álmod felé

Vedd magad körbe lelkesítőkkel és kompetens, azaz hozzáértő személyekkel. Nagyon fontos, hogy a célodhoz vezetú utadon támogató emberek vegyenek körbe, akik nem törik le a szárnyaidat. Beszélgess olyanokkal, akik már elérték, vagy csináltak hasonlót. Olvass és tájékozódj, mert ma az egyik legnagyobb kincs az információ.

Tudtad? A takarítónő, portás vagy biztonsági őr sokat tudhat, érdemes vele beszélni.

Sajnos be kell lássam, lássuk, hogy nem beszélünk még olyan jól angolul Sankóval, hogy magunk ezt végig tudjuk menedzselni, így egy hozzáértő és lelkesítő plusz fővel is mentünk Erzsike mellett, aki a legjobb leveseket főzi a legegyszerűbb dolgokból és mennyei szendvicseket csinál, miután segít elkészülődni a merész látogatásainkra. Egy másik kiadóhoz a “Penguin Books”-hoz is ellátogattunk váratlanul, de ott nagyon elzárkózóak voltak, hajtogatták, hogy ők csak ügynökökkel beszélnek. Próbálkoztunk mindenfélével, de fel sem engedtek és még a telefont is ránk rakták. Bár lehet ehhez hozzásegített, hogy nagyon el akartuk érni, hogy legalább átvegyék a kéziratot. De mivel, ha nem engednek be az ajtón és nem sikerül így, akkor keresünk ablakot és más megoldást. Végül egy recepciós hölgynél hatott a Shrek féle macska nézés és megígérte, hogy feljuttatja a szerkesztőségbe. Majd a kedvesen mosolygós kint cigiző biztonsági őrt kérdezgettem, hogy nincs-e valami bennfentes infója, vagy ismerőse ott. Aki végül megsúgta, hogy az épület túloldalán van a postázó rész, amit mindig felvisznek, oda érdemes leadni. Így gyorsan az én okos férjem és társam kigooglizta, hogy ki a kiadó vezetője és neki címeztük a borítékba rakott névjegyet és kéziratot. Pontosan ezt a módszert használva küldtük fel a Daily Mail neves magazin egy újságírójának az anyagot a londoni utunk során, aki 2(!) órán belül írt is, hogy nagyra értékeli, hogy személyesen vittem el, elolvassa és jelentkezik, ha úgy érzi, hogy érdemes megjelentetni a történetem.

4. lépés az álmod felé

Legyél emlékezetes és más, mint az átlag. Legyen valami, ami miatt emlékeznek Rád. Lehet egyszerű dolog is, egy jellegzetes szín, kiegészítő, különleges hozzáálás vagy egy figyelmes észrevétel. Vállald fel magad az utánzás helyett. A fekete hollók között mindig a fehér a különleges, ami ritka. Azzal, hogy figyelmes vagy és dicsérsz közelebb kerülsz az emberekhez.

lumos.jpg

Nagyon édes hölggyel, Jessicaval beszélgettünk a Lumos alapítványnál, akinek egy nagy türkiz köves gyürű volt a kezén. Tényleg nagyon tetszett ezt külön kiemelve megdicsértem. Ő pedig egyből megjegyezte, hogy ennek a szettnek a fülbevalója az pont olyan stílusú, mint amiket én hordok. Megmaradt neki a fényképekről, hogy hosszú színes fülbevalókat viselek. A beszélgetés közben pár percre bekapcsolódott az alapítvány CEO-ja, aki belehallgatva a beszélgetésbe annyit tett hozzá, hogy fantasztikus és a legjobb kezekben vagyunk. Az alapítvány az egész világon tevékenykedik, több nagyvárosban van irodájuk és fő céljuk: 2050-re egy hátrányos helyzetű vagy fogyatékos gyerek se nevelkedjen állami intézetben, sokkal inkább szerető családoknál. Úgy érzem ehhez a misszióhoz tudok csatlakozni és saját eszközeimmel, gondolataimmal is hozzásegíteni a gyerkőcöket a szeretethez. Így azért kopogtattam be az alapítványhoz, hogy megvalósítsunk egy együttműködést, hisz együtt tenni még nagyobbakat lehet. Mikor a 18. kerületi Csibész Családsegítő Központban dolgoztam nagyon sok hátrányos helyzetű gyerkőccel találkoztam, sokukat haza is vittem volna magammal, de egyet tudtam nekik adni így is: a szeretetem és a figyelmem, amiért még van, aki ma is nagyon hálás és örömmel emlékszik vissza az együtt töltött időkre. Hatalmas öröm, ha a J.K. Rowling Lumos alapítványával együttműködve még több Lélekhez juthatnak el gondolataim.

+1 lépés az álmod felé

Addig menj, míg a “nemek” között megkapod az IGENT. A sikerhez vezető úton egy sziklaszilárd tanács van, ami biztos: A siker “titka” addig menni, míg megvalósul.

Innentől már ezeket a sorokat újra Magyarországról írom, az ágyunkba bekuckózva. Fogalmam sincs, hogy történeteim hogyan folytatódnak. Végül találkozom-e J. K. Rowlinggal, vagy kiadja-e a Hay House a Te döntesz-t, de egy biztos megyek tovább, addig megyek tovább, míg valósággá válik, amit elképzeltem a fejemben. Nyitott szemmel járok továbbra is. Beszélgetek emberekkel, mesélek az álmaimról és teszek is értük majd helyett MOST.

U.i.: Hazafelé Londonból az egyik kedvenc helyünkön a Pret A Mangerben, - ahol van vegán étel is - szóba elegyedtünk egy férfival, aki elmondása szerint filmrendező és több kapcsolata is van a médiával. Nagyon tetszett neki a történetem és abban maradtunk, hogy jelentkezik, hogy miben tud segíteni. 

Tudtad? Rowling Harry Potter kéziratát nagyon sokan elutasították, de kitartásával végül az egyik leghíresebb író lett? Az első, aki ekkora vagyonra tett szert, összege meghaladja a királyi családét.  

Elhatározás + Kitartás + Tettek + Nyitottság =  Siker

 

komment

Nem mindig az a tökéletes, ami annak látszik

2018. március 02. 21:15 - Mosolyka

szzrt_ga_la_2018.jpgNéhány hete, mikor megkaptam e-mailben a Szerencsejáték Zrtjótékonysági rendezvényére a meghívást, különleges érzést éltem át. A meghívóban külön figyelmet szenteltek annak, hogy ki, mire érzékeny. Vegetáriánus-e, vagy sem. Percekig ültem mosolyogva és azt gondoltam, ez az! Végre egy jót fogok enni. ;) 

Persze a viccet félretéve, sokkal inkább büszkeség töltött el. Büszkeség, hogy a Szerencsejáték Zrtképviseletében egy különösen figyelmes cég zászlaja alatt tevékenykedhetek saját eszközeimmel és gondolataimmal. Egy figyelmes céggel lehetek partnerségben.  

Itt ma rajtam kívül több mint 200 olyan különleges partner van jelen, akikkel együtt egy egész a Szerencsejáték Zrt. Nagyon fontosnak tartom, hogy tudjátok, tudatosítsátok magatokban, hogy mennyi sikeres ügy részesei vagytok. Egy olyan vállalat partnerei vagytok, akik nem csak magukra, de másokra is figyelnek. Cselekednek és nem csak terveznek.   

A jelenlévőknek és azoknak, akik ma nem tudtak itt lenni, szeretnék magam és a vállalat nevében köszönetet mondani. Köszönetet, mert folyamatosan tapasztalom, hogy milyen aktívan és tudatosan tesz a Szerencsejáték Zrt. a fogyatékossággal élők társadalmi beilleszkedésének ügyéért. Itt pedig ki kell, hogy emeljen a Szerencsejáték Zrt. egyik nagy büszkeségét, a Karitatív Hálózatot, ahol több mint 180 megváltozott munkaképességű kolléga dolgozik és sikeresen értékesít sok-sok sorsjegyet. Ma közülük is többen jelen vannak. Ők számomra a kitartás élő példái és azt gondolom, hogy újra megérdemelnek egy hatalmas tapsot!!! 

Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok vele, de én kimondottan nyűgösen éltem meg a ruhaválasztást erre az estére. Felpróbáltam öt különböző ruhát. Az egyikben a hasam nem tetszett, a másikban a lábam, a harmadik túl szűk volt, a negyediken felszaladt a szál és így tovább... azt gondolom, hogy ezzel olykor nem vagyok egyedül. Belenézve a tükörbe, nem az a tökéletes bomba nő  - vagy sármos férfi -  tekint vissza, amiket a címlapokon lehet látni. Mikor megláttam az üzletben ezt a piros kisestélyit, egyből Julia Roberts és a “Micsoda nő” – egyik nagy kedvencem – ugrott be. Láttam is lelki szemeim előtt magamat, pont olyan lélegzetelállítónak, mint Ő. Aztán belenézve a tükörbe jött a nagy taccs, földet értem és véget ért egy picit az álom. Szemben a valóság. Kellett pár perc, mire megbarátkoztam a látvánnyal, aztán egy nagy levegőt véve emlékeztettem magam arra, amit a férjemtől, Sándortól tanultam: 

Nem mindig az a tökéletes, ami annak látszik. 

szrt_jotekonysagibal_preview-26.jpg

Bár nem hordok (még) magassarkú cipőt - tervben van, hogy egyszer egy csodás piros topánkában sétálok be a saját két lábamon, -  azt hallottam, hogy bár gyönyörűek, de bitang módjára nyomnak. Azt gondolom, az asztal alatt most is sokan vennék le ezeket a cipőket, vagy lazítanák meg a nyakkendőt, de mégsem teszik. Én elárulom, hogy a látszólag tökéletes ruhám alatt zoknit viselek... Miért mondom most el ezt? 

Jó látnom, hogy itt a vezetők és a dolgozók egyaránt elkötelezettek a megváltozott munkaképességű emberek társadalmi beilleszkedésmellett, ezzel valódi értéket teremtve a szép statisztikákon túl is. Öröm, hogy felismerték azt, hogy a látszólagos másságban tökéletesség rejlik

szrt_jotekonysagibal_preview-5.jpg

Hogy mindenki hasznos és fontos szerepet tölthet be egy vállalat életében. Zokniban, vagy alacsonyan, szemüvegesen, magasan, hallássérülten, kerekesszékkel, bal kezesen, kék szemmel vagy szőkén. 

nagykaracsony-mosolyka.jpgTavaly részt vehettem a Nagykarácsony sorsjegy reklámfilmjének elkészítésében. Büszke vagyok rá és idővel az unokáimnak is büszkén fogom megmutatni azokat az addigra már megsárgult plakátokat, amik egykor minden értékesítőhelyen ott voltak és többek között én is rámosolyoghattam róluk az emberekre. Miért mondtam igent erre a kampányra?

Mert a cél megérintette a lelkemet. Olyan játszóterek megvalósítása, ahol megkülönböztetés nélkül játszhatnak gyermekek együtt látszólag ép és fogyatékossággal élő társaikkal. Azért emelem ki, hogy látszólag, mert én azt vallom, hogy mindenki valamilyen nehézséggel él, csak van, akin jobban látszik, s van, akin kevésbé. Azt gondolom, az is fogyatékosság, ha valaki nem tud szeretni, vagy nem engedi, hogy szeressék. Elgondolkodtató, hogy akkor ki is az ép és a fogyatékos? Az, aki annak látszik, vagy az, aki látszólag tökéletes? 

Van még egy program, amit szeretnék megemlíteni.Az „Adj egy ötöst!” iskolai érzékenyítő programunkat, mely 2017-ben 5000 pedagógushoz,diákhoz és szülőhöz jutott el. Óriási élmény volt számomra a tavalyi pályázatokat bíráló zsűriben részt venni és a díjátadó öröme is felejthetetlen élményt nyújtott. 

krisztia_n_e_s_mosolyka_1.png

Szeretnék kiemelni egy történetet, ami nagyon megérintett. Krisztián történetét. Egy osztály, egy közösség történetét, akikkel személyesen is találkozhattam. Krisztián harmadikos korában egyik napról a másokra lebénult és kerekesszékbe került, társai pedig tanárukkal együtt gyógyító meséket írtak neki, hogy mihamarabb meggyógyuljon. Krisztián velem együtt hiszi, hogy ő is és én is fogunk még járni, sőt táncolni is. 

Köszönöm, ha viszitek hírét továbbra is a Szerencsejáték Zrt.-nek, ahol a megváltozott munkaképességű, illetve a fogyatékossággal élőemberek társadalmi integrációjának hatékony és sikeres támogatása folyik. Hogy a jövőben is együttműködő partnerként vesztek részt számunkra fontos ügyek megvalósításában. 

Jószolgálati nagykövetként továbbra is teszek azért, hogy a Szerencsejáték Zrt. példáját követve,fizikailag és információs szempontból is még több vállalat tegye akadálymentessé területeit. Legyen nyitott a foglalkoztatás mindenki számára.  

Továbbra is dolgozom azon, hogy az “Adj egy ötöst!” program idén még több Léleknek, fogyatékossággal vagy anélkül élőnek, adjon valami pluszt az életéhez. Érzékenyítsen úgy, hogy a jövő generációja megtanulja, hogyan segítsen jól valakinek, aki szeretne átmenni az úton, vagy megtapasztalja a közös élmények szépségét, mindenféle megbélyegzés nélkül. (Már él a pályázat, ahol 12 X 400.000 Ft nyeremény és életre szóló élmények várnak Rád!)

dsc_1126.jpg

Végezetül szeretném megköszönni, hogy ma itt lehetek, hogy akadálymentesen feljuthattam a színpadra, hogy a Szerencsejáték Zrt. támogatásával majd helyett MOST tehetek magamért és másokért is. 

További csodás estét kívánok Nektek és ne feledjétek: 

Az életben egyszer minden elmúlik, a kérdés, hogy amikor ott vannak azok a pillanatok, észrevesszük-e őket? 

Köszönöm a figyelmeteket. 

(A Szerencsejáték Zrt. jótékonysági rendezvényén elhangzott jószolgálati nagyköveti beszédemet olvashattátok.)
mosolyka_fanny.png

 

komment

Sankóval az ágyban podcasteltünk

2018. január 17. 17:26 - Mosolyka

Sankó ritkán mesél vagy beszél, pedig annyian írjatok, hogy kíváncsiak vagytok az ő gondolataira, érzéseire is. Most elcsábítottam. Bent az ágyban, a hálónkban megtörtént :) Imádtam! Hallgassátok vágatlanul, hogy mit alakítottunk odabent.

Ti mit kérdeznétek Sankótól?:)

mosolyka_es_sandor.png

komment

Mit érzek, most úgy őszintén...

2018. január 15. 23:51 - Mosolyka

Vannak benne érzések, amiről azért nem könnyű beszélni. Most mégis beszélek. Elkészült a tegnapi podcast azaz hanganyagom folytatása. Hallgassátok meg itt: 

podcast_2_ke_p.pngFotó: Debreczeni Zita

Smink: Czopkó Nóra 

 

komment

Liftes kalandom, avagy lépcsőkre fel

2018. január 14. 17:44 - Mosolyka

Annyi mindenről tudnék mesélni, de azt vettem észre, hogy nincs kapacitásom leírni Nektek, frissíteni a blogot, úgy hogy annak élvezhető is legyen a tartalma. Így viszont a történetek többsége elvész a hétköznapokban számotokra. Ezért írás helyett/mellett podcasteket (Hanganyagokat) készítek Nektek, amit pikk-pakk felmondok a telefonomra és már a részesei is lehettek a sztoriknak. Itt is az első :) 

mosolykapodcast.png

Fotó: Debreczeni Zita 
Smink: Nora Czopko

komment

Ingyenes előadások

2017. november 09. 15:25 - Mosolyka

Országszerte és határon túl is

iskolaielo_ada_smosolyka.jpgSzeretnék eljutni sok-sok iskolába, beülni a diákok közé és mesélni. Elmondani a gondolataim az életről, bemutatni az életszemléletem, elhessegetni néhány tévhitet és előhozni a tanulókból a bennük rejlő erőt, lelkesedést. Tavaly 21 iskolába jutottam el személyesen országszerte és több, mint 3000 gyermek, vagy inkább "kis felnőtt" vett részt előadásaimon. Elmondhatatlanúl boldog vagyok, mert a legnagyobb siker számomra itt, hogy annyi csodás visszajelzés és visszhang után az eddigieknél is több iskolai meghívást kaptam tanároktól, diákoktól(!), szülőktől. Szájról szájra ment a hír, hogy valahol jártam és szeretettel várnak magukhoz is. Ellenállhatatlanul édes leveleket, fotókat, videókat kaptam, hogy várnak, de akármennyire is szeretnék elmenni mindenkihez nincs ennyi kapacitásom. Viszont elkészítettem egy-egy videó előadást általános iskolások és gimnáziumi tanulók számára, amit bárki, bármikor levetíthet, így képletesen, de ott lehetek. ❤️

A előadás anyaga teljesen díjmentes, hisz nagy örömömre a tavalyi után, idén is támogatja tovább a missziómat az Emberi Erőforrások Minisztériuma, különösen Novák Katalin, aki ha ideje engedi maga is eljön és van, hogy gyermekei is hallgatják történeteim. ❤️

Lényeg a lényeg, aki szereté megkapni a felvételt jelentkezzen a mosolyka@mosolyka.com címemen. Tárgy: Iskolai előadás. A jelentkezés feltétele, hogy legalább 10, legfeljebb 19 éves vagy, tanítasz, iskolában dolgozol, vagy gyermekeid/rokonaid/ismerőseid a megjelölt korosztályhoz tartoznak. 

Köszönöm, ha segítesz eljuttatni a lehetőséget mindenkinek, ahol csak van gyermek országszerte, de akár határon túl is. Szólsz a barátoknak, a tanároknak, rokonoknak, de még a szomszédnak is :) Jelentkezésekre és megosztásokra fel :) Gyorsnak kell lenni, mert első körben 50 - 50 iskolának tudom kiküldeni idén még.

elo_ada_skicsikemosolyka.png

komment

Jó fenekű nő vagyok

2017. november 03. 13:34 - Mosolyka

Csak még nem látszik

mosolyka.jpg

Azt hiszem ebben a csipkés ruciban lehetnék én a "Csipkerózsika" a Halloween-bulin, de úgy döntöttem sokkal inkább egy olyan nőnek "öltözöm" aki az orvosi jóslatok ellenére fejlődik, egyre jobban van, egyenesebb a tartása és egyre távolabb kerül a kerekesszéktől. :)  Hiszem, tudom, tapasztalom, hogy a célok eléréséhez a képzeleterő, az hogy el tudom képzelni, amit meg fogok valósítani hozzásegít a KÉPességhez. Ez a kép most nekem segítség és nem titkolom, hogy ez a ruhácska is hozzátesz az elképzeléshez, hogy egy dögös, két lábon járó - jó fenekű  - nő vagyok. 

 

komment

“Még fogok járni!”

