Néhány napja egy nagyon kedves levelet kaptam Új-Zélandból. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy csodás perceket okozott nekem és nagy mosolyt csalt az arcomra... köszönöm szépen.

„Szia Fanny,

Már olyan régóta szeretnék neked írni, de most tényleg aktualitása van, úgyhogy belevágok...


Már nem emlékszem, hol és mikor találtam rád, de egy ideje olvasom a blogod, ismerem a történeted.
Minden elismerésem azért, ahogy írsz, ahogy gondolkodsz... és ahogy élsz:)
Gratulálok a "Begurulunk" kezdeményezéshez - tulajdonképpen akkor gondoltam először, hogy megkereslek.

virtuálisan... legalábbis:)

Miután elolvastam a kezdeményezést, azon gondolkodtam, hogy mivel tudnám segíteni azt. 

Új-Zélandon élek, nem vagyok mozgássérült, de fantasztikusnak tartom, hogy az itt élő emberek természetesnek tekintik, ha bárkinek bármiféle fogyatékossága van (akár értelmi, vagy mozgásszervi. Olyannyira természetes ez itt, hogy a gyerekkönyvek jelentős hányada pl. mozgássérült kisgyerek életén keresztül mesél el történeteket, vagy hogy az iskolában az oktatás része az, hogy mi a teendő, ha az egyik osztálytársunk epilepsziás rohamot kap, vagy miért fontos a cukorbetegeknek inzulinozni magukat.

Sokszor - nagyon sokszor - látunk az utcán művégtaggal sétáló embert vagy gyereket, leginkább rövidnadrágban (az időjárás miatt) és ez a gyerekeimnek ugyanolyan természetes, mint a különböző bőrszínű emberek látványa. Vagy a parkban az értelmileg erősen sérült kisgyerek sem negatív érzést vált ki, hanem sokkal inkább azt, hogy lehetne őt is bevonni a játékba.

És akkor nem is beszelek a játszóterekről, ahol a kerekesszékeseknek is vannak speciális játékok, vagy egyáltalán a tényről, hogy a sérült emberek ugyanolyan tagjai a társadalomnak, mint bárki más. Ők is így érzik, hiszen nem elzártan élnek a lakásaikban, hanem az élet minden területén jelen vannak, mint ahogy te is:)
Az Új-Zélandiak amúgy is híresek a hihetetlen toleranciájukról, de nagyon fontos szerepe van a szocializációnak, hogy mar gyermekkorban a tanterv, az oktatás, a szemlélet része, hogy nem vagyunk egyformák, és ez így természetes.
Nem egy rózsaszín világot akarok lefesteni... csak talán használható ötleteket küldeni arról, hogy mit lehetne másként csinálni Magyarországon. És nem elsősorban az anyagi dolgokra gondolok. 
Hátha létrejön a "begurulunk"-ból egy bizottság, egy csoport, akinek lehetősége lesz otthon formálni az emberek gondolkodását, látásmódját, szemléletet...:)

Az Új-Zélandi magyar konzulátuson dolgozom, és mint az itteni "magyar szó" című újság szerkesztője, vezércikket kellett írnom a következő lapszámunkhoz. Mi pont fordítva élünk, amikor nektek nappal van, akkor nálunk éjszaka, amikor nálatok tavasz, akkor nálunk ősz...:) Szerettem volna egy kis tavaszt varázsolni az itteni őszbe (amúgy is az olvasóink nagy része magyar vagy legalábbis magyar lelkületű - nehéz az áprilist őszként megélni), és hát az otthoni választások után talán szebb lesz a holnap. 
Ez volt az alapötlet, amikor belekezdtem a cikkbe. 
Az írás végül is fikció, de erőteljesen befolyásolta a személyed, valamint a blogodon "mosolyakció" címmel történt beírás.”

  Holnap

      „Az örök nap még bágyadtan ragyog,

      De tavaszosok már a csillagok

      S az éjszakában zizzenő neszek,

      Egy új világ susogja már: leszek!”

            (Juhász Gyula: Tavaszvárás) 

A vén platánfa még magán viselte a tél nyomait, de a várva-várt tavasz már feltartóztathatatlanul közeledett. A napsugár észrevétlenül kúszott be a csupasz ágak közé, ki csalogatva az apró rügyeket. Az öreg fa napról napra változott, átalakult, míg a tavaszi ruháját felöltötte. 

