Ezzel a mondattal indultunk neki 6 évvel ezelőtt Brigus barátnőmmel meghódítani a várost kerekesszékkel. Akkor még úgy gondoltam, hogy léteznek leküzdhetetlen akadályok a tömegközlekedésben. Bár addig sem jöttem zavarba, ha valahova mennem kellett, de mindig hatalmas kerülőket tettem, ami természetesen időben is sokkal több volt. Brigi hatására viszont megváltozott minden. Egy szerdai napon találkoztunk, vázoltam neki az útvonaltervet, hogy kb. fél óra séta (nekem gurulás J) majd egy alacsonypadlós busszal menni kell x megállót, mire barátnőm csak ennyit kérdezett: Miért nem megyünk villamossal? hisz így körülbelül másfél órával hamarabb a célállomáson lehetünk. Csak nagyokat pislogtam, és megijedve hátráltam a villamosozástól. Ekkor azt mondta Brigus: „Ne aggódj, megoldjuk!”
Megkértünk két erős legényt, akik elől és hátul megemelték a kocsimat, de sajnos a korlát miatt nem fértem fel. Kedvesek voltak, de felemelték a kezüket, hogy sajnos nem tudnak feltenni. Ha nem, hát nem. Mondtam Brigusnak, hogy irány az előző útvonal. Fenéket! - mondta Brigi. A következő villamosra felszállunk, csak a korlát másik oldalán próbálkozunk. Ez így is történt és sikerült! Nagy mosoly ült ki az arcomra, hisz akkor utaztam először villamoson. Érdekes, de a mai napig emlékszem arra a húsz perces útra és arra, hogy mennyire csodálatos volt. Legtöbb esetben a megszokás és a természetesség az, ami megmérgezi a hétköznapokat. Természetes, hogy fel tudsz szállni arra a buszra vagy feljutni lift nélkül egy épület 5. emeletére. Apróságok, de ezeknek én tudok örülni, főleg, ha találok rá megoldást.
Útközben lelkendeztem Briginek, hogy ez nekem most tényleg egy hatalmas élmény, hisz nem utaztam még villamoson, sőt metrózni sem metróztam. Meglepődve nézett rám Brigi, és nem sokat gondolkozott, csak annyit mondott, hogy akkor most azt is fogok. A villamos végállomása pont csatlakozik a metróval, megyünk tovább.
Bíztam benne és közben rájöttem, ha félek a kihívásoktól, akkor automatikusan kizárom az életemből az új élmények lehetőségét. Nem mondom, hogy hamar lejutottunk a lépcsőn, hiszen nagy ívben elkerültek minket az emberek. De aggodalomra semmi ok, elkezdtük szépen megkérni a távolra menekülő embereket, hogy aki tud, segítsen. Lejutottunk. Bár egy sötét alagútban utaztam, de mégis nagy élmény volt. A cél végül a Nyugati pályaudvarnál lévő bevásárlóközpont volt. Metróból való feljutásnál egy aprócska dologgal nem számoltunk, méghozzá a mozgólépcsővel. Nem esett Brigi pánikba (ellenben velemJ), már kész is volt a haditerv. Ráhúz háttal a mozgólépcsőre, majd a nagy kereket megtámasztja egy lépcsőfokon, és az első kerekeket pedig a levegőbe tartja, hogy ne essek ki. A biztonság kedvéért, még megkértünk egy úriembert, hogy elől fogja meg a kocsit. Tiszta vidámpark volt. J Feljutottunk!
Végül megérkeztünk a bevásárlóközpontba, és hosszú percekig csak ámulva néztem a vízesést, majd a rengeteg üzlet láttán úgy éreztem magam, mint kisgyerek a cukros boltban.
Azóta gyakrabban járok oda, Brigus ezzel az utazással kinyitotta a világot előttem, és egy hatalmas lendületet adott, hogy bárhova eljuthatok, csak igazán akarni kell.