2017. október 06. 16:24 - Mosolyka

krisztia_n_e_s_mosolyka_1.pngVolt, hogy a könnyeimmel küszködtem. Megérintett és csodálattal töltött el, amit láttam, átéltem, aminek részese lehettem. “Még fogok járni!” hangzott el a 6. osztályos Krisztián szájából, aki jelenleg még nyaktól lefelé nem tud mozogni és egy kerekesszékben ül. 2015 áprilisában egy vírusfertőzés következtében hónapokat kórházban töltött, jelenleg még bénultan, fantasztikus szülei teljes támogatása mellett él. Fiatal kora ellenére Krisztián nagyon bölcs, tudja azt, amit még sokan nem. Ismeri a “varázsszót”. Azontúl, hogy ismeri, használja is. Előadást tartottam osztályának, ahol többek között arról kérdeztem őket, hogy mi az, amit még mindenképp szeretnének megélni, átélni, hallani, látni az életükben. Volt, aki azt mondta, hogy elmenne egy sportboltba, más megölelné a nagymamáját, több időt töltene az apukájával, de volt olyan is, aki sokat szeretne focizni. Mikor Krisztiánhoz értünk, ő így válaszolt: Még fogok járni. Egy pillanatra megállt a levegő a teremben, és mi mindannyian, csendben és magunkban nagyon erősen azt kívántuk, hogy ez így legyen. Hogy a mondatában mi a varázsszó? A MÉG szócska. Oly sokan csak kijelentenek dolgokat, végérvényesen leszögezve, esélyt sem adva a változásnak. Nem mindegy, hogy valaki azt hajtogatja jól begyakoroltan az Univerzumnak: Nincs munkám. Nincs pénzem. Egyedül vagyok. Beteg vagyok. Vagy! Még nincs munkám. Még nincs pénzem. Még egyedül vagyok. Még beteg vagyok… Ugye érzitek a különbséget? 


Ami még számomra nagyon meglepő és csodálatos élmény volt, hogy mikor arról kérdeztem a gyerekeket, hogy ki, mit értékel az életében, jöttek a bölcs és megható válaszok: Látok. Hallok. Tudok focizni. Vannak szüleim. Van ruhám. Krisztián azt válaszolta: Hogy van kezem és lábam. Mindezt úgy, hogy két éve nem tudja őket használni, de hiszem, hogy lesz ez másként is! 

Igazi helyes kisfiú Krisztián, aki már nem is annyira kisfiú. Két éve még a Vasas gyermekfocistája, kapusa volt, aztán hirtelen édesapja elmondása szerint hat óra leforgása alatt lebénult és leállt a légzése. Gépek tartották életben, nem volt magánál. Sokaknak hihetetlen lehet, de mára azt mondja édesapja, hogy talán azért történhetett velük ez, hogy megéljék, micsoda szeretet és összefogás van körülöttük. Valóban leírhatatlan, ami kialakult Krisztián és a család körül. 

A 3. kerületi Szentgyörgyi Albert Általános Iskola egy integrált iskola, ahova járnak hallás- és látássérült, autista, mozgássérült, vagy egyéb speciális nevelési igényű gyerekek. Az iskola pszichológusa azt mondja: Nem az a cél, hogy kirekesztősdit játsszunk, ha valaki nem átlagos. 

Krisztián osztálytársai, az akkor harmadikos gyerekek, miután megtudták, hogy mi történt társukkal, az első döbbenet és szomorúság után különleges dologba kezdtek - meséli mostani osztályfőnökük.

Kis kétperces rituálét alakítottak ki. A tanító nénijük vezetésével minden reggel, a tanóra megkezdése előtt, körbe álltak, megfogták egymás kezét. Egy hatalmas fénylő, gyógyító gömböt képzeltek el, amelybe belehelyezték beteg osztálytársukat, majd ezt a gömböt feltöltötték gyógyító energiával. Látták őt újra egészségesen. 

Majd tanítóik kezdeményezésére levelek, kis csomagocskák kezdtek özönleni Krisztiánnak, melyekből sugárzott a beteg kisfiú iránti szeretetük. Aztán a tanító néninek egy újabb gondolata támadt; készítsenek egy mesekönyvet, tele gyógyító mesékkel, reménnyel, szeretettel. Képzeljétek, hogy minden gyermek – kivétel és ellenkezés nélkül – írta a maga gyógyító meséjét Krisztiánnak. Ma ezek a történetek bekötött könyv formájában kaphatóak egyik osztálytársuk szüleinek segítségével, akiknek nyomdájuk van és minden “kis” csodakönyvért felajánlott összeget a fiatal focista és családja számára ajánlottak fel. 
Ugye micsoda csoda és erő rejlik a gyerekekben? Főként, ha támogató tanárra, felnőttre találnak.

Néhány napja ott lehettem azon a napon ebben a csoda iskolában, közösségben, ami a Szerencsejáték Zrt. támogatásával létrejött “Adj egy ötöst” pályázat keretén belül valósult meg. A Salva Vita Alapítvánnyal együtt olyan program megvalósítására hívták fel a pályázókat, ahol a jó élmény életre szólóan megváltoztathatja a diákok hozzáállását, lerombolhatja előítéleteiket, melyek helyére az empátia és az odafigyelés léphet. A projekt célja a fiatalok érzékenyítése, hogy majd később, egy sokszínű társadalom nyitott, elfogadó, felelősen gondolkodó és felkészült tagjaivá váljanak. 

Az iskola igazgatója könnyeivel küszködve mesélte, mennyire büszke tanáraira és diákjaira egyaránt, akik évek óta a lehető legnagyobb természetességgel kezelik ezt a nehéz helyzetet. 

Ezen a napon (is!) tettek. “Mindenki egyért” néven futottak Krisztiánért, közös játékokat szerveztek. Volt többek között csörgőlabda, kerekesszékes szlalom és váltóverseny is, de számomra a nap egyik igazi fénypontja az a mesemondás volt. Krisztián tanárai és osztálytársai egy körbe álltak és az osztályfőnökük elindított egy “kis szeretet kört” a mellette álló gyermek kezének megszorításával és ezzel a mondattal: Küldöm a szeretetem Neked. Végül ez a szeretet küldés Krisztiánhoz ért el. Majd felváltva érkeztek Krisz mellé osztálytársai, hogy elmondják neki saját gyógyító meséjüket. Ezeket a történeteket azelőtt édesanyja olvasta fel számára nap nap után a kórházban. 

Krisztián talán látszólag nem sokat javult, még kerekesszékben van, de valójában hatalmas lépés, hogy mára a nyakterülete kezd rendbe jönni, egyre jobban mozgatja fejét és közel egy éve már csak éjszakára van szüksége lélegeztetőgépre.

Ebben a tanévben magántanulóként heti három napon, két-három órát tölt az iskolában édesanyjával, aki ott van vele az órákon, jegyzetel, együtt tanulnak. Osztálytársai, tanárai fantasztikusak, ahogy szüleinek elszántsága, kitartása is. Emlékeztetnek az én iskolás éveimre, így most sokadszorra szeretném megköszönni nem csak Krisztián pedagógusainak, hanem saját tanáraimnak is a remek és támogató hozzáállásukat, melynek köszönhetően lehetőségem nyílt teljes értékű emberként részt venni az osztály életében. 

Krisztián! Ahogy beszéltük, alig várom, hogy mind a ketten újra járjunk. Sikerülni fog! Nagyon támogatlak benne, ahogy tudlak, mert bár férjemé lesz az első táncom, de Veled is nagyon szeretnék egy táncot lejteni. Gyógyulásra fel!  

U.i.: Ha valaki szívesen venne a “Gyógyító mesék Krisztiánnak” című könyvből, amiben tényleg nagyon szép történetek találhatóak, és ezzel támogatná a családot, írjon nekem a mosolyka kukac mosolyka pont com címemre és összekapcsolom a családdal. 

 

komment

"Senki nem kezelt betegként, osztálytárs voltam."

2017. augusztus 30. 14:22 - Mosolyka

aeo.jpgÓrákon át olvasgattam diákok és tanáraik pályázati munkáit. Ültem az íróasztalomnál és csendben átnéztem, hogy mit terveznek az iskolások tenni azért, hogy élményekkel, játékokon keresztül ismerkedjenek meg fogyatékossággal élő emberekkel. Volt, hogy magamban elmosolyodtam. Elérzékenyültem, sírtam.

Mindig is tudtam, hogy a gyermekekben mekkora szeretet és empátia lakozik. Hogy a jó nevelésnek, egy remek pedagógusnak vagy pozitív környezeti hozzáállásnak köszönhetően hatalmas szeretetgömbbé varázsolódnak. Persze tudnak nagyon gonoszak is lenni, de annak is valahol megvan az oka… Nem gondolom, hogy elfogadható, ha bárkit is csúfolnak, vagy kiközösítenek, csak azért, mert az a valaki egy picit más, vagy nagyobb odafigyelést igényel, nem tud futni, dadogva beszél, vagy séta helyett gurul. Azt viszont gondolom, tudom, tapasztalom, hogy az empátia ott lakozik mindenkiben, csak megfelelő módon és eszközökkel kell a felnövekvő generációból előcsalogatni. Személyes tapasztalatokon keresztül megismerni társainkat, akik környezetünkben a Földön élnek. Azt is tudom, hogy egy vagy több, életre szóló jó élmény megváltoztathatja a diákok hozzáállását, lerombolhatja előítéleteiket a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban. Bár már néhányszor mondtam, de a fogyatékos megnevezés helyett, sokkal kifejezőbb szerintem a Tanító Lélek. Nagyon jó dolognak tartom az egyszeri különleges programokat, ahol a fiatalok – és általuk a szüleik - érzékenyítése a cél, ugyanakkor még eredményesebb a hosszútávú, folyamatos nyitottságra nevelés, vagy inkább példamutatás. Hatalmas szerepük van a szülőkön túl a tanároknak, hogy a sokszínű társadalom felé nyitottságra, elfogadásra neveljék a gyermekeket. Kimagaslóan fontos, hogy mit tanítanak, kommunikálnak diákjaik felé és azok is hasonlóan fontos és jó kezdeményezések, melyeket szervezetek, alapítványok, cégek indítanak hosszabb távon útjukra.

A Szerencsejáték Zrt.-vel első együttműködésünk az “Adj egy ötöst” program keretében kezdődött. Felkértek, hogy legyek szakmai zsűritag a pályázatok elbírálásánál. Az 51 pályaműből több is kimagaslóan közel került a szívemhez. Ezekről inkább a megvalósulásuk után fogok mesélni. Idén sajnos a pályázat meghirdetésekor még nem tudtalak erről a szuper inspirálásról értesíteni Titeket, de mivel hosszútávra terveznek, ezért a következőről tuti adok hírt! A legkiemelkedőbb 10 pályázat egyenként 400.000 Ft nyereményben részesül már idén is, amelyet a nyertes csapat egy közös programra (pl.: osztálykirándulás) költhet.

 Az “Adj egy ötöst” program lényege, hogy a felnövekvő generáció személyes találkozáson és élményeken keresztül ismerkedjen meg fogyatékossággal élő emberekkel. Célja, hogy a pályázó személyes élményét a pályázat keretei között megossza másokkal, mint jó példát, jó gyakorlatot. Az ideális programterv ötletes, alacsony költségvetésű, és mindkét fél számára kellemes időtöltést jelent.

Olyan program megvalósítására hívják fel a pályázókat, ahol a jó élmény életre szólóan megváltoztathatja a diákok hozzáállását, lerombolhatja előítéleteiket, melyek helyére az empátia és az odafigyelés léphet. A projekt célja a fiatalok érzékenyítése, hogy majd később, egy sokszínű társadalom nyitott, elfogadó, felelősen gondolkodó és felkészült tagjaivá váljanak. 

A programok megvalósítására 2017. május és szeptember között van lehetőség, már néhányuk meg is valósult, az élményeket, beszámolókat csodás fotókkal folyamatosan töltik fel az “Adj egy ötöst” hivatalos Facebook oldalára. Kukkantsátok meg ITT!

Hamarosan sor kerül a zsűrizés következő fordulójára , lesz olyan program, ahova ellátogatok, arról mesélek majd.

ao_p.jpg

A pályázatra jelentkezők tanári felkészítő tréningjén előadásokat tartottam a Salva Vita Alapítvánnyal együtt. Ezen alkalmakkal főként arról meséltem a tanároknak, hogy hogyan éltem meg az iskolás éveket, hogy mennyire nagy szerepe volt tanáraimnak abban, hogy a közösség értékes részének éreztem magam. Visszaemlékeztem, hogy mennyire a megoldás megtalálása volt mindenki részéről a cél, kifogások keresése helyett. Általános fogócska helyett a kerekesszékben gurulva toltak társaim, én meg a kezeimmel próbáltam elérni, akinek a közelébe értünk. Az osztálykirándulásokon számoltak mindig velem is, volt, hogy a szülők lelkesen, kedvesen ölben, vagy a hátukon, felváltva vittek fel a Kékestetőre. Nem maradtam ki a hetesi feladatokból sem. Lassabban, de kimentem jelenteni, letöröltem a táblát. Türelemre, elfogadásra sarkalltam a társaimat, ők meg engem a kitartásra. Senki nem kezelt betegként, osztálytárs voltam. A lány, aki szeplős és sokat mosolyog. Azzal, hogy tőlem is elvárták azokat a dolgokat, mint társaimtól - a kivételezés helyett - az egyik legnagyobb ajándékot adták. Az egyenlőséget! 

aep.jpgBoldogság számomra, hogy a zsűrizési feladatokon túl a Szerencsejáték Zrt. felkért a fogyatékosügyek nagyköveti teendőinek elvégzésére. Tetszik, hogy a cég különösen nagy jelentőséget tulajdonít saját társadalmi felelősségének és nagy erővel dolgozik azon, hogy Magyarországon hangsúlyosabb szerepet kapjon saját felelősségünk hangsúlyozása és a társadalmilag fontos ügyek szolgálata. Több mint egy évtizede élen járnak a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában, és a kezdetektől részesülnek a Fogyatékosság-barát Munkahely elismerésben is. Azon leszek, hogy a náluk, általuk összegyűjtött jó gyakorlatokat megosszam szélesebb körben. Továbbá együttműködő, csatlakozó partnerek megtalálása, akik hozzájuk hasonlóan fontosnak tartják, hogy tegyenek saját lehetőségeikhez mérten a fogyatékosügyért, az érzékenyítésért és a figyelemfelhívásért.

Még bőven van mit tenni, tennünk. Így Téged is arra biztatlak, hogy tedd, amit tudsz majd helyett MOST.

Segíts át az utcán valakit…

Legyél nyitott…

Csinálj közös programot…

Add át a helyed…

Mondd el mit látsz, annak, aki nem olyan szerencsés, mint Te…

Önkénteskedj…

Ajánld fel a segítséged…

Legyél természetes minden Lélek felé…

Találd meg a másikban, hogy mire tanít…

Vedd észre, mit tesz Ő érted…

Tedd meg, mit Te tehetsz érte…

 

komment

Új útra léptem, többet szeretnék tenni...

2017. augusztus 09. 18:56 - Mosolyka

2. rész

_b4z2220.jpg

1. RÉSZ ITT OLVASHATÓ KATT IDE 

Én nem is tudtam, vagy hallottam róla, de 14 éve üzemeltetnek karitatív célú sorsjegy értékesítő hálózatot, ahol van kerekesszékkel közlekedő, hallássérült munkavállaló is. Tetszik, hogy náluk részletes felvételi beszélgetésen fontos az akadálymentességgel kapcsolatos igények előzetes felmérése. Például a sorsjegyárusító asztal kialakítása, a kerekesszék típusától, magasságától függően egyénre szabva. Van egy nagyothalló munkavállalójuk, számára indukciós hurkot szereztek be, hogy a magabiztos munkavégzésben támogassák. Nekem fogalmam sem volt, mi az az indukciós hurok, de egy zseniális készülék, ami egyszerűen mondva felhangosítja a hallókészülékben a hallássérült számára a hangot, így jobban hallja például a halkan beszélő idősebbek hangját. Emellett például figyelnek a megfelelő munkaidő kialakítására. Így a terápiákhoz, továbbtanuláshoz, vizsgálatokhoz mérten rugalmasak. Az elkövetkező hónapban ellátogatok néhány városba és beszélgetek az ott dolgozókkal. Szeretném őket megkérdezni, hogy az elméleten túl, ami szerintem nagyon jó, a gyakorlatban számukra milyen ez a munkahely. Nagyon izgatott vagyok és lelkes.

Még rengeteg mesélnivalóm van, ami számomra is újdonság volt ebben a témakörben. Hamarosan folytatom. De addig is, hogy ne csak a jót emeljem ki - inkább a teljes képet adjam vissza - azt elmondanám, hogy amikor voltam az együttműködés miatt a Szerencsejáték Zrt székházában, kiderült, hogy nincs külön mozgáskorlátozott mosdójuk, bár ugye külső helyszíneken, élelmiszer áruházakban, egészségügyi intézményekben és piacokon dolgoznak a megváltozott munkaképességűek, nem a székházban, de azért legalább már megérte az együttműködés, mert kiugrott egy javítandó dolog. Azt pedig hamar megtudtam, hogy a másik budapesti épületükben, illetve az üdülőjükben pont a karitatív dolgozók miatt már van akadálymentes mosdó és fürdőszoba. Majd megkukucskálom, hogy hol a tükör. Tudjátok, gyakori baki - persze nem a legnagyobb - hogy a tükröket a mozgáskorlátozott mosdókban is álló szintre rakják, így még van, hogy ülve nem látok semmit a buksimból.

Az érdekelne és köszönöm, ha a poszt alatt kommentben - vagy itt közvetlenül - megosztanátok velem felmérés szempontjából, hogy ahol dolgoztok - akár a céget is megemlítve  ott figyelnek erre vagy sem? Van-e külön mozgássérült mosdó

Azt gondolom, hogy akkor leszek jó nagykövet, ha felhívom a figyelmet az eddig bevált, jól működő, átvehető dolgokra fogyatékosügyben. Továbbá beszélek olyan dolgokról, amire nagy szükség lenne megoldást találni összefogással. Bemutatok lelkesítő példákat, akik feladás helyett, állapotuktól függetlenül kihozzák az életükből a maximumot, örömteliek Akár küldhetnétek ajánlásokat, hogy kiket mutassak be hamarosan induló “Büszkeségeink” videó sorozatunkban. 

Szeretném, hogy hangsúlyosabb szerepet kapjon Magyarországon felelősségünk a társadalmilag fontos ügyek szolgálatában. Ahogy azt is, hogy ahelyett, hogy morgunk, hogy mi nem jó, tegyünk azért, amiért tudunk - így a megoldás és nem a probléma részei vagyunk.

Ahelyett, hogy kiakadunk, hogy szemét van a környezetünkben, vegyük fel és a helyére, a kukába dobjuk… 

Köszönöm a SzerencsejátéZrt-nek a felkérést, hogy együtt tehetünk, amit tenni tudunk majd helyett MOST… :

 

Fotó: Debreczeni Zita 

Smink: Czopkó Nóra 

komment

Új útra léptem, többet szeretnék tenni...

2017. augusztus 09. 18:45 - Mosolyka

_b4z2220.jpgNéhány hete bepillantást kapok egy nagyobb vállalat társadalmi felelősségvállalási programjába. Képzeljétek, felkértek jószolgálati nagykövetnek. Tetszik, hogy olyan tevékenységbevehetek részt, ami több szempontból is támogatja a fogyatékosügyet. Hihetetlen, hogy mennyi minden apróságnak tűnő dolgot tettek már, ami valakinek apróg, de másnak hatalmas dolog. 

