Amikor arról kezdek mesélni, hogy mennyire jót sétáltam pár nappal ezelőtt hazafelé a munkából, valójában azt kellene írnom, hogy mennyire jól esett a ragyogó napsütésben gurulnom a kerekesszékben. Mégsem ezt teszem, én sétáltam…

Jól esik ezt mondani Barbusnak a telefonban, és írnom SMS-ben bárkinek. Nekem ez a természetes. Közben pedig mindenki tudja, hogy hogy is járok, kelek az utcákon, de már nekik is ez a „normális”. Legtöbbször a körülöttem élők is elfelejtik a széket. Mintha ott sem lenne.  Már többször említettem, hogy kívülről magamat járó, „ép” embernek látom. Hosszú, formás lábakkal, kerek fenékkel… Na, jó elkalandoztam kicsit, kanyarodjunk csak vissza. Lényeg a lényeg, hogy szeretem nem kimondani, valósággá tenni, hogy mit nem tudok megcsinálni, vagy éppen azt, amit másképp teszek, mint az átlag. Nem keseregni, szidni a világot. Attól nekem nem lenne jobb, sőt! Egy megkeseredetett, örökké boldogtalan „szegény” székben ülő lány lennék. Ez az, ami nem leszek soha! Ezt a luxust nem engedhetné meg magának senki. A legnagyobb ajándékot kaptuk egy jókora élet nevű csomagban, amit tudni kell(ene) használni, kiélvezni és örömmel fogadni. Még ha olykor némelyik doboz sérült is lett a szállítás közben… 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! J