Mindenkinek vannak olyan vágyai, dolgai vagy személyei, ami a „tiltott gyümölcs” kategóriába tartozik. Szerintem senkinek nem kell sokat törni a fejét azon, hogy eszébe jusson egy-egy a saját kis „listájából”. Vagy tévedek? J Csak engem vonzanak, azok amit „tiltanak”? Miért van az, hogy amikor nem kaphatom meg, akkor még inkább kell? Viszont, ha tálcán kínálják, nem kell. Bár ez is viszonylagos számomra. Hisz ha az ölembe hullik valami, annak is nagyon tudok örülni és egyáltalán nem veszíti el az „értékét”, ha nem tettem érte semmit.

      Noh, de ha valamiért küzdeni kell, és végül sikerül az felülmúlhatattlan érzés. Nade mi a helyzet a szabályokkal? Azokkal a határokkal ameddig elmehetünk… azokat ki szabja meg?Mi magunknak,  vagy a mások által alkotott normákat tartjuk elfogadottnak? Noh és, ha átlépsz egy határt… és még is csak elcsábultál az édes gyümölcs láttán, akkor mi a rosszab, ha magadat ítéled el, vagy mások ítélnek el? Bár, milyen jogon tehetné, hisz a mi életünk nem az övék… Úgy gondolom, hogy mindenkinek van egy alapvető szabályzata, ami az évek ( életszakaszok) folytán alakúl ki. Egykor még elfogadottnak gondoltuk ( és ez által meg is tettünk) dolgokat, amit a későbbiek során már megbántunk,  vagy nem tennénk. Ha tettünket megtartjuk magunknak, az azért van, mert szégyeljük mások elött vagy, mert magánügyként kezeljük? Márpedig, ha magánügy, akkor nem kiabálandó szét a világban. Van idő, ami után tetteink érvényét vesztik és semmissé válnak? Ti erről mit gondoltok? :) Egyáltalán kell, hogy érvényét vesztse? Azt mondják, a hibáinkból tanulunk. Viszont, amit mi jónak tartunk, élvezünk, ez által meg is teszünk, azt akkor nem is hibaként fogjuk fel? Ha valami jó, az miért bűn?

     Felesleges gondolkodnunk, előre megterveznünk, hogy ott és akkor, mit fogunk tenni, vagy éppen mit nem… hisz úgy is az adott pillanat dönti el, miként cselekszünk.