Emlékszem, mikor egy irodai munkára jelentkeztem évekkel ezelőtt, és a sikeres felvételi megbeszélés után behívtak egy próbanapra. Hatalmas élmény volt. Ekkor már több mint fééve nem találtam munkát, anyagilag nagyon mínuszban voltunk. Annyi visszautasítás után egy esély nagyon fellelkesített. 

 A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy hány fogyatékossággal élő - bár én jobban kedvelem a Tanító Lelkek megfogalmazást - szeretne dolgozni, tenni valamit magáért, és integrálódni, közösségben lenni. Ehelyett hányan ülnek otthon, mert már az is kihívás, hogy kijussanak otthonukból, nem hogy tömegközlekedéssel eljussanak a munkavégzés helyszínére, ahol ismét kérdés, hogy akadálymentes-e a környezet. 

Az akadálymentesítés elsősorban szerintem a fejekben kezdődik, a gondolkodásban. Aztán jöhetnek a tettek. Ott ültem egy irodában, ahol számítógépen kellett tartani az ügyfelekkel a kapcsolatot, felvenni a telefonokat, amolyan ügyfélszolgálati kollégaként, a munkalapokat kinyomtatni és átvinni egy másik csoportra. Mikor beértem a próbanapra, első kihívásként azzal szembesültem, hogy a számítógépház a földön van, rajta a bekapcsoló gombbal, ahova lehajolni MÉG nem tudok. A nyomtató fent van egy polcon, amit MÉG nem érek el. A telefon csak” egy karnyújtásnyira, de a kezemet MÉG nem tudom addig felemelni. A másik csoporthoz szűk, dobozokkal teli út vezetett, de a kerekesszék szélesebb, mint a szűk járat. 

Nagyon jól esett, mikor felmerült a vezetőben, hogy megkérdezze, hogyan lehetne megoldani? Mit tudnak tenni, hogy meg tudjam oldani egyedül is? Hova tegyék, ahol elérem? Áttettékézközelbe a telefont, feljebb a gépházat, lejjebb a nyomtatót, el a dobozokat, így már elértem, elfértem. 

Őszintén nem ismertem ezt a szót, de ide tartozik az ergonómia. A SzerencsejátéZrt vállalat beszámolóit, Esélyegyenlőségi Tervét olvasva tudtam meg, hogy van egy tudomány ami, az optimális munkafeltételekkel foglalkozik, amely a munka legjobb megszervezését, szerszámok célszerű kialakítását is felöleli. Ez az ergonómia. Ti ezt ismertétek? Hallottatok róla? 

Nekem nagyon tetszik ez a hozzáállás. Ugyan még kevés ilyen cool arc vállalat van, de a SzerencsejátéZrt-vel együtt szeretnénk egyre több olyan céget megtalálni, kialakítani, felhangosítani a gondolatokat, mit és hogyan tehetnek, akik vallják, hogy adományok helyett - vagy mellett - sokkal inkább az értékteremtő munkahely lehetősége célszerűbb és igenis fontos az esélyegyenlőség. Másoknak is érdemes átadni a sok jó, bevált gyakorlatot. 

A SzerencsejátéZrt-nek van forgatókönyve arra, ha egy megváltozott munkaképességű munkavállaló jelentkezik. Jelenleg náluk közel 1600 két lábon könnyedén járó azaz egészséges” kolléga dolgozik, ebből 172 lélek megváltozott munkaképességű, nem mondanám és emelném ki, hogy fogyatékossággal élő, mert azt szoktam mondani, szerintem mindenki fogyatékossággal élő, csak valakin jobban látszik. Szerintem nem feltétlen az a fő fogyatékossággal élő, aki kerekesszékkel közlekedik, vagy nehezebben beszél. Azt gondolom, hogy aki nem tud szeretni, vagy nem engedi, hogy szeressék, az sokkal nagyobb fogyatékosság. 

Én nem is tudtam, vagy hallottam róla, de ...  A CIKK ITT FOLYTATÓDIK KATT IDE :)

 

 

Fotó: Debreczeni Zita 

Smink: Czopkó Nóri 

komment

Hogy jobban értékeld a MOST-ot...

2017. július 16. 22:33 - Mosolyka

1111.JPGNéhány pillanatra megálltam, mielőtt írni kezdtem. Megköszöntem a Teremtőnek, hogy még élünk. 


A hétfőn útban Budapest felé valahol a 35-ös kilométerkőnél egyik pillanatról a másikra a belső sávban 130-nál elszállt a gáz. Mintha kiment volna a lendület, az erő az autónkból. Hála, hogy még pont ki tudtunk gurultunk a leállósávba, ahol végül teljesen leállt az autó. Az első gondolatom: Köszönöm, hogy nem a fék! Köszönöm, hogy "csak" ennyi. Majd a tűző napon megvártuk az autómentőt, miközben olykor néhány centi választott el minket a száguldó autóktól, de a nap itt még nem ért végett.

Este, értékelve, hogy egyben vagyunk, egy tizenöt éves kis csereautóval Balatonvilágosról indultunk haza a partmentén. Percek alatt a mesés naplementéből cseperegni kezdett az eső. Majd a következő percekben belecsöppentünk egy katasztrófa filmbe. Nem hittem volna. Tudjátok sokszor látva a híreket azt gondoljuk ez velünk nem történik meg. Valójában sosem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a következő pillanatban és olykor el is felejtjük értékelni a jelent, a MOST-ot. A cseppekből erős szél, igazi eső lett. Az úton egy édesapa futott babakocsis gyermekével. Az idő egyre zordabb lett. Lelassítva megkérdeztük, hogy elvigyük őket? Kedvesen, de sietve válaszolt az édesapa, hogy köszönik befutnak a méterekre lévő kis híd alá. Valahogy mégsem tudtunk tovább hajtani. Ott gurultunk mögöttük pár méterre. Majd egyszer csak mintha leszakadt volna az ég. Cseresznye nagyságú jég hullott az égből. Minden felületével védve a kisbabát rohant az apa, de az idő nem várt. Minden olyan gyorsan történt.

Az ablakon beadta a riadt babát, hogy Őt védje, majd beszállt. Ekkor már semmit nem lehetett látni, zuhogott a jég, a szél lökte az autót. Ijedtében ordított a kis drágaság ott az apa ülében. Nem tőle, a brutális időtől egymás kiabálását sem értettük. Csak hajtogattam, hogy olyan helyen álljunk, ahol nincs fa. Féltem, nagyon féltem, mintha eljött volna a világvége. A síró baba végig nézett, így nekem erősnek kellett lennem. A kis csöppség segített, hogy higgadt maradjak. A fák előttünk és mögöttünk kidőltek, lezuhantak az útra. Brutális vihar ért Siófokra és környékére. Tetők, kerti bútorok repkedtek, ablakok törtek. 157 km/h-s szelet mértek. Ahogy a félelmünk fokozódott, úgy az vihar enyhült. Esüpört mindent, mi az útjába került, de mi ott négyen a kocsiban megúsztuk. Túléltük.

Aztán este elgondolkodtam... Azt hiszem, itt nem mi segítettünk az apának és a babának, valójában Ők nekünk. Ha akkor ott nem állunk meg, lassítunk, akkor azon az útszakon találjuk magunkat, ami még két nappal később is le van zárva, mert végig az útra zuhantak a kidőlt nagy fák, kocsik mentek tönkre...

Köszönöm, hogy van lehetőségünk tenni másokért, mert sosem tudhatjuk, hogy valójában mi segítünk, vagy nekünk segítenek.

(A kép nem a történet napján készült és egy másik kis Tündérbabával.) 

Hozd ki magadból a maximumot, AJÁNDÉK hanganyagommal, és valósítsd meg álmaidat majd helyett Most :) 

INGYENES LETÖLTÉS ITT 

ÚJDONSÁG! MÁR ANGOLUL IS OLVASHATÓ UGYANEZ ITT 

a_like_komment_megoszta_s_itt_most_abban_segi_t_hogy_ismero_seid_is_la_ssak_ezeket_a_gondolatokat_ha_neked_tetszett-_mert_a_blog_jobban_mutatja_ma_soknak_is_azt_a_bejegyze_st_ahol_aktivita_st_e_rze_kel.jpg

komment

Vége Mosolykának?

2017. március 06. 21:03 - Mosolyka

Úgy éreztem: Nem veszek többet levegőt, elég!

blog_mosolyka.jpgBe kellett, hogy lássam mélyen vagyok, nagyon mélyen. Túlvállaltam magam, már nem tett igazán boldoggá, amit csinálok. Elfáradtam, elsősorban lelkileg. Kifakult belőlem, és csak néhol pislákolt az, ami a leginkább jellemzett: Az igazi életszeretet. Valamit nagyon elbaltáztam. Rengeteget sírtam, és alvásba menekültem. Tehernek éreztem magam, és olykor értelmetlennek az életem. Eljutottam addig a pontig, amíg azt éreztem: Elég! Nem bírom, csak hagy menjek. Megfordult a fejemben, hogy nem veszek többet levegőt. Hihetetlen, de tényleg ezt éreztem. Nem állandóan, de volt, mikor percekig valóban ezt gondoltam. Ez megijesztett. Elszomorított. Maga a tény, nem a tett. Semmit nem tettem, s gyanítom, hogy az ösztönöm jóval előbb lélegzett volna, mint a tudatom, de mégis... Elmerengtem. Hol van az a lány, aki tele van lelkesedéssel, örömmel, álmokkal? Hol van az a lány, aki elvonatkoztat a kerekesszékétől, és valóban hisz, abban, hogy messzire hajítja? Hol van az a lány - aki mára inkább nő, és feleség -, aki feltölti a körülötte élőket. Hol van az a nő, aki az esték 90 %-ban úgy hajtja álomra a fejét, hogy "Ez az! Ez is egy csodás nap volt. Imádtam, és várom a következőt." Hol van az a nő, aki adottságaival együtt szereti magát, akire csak rá kell nézni, és rájössz, hogy micsoda érték az itt és MOST. Micsoda ajándék az élet, a mozgás, a döntés lehetősége. 
Bitang mód elvesztem. Tudatosan mindig elő tudtam magamból hozni. Egy - egy motivációs előadásom, posztom során mindig tudtam, hogy hogyan, s miként adjam át azokat a gondolatokat, amik bennem vannak, amik mélyen beleivódtak a tudatomba. Azt tudtam, - hisz ezzel foglalkozom mondhatni egész életemben - hogy másokat hogyan, s mivel lelkesítsem, mivel csaljam elő másokból a mélyen lapuló életerőt, de míg másnál tudtam, addig magamhoz elvesztettem az utat. Korábban tudtam, és nem csak tudtam, sokkal inkább annak megfelelően éltem. Egy ideje nem. 
Ebben nincs hibás. Nincs más hibás benne, csak én. Bár ezt nem is nevezném hibának. Sokkal inkább egy újabb állapotnak, amiből én döntöm el, hogy mit hozok ki. Én döntöm el, hogy hagyom magam tovább gurulni lefelé a lejtőn, vagy befarolok, és elkezdtek visszafelé mászni. Vissza a csúcs felé. Eleget sodrómat! Újra szeretnék én, én lenni. Az a nő, aki imád élni, aki boldoggá teszi magát, és másokat is erre inspirál. Szavak helyett, tettekkel megint. 
Be lehet állítani ezt az egészet egy huha de gigantikus válságnak, lehet csámcsogni rajta, még egy- egy gondolttal megdobálni, amiből köszönöm szépen nem kérek. Tiszteletteljesen kérlek téged, s másokat is, hogy szétcincálás helyett, támogassatok azzal, hogy meglátod bennem a nőt, az ember, aki őszinte magával, másokkal. Azt a nőt, akinek a kiírás egy remek terápia. Azt a nőt, aki késztetést érez, hogy írjon, és magán kívül, másokat is arra biztasson, hogy nem szégyen, vagy gyengeség padlón lenni. Voltam már életem során kivirágzott, illatos, kívánatos virág. Most szirmaimat egy ideje bezártam, magamtól is elzárva a fényt, de tartom magam olyan erősnek, hogy újrakezdjem. Újra lépésről, lépésre széttárjam karjaim, és magamhoz öleljem az életet, a lehetőségeket. 
Mától újra felfelé mászom. A kell dolgokat felváltom, arra mit igazán szeretnék. Újra visszautazom magamhoz, és eme utazás kalandjairól mesélek magamnak, s ki szívesen része a fejlődésnek. 
Felejtsük el kicsit, hogy most ki, mit tud rólam. Ki, mit gondol, hallott, s látott. Felejtsük el, hogy mi volt, a lényeg a mostban rejlik. Mi van most? Szeretnék úgy mesélni, hogy tiszta lappal indulok. Mindezt azért teszem, mert jól esik. Jól esik megint írni, mesélni, sztorizni. Összerakni magam. Nem tömegeknek írok, elsősorban magamnak. Magamból ki, s magam szórakoztatására. Mégis ezt publikusan teszem, mert ha van bárki a Földkerekségen ki ebben rajtam kívül örömét leli, kinek ad valami pluszt. Mondjuk munkából hazafelé zötykölődve, vagy egy pocséknak hitt nap után, esetleg egy nagy elhatározás előtt, hullámvölgy közepette, akkor megéri.
Sok - sok minden jóslatot hallottam, olvastam már, de még mindig itt vagyok, s élek. Egy ideje nem foglalkozom a diagnózisokkal, mert korlátoznak. Négy hónapja fújtam el a 28-as gyertyát tortámon, és néhány hete lettem papíron is Siófoki lakos. Egy első emeleti albérletben lakom férjemmel, Sándorral, és édes kis mini Máltai selyemkutyánkkal, Falatkával. Aki az erkélyről, és a közelemből hatalmas szájjal bír pici testéhez képes, de ha egyszer abba hagyja az ugatást, és közeledik hozzád levesz a lábadról, vagy a kerekeidről, de még a mankókat is kirepíti alólad. 
Még mindig éjjeli baglyok vagyunk Sándorral, aki lassan három év távlatában még mindig a legjobb férj, s társ számomra. A legjobb motivátor, és egyre helyesebb. Veszekedni, lemerülni azt tudunk, de még ennél is nagyobb hévvel kitartani egymás mellett is. Most éppen alszik. Ő a nappaliban, és a hálószobában a türkiz kék, és zöld pöttyös ágyneműk habjaiban írok. Életünk része még egy férfi, és egy nő. Lilla, és Levente. Nem mindennapi kapcsolatban élünk. Nálunk aztán nincs unalom, és reggeltől, délutánig többen is körbevesznek, fürdetnek, öltöztetnek, főznek lakásunkban. Sándor két lábon, én még kerekeken közlekedem, de ez előnyös akkor, ha autókázna, vagy segway kalandra menne. Mindig kéznél vagyok egy jó körre. Igen, mielőtt bárki fejében felmerülne a kérdés, a köröket máshol is "rajzolgatjuk", ugyan még fejen állva, vagy falnak dőlve kihívás, de előnyét is tekintve nincs szükségünk kötélre, ha arra vágyna, hogy ne emeljem el a kezem fejem felől. 
Hétköznap reggel nyolc fele indul nálunk a nap. A kapucsengőre ébredünk. Levente érkezik hozzánk. Ő az asszisztensünk, aki valójában ennél sokkal több. Hosszú ideig húztuk, halogattuk, hogy felvegyünk valakit. Dilemmáztunk. Egyfelől a cégünk, a munkánk, a levelezésünk, a teendőink, meghaladta a két emberes kapacitást. Másfelől, még nem érte el, hogy mérlegelés nélkül plusz költségekbe verjük magunkat. Viszont a mélyre zuhanásom egyik tényezője volt, hogy már nem alkottam, sokkal inkább robotoltam, Sándorral együtt, hogy működjünk, fenntartsuk magunkat. Elforgácsolódtunk a papírhalmok, bevallások, számlák,ügyintézések "mesés" erdejében. Aztán jött Levente, aki kimentett nagyban ebből a gödörből. Még is, hogy jutottunk el odáig, hogy az asszisztensem egy száll törölközőbe burkolózva segít ki a kádból? Nyilván szándékaim messze állnak játszani a szexi nőt, akiről lecsúszik véletlen a cucc. Bár olykor az életünk filmbe illik, de itt most nincs semmi csavar a történetben. Fantasztikus pasas, sorban állt a sárm osztogatás közepette, de eme tényen kívül, imádom, ahogy beszél, s szereti feleségét, s a hirdetésem valóban asszisztensre szólt, társkeresés helyett. Mégis mára kialakult, hogy ő is segít. Sándor hátát nagyban kíméljük, mert amit végig csinált velem, mellettem, értem, értünk az elmúlt években, azért most regenerálódást kíván, ha később még szeretnénk akár fejen állva is csinálni... :) 
 
Tegnap Sankóm fejét majdnem leszaggatta egy kigyúrt, kopaszt, tetovált, "menőfeketeautós" férfi. Ugyan be kell vallani, hogy adott némi okot rá Sanyi, de olykor az ok... nyomós. Szó szerint. Egyedül voltam itthon, Sanyi elment vásárolni, nálam pedig dolgozott az étel, ami nem tetszett a gyomromnak. Volt cirka három perce, hogy hazaérjen a legalább hét perces úton. A pirosnál, beállt az ominózus autós elé, hogy ahogy zöldre vált siessen hozzám. Felbőszítette az emberünk. Nem is kicsit, aki utána eredt és a következő pirosnál kiszállt és elkezdett ordítani be az ablakon...
- B@meg öcsi, bajod van a KRESZ-szel? 
- Mielőtt letépnéd a fejem, a feleségem rosszul van és azért sietek.  
- Akkor siessél b@meg haza! - már lekesítően. 
Pont időben hazaért. Utólag azon viccelődtünk, hogy ha már ilyen "szelíd, kedves" megértővé vált, megkérhette volna, hogy hasznosítsa erejét, és jöjjön Sankó után, hogy kirepítsen a mosdóba az ágyból, mert emelés nélkül, Sankó hátát kímélve ezt megoldani is művészet. 
Bár már erre is van egy technikánk. Legközelebb mesélek erről, Lilláról, aki egy tündér, és valljuk be mind a ketten megnéztük már kerek popsiját. Magamra, és Sankóra gondoltam. Levi jó arc, és nem kukucskált. Továbbá szóba kerül, hogy mi váltotta még ki annak gondolatát, hogy elég. Mivel hozom vissza magam az életbe, milyen praktikáim vannak, és hogyan zajlik egy fürdés Lillával. Mi történik, mikor két csaj beszabadul a fürdőbe, a fiúk pedig kint szorgosan dolgoznak. Mi váltotta fel nálam a kell dolgokat? Hogy jutottam arra, hogy 70 %-ban csak olyan dolgokkal szeretnék foglalkozni megint, ami ÖRÖMET OKOZ. ... és a legfontosabb: valóban sikerül ez? 
U.i.: A félreértések elkerülése végett, felfelé megyek, szeretnék nagyon is lélegezni, és élni! Szó sincs feladásról, sokkal inkább újra kezdésről. Fanny, Mosolyka megy tovább, és megint feláll, és kihozza a legjobbat a pillanatból, a napból, a hétből, az életből... és erre remélem másokat is inspirál :) 
Köszönöm, hogy velem tartottál.
Köszönöm visszajelzésed. 
Tetszés szerint, megosztásod. 
Köszönöm, hogy te is teszel magadért. 
Köszönöm, ha szívesen követsz a közösségi oldalamon. 
Köszönöm, hogy belátod, te döntesz mit hozol ki a pillanatból, a napodból, az életedből. 
komment

Az elkeseredésben rejlő erő

2016. július 21. 20:22 - Mosolyka



zongi_1.jpgOtt, azokban a pillanatotokban, kavargott benne sok minden. A szomorúság, a düh, a sírhatnék, az elkeseredés, az üvölthetnék, de legfőképp a tehetetlenség. Olyan mérhetetlen kiszolgáltatottságot éreztem ott ülve a kerekesszékben, rajtam egy hosszú kék nyári ruhával, hogy arra szavakat sem találok. Sándort nem engedtem, hogy segítsen, mi több, némi dühvel taszítottam el magamtól. Nem rá haragudtam, nem is a világra, sokkal inkább a helyzetre, s talán magamra.

