Szeptember 5-én volt Édesanyám születésnapja. A 25. Nike félmaraton napján. Ő egy igazi sportember volt. Emlékszem, mennyi futáson vett részt. Futópólóit mindig nekem adta, én pedig nagy örömmel hordtam. Én így vettem részt akkoriban a futásokon. Legtöbbször éjszakára sem vettem le. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer magam is megtapasztalom, hogy milyen érzés futni. Most tíz évvel később 2010. Szeptember 5-én a pulóverem alatt Anyukám pólóját viseltem, fölötte pedig büszkén a Suhanj! Alapítványét. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert még nagyon keveset meséltem Nektek a Suhanj! Alapítványról. A blogomban már többször utaltam arra, hogy valami nagyon jó dolog van készülőben. És örömmel jelentem, hogy ez már meg is valósult. Páran egymásra találtunk, megfogtuk egymás kezét és megcsináltuk! Most térjünk is vissza a blogom elejéhez. Elmondom, hogy is volt ez. Szeptember 5-e 9 óra. Találkozó a Széchenyi fürdő kisföldalatti megállójánál. Lázasan készülődés, reményteljes várakozás. Futni kerekesszékkel? Igen! Biztonsági óvintézkedések: helyzetünk stabilizálása, ergo bekötése a kerekesszékbe. Minden olyan gyorsan történt. Mire észbe kaptam, már úton voltunk a rajthoz.

     Nagyon fontos volt számomra ez a nap. Ez volt életem első félmaratonja, amit Anyuért is „futottam”. A Suhanj! csapat önkénteseivel és még három kerekesszékes barátommal indultunk az ismeretlenbe. Még akkor fogalmunk sem volt mekkora élmény elé nézünk. Több ezer futó, mosolygó, kiabálva szurkoló nézők között „lefutni” a több mint 21 km-t… Felettébb nagy szabadságot éreztem, ahogy köztük voltam. Ahogy egyre jobban izzottak a kerekeink és suhantunk a futók mellett, úgy kezdtem átadni magam a pillanatnak. Éreztem, és tudtam, a legjobb helyen vagyok, ez egy újabb lépés az életemben, amint megcsinálok. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Sok kedves és bíztató mondatot kaptunk idegen emberektől. Pár nappal később többen megkerestek azzal, hogy mennyire jó volt látni minket és, hogy gratulálnak. Nagyon köszönjük! A kordonok mögött sokan zenéltek, bíztattak, doboltak, az Andrássy úton több pontban zongoráztak, a rakparton végig hangfalakból szólt a kellemes zene, a hangulat a tetőfokon volt.  Szó szerint csak úgy suhantunk a székekkel a cél felé. 2 óra 23 perc 59 másodperc alatt értünk a célba, az utolsó métereknél már fülig ért mindannyiunk szája. Az utolsó pillanatokban pedig minden lelassult, hatalmas boldogság öntötte el a szívemet. Ekkor fogtam fel igazán, hogy megcsináltuk EGYÜTT és ez innentől kezdve és már nem csak álom. Mindannyian nagyon várjuk a következő versenyt, ami szeptember 26-án lesz. Ekkor egy Maraton elé állunk. Összeállítottam egy videót a képekből, a továbbiakban meséljenek helyettem a képkockák. A stáblistát pedig figyelmesen olvassátok… Köszönöm Nekik. Mindenkinek! Azt pedig tudom, hogy most Anyu fentről mosolyog rám.