“Az olyan helyekre vezető utakat, ahová érdemes eljutni, nem lehet lerövidíteni.” (Helen Keller)

 

A könyvemet írom napok óta. Ihletet kaptam, törnek fel az emlékek. Éjszakákon át tartó beszélgetések, találkozások, előkerült fényképek, videók, teleírt oldalak. Egy újabb álom, melyet érzem, valóra váltok. Barbussal régóta tervezzük, hogy megírjuk az életemet. Szerelmeket, fájdalmakat, a betegségemet. Nem tanítani szeretnék, hisz a húsz éves élettapasztalatom ehhez kevés, de amit megtanultam azt mindenképp szeretném átadni. Mindenkinek van feladata az életben, ami megoldásra vár. Nekem az, hogy megküzdjek az izomsorvadásommal. Számtalan dologban akadályoz a kerekesszék, de ezt az életemet sosem adtam volna fel semmi pénzért. Megfutamodni? A legkönnyebb dolog! Valakinek nehezebb, valakinek könnyebb a helyzete, ezt nem vitatom, de egyet biztosra állíthatok, minden helyzetben rengeteget segít a hozzáállásunk és az, hogy képesek legyünk nevetni. Mosollyal fűszerezve a világ igen is élvezhető. Szeretnék erőt adni a változtatáshoz azoknak, akikben még csak az elhatározás gondolata motoszkál és azoknak is, akik szerint már nincs visszaút onnan, ahol most tartanak. Legtöbbször a csodára várunk vagy arra, hogy helyettünk csinálják meg a dolgokat. Pedig az egyik legjobb érzés az, ha valamit igazán szeretnénk, és saját magunk szerezzük meg. Akkor értékeljük igazán!

Az én álmom, hogy az asztalon táncoljak. Sokszor hallottam, hogy lehetetlen, nincs esély. Nekem ne mondja senki, hogy nem vagyok rá képes, addig legalábbis semmiképp, míg minden lehetséges alternatívát meg nem próbáltam a gyógyulás érdekében.

Sokan nem hálásak a kapott életért, de kérdezem én, miért is lennének azok, hisz nem küzdöttek meg érte. Azt mondták az orvosok: „tizennyolc év az átlag életkor, amit megélhetsz ezzel a betegséggel”. Ha küzdenünk kell az élet minden másodpercéért, képesek leszünk másképp látni a világot. Nem kívánom senkinek, hogy hallja ezt a mondatot valaha is, inkább arra kérlek, gondold át, mit tennél másképp, ha a holnap lenne az utolsó napod. Mondanál valakinek valamit, talán megtennél valamit? Úgy élni és csinálni dolgokat, mintha az utolsó lenne… Én így terveztem a tizennyolcadik születésnapomat. Egy csöppet sem szomorkodtam, megbékéltem azzal a helyzettel, amit az élet nagy kalapjából húztam ki magamnak. Az elfogadás és az, ha nincsenek mások felé elvárásaink rengeteg felesleges bosszankodástól mentenek meg.

Igen, táncolni szeretnék és azt, hogy elolvasd a könyvünket. Számtalan nehézséggel kellett megküzdenem, de legalább ennyi öröm is ért az életben.

Barbus első levelében másfél évvel ezelőtt ezt írta, miután elolvasta a blogomat: „Ez egy olyan mese, ahol a főhős elnyeri méltó jutalmát és álmai valóra válnak.” Azóta minden így történik: megjártuk Kínát, találkoztunk imádnivaló emberekkel, akik nagyon sokat jelentenek nekünk. Egy szóval: Suhanunk.

Várom azt a pillanatot, amikor a kezedben tartod a könyvemet, amit másfél évvel ezelőtt megálmodtunk. Már nem kell sokat várnod.

Én már érzem a könyv illatát, remélem Te is. Kérlek, várj, és sose felejtsd a fenti idézetet.