Pisilnem kellett, aznap már sokadszorra. Besokaltam attól, hogy ehhez az utóbbi másfél évben mindig segítséget kellett kérnem. Figyelnem mindig arra, hogy legyen mellettem valaki, aki segít, aki ráér, vagy előre gondolkodni programok előtt. Figyelni, hogy bármilyen segítő szándék, szeretet, de mégsem menjek a másik agyára a millió sok más dolog mellett. Ez nem mindig sikerült valljuk be. Azon a bizonyos napon sem.

Valahol dél fele járhatott, túl a reggeli, az ágyból ki a mosdóba, fürdés, emelgetés, felöltöztetés, átemelés, igazgatás procedúrán, egy ismételten át nem aludt éjszaka után. Egyszerűen nem ültem jól a kerekesszékben az igazgatások után. Nem hülye p*csa vagyok, aki mindenre kényes, csak egyszerűen nem találtam a helyem, tudva, hogy néhány órán át biztos abban a pozícióban maradok. így csak kértem, s kértem, Sankó meg csak fáradt, és fáradt, így már a végén inkább nem kértem, nem szólaltam meg, hogy még ezek után pisilnem is kell nagyon. Persze, hogy segített volna ez nem kérdés, ahogy egy szülő is fel kell sokadszorra is, ha gyermeke sír, vagy kér valamit, de valljuk be, egyre nehezebben, kimerültebben. Kímélni szerettem volna Sankót, s visszanyerni az önállóságomat ezen a téren is.

Aki olvasta a Te döntesz című könyvem, együtt örült velem, mikor huszonhárom év után életemben először mentem el mosdózni önállóan egy étterem nyomimosdójában, annak a bizonyos pink fesztivál pisilőnek, és egy Édesanya ötletének hála. Micsoda öröm, és szabadság volt, emlékszel? Éveken át élveztem, hogy ebben legalább kötetlen vagyok. Nem kell visszafognom az ívást, tervezgetnem előre, visszatartanom, görcsölnöm. Aztán ezt a szabadságot elvesztettem, mert újabb – s egyben azt gondoltam pocsékabb – kerekesszékem lett, mellyel nehezebben, s a költözés, a szűkösebb tér miatt, de legfőképp a lábtartásom, avagy a nem keresztbe rakásom miatt befuccsolt az élet eme örömforrása.  Kezdetben nem is annyira zavart, jó buli volt Sankóval, a segítőmmel együtt ezt megcsinálni, de aztán jött a felismerés. Egyedül szeretném! Ahogy jött a felismerés, úgy a kifogások(?), avagy a nehezítő tényezők, amiket egyszerűen meg kellett volna oldanom, de kreativitás ide, vagy oda, egyszerűen nem találtam megoldást arra, hogy önállóan, hogyan emeljem meg csülkeimet, s tegyem szét a lábaim, úgy hogy egyenlőre még a gravitáció nem a barátom, s az emeléssel vannak gondok. Mi több, ülve még meg sem mozdul a lábam, s így kihívás a fesztivál pisilőt használni.  

Tekintetemmel csak pásztáztam az itthoni lehetőségeket, hogy tudnám megemelni egyedül, s mivel. Az elhatározásom abban a dühvel teli szomorúságban, arra sarkalt, hogy addig be nem fejezem az ötletelést, a tetteket, míg meg nem oldom. Egy furcsa dimenzióba kerültem. Az elszántság dimenziójába, ahol a kilátástalanság, s tehetetlenség szomorúságának az energiáját, arra használtam, hogy megtaláljam a megoldást. Határozott nemmel tagadtam meg Sándor segítségének ajánlatát, s csak járt az agyam a hogyan kőrül, miközben erősen küzdöttem a kis ördöggel a fejemben, aki folyton a kifogásokat mormogta. Aztán döntöttem: Hallgass! Megcsinálom.

Egy egész sor paródiát tudnék összeállítani a próbálkozásaimból, amihez volt, hogy a kanapé sarkát használtam, a hintaszék aljának fel-le mozgását, a tilinkóm. Itt az utóbbinál semmi perverziós dolgot ne tessék elképzelni a furulyához hasonlatos hangszerrel, inkább csak a merevségét kihasználva igyekeztem betolni a … uh, azt hiszem ebből már nem jövök ki jól, térjünk is át a többi kevésbé sikeres történetre, hogy eljuthassunk a megoldáshoz. Mert, hogy az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz. Segítségül hívtam gumiszalagot, a kézhosszabítóm, de még a cipőkanál lehetőségét sem zártam ki. Végül egy kötélhez nyúltam. Pontosítva egy pink szalaghoz, ami amúgy ruhakiéegészítő, de én biztonsági övnek használom évek óta. Ha már nőnek születtem, legyek stílusos, akkor is ha a nappalim közepén pisilek. Bár, hogy őszinte legyek foszöld is lehett volna, ha a megoldáshoz vezet, de ez pont a kezem közé keveredett.

Van egy torna falam, amit sokkal inkább hívnak szado-mazo falnak szeretett vendégeink, de megnyugtatás céljából elmondom mindig, hogy, sokkal többet használom edzésre, mint arra… :)

A remény sugara ennek megpillantása, és a pink szalag fejben levő összekapcsolásánál jött el. A kézhosszabítómmal a bordásfalhoz hasonlatos fémöntvény egyik fejem feletti fokára helyeztem a szalagot, majd áthúztam, hogy egy fix felső részen legyen, majd lelogó részét a jobb térdem alatt megkötöttem, s némi túlzással teljes gázon először hátráltam a kerekesszékkel, aminek köszönhetően lábam elemelkedett az üléstől, majd egy könnyed balra „kanyar”, s máris széttett lábakkal ültem. Sikerült! S az elszántságom, oly örömbe csapott át, amit leírni nem lehet, csak az tudhatja, aki valamit nem adott fel, sikerült a célja.

Az, hogy a szado-mazo falnak becézett eszköz közelében, széttett lábakkal, mi történt, talán nem is annyira lényeg, minthogy az, hogy tudatosítsam magamban, s akiben csak tudom:

Az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz.

U.I.: Szeretem, ahogy büszke rám, ahogy inspirál a következő „akadály” legyőzésében.

komment

Hiba, ha nem vagy(ok) boldog?

2016. június 12. 20:55 - Mosolyka

Avagy hála, hogy változtathatok rajta

szerzodes.jpgEgy hét telt el a sokakat megérintő írásom óta. Ugyanott fekszem az ágyban, de a kék pulóver helyett, szürke van rajtam, szemben az erkélyen a rikító színű pulóverben szintén ott a hölgy, de egyedül. Most nem küzdök a fojtogató sírással, most jól vagyok. Sándor megint Chikungon van, ez a két óra az ő "én ideje". Amíg kiszakad az állandó kérésekből, teendőkből, csörgő telefonok zajából. Most nem vagyok egyedül, bár olykor az is jó, mikor csak önmagam vagyok. Persze előtte mindig elrendez Sankó. Elvisz mosdóba, kényelmes pozícióba igazít, megitat, kezem közelébe teszi a szükséges dolgokat, felteszi töltőre a telefonom, hogy biztos tudjak segítséget hívni - elsősorban őt -, ha bármi nagyobb gond merülne fel. Furcsa úgy élni még - bár mára már megszoktam, de szívesen csinálnám másként - , hogy többségében előre kell gondolkodnom.


Míg nem volt társam, főként egyedül mászkáltam a városban, mentem dolgozni, és itt ott találkoztam barátokkal. Akkora időzítettem azokat, amihez segítségre volt szükségem, de a kettő között magamra, vagy idegenekre voltam utalva. Sosem felejtem a meglepődött arcát annak a férfinek, akihez odagurultam, hogy legyen szíven megigazítani a lábujjamat zoknin keresztül, mert annyira begörcsölt, hogy nem tudok másra gondolni, de nem tudtam még egyedül lehajolni, és le-fel venni a cipőm egy élvezetes igazgatás után. Volt ilyen, sőt ennél jóval cifrább is. Az is emlékezetes, mikor volt szerencsém olyan idegen bevállalós takarító nénihez, aki a mosdózás után felhúzta a nadrágomat. Noh, de most egy kicsit elkalandoztam.


Amiről szerettem volna írni, az a zöld kis szörnyecske, ami befurakodik az emberi kapcsolatok közé. Nem a féltékenységre gondolok, hanem a felszínességre, s a mókuskerékre, aminek "köszönhetően" a nagy rohanásban, és sok "fontos" teendő mellett elfelejtjük megfogni a másik kezét, megkérdezni őszintén - és meg is hallgatni figyelmesen -, hogy hogy van, vagy az internetezés, munka elé helyezni azt, akit szeretünk, chatelés helyett beszélgetni, játékmeghívók küldözgetése helyett, valóban együtt lenni, s tudni, hogy mi tenné boldoggá a másikat, magunkat, s meg is tenni a halogatás helyett. Én beleestem. Mi Sankóval beleestünk. Elkapott a gépszíj, s közben alig volt minőségi együtt töltött időnk. Mi nem küldünk egymásnak játékmeghívót, vagy chateltünk beszélgetés helyett, viszont túl sokat vállaltunk. Jóformán minden percben együtt voltunk, mindenhova együtt mentünk, közös lett a munkánk, a célunk, de mégis elcsúszott valami, még akkor is, ha biztos vagyok abban, hogy az igazi társam erre az életre (is) . Minden héten volt legalább két előadás, ha nem négy, az ország különböző pontján. Több száz, ezer kilométereket utaztunk hóban, esőben, ragyogó napfényben. Mentünk, és igyekeztünk másokat, több ezreket, rávilágítani a pillanat értékére, a most jelentőségére. Közben pedig a megismerkedésünkkor ránk jellemző spontán, igazán a pillanatnak élős énünket valahol elhagytuk útközben. Pedig milyen jó is volt akkor! Csak megélni a csodákat, a hétköznap adta lehetőségeket együtt.

Emlékszem egy kezelésre mentünk Budapestről Kecskemétre. Piócaterápián volt éppen a sor, amit csináltunk. Sándor, s én nagy lelkesen mentünk, s közben játszottunk szójátékokat, tervezgettük a következő programunkat, nagyokat nevettünk, a felhőkben ábrákat fedeztünk fel. Az egyik benzinkúton megállva a kocsikulcsunk beletört a lyukba. A kezében maradt a műanyag rész, s mi csak jóízűen nevettünk, majd sokkal inkább kihívást látva a történtekben – nagy baj helyett -, kölcsönkértünk egy csípőfogót, aminek köszönhetően a kulcs nagyobb fele nélkül is beindítottuk az autót, majd hazafelé Kecskemétről a szemben levő benzinkútra beadtuk vissza a fogót a tulajdonosának egy dobozos sör társaságában köszönetképpen. Azért kértük kölcsön, mert vásárolni nem lehetett azon a kúton, a pótkulcs meg otthon várt. Ma egy ilyen történeten, - vagy hasonlón – nem nevetünk, inkább odáig fajul, hogy jól egymásnak feszülünk. Ami régen könnyed volt, most nyomasztó is tud lenni. Míg másokat boldoggá teszünk, - pontosítva magukat teszik -, addig mi olykor oly boldogtalanul tértünk haza, s feküdtünk le, mert bedarált a mókuskerék. Az előadásokon teljes odaadással vagyok, és inkább a múltról beszélek, mint a jelenről, így átmegy, amit szeretnék, hisz megéltem, megéltük, de mára, ha őszinték szeretnénk lenni magunkkal, akkor ez most nem így van általában. A mindennapi, vagy minden másnapi torna, teendők, ami nem csak nekem munka, de Sankónak is bedarált. Miattam az éjszakánkénti többszöri felkeltés meg Sankót nagyon megviselte. Azt vettük észre, hogy míg másokat motiválunk arra, hogy csináljanak bakancslistát, éljék meg a pillanatot, addig mára nekünk nincs ilyen listánk. Csak megyünk, és tartjuk a tükröt, amiben mindenki azt látja meg, amit szeretne. Abban a tükörben viszont néhány hete mi is megláttuk, hogy elfelejtettük megélni a pillanatot, a mostot igazán. Pedig micsoda értéke van! Tervezgetni, halogatni, várni a tökéletes pillanatot? Felesleges. Ezért fogtam, s írtam néhány sort, majd kinyomtattam, s átnyújtottam Sankónak a dossziét mikor találkoztunk, mondván, hogy a *Baker & McKenzie ügyvédi iroda küldte sürgős kitöltésre, - akik azzal támogatják munkásságom, hogy jogi szempontból mindenben segítenek térítésmentesen, így a Mosolyka Most Alapítvány létrehívásában is, hogy minél hamarabb ilyen formában is tudjam a „Majd helyett, MOST tenni magamért, másokért” életszemléletet tovább adni -. Mivel ez éppen aktuális, így kezdetben Sankó nem gyanakodott, csak nagyot mosolygott azzal a helyes pofijával, s édes mosolyával, miután meglátta mit is tartalmaz valójában a dosszié. Egy "Bakancslista nyilatkozat" volt benne neki, és nekem, az alábbi szöveggel:


Alulírott .................................. a mai napon nyilatkozom, felelősségem teljes tudatában, tudva, hogy a MOST, a pillanat értéke mennyire nagy kincs, hogy az alább felsorolt dolgokat, majd helyett MOST(anában), lehetőségeimhez mérten, minél hamarabb megnézem, megcsinálom, elmondom, meghallgatom, megkóstolom, átélem: ...


Majd a végére keltezés, és aláírás helye. Irattárba küldés helyett, pedig irány a hűtőre rakni, hogy szem előtt legyen! A saját magunk motiválása, olyan, mint az evés, alvás. Nem elég egyszer egy életben, vagy havonta, sokkal inkább ajánlott minden napra ütemezni belőle egy kicsit. Bár sok mindent tudok, átéltem, beleszövöm előadásaimba, de más valamit tudni, átadni, vagy valóban csinálni is mindig, legalább is az esetek többségében.

Emlékszem, mikor tizenöt évesen megtaláltam azt a bizonyos orvosi esettanulmányt, melyből megtudtam, hogy azt jósolták az orvosok, hogy három év múlva esélyes, hogy feldobom a pacskert. Akkor készítettem először bakancslistát. Mindent beleírtam, amit szerettem volna akkor még enni, inni, megkóstolni, megcsinálni, elmondani, átélni, látni, hallani. Aztán mikor a listám századik pontja körül jártam, elszörnyedtem. Tudod miért? Mert csupa olyan dolgok voltak, amiket többségében bármikor megtehettem volna tévézés, vagy punnyadás helyett. Elszomorított egy pillanatra a kérdés, hogy ezeket eddig miért nem csináltam? Hisz legtöbbjéhez nem is pénz kellett igazán, hanem az a bizonyos élni akarás, s a pillanatok megélésének gondolata. Szörnyű, hogy mennyire megmérgezi, és mi hagyjuk is, - ahogy én is megint hagytam - a megszokás, a rutin az életünket, s akkor válik valami igazán értékessé, ha veszni látjuk. Akkor azt gondoltam életem legrosszabb napja, mikor szembesültem az orvosi jóslattal, ma már életem egyik legjobb napjának tartom, mert akkor elkezdtem igazán élni, az éldegélés helyett. Most is siránkozhatnék, hogy jaj, de hülye vagyok, hogy megint beleestem a rutinba, és hibáztathatom magam, vagy Sankót, vagy bárki mást, hogy eltávolodtunk egymástól, s nem éljük meg a pillanatokat, vagy inkább hálás vagyok, hogy megláttam a képzeletbeli tükörben, és így változtathatok rajta, mielőtt túl késő lenne. Az utóbbi vagyok, hálás, hogy még változtathatok rajta. A hibáztatás, vagy szomorkodás időpocsékolása helyett, nekilátok - ahogy tizenegy évvel ezelőtt is - a bakancslistám pontjainak megéléshez. S ahogy akkor, végül az igazi élet, az élmények, az öröm miatt még mindig élek a jóslatok ellenére, úgy most is megvan rá az esély, hogy ebből a "jajnembeszélerólamertnagyonciki" helyzetből, tudatos ember módjára, inkább valami csodásat hozunk ki, ahelyett, hogy idővel azon kapjuk magunkat, hogy az ágy két végében alszunk el, egész nap három felszínes mondat után, úgy, hogy boldogtalanok vagyunk. Itt az újabb esély, hogy bakancslistánk alábbi pontjaival visszanyerjük azt a bizonyos életérzést, és fűszerezzük valódi élményekkel az életünk.


444.jpgAz én aktuális bakancslistámból szemezgetve: Két lábon állva csókolózni Sankóval;Mennyei piskótát sütni tojás nélkül; Ölbe fogni, simogatni, szeretgetni egy kölyök kutyát; Eltölteni egy egész napot a húgocskámmal Nikkanccsal; Csillagos ég alatt csónakázni, romantikázni Sankóval; Isteni sztracsatella fagylaltot enni; Találkozni Brigi barátnőmmel, aki külföldön él (vele vagyok a fotón); Látni egy csodás vízesést; Tengerben fürdeni; Megpuszilni egy delfin nóziját, Egy hétig telefon, internet nélkül lenni kettesben Sankóval munka nélkül; Állva tartani előadást a telt-házas Papp László Arénában; Só-liszt gyurmázni; Megtanulni zongorán lejátszani a Beethoven - Für Elise számát; Lekvárt főzni; Vízibiciklizni; Az autó hátsó ülésén pont azt csinálni; Magamhoz ölelni egy kis majmot; Egyedül megfordulni az ágyban; Összecsokizni Sankó arcát; Megsétáltatni Masni kutyám; Tejtermék mentes körözöttet csinálni; Papírra vetni a fejemben lévő film forgatókönyvét, és le is forgatni; Megírni harmadik könyvem, ami magába foglalja mi történt velem őszintén az elmúlt három évben; Tűzijáték alatt állni, és gyönyörködni; Több tucat világító papírhajót égnek ereszteni sötétben; Csajos napot csinálni Anna barátnőmmel; Elültetni egy fát; Meglátogatni a volt kollégáimat; Meglepni Tomi barátomat egy nem várt pillanatban; Kötni egy szép sálat; Mosolyt csalni egy gyermek, és egy idős arcára; Madárcsicsergésre ébredni; Nosztalgia bulizni barátokkal retro számokra; Előhívatni kedvenc képeimet, és kitenni a falra, Fotózáson lenni, szép képekkel gazdagodni; Kimondani a Nagymamámnak, hogy szeretem, megölelni hosszasan a Mamámat; Találkozni, beszélgetni Friderkusz Sándorral... és még több tucat "apróság", ami ahhoz segít, hogy azt a bizonyos táskát, mit életnek nevezek, megtöltsem.


