16-17 évesen egy nagyon kellemes, meleg nyári este „sétálni” mentem a Balaton parton. Egyedül voltam, kellet a kikapcsolódás. Pár óra, amit magamra szánok és a saját gondolataimmal foglalkozom. Megálltam néha a parton és a csendes, de még is nyugtató hangot adó vizet néztem. Ahogy kicsi hullámok zavarták meg a víz sima felszínét az valami varázslatos játékot adott az előttem levő tónak. Olykor mosolyogtam magamban, olykor pedig kevésbé boldog perceket idéztem fel. Jól éreztem magam. Harmóniában voltam. Majd tovább sétáltam fel a kis utcákhoz. Csendes éjszaka volt, meglepően csendes. Éveken át nyaraltam ott így sem a hely, sem néhány ember nem volt számomra ott idegen. Egy éjjel- nappali közérthez mentem, valami édességre vágytam. Sűrűn jártam oda is így az eladót is ismertem. Nád szőnyeggel körbeborított kis üzlet előtt egy fából készült piknikező asztal volt, bár a közlekedésemet nehezítette a sóder, amivel körbe volt szórva a hely, de ezek az apró akadályok sosem szabtak határt nekem. Kezdett kicsit hűvösebbre fordulni az idő. Szerencsére vittem magammal egy farmer dzsekit, ami némi segítséggel gyorsan fel is vettem. Eladó hölgy, Andi beszélgetésre invitált az üzlet előtti pihenős helyre, ahol akkor már voltak páran. Mivel szívesen ismerkedem és időmből aztán tellett rá, Vele tartottam a többiekhez. Néhányukat, már látásból ismertem. Tőlem az asztal egyik legtávolabb pontjában egy férfi ült, sötét ruhában. Tetőtől talpig motoros felszerelés volt rajta. Bemutatkoztunk egymásnak, majd nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Számomra sosem jelentett problémát, ha a helyzetemről, betegségemről kérdeznek. Ő ezt meg is tette, érdeklődött, bele-bele kérdezett a válaszaimba, kíváncsi volt mindenre. Élveztem a beszélgetést, tényleg szeretem az érdeklődő embereket. Nem fogalmazta a kérdéseket, nem gondolkodott, hogy „szabad-e” megkérdezte, hisz kíváncsi volt. Én pedig szívest örömest válaszoltam. Egy órával később lementünk a partra, ahol Ő egy napozó ágyban ülve folytatta velem az ismerkedést. Sokat, nagyon sokat nevettünk az nap este. Már, már olyan érzés fogott el, mintha már évek óta ismernénk egymást. Néhány óra leforgása alatt ténylegesen megismertük egymás eddigi életének fontosabb állomásait. Olykor részletekbe menően meséltünk a másiknak, máskor pedig csak meg, meg említve. Mosolygott és csak úgy csillogott a két szép szeme, mikor egymásra néztünk. Élveztem minden másodpercét annak az estének. Elmesélte, hogy hamarosan Írországba készül, új életet kezdeni. Sok mindet megélt már, és vannak dolgok, amik megoldásra várnak az életében és úgy érzi, most képes ezekre. Mikor kitértünk arra, hogy milyen esélyeim vannak az életben maradásra egy pillanatra megfagyott a levegő. Nehezen hitte el, hogy ennyire penge élen „táncolok”. Azt is elmondtam Neki, hogy elfogadtam a helyzetemet és őszintén már a küzdésbe is belefáradtam, addig élvezem az élet adta lehetőségeimet, amíg lehet. Nem bánkódom egyáltalán.  Ekkor Ő közbevágott a mondandómnak és azt mondta, hogy NEM ezt verjem ki nagyon gyorsan a fejemből. Hisz küzdést SOHA nem szabad feladni. Vannak nehéz pillanatok, de akkor sem. Tudni kell bánni ezekkel a helyzetekkel és átlépni rajtuk. Nekem pedig, ha ért ez az egész találkozást valamit, akkor elkezdek keményen, újra küzdeni és tornázni. Márpedig sokat ért, el sem tudom mondani mennyit. Talán a legjobban érzékelteti, hogy valójában mennyit ért, hogy megígértem újra bizakodó leszek az esélyeimet tekintve. Megköszöntem Neki, azt hogy belém fektette a bizalmát és azt is, hogy keményen olyan dolgokat vágott a fejemhez, amivel felébresztette a méla elfogadom érzésből. Majd néhány perc némaság  után, mikor csak magunk elé néztünk. Ő megtörte a csendet, és annyit mondott… „Hiányozni fogsz!” Ezt egy igen szoros kéz fogással reagáltam le, és igyekeztem a „komoly” pillanatokat megtörni, valami vidámmal. Már őszintén nem emlékszem mivel rukkoltam elő, de az arca itt van most is előttem, ahogy újra mosolyog és csillog a szeme. Sosem felejtem el azt a pillanatot. Már nagyon későre járt, én is Ő is kezdtünk elfáradni. Megbeszéltük másnap találkozunk és folytatjuk, ott ahol abba hagytuk. A kezemet fogva, elkísért a sátrunk elé, majd elköszöntünk és elindult vissza a bolt felé. Nem tett sok lépést, talán néhány métert s ekkor visszafordult, majd megcsókolt. Tudtam én is és Ő is, hogy ide már nem kellenek szavak. Ez feltette az i-re a pontot. Boldogan és sok élményt kapva Tőle és az estétől, aludni mentem.

  Másnap a találkozó elmaradt, vissza kellett mennie Győrbe. Nekem is lejárt a nyaralásra szánt időm, így visszajöttem Pestre. Ő pedig pár nappal később elutazott külföldre. Ez így volt szép és jó. Mindketten kellemes emlékeket őrzünk a másikról. Hónapokon keresztül semmit nem hallottam Róla. Majd egy számomra nehéz pillanatban, egy szakítás után.Mikor kilépett az illető az ajtómon, én összerogytam… majd váratlan üzenetem érkezett egy számomra ismeretlen számról, ami erőt adott, sok erőt. Erik írt, és még a világ másik végéről is tudta, mikor kell újra felbukkannia. Az üzenet ezt tartalmazta:

  „Szia Nyuszkó, kint vagyok Írországban decemberben megyek haza karácsonyra!Hogy vagy?Tornázol?Majd meglátogatlak, ha hazaérek!

PUSZO LÉGY JÓ!Erik”

      Az üzenet óta nem hallottam Róla. Még, ha csak néhány órára volt része az életemnek, akkor is ürülök, mert sokat kaptam Tőle! Ha a sors úgy gondolja, újra felbukkan…