Van valami nagyon furcsa abban, hogy megosztom, megosztjuk a mindennapjainkat retuslás nélkül. Sokan hiszik, hogy egyedül vannak a gondjaikkal. Hiszik, hogy nem lehet megoldani az adott problémát. Hiszik, hogy a másik különc, mert a külseje eltér az átlagtól. Hiszik, hogy ők maguk kívülállók, mert nem olyanok, mint a szomszéd. Miért is kellene egyformáknak lennünk ahhoz, hogy megértsük, elfogadjuk egymást? Miért kell, hogy a kollégám is a csokifagyit válassza, mikor ő a vaníliát kedveli? Hogyan lehetne ezt a gigamega szakadékot áthidalni? Megmutatni, hogy én is, a szomszéd, a kolléga és a főnök is pont ugyanarra vágyik, mint a “gonosz” anyós. Elfogadára, szeretetre és egy közösség részének elfogadott tagja lenni. Szeretnék függetlenedni a (korlátozó) megbélyegzéstől.

Szeretném, ha “hibáink” helyett képességeink kerülnének előtérbe.

Lehet valamit nem úgy teszek, csinálok, ahogy az átlag, vagy pont Te, de együtt sok mindenre képesek vagyunk. Fogjunk össze és éljünk! Hozzuk ki a maximumot a pillanatból, az életből. Tudom, hogy bennem, benned, a szomszédban, a főnökben és a “gonosz” anyósban is sokkal több rejlik, mint az gondolnánk elsőre, másodikra. Vannak gondolataim, álmaim, misszióm, de most inkább szavak helyett mutatok valamit. Most éppen ezt tudom tenni magamért, másokért.