Most pedig képletesen Neked is átnyújtom azt a bizonyos "Bakancslista nyilatkozatot", ha úgy érzed élj vele, használd, add tovább szeretteidnek, vagy csak mosolyogtasson meg :)


* Kajtár Takács Hegymegi-Barakonyi Baker & McKenzie Ügyvédi Iroda köszönöm. Főként Fehérváry Ákosnak, hogy két éve elhívott hozzájuk motivációs előadásra, a könyvem elolvasása után, s azóta számíthatok rájuk a szerződések, jogi dolgok világában <3

Ha szívesen olvasod következő bejegyzésem, fel tudsz iratkozni „Privát levelezőlistámra” IDE KATTINTVA, hogy még frissen megkapd.

Viszont, ha olvasnád, de semmi kedvezményes könyvajánlatot, akciót, vagy előadásom időpontját, pluszt nem szeretnél kapni, csak küldj egy mailt nekem a mosolyka.f (kukac) gmail.com címemre, s csak is kizárólag a bejegyzést küldöm Neked olvasásra.

komment

Jártam kicsiknél, nagyoknál

2016. június 07. 20:16 - Mosolyka

Avagy néhány gondolat iskolai érzékenyítő előadásaimról

isk1.jpgMár több, mint 21 iskolában volt érzékenyítő előadásom az Emberi Erőforrások Minisztériumának a támogatásával, többek között Mezőberényben, Szegeden, Budapesten, Harkányban és az ország több pontján.

Az idei iskolai tanévben több, mint 1900 km-t utaztunk férjemmel Sándorral és segítőnkkel. A fáradtságot minden esetben feledtette a fantasztikus élmény, mellyel időről időre gazdagodtam én is.

Jártam kicsiknél, nagyoknál. Játszottunk "taxisat" az alsósokkal, jókat beszélgettünk gimisekkel, és láttam könnyes szemekkel mosolyogni a tanári kart. Oly jó érzés, mikor egy tanár elismerően azt mondja az előadásom végén, hogy beszélem a diákok nyelvét, és neki hosszú évek alatt nem sikerült így feloldania őket, megnyitni a lelküket.

isk2.jpgA nagy érdeklődésre való tekintettel 1650 diák helyett, már 1981 diákhoz jutott el országszerte érzékenyítő előadásom. Mire befejezzük az idei tanévet, valószínű már 2500 diákról is tudunk beszélni, akikhez elért az érzékenyítő programom.

Az iskolák, diákok, szülők, tanárok maguktól jelentkeztek az év eleji felhívásra.

Egy nap alatt megteltek a helyek, és hatalmas túl jelentkezés volt az iskolák részéről az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatott, így az iskolák számára díjmentesen elérhető programra.

isk3.jpg

Elgondolkodtatni az iskolai diákokat a való élet, a mindennapok igazi kihívásairól, mosolyt csalni a tanárok és diákok arcára: számomra ez az eredmény! Köszönöm az Emberi Erőforrások Minisztériumának e nagyszerű kezdeményezés anyagi támogatását.

Kaptam diákoktól, tanároktól leveleket, visszajelzéseket, néhány közülük alább olvasható.

„Mosolyka színes egyénisége az első perctől magával ragadta a pedagógusokat és a gyerekeket egyaránt. Természetességével, humorával mindenkit lenyűgözött. Az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködtünk, a másikban azonban már felszabadultan nevettünk.

Nem láttuk a kerekesszéket, csak egy elbűvölő, életvidám fiatal hölgyet, aki közel hozta és újszerűen mutatta be a mozgássérültek, a hátránnyal élők mindennapjait.

Történeteivel, előadásával olyan értékeket közvetít a mai fiatalok felé – mint szeretet, elfogadás, megértés, lojalitás, hit, optimizmus, türelem, önfegyelem, méltóság, önbecsülés, amelyekre mind szükség van a sikeres felnőtté váláshoz.

Szeretettel a pedagógusok és a diákok nevében: Földesné Fábián Csilla
Zuglói Heltai Gáspár Általános Iskola"


"Szia Fanni! Ma ugyebár a sulinkban tartottal előadást (Gábor Dénes) és csak el szerettem volna mondani, hogy mennyire örülök, hogy ott lehettem és ezt meghallgathattam! Nagyon hálás vagyok! Egyszerűen szuperek vagytok! Mind a ketten! És a végén el is sírtam magam pedig már nagyon régen sírtam, mert egyszerűen nem tudok, na de nektek az óriási szeretetetekkel ez sikerült és köszönöm! Csodás volt! És nagyon elgondolkodtató! Köszönöm ezt az élményt!!! Puszi és hatalmas ölelés!️" Anna


"Szia Fanny! :)

Nagyszerű volt a mai állomása az országjárásodnak a Vásárhelyiben. Jól éreztem magam... örültem neki, hogy bevontál, vicces volt :)

Az oldalamon a hétköznapi életemmel kapcsolatosan is több posztot készítek. Szeretném a mai napot is megosztani, hogy még több emberhez eljuthasson ez az élmény. Várom nagyon a képeket.

Még egyszer köszönöm, elgondolkodtam :)"


"Hozleiter Fanny, Mosolyka iskolánk tanulója volt. Ballagása óta folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot. A régi tanító-nénijével megmaradt a jó kapcsolat, sokat járt vissza azokba az osztályokba, mesélt nekik saját életéről. A gyerekek itták szavait, bizalommal fordultak hozzá. Nyitottságával magával ragadta a kisiskolásokat. Évekig a „Begurulunk” nevű programmal is színesítette iskolánk életét a Csibész Gyermekjóléti Szolgálat koordinálásában. Ezeken a foglalkozásokon saját példáján keresztül hirdette az élet teljességét, a nehezebb sorsú embertársainkkal való együttélés emberi módját. Rengeteget tett ilyen módon is az előítéletek ellen.

Ebben a tanévben megrendeztük a Tolerancia és Érzékenyítő napunkat, melyre Mosolykát is meghívtuk, sok más vendéggel együtt. Kedves, vidám, nyitott személyiségével nagyon nagy hatással volt a gyerekekre és a felnőttekre, bizonyítva az élet csodáját. Reményeink szerint ez a kezdeményezés hagyománnyá válik iskolánkban. Szeretnénk Mosolykával az élen együtt dolgozva, közösségünkben az érzékenység és a tolerancia fejlesztését megvalósítana, ami egyre meghatározóbb értékké válik tanítványaink körében.

Vörösné Éles Csilla
igazgató"

__________________________________________________________________________

 2016. április

besz1.jpgNem ez éltem legnagyobb problémája, de... :) Mivel néhány évvel ezelőtti mosdós posztom után pozitív visszajelzést kaptam több elvileg akadálymentesített szállodából, intezmenyből, hogy 'köszi, hogy megvilágítottad más szemszögből is' így ismét bátorkodom észrevételemet, s nem(!) panaszom megosztani. Nyíregyházán szálltunk meg egy hotelben a tegnapi több órás utazásunk, s laza 500 fős gimnàziumi diakoknak megtartott előadásom után, hogy szusszanjunk kicsit a másnapi három és fél órás út előtt. Az (elvileg) akadálymentes szobák számának lehetősége tízből hat, ami amúgy jó arány! Az ár - érték kicsit már kaotikusabb, de végül megtaláltuk a befutót. Ahol az átlaghoz képest nagy öröm, hogy a tükör jó helyen volt, ahogy meglepő módon még a zuhany csapja is elérhető magasságban. De, is itt jön, amivel még eddigi pályafutásom során nem találkoztam, pedig láttam már ezt-azt. (Álló szinten, fejmagasságban mozgásérzékelős lámpa; befelé, és kifelé is rugós ajtó; raktárnak használt akadálymentes mosdó...) Itt most Liliputban éreztem magam, ahol óriások mosdóját leltem. A számnál kezdődött a mosdó, amely azon felül, hogy a hatalmas mélységének köszönhető (értsd. a faltól a mosdó pereméig lévő hossz) se nem érthető el, se fel. Egy kisebb peremű, alacsonyabban lévő mosdó kagyló - és nem kád :) - tökéletesen alkalmas lenne, hogy beuguruljon alá könnyedén a kerekesszék, de ki nem hisz nekem, ami nem is baj, átadás előtt, csüccs be egy kerekesszékbe, s próbáld ki... :)

Köszönöm szépen a megosztásokat, hátha egy újabb mosdót teszünk a gondolattal jobban használhatóvá :)

U.i.: Van bárki, aki tudja, hogy mire szolgálnak azok a wc deszkák, amik patkó alakúak, s hiányosak elől, s a lábad között egy árok van? Én még csak belecsúszni tudtam annak köszönhetően :) Ti?

 

2016. március

 

besz2.jpgAmikor egy hosszú, és fárasztó nap után egy ilyen levél vár az üzeneteim között, akkor mit sem számít az a majdnem 600 kilométer, amit utaztunk Sankóval aznap, s erőt ad, hogy holnap neki vágjunk Mezőberénynek egy újabb iskolához menet, még akkor is, ha az újabb több órás utazást igényel, mert megéri ♡ Köszönöm szépen, a meghívást, hogy ott lehettem Szegeden, öröm volt Veletek!

"Szia Fanni! Ma ugyebár a sulinkban tartottal előadást (Gábor Dénes) és csak el szerettem volna mondani, hogy mennyire örülök, hogy ott lehettem és ezt meghalgathattam! Nagyon hálás vagyok! Egyszerűen szuperek vagytok! Mind a ketten! És a végén el is sírtam magam pedig már nagyon régen sírtam, mert egyszerűen nem tudok, na de nektek az óriási szeretetetekkel ez sikerült és köszönöm! Csodás volt! És nagyon elgondolkodtató! Köszönöm ezt az élményt!!! Puszi és hatalmas ölelés! ❤️" Anna levelét engedélyével osztottam meg

* Az érzékenyítő programsorozat az EMMI (Emberi Erőforrás Minisztériuma) támogatásàval valósul meg, s így az iskolák díjmentesen vehetnek rész az előadásomon országszerte.

 

2015. december 

besz3.jpgTegnap este már majdnem éjfélt ütött az óra mire hazaértünk Budaörsről, Siófokra. Előadásom volt a pillanat értékéről. Mindent mondhatni az autóban hagytunk a ház előtt, irány az ágy! Ez igaz lenne, ha éppen aznap nem csak ebédelek, s azok a finom parmezánbundàs csirkemell csikok pürével el nem csábítanak. Így egy aprócska kítérővel meglátogattam a konyhát, és megvallom semmi lelkiismeretfurdalásom nem volt a "hatutánnemeszünk" elvben. Mert az én elvem, ha már megeszed, legalább élvezd! Azt tettem. Majd egy szolid, de annál határozottabb mozdulat Sándor egy újságpapír fecnit nyomott a kezembe nem kis célzással. Egy énekes fél éves visszavonulásának végéről szólt. Felismerte, hogy bedarálta a pörgés, sem magára, sem a családjára, az alkotásra nem jutott ideje. A csendesebb időben több új dalt is írt, visszatért belé az élet. A célzás betalàlt, észrevettem, hogy lassan két éve megyünk, utazunk, előadást tartunk, másoknak segítünk, de úgy igazán magunkkal nem foglalkozunk. Az utóbbi időszakban ugyan nem kommunikáltam, de mégis oly sokat dolgoztam, dolgoztunk a háttérben. Az a fránya rutin, az nyír ki mindent. Mikor már csak csinálod, de nem veszed észre közben a szívárványt melletted. Bár szerencsére idáig még nem fajult a dolog, de éppen idejében érkezik a nyugisabb időszak. Most is éppen reggel fél 7 óta kereken vagyunk. Siófok, Szeged, most meg ismét Budaörs. Eddig csak ma közel 400 kilométert mentünk, és még vár legalább száz. Tegnap felnőttek, ma ovosok is várnak. Délben gimisekkel 'randiztam' Szegeden, érzékenyítő programsorozat keretében, melyet az EMMI támogat, így díjmentes az iskoláknak. Most pedig ha nőies, ha nem, patakokban folyik rólam a víz, azt hiszem túlöltöztem a hirtelen nyárhoz. Imádtam ma Szegedet! Köszönöm Nektek! Éppen csak leálltunk a suli előtt, mire egy hölgy vett észre, s jött lelkesen. - Éppen olvasom a Te döntesz könyved, tényleg letehetetlen. Majd belátogatva az előadás előtt a Mars téri piacra egy másik néni mosolygott, s kerdeze: - Te vagy az Mosolyka? Nem lájkoltalak az interneten, de olvaslak. Mindezt egy közel 70 év körüli néni, aki ismeri a lájk szót, kitől végül egy nagy virágcsokorral, s egy nagy puszival gazdagodtam, s még csak fél órája voltam Szegeden. A gimisekkel élmény volt, ma én akartam nekik adni, de én kaptam tőlük. Élményt. Kezdetben meg kellett őket nyernem, főként a fiúkat, akik alig várták, hogy vége legyen a kötelező programnak a (még) kerekesszékes lánnyal. Aztán némi rapid "randi" kérdezz-felelek után rájöttek, hogy nem a "jajderossznekem" történtek következnek, hanem sokkal inkább az élet valójában, amiből mi döntjük el, hogy mit hozunk ki. A kezünkben a lehetőség, hogy valamit feladunk, vagy megcsináljuk. Ha elestünk, felállunk-e, vagy inkább siránkozunk. Bár olykor sírni is jó, de kérdés meddig? Végül az a tapsvihar, s figyelem a 'menővagyokszarokmindenre' fiúktól is feltöltött. De legfőképpen az, hogy egy gimis fiú oly örömmel fogadta el ajándékba Te döntesz könyvem, mely mellé egy puszit is kért, miközben a másik selfit készített velem. Azt hiszem a 'szerelem' kölcsönös volt, mert az óra után nem rohant többségük haza, ahogy én tettem régen egy matekóra kicsöngője után azonnal.

(Közben felfüggesztettem az írást, míg bementem az ovisokhoz)

Végül szegedi utunkat az Oldies étteremben zártuk, ahol a két lépcsőn felrepített Sándor, Árpi (aki ma besegített Sankónak a vezezésben, hogy a derekàt kíméljük) és egy jóképű, kedvesr pincér. Akit egyúttal hamar ki is kérdeztem, mit ajánl, ami tejtermék mentes. A kulináris élvezeteket sokáig nem élvezhettük kint a teraszon, mert időpontra, a következő előadásra vissza kellett érnünk Budaörsre, így végül műanyag dobozkàba kerültek az ételek a különleges gusztusos serpenyők helyett. Amolyan kárpótlásként indulásunk előtt egy fiatal lány szólított meg, hogy mindkét könyvet olvassta, szerette, s csak így tovább. Az ebédért köszönet az étteremnek, s "Irén mammmának", akitől kezdtetben a kedves meghívást nem akarództam elfogadni, de csak annyit mondott végül: Most tanulod te is az elfogadást. :) Köszönöm, köszönjük! Miután újabb bő két órát utaztunk megérkeztünk időben az ovosokhoz a családi napra. A gyerekekhez hasonlóan izzadtan, ragadva érkezrem, de ott voltam. Szembenéztem pályafutásom eddigi legfiatalabb hallgatóságával, azt hiszem így még nem izgultam. Legalább negyven kis eleven manó ült előttem, s várt. Miután elkezdtem izgalamam lelkesedésbe csapott. Az az energia, ami bennünk van, amit úgy adnak, hogy észre sem veszik leírhatatlan. Játszottunk, kérdeztek bátran. Jóval bátrabban, mint a felnőttek, imádtam, még ha a negyven felé való figyelem koncentrációt is igényelt. Nem is kicsit. Aztán végül bedobtam a tuti sikert: Lehetett nyomkodni a gombjaim a kerekesszéken. Ami így világított, villogott, dudált. Aztán jött a ráadás: Ki szeretne velem utazni egy kört? Oly sokan libasorba álltak, hogy azon gondolkodtam, hogy vajon hazaérek ma éjfél előtt? :) Mivel elhagyta a számat, hogy mindenkit viszek, aki szeretné, így 'munka' volt. Felvettem a taxis szerepet, és fuvaroztam. Ők meg élvezték, én meg nem számoltam húsz után a köröket, inkább csak töltödtem az édes mosolyokkal. Most már úton vagyunk haza. Sándor vezet, s közben a keszitartóból olykor elővillan egy-egy vaníliáskarika. Imádom, bár nem a régi. Elfáradtam, elfáradtunk. Most csak hallgatunk, ennyi élmény, s utazás, program után hazudnék, ha azt mondanám nem örülök a hétvégének. Örülök, de annak szintén, hogy ma mindezt átélhettem, mert ezt azt jelenti ÉLEK. Az életünk pedig olyan amilyenné tesszük. Mi most ezt pakoltunk bele a képzeletbeli táskánkba, mi a mai napot szimbolizálja, de a holnapiban ott vár egy akupunktúra, mellette egy Chikung óra, s azt hiszem most megfordítom a trendet, én viszem el randizni valahova férjem, Sándort, hogy megköszönjem, hogy van, s hozzásegít a mindennapok csodáihoz. S egy biztos! A randira nem viszek telefont, csak ő lesz, s én ♡

Elütés akad, telefonon pötyögtem, de azt gondolom, aki érteni akarja, annak biztosan sikerül :)

Pusszantás :*

2015. november

 

zongi_1.jpgVolt idő,mikor meghunyászkodtam. Mikor azért kötöttem kompromisszumot, hogy legyen mellettem egy "társ". Elmondhassam magamnak, s másnak, hogy párkapcsolatban élek. Totál kiszíneztem a fekete-fehéret, bele láttam mindent mi ott sem volt. Kapaszkodtam abba, ami közel sem volt oly jó, mint hinni akartam. Nem értékeltem magam annyira, hogy kimondjam - elsősorban magamnak - , hogy lehetne ennél jobb is. Egyenlőbb, ahol valóban társ a társ, s nem csak egy állapotjelzés, nem csak egy jelmez párkapcsolat. Nem bánom, ne szidom magam, hogy milyen hülye voltam akkor, mert ez is egy lecke volt. Az önértékelés leckéje. Tudni, hogy az is az én döntésem, hogy beérem-e a lagymatag, de szépnek mutatott kapcsolatommal, vagy tovább lépek, s nem félek, hogy nekem csak ilyen juthat. Merek lépni, s megadni az esélyét annak, hogy egy olyan nagybetűs társra találok, akit nem kell színezni, aki még ha másnak nem is tökéletes, de számomra a legtökéletesebb. Amikor már nem a másikat színezzük, hanem egymás életébe varázsolunk színt, az az igazi. Ő az igazi <3

 

2015. október

 

isk1.jpgKöszönöm, köszönöm, köszönöm <3 Oly jó volt Veletek!

