Megvakarom a fejemet, majd a tenyerembe teszem az arcom. Összehúzom a pokrócot a mellkasomon. Mielőtt behúznám a függönyt, percekig csak nézek ki az ablakon. Már hideg van, sötétedik. Bent szerencsére kellemes a hőmérséklet. Csak ülök és lélegzem. Hallgatom a csendet. Majd azon gondolkozom, mennyire jó lenne ilyen nyugalomban lenni a nap összes órájában. Ilyenkor későn már tudom - vagy is talán remélem - hogy a végrehajtók sem dolgoznak. Elhiszem, mert el akarom hinni, hogy ma már nem látogatnak meg. Van bő 8 órám reggelig, míg újra kezdődik minden. Váratlanul megszólal a csengő, az én gyomrom pedig rögtön görcsbe rándul. Vajon ki csenget és miért jött? A minap is megtörtént ez többször is. Felgyorsul a szívverésem, lever a víz és remegni kezdek. Mit csináljak, hova bújak és mit tüntessek el? Dugjam a párnám alá a telefonomat és tegyem a laptopomat a ruhásszekrénybe? Ott talán nem nézik meg. Nem veszik el. Nem tudom, hogy működik ez az egész procedúra, de ez egy olyan dolog, amit egyik porcikám sem kíván megtudni. Majd kiderül, hogy csak a postás volt. Ennek örülnöm kellene és azt is teszem, míg ki nem bontom a hozott leveleket. Már az első sort olvasva újra remegni kezdek. „…gépjárművét ezennel kivontuk a forgalomból.” Nyelek egy nagyot, nyitom a következőt. Olvasni kezdem. „ … bankunknál kedvezményét megszüntetjük és az eddig költségeket számlájára megterheljük.” Ülök, és egyre lassabban veszem a levegőt. Érzem, hogy elfáradok, és tehetetlen vagyok. Nem tudok akkor sem több pénzt előteremteni még ha vért izzadok sem. Kezemben a levelek és igazán ordítani tudnék, zokogva a fölre zuhanni. De nem akarok! Veszekszem magammal, mert érzem fáradok, de gyűlölöm megadni magam az akadályoknak. Nem és nem, nem akarom! Megcsörren a telefonom. Most épp ennek sem örülök. Vajon honnan hívnak és tartogatnak-e még meglepetéseket? Anna hív. Megnyugszom és egy pillanatra elfejtem a sok gondot. Majd megkérdezi ki az a Kiss Zsolt. Ennyi, vége röpke 30 másodpercig tartott a nyugalmam. Elmesélem Neki, hogy a semmiből előkerülő – szerinte valós – tartozást követelő személy. Már, már elcsukló hangon megkérdezem, hogy miért? Válaszként érkezik: Egy meglepetésre hivatkozva szeretné megtudni, hol laksz. Már tényleg nem hiszek a fülemnek. Egymás után már-már kínomban nevetek az újabb híren. Elköszönök, és csak ülök tovább, közben pedig a földet nézem magam előtt. Talán furcsán hangzik, de arra vágyom, hogy őszintén kiboruljak már. Kiadjam magamból és szenvedjek egy kicsit. Valójában viszont nem megy. Csak valami fizika fájdalom, üresség van bennem. Egyáltalán nem érzem, hogy világ vége van. Tudom mindig, minden megoldódik, de ezek a kis „apróságok” visszarántanak, mikor szárnyalni tudnék. Örülök, hogy még élek, és ha nem vagyok beteg, könnyedén is lélegzem. Nem kívánok nagy dolgokat, csak szeretnék magam körül nyugalmat. Apu az ilyen helyzetekben már egyáltalán nem tudja, hogy minden megoldódik. Pesszimista. Naponta többször hallgatom Tőle, hogy „Még is ezt, hogy oldjuk meg? Mi jó van még nekünk ebben az életben? Csak folyamatosan a számlák érkeznek, felszólítások és a rossz hírek. Mikor voltunk mi egy jót nyaralni utoljára? Mikor mehettem el horgászni? Végig dolgoztam az életemet, melletted voltam és vagyok is. A nap 24 órájában készenlétben állok, ha szűkséged van rám, és ennyit nem engedhetek meg magamnak. Nem számít, nem is lenne baj, ha legalább az otthonomban nyugodtan élhetnék, és nem kellene azon izgulnom, hogy miből fizessük be a lakbért. Ha most éppen beteg lennél, nem lenne annyi pénzünk, hogy tankoljunk a kocsiba. Ha bár már kocsink sincs, mert kivonták a forgalomból.  Mondd meg, mi lesz? Mihez kezdjünk? … „ Nem tudom Apu, de az biztos, hogy megoldjuk. Erőltetek egy mosolyt az arcomra, mert tartanom kell benne a lelket. Nem adhatom fel, mert egymás támaszai vagyunk. Fura… ha megkérdezik, hogy vagyok. Azt válaszolom: Köszönöm nagyon jól! Ez nem hazugság és nem is automatikus válasz, ezt érzem igazán. Sikerült állnom, és hamarosan az első lépések is meglesznek. Dogmákat döntök meg, mert még itt vagyok akkor is, ha csak 18 évet jósoltak nekem. Örülök, mert rengetegen szeretnek, és vannak mellettem. Az ötleteim szépen sorban valósulnak meg. És különben is imádok élni. És fogok is még hosszú ideig. Az akadályokat pedig legyőzöm és ez által még elszántabb leszek céljaimban.  (Kis idő, amíg nem pötyögök, csak nézem a monitort és mosolygok…) Már sokkal jobban vagyok. Jó volt kiírni magamból… és különben is még csak 23:02 még sok idő van reggelig, amíg újra kezdődik minden… J