Tegnap nézelődtem az egyik portálon, az ismerőseim képei között. Rátaláltam egyre, ami valami igazán jót, kellemeset váltott ki belőlem. Azóta itt lebeg a szemem előtt. E. Kottek Péter festménye, amibe, ha lehet így fogalmaznom bele szerettem. Bár nem ez az első, olyan műve, amit nagyon szeretek, de ez most különösösen megfogott. J Az is igaz, hogy csak úgy, mint az előző képéhez is, amit nagyon szeretek egy emlék köt. Érdekes, mindkettő ugyanahhoz az emberhez kapcsolódik. A festményen látható utca néhány sarokra van onnan, ahol lakom. Péter műterméből készült a kép, eső után. Szemben sréhen vele, egy étterem található. Itt randevúztam az egykori nagy szerelmemmel. Őszintén megvallva, hónapokkal ezelőtt még hevesen dobogó szívvel gyönyörködtem volna a képben, de ma már egy kedves emlékként tekintek rá. Nincs az a „fogvatartó” érzés, hisz nagyon sokáig csak mondtam, hogy nem jelent már nekem sokat az az illető, de nem így volt. Küzdöttem saját magammal és az érzéseimmel. Ő volt az az ember, akit túlságosan szerettem. Bár nem tudom, hogy létezik-e olyan, hogy valakit túlságosan szeretünk. Van az a mondás, hogy igazán csak az tud megbántani, akit igazán szeretsz. Ő rettentően tudott fájdalmat okozni…  de képes volt a fellegekbe is repíteni. A fájdalmak és a csalódások mellett, még is az egyik legjobb dolgot kaptam tőle… hitet ahhoz, hogy képes vagyok megcsinálni a legnagyobb vágyam. Meg tudom csinálni, amire azt mondták: lehetetlen. Sokan voltak/vannak mellettem a mai napig is, akik szint úgy hisznek bennem (nagyon köszönöm), viszont Neki akkor nagy „hatalma” volt felettem, hisz a „kezébe” volt a szívem. Bármire képes lettem volna. Ma már tudom nélküle is… Kapcsolatunk átalakult. Sosem fogom, és nem is szeretném kitörölni az életemből, mert a része. Megtapasztalni: Szeretni és szeretve lenni. Csodálatos, még ha csak rövid ideig is tartott.