„Mosolyka színes egyénisége az első perctől magával ragadta a pedagógusokat és a gyerekeket egyaránt. Természetességével, humorával mindenkit lenyűgözött. Az egyik pillanatban még a könnyeinkkel küszködtünk, a másikban azonban már felszabadultan nevettünk.

Nem láttuk a kerekesszéket, csak egy elbűvölő, életvidám fiatal hölgyet, aki közel hozta és újszerűen mutatta be a mozgássérültek, a hátránnyal élők mindennapjait.

Történeteivel, előadásával olyan értékeket közvetít a mai fiatalok felé – mint szeretet, elfogadás, megértés, lojalitás, hit, optimizmus, türelem, önfegyelem, méltóság, önbecsülés, amelyekre mind szükség van a sikeres felnőtté váláshoz.

Szeretettel a pedagógusok és a diákok nevében: Földesné Fábián Csilla
Zuglói Heltai Gáspár Általános Iskola"

* Az iskolai érzékenyítő programsorozat az EMMI (Emberi Erőforrás Minisztérium) támogatásàval valósul meg.

 

2015. szeptember 

 

71873_979574892108243_722115299504136993_n.jpg"Fanny te olyan boldog vagy." Mondta édesen, az előadásom után egy tündéri elsős kislány, majd megsimogatott.
"Már tudom mi a titok! Ha a lelked szárnyal a tested is." Mondta egy másik Angyal Dunakeszin a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolàban.
Otthon éreztem magam köztük. <3
Köszönöm a sok szeretet <3

Az iskolai érzékenyítő programsorozat az EMMI (Emberi Erőforrás Minisztériuma) támogatásával valósul meg.

komment

Mi van a mosolyom mögött?

2016. június 05. 17:44 - Mosolyka

Avagy álarc, vagy mentőmellény.

sf.jpgCsak csendben szuszogok az ágyban ruhában. Felül még a kék pulcsim, alul pizsama nadrág csillagokkal, meg holdacskákkal. Egyedül vagyok itthon. Minden olyan csendes. Mintha tényleg egy lélek nem lenne éppen körülöttem. Bár most, hogy kikukucskálok a telefon szippantásából egy pillanatra, látom, hogy a szomszéd háztömb talán harmadik emeletén - nem számolással van gondom, hanem fekvő helyzetben, ebből a pózból még nem tudom megemelni picit sem a buksim, hogy megállapítsam hol kezdődik az erkély sor - nagyon rikító pink felsőben ül kettő világos hajú hölgy, beszélgetnek, és közben gyönyörködnek a Balatonban. Legalább is gondolom, hisz arra néznek.
Én bennem kavarognak a gondolatok. Néhány perce nem engedtem, hogy hatalmába kerítsen a sírás, olykor igen is jó sírni, szoktam is oly nagyokat, de most nem akartam. Nem akartam, hogy Sándornak nehezítsem a dolgát, mikor elmegy. Elfáradt, elege van, nyugalomra vágyik, csendre, feltöltődésre. Így elment, s ebben támogattam.
A szavaival élve, olykor kurv@ nehéz, s ezt nem érzi, csak az, aki benne van. Igen, igaza van. A mosoly mögött olykor könnyek húzódnak, pontosan azért, mert embert próbálóan nehéz. A mosoly nem álarc, sokkal inkább mentőmellény, ami oly sokszor segített, hogy ne fulladjak bele a millió próbatételbe, mit az élet leckeként adott. Persze mindenféle bölcsességet mondhatok, de a gyakorlatban is megélni, helytállni jóval nehezebb, mint leírni néhány gondolatot. Az, hogy minden nézőpont kérdése nagyon is igaz, hisz ez tart életben a kesergés helyett, de van ennek egy mások oldala is. Amikor egy nap már legalább a huszadik kérésem hangzik el, - és még csak dél -, semmi luxust nem tartalmaz, csak az alapvető szükségletek, aminek a súlyát az nem veszi észre, aki a legnagyobb könnyedséggel pattan ki reggel az ágyból, zuhanyzik le, majd öltözik fel, s mindeközben a legnagyobb problémája, hogy nem írt vissza messengeren a srác, pedig már látta vagy egy órája az üzenetet.
Persze mindenkinek más a probléma az életében. Én inkább kihívásnak hívom. Kihívás úgy élni, hogy ma már kétszer örvendeztettem a padlót egy kis átalakított gyümölcslével, ami felül bementem, s alul kijött, csak nem jó helyre, s ezt Sándor takarítja el, miközben következményeként dukál hozzá egy átöltözés, legalább két emelés a fájó derekával. Halmozódik a szennyes, mert hogy ez nem ritka dolog (még) a háztájunkon. S közben még nem főzött senki, üres a hűtő, két éve három éjszakát aludtunk végig, mert önálló nagyobb mozgás híján még nem tudok egyedül megfordulni, s zsibbadásnak indulok, s persze mikor? Mikor végre a második ébresztés után nagy nehezen visszaaludt Sankó. Ebben élve huszonhét éve - vele kettő -, joggal mondom, hogy a hősök köztünk élnek. Az anya, aki nem adja gyermekét intézetbe, mert nem úgy mozog a gyermek, mint a szomszéd eleven kisfiú. A nagymama, aki besegít az unokának, aki nem azon a szinten tanul, mint szülei. Az apa, akinek gondos tekintete a lélegeztetőgépen, a pelenkán, hogy felnőtt korú lánya éljen, s a lehetőségekhez képest jól éljen. Azok a hősök, akik csendben az ajtók mögött teszik, amit tenni lehet a másikért. S még ha olykor őszinték is magukkal, s szerettükkel, hogy kimerültek, nyugalomra vágynak, elegük van a mókuskerékből, nehéz, de nem mennek el. Nem mennek el végleg. Csak a kert végébe kizokogni magukat, míg egy barát, családtag figyel, s segít a szobában, vagy feltöltődésként kimegy a boltba, hogy néhány percre kiszakadjon a kérések fárasztó világából, s állandó készenlétből. Sankó elment Chikungra, de visszajön. S mikor hamarosan belép újra az ajtón, akkor válik az egész mesévé. Egy ébren álmodós mesévé. Mert mit számít az a relatíve kis lelki fájdalom, mikor tudom, hogy kimerültségének okozója én vagyok, s elmegy, de aztán egy kis "énidő" után újra együtt hajózunk a Lelkesítők tengerén, s annak örülünk nézőpontot váltva, hogy jön az a pisi, mert jól működik a vese, s közben a szomszéd néninek még divatbemutatót is tarthatok, ha már át kellett öltöznöm egy kis ázás miatt.

Ma mindazoknak szól a köszönetem, akik tesznek, akkor is, ha olykor kifutnának a világból, de megfutamodás helyett, HŐSÖK, mert képesek szeretni, hisz anélkül, már rég nem csak a kert végében lennének, vagy Chikungon ♡

U.i.: Régebbi képünk, ahol később az esküvőnk is volt, itt még keresztbe tettem a lábam, ma már törekszem a helyesebb testtartásra.

U.i.: A posztom előtt bekopogott a szomszéd, nem a néni, egy tündér anyuka lányával, hogy hoztak nekünk egy kis vacsorát, hogy azzal ne legyen gondunk <3
komment

Hogy lettem túl szirupos, és látszólag üresedő?

2016. május 16. 14:26 - Mosolyka

Avagy, ami eddig kimaradt.

feladod.jpgTöbb, mint hat évvel ezelőtt, elsősorban azért kezdtem el kinyitni életem kapuját tágra, hogy belássatok, mi van a látszat, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” mögött. Szerettem volna kitisztítani a képet, egy reálisabb Fannyt (később „Mosolykát”) adni. Lemosni magamról, hogy egy mindig mosolygós kislány vagyok, akinek mindene megvan, és csak úgy a popsija alá tolnak mindent, és életem legnagyobb problémája, kihívása, hogy melyik ruhát vegyem fel, pontosítva, melyiket adják rám. Kezdetben lépésről, lépésre, bejegyzésről, bejegyzésre rajzolódott ki a kép, hogy mit, hogyan csinálok. Az akkori fő célom volt egy külföldi terápia anyagi fedezetét előteremteni. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy miért oly fontos az az esély, mekkora értéke van egy napnak, mikor még mozgok, lélegzem, csak úgy érezhető át, ha velem lélegeztek, éltek, megéltek, átéltek dolgokat.  Így elkezdtem írni, mesélni, majd tisztázódott, hogy a kerekesszékembe még nem egyedül ülök bele, vagy hogy miért ülök benne. Az, hogy az ágyban éjszakánként akkor még édesapám fordított meg, hogy van, amikor a kilakoltatás szélén voltam, tudok sírni, s általában imádok élni, de olykor elfáradok. Meséltem arról, hogyan jutok el a munkahelyemre, milyen mikor bőrigázva érkezem haza boldogan, vagy sírva kérek segítséget, mert nem értem időben a mosdóhoz. Sajnálat helyett sokkal inkább azt szerettem volna, hogy egy másik nézőpontba kerüljek. Együtt örüljetek velem egy sikeres randi után, vagy együtt izguljunk, hogy hoz-e eredményt az újabb kezelés. Sírjunk, ha fáj, de tudjuk mi a cél. Kemény munka volt mögötte nem csak nekem, de sikerült.  

(Fotó: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita)

Azzal, hogy akkor kinyitottam az ajtókat, mások is beengedtek oda, ahol előtte annyit csengettem. Egy idő után nem csak beengedtek, de ők hívtak. Volt, ahova szívesen mentem, máshova be sem tettem volna a kerekeim. Jöttek új emberek, barátok, segítők az életembe az eddigiek mellé. Újabb kalandok, sikerek, fájdalmak, kihívások. Egy ideig tovább írtam mindenről a magam nyílt, olykor sajátos humorával. Aztán egyre ritkultak az írásaim, majd végül elenyésző lett, és hagytam magam elcsábulni a közösségi oldalnak, s a velejáró gyors, és könnyed kommunikációnak. Néhány perc alatt több ezretekkel léphetek kapcsolatba, oszthatom meg a gondolataim, mutathatom meg a megörökített pillanatot.  A blogolás nem erről szólt. Számítógépen hosszú pötyögéssel töltött órák, szerkesztések, alakitatások után született meg a történet képekkel színesített végleges formája. Míg a facebook oldalamat telefonról bárhonnan frissíthettem. Elcsábultam. Gyors kommunikáció, könnyed gondolatok, felszínek, de gyors reakciók, lájkok, megosztások, kommentek. Imádtam, és sokan ezt imádjátok Ti is. Beszippantott. Továbbra is beszéltem én majdnem mindenről, de nagyon nem mindegy, hogy valamit néhány száz karakterbe tömörítettem, vagy nem sajnáltam tőle az ezreket sem. Viszont a nyúl, a gond nem ugrott ki a zsákból, mert érkezett a Te döntesz című könyvem, ami még a blogot is überelte a maga eddigieknél is nagyobb őszinteségével, eddig sehol nem olvasott életem történeteivel, titkos könnyeivel, magam motivációval, és a nélkülözhetetlen humorral a legmeglepőbb helyeken is. 

tedonteszdedik.jpg Sokatok úgy érezte, a könyv olvasása közben mintha ott lettem volna mellette egy jó barátként, s együtt ültünk volna fel az élet hullámvasútjára, melyben sokszor összeértek a szálak egy-egy élethelyzetben. Hatalmas siker lett a könyv. Bestseller. Míg a könyv repült a maga tűzijátékokkal teli, díjak tengerén, addig én a háttérben elvesztem, de a mosolyom segítőtársként ebből mit sem engedett kiszivárogni. Egy kis erdő közepén levő faházba vágytam, mit madarak csicsergése vesz körbe wifi helyett. Hol patak van, de térerő nincs. Kandallóra vágytam, melegre, és arra, hogy megtaláljam magam, azt, hogy hol hagytam el a boldogságot az örömben. A posztok erről nem árulkodtak, maximum rejtve lehetett látni az arra nyitottaknak.

f_s_eskuvo.jpgAztán derült égből megérkezett életembe egy társ, mi több, a társ. A csupa nagybetűs társ. Mintha minden felgyorsult volna. Két hét alatt összeköltöztünk, volt egy autóbalesetünk, egy hónap múlva esküvőnk. Sándor megihletett egy újabb, és egyben teljesen más stílusú könyv megírására. Lélekkód „gyermekemnek” közel sem adtam akkora hangot, mint az elsőnek, mert az akkor több száz megjelenésbe, interjúba, könyvbemutatóba, siker cunamiba majdnem belehaltam. Második könyvem csendesebben aratott sikert, de természetesen volt, aki hányt tőle. A betűk mögötti tartalom főként a gyermekeknél, szüleiknél ért el a szívig, s azoknál kikben még felnőttként is él a gyermekei nyitottság. Az együttélés, az élet, a nem tervezett történések annyi új dolgot hozott nekem, neki, nekünk. Megnéztünk néhány mentőt belülről, befogadtunk a családba egy oxygénpalackot, megtanultuk kezelni a fulladást. Veszekedtünk, sírtunk, nevettünk, tanultunk, fejlődtünk, de mindeközben mindig szerettünk. Egy botra támaszkodva, járógéppel a lábamon megálltam négy percet, s életemben először állva öleltem meg Sándort, úgy igazán belé bújva. Eredmény kemény munkával jött, de volt, ami ment. Volt, aki eközben ment.  A sok barátból hamar kevés lett. Jöttek az ítéletek, az elvárások. Nem bántam senkivel ugyanazzal a figyelmességgel, mint azelőtt. Életembe talán először magamra kezdtem figyelni, a lelkemre, s több energiám ment magamra, a fejlődésemre, mint másra. Ezenkívül csak fürödtem a pillanatban, az ölelésben, Sándor szeretetében. Aztán már nem is volt egy idő után annyira kire figyelnem. Néhányan maradtak a barátok közül, de hálás vagyok, hogy volt aki átlátta, hogy egyszerűen csak végre élvezem, megélem a pillanatot, s a fejlődésemre fordítom mindazt az erőt a motiváló társammal, amit örömmel adtam másoknak addig. Közben oly jó volt az is, hogy a kettő, végre eggyé lett, hogy a másik felem, felemre talált. Hogy valakinek tökéletes vagyok a hatalmas púppal a hátamon, a deformitásokkal a testemen, a mindennapi feladatokkal, kihívásokkal együtt. Egyszer úgyis elmúlik a rózsaszín köd, aztán kilátok belőle. Eltelt két év, elmúlt.


A szeretet és az elfogadás viszont nem múlt el, Sándor maradt, s a vele megélt boldogság is, olykor kihívásokkal tűzdelve. Mikor feleszméltem a magam körüli változásból, bár kis lépésekkel, de elkezdtem, újra figyelni másokra is többet. Azóta is ezt teszem, de azóta sem írtam erről bővebben ötszáz karakternél. Időközben megszületett a PillanatCsillag leendő filmünk ízelítője, ami nem csak egy love story, hanem a valóság, és ami mögötte (mögöttünk) van. Majd az életbe való visszatérésemet, egy életből való elutazás törte meg. Másfél hónapos intenzív remény, küzdelem, és fájdalom után Apcusom elutazott a Földről. Kislányból, az ő kicsi kislányából felnőtt lettem már anya, és apa nélkül. Ebben az időben egyetlen egyszer tudtam írni, de azt is inkább azért, hogy erőt merítsek belőle. Ahhoz, hogy erről az időszakról meséljek vennem kell egy hatalmas levegőt. Fogok, de még nem most. Felborult az életem utána, s még most sem állt helyre minden, de jó úton vagyok. Elköltöztünk, napi minimum másfél órát, de van, hogy ötöt töltök/töltünk azzal, hogy fejlődjek fizikálisan. Olykor pokoli nehéz, de vannak nagyon szép pillanatok, mikor a gyümölcs előkukucskál. Ez egy csapatmunka, amihez mindenkinek erőre, és türelemre van szüksége. Erőre, türelemre, hogy századszorra is átmozgassanak, megemeljenek, átrakjanak, rám adják, levegyék.

Ahogy mindannyiunk posztjai mögött sok minden nem látszik, - sokszor csak a valóság marad ki - úgy azt sem látod, hogy most ültem vissza a fotelbe (ültettek vissza), mert néhány perce összepisiltem magam az írás közben. Nem átvitt értelemben, nem a nevetéstől, s nem is túlozva. Egy fotelben ülve, ha lyukas a nadrágod középen, ha nem (szándékosan kivágva, bár ezt, ha olvastad a Te döntesz könyvem tudod :) ), tanulva a helyzetből nem próbálok meg többet egy fesztivál pisilővel könnyíteni magamon, mert be kell ismernem a kerekesszékben megy ez gördülékenyebben. Igen a legtöbb nadrágom kivágom, s egy héten legalább háromszor segítenek nadrágot cserélni, megfürdetni, mert félre ment, aminek abban a szép élénk színű pink fesztivál pisilőbe kellene mennie. Persze ezt állapotként nem jelölöm meg a facebook oldalon, hogy „áldottnak érzem magam: - Bepisiltem”.

pillanatcsillag.jpg

(Pillanatképek a film ízelítőjéből )

Visszatérve az íráshoz, hogy miért szedtem elő ezer éves kőbaltához hasonlatos, régészeti példányú laptopomat? Szeretném visszaidézni az érzést, a hangulatot… Tenni, mit akkor több, mint hat éve tettem. Előugrott a nyúl a bokorból, kijött a zsákból a "gond". Zúdult a kritika, jöttek a kavicsok, a leiratkozások. Azzal, hogy egy ideje nem írtam, inkább csak szösszeneteket újra lehetőséget adtam a felszíni ítélkezésre, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” kirajzolódására. Persze vannak, akik látták továbbra is fáktól az erdőt. Most viszont a mindig mosolygós kislány kép helyett, a gyászmarketinget végző, pénzéhes, csilli-villi, szirupos, üresedő képből szeretnék újra én lenni. Mert nem ez vagyok. Ott él bennem - már a lány helyett inkább a nő- , aki igenis tudja honnan jött, mi az érték az életben, s hogy mi a célja. Figyelmen kívül hagytam valamit. Nem tápláltam a lángot eléggé, s mégis azt szerettem volna, hogy égjen a tűz. Bár látszólag továbbra is nyitva állt az ajtóm előtted, de valójában csak kulcslyuknyit láttál. Így újra nyitom életem eme fejezetét, s néhány száz karakter helyett, ezrekre emelem vissza a terjedelmet. A kritikát, és a néhol kemény stílust köszönöm, még, ha annyira fájt is, és volt mit igazságtalannak éreztem. Napokig tartott mire összeszedtem magam, visszamásztam a mélyről, de úgy érzem észrevettem, amit kellett. 

naposfanny.jpgJelenleg az orvosilag jósolt tizennyolc év helyett, már huszonhét éves vagyok. Még mindig kerekesszékben élem napjaimat, de továbbra is azt gondolom a gyógyíthatatlan csak egy vélemény. Fejlődöm fizikailag, lelkileg. Apcusom helyett, férjem, Sándor fordít még meg az ágyban. A magyar törvények szerint nem vagyunk házasok, szertartásunk indiai volt. Budapestről, Siófokra költöztünk, egy lakásba, amin van hitel. Sándor nem dolgozik másnak, másnál, ehelyett mellettem van huszonnégy órában, és segít, hogy éljek, hogy az álmaimnak élhessek, fejlődhessek. Apukámon kívül férfit így még nem láttam gondoskodni, takarítani, mosni. Asszisztens helyett van, hogy helyettem ő adminisztrál, szerződést köt, tárgyal, közben egy teljesen új vállalkozást épít, mellette életre hívja a Mosolyka Most Alapítványt, hogy majd helyett, most tegyünk magunkért, másokért. Szeretné, hogy idővel csak a fejlődésre koncentrálhassak, meg arra, ami boldoggá tesz. Hajat fest, nem magának, nekem. Zseniálisan copfoz, tudja melyik harisnyához, mit vennék fel, tampont vesz. Én már imádott közalkalmazotti munkám helyett, saját céget vezetek, motivációs előadásokat tartok cégeknek, vezetőknek, iskolásoknak, de még ovisoknak is. Olykor előadásom előtt néhány perccel fejezem be a sírást a mosdóban, vagy az autóban. Azóta sem mosolygok mindig, és személyesen továbbra is olyan nyíltan beszélek bármiről, mint más arról, hogy mit evett reggelire.