Míg a nap sugaraival simogatta, Ő  egykedvűen figyelte egy zajos veréb csapat hangos veszekedését, amit szemmel láthatóan egy félig megrágott zsemle megszerzése felett folytatott küzdelem váltott ki. A figyelme továbbsiklott. Munkába siető embereket látott. Majd gyerekeket, kettesével-hármasával, nehéz iskolatáskával a hátukon, de a gondtalanság semmivel össze nem hasonlítható érzésével felvértezve. Az út túloldalán egy jellegtelen szürke kutya sétáltatta a jobb napokat is látott felöltőben utána siető gazdáját. 

A platánfa elnézett a dolgukra igyekvő  emberek felett, és miközben a régmúlt idők felkavaró tavaszaira gondolt, azt latolgatta, vajon milyen lesz az idei? Amilyennek várják, amilyennek nemzedékek várták? Feladatokkal teli, munkát hozó, reményteljes terveket szövő? Vagy a természet ismét büntetni fog:  árvizek, belvizek, világjárványok fenyegetnek majd minket, karöltve önmagunk által gerjesztett nyugtalansággal, zavarkeltéssel, „politikai viharokkal”? Vagy végre egy  felszabadító, és megnyugvást hozó..., a természet és a társadalom együttélésének lehetséges harmóniájára törekvõ…? 

Épp egy hónapja volt Nemzeti Ünnep évfordulója. Magasra szállt a szíveknek oly kedves trikolor. S ez jól is van így, de talán az se baj, ha vannak és lesznek olyanok is, akik a nemzeti színeket az ünnep múltával is magukon hordják, nem kitûzve,…hanem a hétköznapokban, valahol ott legbelül… 

És ekkor egy váratlan dolog szakította meg a platánfa elmélkedését. Egy kerekesszék állt meg a törzsénél. Egy törékeny fiatal lány gurult oda vele. Szinte a semmiből jött, de az is lehet, hogy csak az egyre szaporodó embertömeg vonta el a fa figyelmét, emiatt nem vette észre a lány érkezését. 

A lány egy papírlapot húzott elő  a kerekesszék fogantyújára akasztott táskájából és gondosan az ölébe fektette, míg  zsebéből ragasztószalagot varázsolt elő. A ragasztószalagból letépett egy darabot (a fogával is rásegített), és magasra nyújtózkodva, kicsit ügyetlenül a fára erősítette a papírlap egyik sarkát. Majd gyorsan egy másik ragasztószalagot tépett és a papír következő sarkát is rögzítette. Még két ragasztócsík, és a lány el is tűnt a semmibe, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy érkezett. 

Az emberek eleinte nem vették  észre a fára ragasztott cetlit, elsiettek mellette, vagy éppen elvonta a figyelmüket valami más. Egy fiatal pár állt meg elsőként a fa előtt és ahogy elolvasták a néhány szavas feliratot, meglepett mosoly futott át az arcukon. Később egyre többen megálltak néhány pillanatra, míg átfutották a papírlap tartalmát. Ki mosolyogva, ki elgondolkodva lépett tovább. Egy azonban biztos... a platánfa azon a napon érezte, hogy sokkal több melegség árad az emberekből, mint máskor. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy a kezdődő tavasz volt-e az oka, vagy az a kis papírlap a törzsén, amire gondos kezek az alábbi pár szót írták: 

“Holnap (péntek)17 órától 17.30-ig

mosolyosztás a 72-es busz megállójában,

ahol várom az alacsonypadlós buszom.

Ha épp nem jársz arra, akkor mosolyogj valahol máshol.

Ugye nem mondasz nemet? :)” 

Máté Tünde

Köszönet Hozleiter Fanny-nak, hogy kifogyhatatlanul osztogatja a mosolyokat!.  "

Számomra ez egy óriási megtiszteltetés. Köszönöm!És azt is, hogy azon a bizonyos napon többen is eljöttek a buszmegállóba. Kaptam egy "mosolygós" almát és találkoztam a 4-5 éves koromban utoljára látott Óvó bácsimmal, aki szintén benyújtotta igényét a mosolyra. Sőt néhány napja egy nagyon kedves olvasóm gondolta úgy, hogy Ő bár lekésett a mosolyakcióról, mégis eljön, hátha ott talál. Ott voltam. Apróságoknak tűnnek, de nekem nem azok. Számomra ezekért a pillanatokért megéri mindaz, amit teszek.