71873_979574892108243_722115299504136993_n.jpg

Egyszerűen azt gondoltam, hogy lespórolhatom az időt a hosszabb írássokkal, s felhasználhatom magamra, a fejlődésemre, férjemre. Tévedtem. Ha valós(abb) képet szeretnék adni magamról nem elég morzsákat láttatni. Így visszatérek a gyökerekhez, a bloghoz, melyet kezdetben csak néhányan olvastak, főként csak az ismerőseim. Nem sajnáltam napi több órát pötyögni, évek kellettek, de a csúcson volt, hogy több, mint fél millióan olvastátok. Szeretném, ha újra közelebb kerülne az online morzsák a valósághoz, így teszek érte.

allask.jpgVégezetül, mivel már lassan hat órája írom, szerkesztem azt, amit te csak néhány perce olvasol, és ma még „csak” tornáztam, és írtam, a hamarosan határidős adóbevalláshoz nem is nyúltam, mára zárom soraim azzal, hogy köszönöm, hogy rám szántad az értékes idődet, remélem legközelebbi írásomra is nyitott leszel. Köszönöm, ha bármi reakciót, visszajelzést adsz nekem. Ha segítesz, hogy a morzsák helyett ismét szeletek is eljussanak belőlem megosztásoddal. Továbbra sem azt szeretném, hogy minden, mindig rólam szóljon, de magammal, történeteimmel tudom megmutatni, amit szeretnék. Akkor hat évvel ezelőtt feltettem arra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy az izomsorvadás, s bármi pokoli dolog nem szabad, hogy kedvemet szegje hosszabb időre, mert az életben annyi szép, s csodás dolog van picit elrejtve. Feltettem arra, hogy gyógyuljak, hogy ezáltal Te is nekivágj a maratonnak, még ha hiányzik is az egyik végtagod, vagy hogy tedd azt, amit szeretnél, a kell helyett. Éljünk az álmainknak. Klisé, vagy nem, de erről nem beszélni szeretnék, hanem ezt továbbra is, újra megmutatni. Kitartani a célom mellett, és egyszer tényleg táncolni a két lábamon szilveszterkor az asztal tetején. Álmok, nagy álmok? Miért ne? Az esélyét megadom, de már boldogság, ha lélegzem, ha még élek, s ha nem tudok egyenlőre rámászni Sándorra, boldogság, ha cirógathatom helyes arcát, s van erőm fogni kezét.

(Fotó: Goti Photography) 

Ha szívesen teszed, azzal támogathatod munkámat, fejlődésem, ha a weboldalamról választasz magadnak, vagy rendelsz szerettednek egy-egy motiváló könyvet, vagy mosolycsaló apróságot. Öröm lehet annak, aki kapja, nekem segítség a mindennapokhoz. Születésnap, ünnep, csakúgy, köszönöm, ha eszedbe jutok, s a plázák helyett a mosolyka.com-ról vásárolsz. Így máris két embernek varázsolsz mosolyt az arcára :)  

Ha szívesen olvasod következő bejegyzésem, fel tudsz iratkozni „Privát levelezőlistámra” IDE KATTINTVA, hogy még frissen megkapd.

Viszont, ha olvasnád, de semmi kedvezményes könyvajánlatot, akciót, vagy előadásom időpontját, pluszt nem szeretnél kapni, csak küldj egy mailt nekem a mosolyka.f (kukac) gmail.com címemre, s csak is kizárólag a bejegyzést küldöm Neked olvasásra.

komment

365 napja találkoztam vele először...

2015. április 30. 16:22 - Mosolyka

2_1.jpg

365 napja találkoztam vele először ebben az életemben. Több, mint 1000 mosolyt varázsolt azóta az arcomra. Legalább 600-szor öltöztetett és vetkőztetett. Éjjelente átlagosan 3-szor felébred hozzám, hogy segítsen megfordulni az ágyban. 2 alkalommal fogta a kezem, és tartotta bennem a lelket a mentőben. 1-szer megkérte a kezem, 10 hónapja boldog és büszke felesége vagyok. 4 percet álltam mellette egyedül jàrógéppel. 1. akit állva megöleltem életemben. Az elmúlt fél évben 7 oxigénpalackot hasznàltunk el, több tucat gyógymódot kipróbàltunk, de mégis az ő puszija, és ölelése a legjobb gyógymód. Sokat küzdöttünk, és örömködtünk. Sírtunk. Nevettünk. Valamit nem jól csináltunk, valamit tökéletesen. De minden közül a legfontosabb, hogy megszàmlalhatatlan csodás pillanatot éltünk át együtt, millió meglepetéssel és tanulàssal gazdagodva. Még vagy 100 évet együtt, 2 gyermekkel 1 tóparti csendes házban. Egészségben... 2 lábon járva... <3

Fotó: Csányi István

 

Aki lemaradt: Vannak már olyan írásaim, posztjaim, különleges eseményeim, amit csak is kizárólag a privát levezőlistámra feliratkozók láthatnak, olvashatnak. Ezzel is szeretném személyesebbé tenni Veletek a kapcsolatot, akár csak a "Most est Mosolykával" programsorozattal. Az alábbi linken feliratkozhattok most, ha részesei szeretnétek lenni a "privát" gondolataimnak, programjaimnak, írásaimnak.
Ott találkozunk <3
Privát feliratkozás: IDE KATTINTVA

komment

Három város, három ágy, egy férfi

2015. április 30. 15:47 - Mosolyka

1_1.jpgSzombat reggel valahol Pécs belvárosában, egy panorámás hotelszobában ébredtem. Miután kinyitottam a szemem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, hisz néhány órája még Siófokon voltam, azelőtt meg két nappal Budapesten. Mellettem mélyen, kimerülten alvó férjem, Sándor volt a fix pont. Egy hét leforgása alatt oly sok mindent történt. Kalandok, kihívás, nevetés, sírás, pánik, félelem, csalódás, siker. Hogy hogy, s miért kerültünk az otthon felé vezető Budapest helyett, majd kétszázötven kilométerre végül Harkányba, lássuk csak…

A múlthét elején mindent összepakoltunk tizenöt éves kis autónkba és „nyakunkba vettük” Magyarországot, bár erről, akkor még mit sem tudtunk. A hétköznapi pörgésből és munkából „csak” pihenni, feltöltődni készültünk Balatonra barátainkhoz. Az egyik legkedvesebb hely, ha nem A legkedvesebb nekünk férjemmel. Azt, hogy mindent összepakoltunk vehetjük egy túlzásnak is, de közel sem annyira nagy túlzásnak, mint elsőre hallatszik. Mi vagyunk az a vendég a Royal Mediterran Apartmanban, ahol Dóri és Zoli, az üzemeltető barátaink mindig nevetnek már, mikor megérkezünk, és nyílik az autónk csomagtartója. Sosem az a kérdés, hogy mit hoztunk otthonról, hanem az, hogy hagytatok otthon bármit is…? A teljesség igénye nélkül sorolom is, hogy egy-egy ilyen alkalomra mi található a mi kis autónkban. Alapfelszerelés a mobil olajradiátor, hisz huszonöt fokban is képes vagyok fázni a most még nem tökéletes vérkeringésem miatt, és egy megfázás hetekre is ledönthet a kerekeimről, és nem kevés veszélyt rejt magában nálam. Így akárhol is, de ha hideg van, a radiátor közel mellettem pihen. Egy hatalmas doboz, benne étel alapanyagokkal, s egy szintén mobil gázfőzőlappal, edényekkel és itthonról hozott több liter tisztított vízzel előkészítve. Oh, igen itt felmerülhet, hogy micsoda „finnyás liba”, hogy nem eszik meg bárhol, bármit, de ennek nem kis jelentősége néhány soron belül kiderül. Egy hintaszék, és egy pianínó is kukucskál a csomagtartóból, a két ruhával teli táska mellett. Egy háromlábú bot, a Forest Gump filmből „ismert” és hasonló fém – műanyag járógép az állások gyakorlásához. Sejtem, hogy itt még kedves olvasó fennakadtál a hintaszék és a pianínó mondatnál, megértem, de nehéz is szavakba öntenem azt a szabadságot, amit a kerekesszékben ülés helyett, a hintaszékben élek át. Semmi elektronika, csak manuális mozgás, a két kis lábammal „hajtva”. Megnyugtató és kikapcsolódásra nagyon is alkalmas. A pianínó pedig edzés a hangokkal lelkemnek, és kezemnek. Amolyan játszva fejlődés gyermeki énemnek. Több mint egy tized éve nem mozgott rendesen a bal kezemen a gyűrűs ujjam, ezért is hagytam abba a zongorázást gyermekként. Majd férjem nemrég olvasott egy stroke által féloldalra lebénult zongoristáról, akinek orvosai azt javasolták, hogy játsszon tovább, hisz nagy esélye van arra, hogy a jól működő keze, megtanítja mozgásra a másikat is idővel. Bevált, s nálam is. Férjem ennek tükrében, néhány perc gyakorlásért, képes össze és szétszerelni bárhol, bármikor a pianínót, és tartó lábait, hisz minden fejlődés aranyat ért. Akkor még ott vannak a "gyermekeim". Te döntesz és a Lélekkód című könyvek, hogy bárhol, bárkinek tudjak adni, útközben. Azt hiszem hirtelen ennyi, amit megemlítenék a kocsi tartalmából, de ugorjunk is előrébb egy kicsit az időben, hisz még itt időket tudnék eltölteni a mit, miért „rovatban”.

12.jpg

                           ( Valahogy így képzeljétek el a tömött autót... :) 

Néhány nap pihenés után kezdődött a kalandtúra… Siófokon összepakolva, már indulva hazafelé Budapestre egy halom szennyessel a kocsinkban, de annál kevesebb hellyel üzenetem érkezett a harkányi fürdő vezérigazgatójától, hogy vár minket a hétvégére a megbeszéltek szerint. Csakhogy a megbeszéltek kicsit mindkét oldalon elcsúsztak, mint fixálás és így az utolsó pillanatra maradtak, de éljen a spontaneitás, irány egy szuper kezdeményezés megvalósítása. Miszerint „kerekesszékes szemmel” teszteljem le a harkányi gyógyfürdőt, hogy tudják, gyakorlatban mi működik, és mely területekre fordítsanak nagyobb figyelmet, esetleg korrigálást. S itt a kulcs, a gyakorlatban rejlik, és ez kimondottan tetszik. Hisz annyi hely van „akadálymentesnek” kikiáltva, de közel sem az, s olyan banális hibákkal tarkítva, hogy az sokszor a düh helyett inkább már megmosolyogtató…

Az idő közben beborult, de útnak indultunk a két órás útnak hat óra környékén. GPS belőve és irány! Oh, ezt én így milyen könnyen mondom ki, és írom le, pedig mennyi munka rejlik egy „irányban”, főként férjemnek, Sándornak, aki egész nap mindenben segít nekem. Itt értsd, hogy tényleg mindenben. Most csak tekintsünk az indulásra. Átülés a kerekszékből, beemelés, igazgatás, kitámasztás, nadrágbarázás, bekötés, kerekesszék berakása, kicentizés a csomagtartónál… és még sorolhatnám, mi minden szükséges „csak” egy gyors spontán induláshoz. De lényeg, hogy úton voltunk jó kedvűen. Mígnem rájöttünk, hogy nem vezet autópálya Siófokról Harkány felé, s a mi állandóan felforró hűtővizes autónk motorja sem kedveli a hegyes utakat, főként az akkora már szakadó esőben, sötétben, úgy, hogy a kaland kedvéért a fényszórónk korának való tekintetben kétméternyi fényt is alig ad. Éles kanyarok, kacskaringós csúszós kivilágítatlan hegyi utak, mind ezt a biztonság érdekében gyök kettővel… Innentől vált számomra a kaland, félelemmé. Minden egyes nagyobb településre érve, hol néhány lámpa „színesítette” az útszéleket fellélegeztem, majd újra összeszorult gyomrom, mikor „elfogytak”. Percekig csukott szemmel mentem, s mikor mégis rápillantottam a GPS tervezett érkezési időre félelem fogott el, még majdnem egy óra így? Majd eljött mindkettőnkben az a pont, hogy kész, nem megyünk tovább. A legközelebbi panzióban megszállunk, ha akadálymentes, ha nem. Ha kell, ölben felvisz a századik emeletre is Sándor, de legyünk biztonságban. Már kilenc órát ütött az óra. Interneten rákerestünk a legközelebbi panzióra és irány oda. Nem nevezném meg, de nem is ajánlanám senkinek. Jéghidegek voltak a falak, több óra kellett volna, hogy felmelegedjenek, a mi kis mobil olajradiátorunkkal. Így végül a szakadó esőben, a már majdnem újra felforrt hűtővizünkkel ott álltunk Pécs külvárosában, hogy hova tovább? Csak egy meleg helyre és biztonságra vágytam, kimerülten. S végül tárcsáztam a fürdő vezérigazgatóját, hogy bármennyire is szeretnék megoldást találni és megérkezni, de elfáradtam. Benne volt a pakliban, hogy érzékelteti velem a hívásnál, hogy túl sok gondot, és szervezést igényel számára az „akadálymentes tesztelés”, de meg kell valljam, nagyon kellemes meglepetésben részesültem. Ő is az az ember, a gyakorlatban is, hogy a megoldásra koncentrál a kifogás és a „baj” keresések helyett. Gondolkodásban is akadálymentes! Néhány percen belül a „pokolból” a „mennyországba” varázsolt minket és elintézett mindent. Vártak minket egy akadálymentes hotelben. Ágy, meleg, biztonság, pihenés! Így kerültünk egy új X. ágyba azon a héten. Minden álomszerűvé vált, egy bizonyos pontig…

A „finnyás liba” hibázott. A hotel reggelijét ettem meg, a saját speciális ételeim helyett. Tudjátok, olykor elcsábulok, de nem szabadna…  Nagyon nem, még akkor sem, ha finnyás libának ítélnek meg. Nem az ételükkel volt gond, velem. Oly érzékeny az utóbbi fél évben a szervezetem, hogy néhány falat, a szervezetemnek nem tetsző étel (olaj, zsír, margarin, paradicsom, glutén, tejtermék… stb.) után azonnal fulladni kezdek, mintha eltömítenék a légcsövem és levegő helyett csak sípolok és sápadok. Az a fél óra… nem is szeretnék rá emlékezni. Küzdés, küzdés, küzdés. Nem akartam lemondani a beígért programomat, nem akartam bevallani, hogy rosszul vagyok, hogy nem megy… nagyon nem akartam, de a levegőért küzdésben, elfáradtam. Csak haza akartam menni. Magamra zárni az ajtót Sándorral, és pont nem azt csinálni… jó-jó ezt most ezt nem hagyhattam ki… :) Ott és akkor belefáradtam megint. Az állandó küzdésbe. A millió dologra való figyelésre. Már a kocsiban ültünk újra. Potyogtak a könnyeim a napszemüvegem alatt. Rajtam volt, pedig nem sütött a nap. Csak elbújni akartam.

Aztán útelágazáshoz értünk. Balra Budapest, egyenesen Harkány. Megálltunk az út szélén. Ott volt a pillanat, a döntés pillanata. Ami mindig van! Döntés, hogy mit hozok ki a pillanatból, a helyzetből. Egy, megyünk haza és „beleélem” magam a rosszul vagyok, szegény kislány szerepbe, aki pihenésre szorul. Vagy! Kettő, kihozom a legjobbat ebből is, és igenis jól érzem magam. Összeszedem magam és minden ellenére nagyon jól fogjuk magunkat érezni, hisz nem kizárt, hogy ott is vár ránk egy életre szóló élmény, feltéve, ha nem zárom magamra a szobaajtót…

13.jpgDöntöttünk, kihozzuk a legjobbat, és nem fókuszálunk a nehézségekre, az már elmúlt. A levegő jön. Menjünk…!

…  és milyen jól döntöttünk, de erről a folytatásban mesélek majd. Addig egy kis ízelítő a harkányi fürdő teszteléséről, ami épp inkább az élvezet vonalat képviseli, mint a kemény munkát, de tessék nekem elhinni, az is volt. 

Aki lemaradt: Vannak már olyan írásaim, posztjaim, különleges eseményeim, amit csak is kizárólag a privát levezőlistámra feliratkozók láthatnak, olvashatnak. Ezzel is szeretném személyesebbé tenni Veletek a kapcsolatot, akár csak a "Most est Mosolykával" programsorozattal. Az alábbi linken feliratkozhattok most, ha részesei szeretnétek lenni a "privát" gondolataimnak, programjaimnak, írásaimnak.

Privát feliratkozás: IDE KATTINTVA  (Ennek a blognak a folytatását is elküldöm, hogy ne maradj le a végéről... :) 

Legfelső fotó: Csányi István

komment

Kimondtam, mielőtt megfulladok...

2014. augusztus 24. 16:52 - Mosolyka

450_620906377926151_491292136_n.jpgÚgy élünk, hogy nagyban befolyásol a környezetünk véleménye, ítélete, gondolatai. Számít, hogy a szomszéd mit lát, hogy a kollégánk mit gondol, hogy a párunk hogyan vélekedik, hogy a családunk szerint mi lenne a helyes. A többségünknek nagyon is számít, még ha nem is akarjuk, csak egyszerűen félünk felvállalni, hogy jól megvagyunk a rendetlen lakásunkban, hogy a párunk úgy tökéletes számunkra, ahogy van. Ha nagy a hasa, ha vékony, ha van munkája, ha nincs, ha az álmának él, ha nem…  Félünk az ítéletektől…  

Évek óta dédelgetett álmom, célom volt, hogy újra San Franciscóba lehessek. Eljuthassak oda, ahol még gyermekként édesanyámmal jártam egy gyógykezelésen. Ahol még vele együtt kézen fogva álltam a saját két lábamon a homokba. Hívott oda minden porcikám. Ancusom emléke, a közös napok meséje, a fizikai állapotom javulásának újboli esélye. Ábrándoztam róla, hogy visszatérek. Gyűjtögettem az utazásra, amiben nagyon sokat segítettetek, támogattatok. (Nagyon köszönöm!) Egyre közelebb volt a cél megvalósulása. Évek teltek el, tovább ábrándoztam, meséltem, nosztalgiáztam, gyűjtöttem. Aztán a mese életre kelt. Elérkeztem a célhoz. Minden adott volt hozzá. Fel sem fogtam, hogy mehetek. Újra utazhatok és részt vehetek ismét kezeléseken. Boldog voltam…

Elkezdtem intézni a San Franciscói utat. Időpont egyeztetés, repülőjegy, szállás, de a hétköznapok sűrűjében valahogy nem adtam bele 100%-t. Csinálgattam, szervezgettem és örülgettem, hogy megyek. Mondogattam, hogy: Juhhhuu, de boldog vagyok és várom!

Teltek napok, közeledett az időpont. A várva várt álmom időpontja. Már csak egy hónap volt hátra. Már csak harmincat kellett aludni. Szállást még nem intéztem el, a legnagyobb nyugalommal voltam, hogy azt pikk-pakk megoldom. A vízum és a biztosítás is pontosan így volt a fejemben. Majd. Majd. Majd, elintézem. Nem siettem. Nem aggódtam. Magam sem értettem miért, de egy idő után mindezt feltettem a „kell” listára. El kell intézni listára.

Kell? Mi az hogy kell? Hova tűnt a lelkesedés, a kedv, az öröm, az igazi vágy? Nem tudom, de besöpörtem a szőnyeg alá. Intéztem az álmomat, mert „kell”.

Közben pedig örültem, mert örülni akartam. Magamnak sem mertem bevallani, hogy talán már csak mondogatom, hogy erre vágyom, ebben hiszek, de a valóság nem ez. A lelkem mást mondd. De ahhoz túl gyenge vagyok, hogy kimondjam…

Így jártam tovább a pörgős hétköznapokat. Előadásokat tartottam, dolgozni jártam. Edzésre, masszázsra, tornára, konduktorhoz, biorezonanciára. Szedtem a vitaminjaimat, ettem a gyümölcseimet. Bár a lelkem fáradt egyre jobban, - mert valami megmagyarázhatatlan zűr lakozott benne- , addig úgy éreztem fizikálisan egy fantasztikus csapat kezében vagyok. Fejlődöm és javulok. Izmosodom és sikereim vannak.  

Nagy harc dúlt bennem. Ahogy közeledtem az utazáshoz, az „álmomhoz” egyre inkább költözött belém valami nyomasztó érzés. Megijedtem, hisz ez nem normális. Ott álltam az álmomtól egy karnyújtásnyira és nem voltam igazán boldog. Álmatlan éjszakák sorozata után végre beismertem magamnak, hogy nem szeretnék kiutazni. Hogy úgy érzem,nem tesz ez most boldoggá és amit itthon csinálok a fejlődésemért az most többet ér. Közben beszöktek az alábbi mondatok a fejembe:

-          Normális vagy Fanny? Nem akarsz San Franciscóba menni? De hisz az egy mese.

-          Ott pihenhetsz végre és feltöltődhetsz, messze mindentől.

-          Gyógyulhatsz, hisz ott az esély…

-          Oly rég óta erre vágytál! Ne legyél hülye!

-          De hisz ez az álmod nem?!

… és ilyenkor újra és újra feltettem magamnak a kérdést. Tényleg még mindig az álmom vagy már csak mondom, hogy az?

Belül fulladoztam, de lépni nem mertem. Megszólalni nem tudtam. Ott voltak a barátaim, akik miattam szervezték át az életüket ketten, hogy el tudjanak kísérni, hogy támogassanak az álmomban, a fejlődésemben és együtt közben feltöltődjünk mindannyian. Akik évek óta ott álltak mellettem mindenben. Nem titkolt tény volt, hogy a lelkem is vágyott oda - ahogy az övék is, nem csak nálam történtek dolgok- , hogy mindet fel tudjak, tudjunk dolgozni. A fájdalmakat, a nehézségeket, a műtéteket, a munkát, a könyv megjelenését, a sikert, az eredményeket, amik oly hirtelen jöttek.

Aztán mégis elintéztem mindent. A tökéletes szállás meg lett, ahogy a biztosítás is. Öt nap az utazásig.

Aztán kattant valami. Nem bírtam tovább. Fulladoztam. Kimondtam.

Nem szeretnék elutazni. Most nem.

Jóformán senki nem értett, csak egy bolond, zavarodott lányt láttak bennem, aki épp most dobja el magától az álmát. Igen, az álmát. Ebben igazuk volt, de az az álom a múlté volt, ahogy a szerelem is egy idő után halványul, majd elmúlik. Ami egykoron annyira boldoggá tett, amitől szárnyaltunk, az elmúlt…

Kimondtam és fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy nem hazudtam magamnak, s már másnak sem. Idő kellett, de kijött. Nem bánom, egy cseppet sem bánom azóta sem. Azt viszont nagyon, hogy addig húztam, míg a lelkemet apró darabokra szedtem. Azt, hogy a barátaimnak az utolsó pillanatban hidegzuhanyként mondtam el. Azt, hogy keresztbe vágtam sok-sok dolgot. Azt, hogy sokáig érdekelt, hogy más mit gondol majd…

Nem utaztam el, de úgy döntöttem, hogy mindazt a támogatást, mint a gyógyulásomra kaptam, arra is fogok felhasználni. Így elkezdtem itthon további lehetőségek után nézni. Kipróbálni minden olyan dolgot, ami egy aprócska fejlődést is eredményezhet. Csinálni mindent, amit hasznosnak ítéltem meg. Különfélek masszázsok, pióca terápia, különböző készítmények, vitaminok. Rengeteget utaztam országon belül, felkerestem alternatív terapeutákat. Olykor tapasztaltam javulást, máskor nem. Két biztos pontként jártam edzésre Csabihoz és Krisztához, aki konduktor. Minden egyes nap volt valami, aminek meg is lett az eredménye. Amit most inkább megmutatok:

 

 

Egy hónapja pedig egy újabb terápiába kezdtem, ami mellett felhagytam egy időre mindennel, kivéve az edzésekkel… hogy miért, és mi ez, arról hamarosan beszámolok. A fejlődéseket pedig megmutatom, mert egy biztos…

TOVÁBBRA SEM ADOM FEL és a jórégép nélkül is képes szeretnék lenni ezekre.

Fotó: Vóna Tímea

Videó és zene: VekonyZ  

komment

San Francisco jövünk! :)

2014. május 05. 15:48 - Mosolyka

mosolyka_2013_254_resize.jpgRagyogott a nap, talán egy két felhő kószált az égen és szellő simogatta arcunkat. Édesanyám ott állt mellettem, keze a kezemben. Lábaim a homokban, kerekesszékem néhány méterre tőlem. A saját lábaimon álltam. Néhány másodperc volt az egész, de a mai napig úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna…

Nem tegnap volt, és nem is múlt héten. Tizennyolc éve lehetett. Nem tudom pontosan mikor, de a helyszín, az érzés, az illat mélyen az emlékezetembe maradt. San Franciscóba utaztunk kettesben anyukámmal. Vele, aki sosem fogadta el, hogy az orvosoknak igaza lehet. Nem fogadta el, hogy a betegségem gyógyíthatatlan. Nem törődött bele, hogy hozzávetőlegesen csak tizennyolc évet jósoltak nekem. Ment, küzdött értem. Amit csak lehetett kipróbáltunk mindent, ami egy aprócska esélyt is adhatott, hogy az állapotom javuljon.

Nagy összefogásnak köszönhetően, anyagi támogatással kijutottunk Amerikába Meir Schneiderhez.

ms.jpg„Meir Schneider szürkehályog és zöldhályog miatt, vakon született, majd a saját módszereivel 67 százalékosra sikerült fejlesztenie a látását. Gyógyíthatatlannak tartott izom- és idegsorvadásos betegeknél ért el hihetetlen eredményeket, nemcsak Amerikában, hanem a világon mindenütt, többek között nálunk is. […]

[...] Mikor először utaztunk ki San Franciscóba Meir Schneider következő kezelésére, olyan volt, mintha egy mesébe csöppentem volna. Akkor ott már minden akadálymentesített volt. Liftek voltak a metróban, rámpák a lépcsőknél. Az állatkertben mindenhol jelölték, hogyan lehet kerekesszékkel megközelíteni az adott helyet. Imádtam!

A tengerpart, a levegő illata, a homok a talpam alatt, a játszóterek elvarázsoltak. A napi kezelések néhány órát vettek csak igénybe, aztán szabadok voltunk anyuval. Bejártuk a környéket, nagyokat sétáltunk. Hatalmas emelkedők és lejtők tarkították az utunkat, de anyu olyan erős volt, hogy nem fogtak ki rajta. Feltolt, visszafogott, áttolt.

2014-05-05 15.03.20.jpg

Ellátogattunk az Alcatrashoz hajóval, etettünk fókákat, és átmentünk a híres Golden Gate hídon, a túloldalán, egy kínai étteremben ettem életemben először pálcikával. Meir felesége tanította meg, hogyan kell használni. […] Több ezer kilométerre voltam az otthonomtól és a családtól, de mégis úgy éreztem, otthon vagyok. Mintha már éltem volna ott valamikor…

Ezt a pár sort most találtam a naplómban, még kint írtam San Franciscóban hét évesen:

A kezelés után megálltam az asztal mellett, és egyedül lehúztam a lepedőt. Mindenki csodálkozott, és kitört a tapsvihar. Pici fejlődések voltak, de nekem mégis hatalmasak! Akkor már jó ideje nem tudtam állni egyedül. Az utolsó kint töltött napon ezzel a pár sorral búcsúztam:

Érzem az új izmaimat. Sokat erősödtem, ügyesedtem. Hiányozni fog az itteni munka. A tanult feladatokat otthon folytatom!

2014-05-05 15.07.34.jpg

A húsz nap alatt, amíg Meir engem kezelt, nagyon sokat fejlődtem. A rengeteg tornától és a speciális masszázstól megnőtt az izomtömegem. Igyekezett újjáéleszteni a letapadt izmokat. Szívesen visszamennék oda, ahol még csodás volt minden. Szeretném újra a talpam alatt érezni azt a homokot, amin évekkel ezelőtt együtt álltunk édesanyámmal, és annyira örültünk az apró sikereknek, fejlődéseknek.” ( Részlet a „Te döntesz” című könyvemből)

Évek óta vágyom vissza San Franciscóba. Oda, ahol még Édesanyám velem volt, ahol még tudtam a saját lábaimon állni, ahol otthon éreztem magam, ahol megéreztem a szabadság illatát, a mese világát. Annyiszor álmodoztam róla, hogy visszatérek. Újra beleállok abba a bizonyos homokba. Tizenhárom éve, mióta elvesztettem édesanyámat, azóta még inkább vágyom San Franciscóba…

Minden porcikámban érzem, hogy hívogat a hely, az illat az érzés. Küzdök, már fizikálisan sajnos nélküle, de lélekben vele együtt. Az ő elszánt küzdeni akarásával megyek tovább és bebizonyítom, hogy igaza volt, hogy nem hitt az orvosoknak… Bebizonyítom, hogy igenis nincs lehetetlen, nincs olyan, hogy nem állhatok újra a saját lábamon…

Tizenhárom éve nem engedtem el ezt az álmomat sem, és most megvalósulni látszik. Megvan a repülőjegyem San Franciscóba. UTAZOM!!!!!! Június 8-án Barbi és Brigi barátnőmmel indulunk majdnem egy egész hónapra. Annyira izgatott vagyok, hogy már alig bírok aludni. Visszatérek! Nem csak a homokba, de Meir Schneider kezei közé is. Újra részese lehetek a speciális kezelésének és egy újabb esélyt kapok arra, hogy még közelebb kerüljek, a rég dédelgetett álmomhoz:

Messzire hajítom a kerekesszéket és egy asztal tetején táncoljak a két lábamon.

Egyelőre még nem sikerült megtalálnunk a tökéletes szállást, ami árban kedvező, közel van a kezelés helyszínéhez, akadálymentes és elférünk hárman.

Tud esetleg valaki szállást ajánlani? Ismerősnél bérelhető szobát, kis házat, ennek a címnek a közelében:

The School for Self-Healing

2218 48th Ave

San Francisco, CA 94116-1551

Teljesen be vagyok zsongva… :)

Minden ajánlatot, ötletet nagy örömmel fogadok és a megosztásoknak is nagyon örülök, ki tudja végül kinek az ismerőse által jutunk el a tökéletes szálláshoz… :)

Nagyon nagy ölelés és köszönöm előre!!! :)

Felső kép: Vona Tímea 

 

 

 

komment

Álljunk csak meg egy pillanatra…

2014. február 04. 20:35 - Mosolyka

blogholj.jpgNéhány perce a szobám rendrakása közepette szemeimmel fürkésztem, hogy merre járhat az én fehér noname fülesem, mikor megakadt a tekintetem valamin. Valamin, ami már több, mint két hónapja az életem része, de még így nem tekintettem rá, mint néhány perce. Rengetegszer volt a kezemben, magamhoz szorítva, éppen írtam bele vagy mélyet szippantottam az illatába…

De nem néztem percekig és betűztem rajta a szöveget. Az előbb megtettem. Akárhányszor kezdtem újra és újra nézni azt a néhány betűt a nevemet láttam „kirajzolódni” belőle. Most ide kellett, hogy hozzam magamhoz. Szorongatom, mint egy kisgyermek az áhított játékát, amit végre megkapott. Kettesben vagyunk. Csak én, és a könyvem. Ami látszólag „csak” egy halom betűhalmaz egy keménykötésbe csomagolva, de valójában huszonöt év érzelme, fájdalma, sikere, bukása, szárnyalásai, céljai, átalakulásai van benne. Látszólag – a borítót elnézve – egy mosolygós kerekesszékes lány története, de közel sem ennyiről van szó. Imádom, hogy tényleg sokan azt gondolják, hogy milyen aranyos, és kedves, hogy ezt megírtam, de valójában nem hisznek abban, hogy ez nem csak egy egyszerű életrajz vagy történetek csokorba szedése. Szeretem, hogy az emberek szkeptikusak vele és azt is szeretem, hogy nem várnak tőle túl sokat… Azt pedig főként szeretem, amilyen reakciókat kivált az emberekből. Amilyen jó reakciókat kivált az emberekből a tizenkét évestől a kilencven évesig nemtől függetlenül.

Huszonöt év, ami hozzávetőlegesen kilencezer százhuszonöt napból áll. Amiből minden egyes nap felbecsülhetetlen értéket őriz számomra. Nem volt minden egyes nap akkora boldogság bennem, mint ahogy a borítón látszik. Nem, közel sem volt minden nap egy könnyed és fantasztikus ajándék, de ajándék volt. Amit olykor nehezen csomagoltam ki és építettem bele az életembe. Mindennek látom már a miértjét. Visszatekintve már mindent másként látok. Másként látom a csajt, aki a borítóról mosolyog. A csajt, aki egy jó ideig nem szerette a tükröket.  Mert látta magát a kerekesszékbe, amit egy hatalmas kukásautónak látott, magát pedig egy kis szürke valakinek, akit nem lehet igazán szeretni, kívánni, mert tele van hibákkal, deformitásokkal. Ma egy egészséges önbizalommal teli nő pötyög itt a laptopon, akinek ugyanúgy megvannak a hibái, deformitásai, de már szeret tükörbe nézni. Szereti magát. Az életet pedig még jobban, mert a kerekesszék hozott magával valami nagyon jót. Egy információt, egy tényt, ami befolyásolta az életemet. Nem is kicsit. Azt pedig megtanultam, hogy a kezemben volt és van is és lesz is a döntés. Mert én döntök…

Döntöttem. Akkor, amikor azt hittem az életem legrosszabb dolga történt velem, akkor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni, amik a legnagyobb kincseim… Azt hogy látok, érzek, hallok, de legfőképp, hogy élek.

Kevesebb mint, huszonnégy óra,azaz ezernégyszáznegyven perc alatt döntöttem el, hogy kukába dobok mindent vagy megvalósítóm az álmaim.  Ezernégyszáznegyven perc rengeteg idő. Rengeteg, ha azt akarod eldönteni, hogy a pink vagy a korall színű felsőt vedd meg, vagy hogy reggel kávét igyál vagy inkább teát. Akkor viszont már nagyon kevés idő, ha az a tét, hogy hogyan tovább. Hogyan tovább egy olyan információval, hogy már csak ezerkilencvenöt napod van hátra, mert éppen ideje megtudnod, hogy egy elméletileg gyógyíthatatlan betegséged van…

Igen, megtudtam, hogy izomsorvadásom van. Amivel nem jósoltak már sokat… és amikor egy pillanat alatt válik bizonytalanná a biztos. A biztos holnap és a jövő, akkor bármilyen kéretlen, súlyos fájdalmas ajándékkal is, de akarod az életed. Akartam, nem is kicsit. Akartam, ki akartam használni, ami még az enyém.

Leírhatatlanul csodás, kalandos, érzelemdús három évem volt, amikor úgy éltem, hogy nem gondolkodtam, mérlegeltem, csak azt tettem, amihez kedvem volt. Hosszú, tömött oldalakat tudnék újra és újra leírni azokról az évekről, de az benne van ebben a „Kicsikémben”, amit a kezemben tartok most.

Ami viszont nincs, hogy mióta megszületett, milyen a „szülői” élet…

Látom az interneten, a könyvespolcokon a boltokban, az utcán az embereknél és a világ több pontján fényképekről… Látom és fel sem fogom, hogy az nem csak egy könyv, amit valaki megírt és olvasnak az emberek, hanem az az én könyvem, amit megírtam. Azt hiszem ezt is először írtam le. És most még egyszer le kell, hogy írjam. Az én könyvem, amit megírtam. A könyveeeeem. Na jó, abba hagytam, mert a végén nem csak írok, hanem elkezdek hangosan belekiabálni a világba, amikor is lehet a szomszédom kedvesen rám hívja a pszichiátriát… :)

Az, hogy most örömködöm, de bennem valójában nincs harmónia, nem újdonság az életemben. Az, hogy olykor elveszek, az sem. És bárki bármit mond, nem csak fenékig tejfel az élet, de így egész. Nem kell mindig mosolyogni.  Fenekestül forgatta fel az életemet és az érzelmeimet a megjelenés, de azt hiszem, tudom mi az, ami most helyre fog tenni. Ami segít, hogy újra tudjam ki vagyok, és honnan jöttem…

tedönteszkarácsony.jpg

Befejezem ezt a posztot és nekilátok, hogy elolvassam, a Te döntesz című könyvem… 

Azt hiszem, most szükségem van arra, hogy újra és újra fejbe vágjon, mindaz, ami az elmúlt években, mert egy pillanatra elfelejtettem imádni, élvezni, azt ami itt van körülöttem. És én nem akarok abba a hibába esni, amibe sokan… Továbbra sem csak úgy élni szeretnék, hanem azt élvezni is… :) 

Felső fotó: Vona Tímea, Smink: Törköly Anita 

komment