Ma már egyszer levettem az előző bejegyzésemet, majd visszaraktam. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet volt-e elmesélnem mi zajlott éppen bennem. Majd rájöttem, hogy igen. Sokszor nehéz őszintének lenni másokkal ilyen helyzetben. Mesélni arról, hogy mi történik az ajtó mögött. Ott, ahol nagyon kevesen látnak. Nyilván senki sem szereti kiteregetni a szennyesét, de azt gondolom, hogy az előző bejegyzésem az nem tartozott a szégyellni való helyzetek közé. Bárkivel megeshet. Nyilván én sem örülök, hogy nem vidám dolgokról és sikerekről mesélek, de ez is az életem része. Megvitattam magammal és visszatettem az írást. Bár a helyzet nem fényes, és a mindennapi nehézségek töredékét írtam le még így is tudunk nevetni a hétköznapokban. Néhány óra alatt túl vagyunk a „hullámvölgyön” összeszedjük magunkat, veszünk egy nagy levegőt és megyünk előre. Tévedtem, Apu még sem annyira pesszimista. Ma azt mondta: „Megoldjuk!” Erősek vagyunk Apuval és már sok-sok mindent túléltünk, ezt is sikerülni fog. A semmiből felbukkanó tartozást követelő ember belátta, hogy nincs közöm a dologhoz, így egy „ajándék az élettől” már ki is pipálva. Az autó kivonása a forgalomból, annak köszönhető, hogy elméletileg a mozgássérülteknek nem kell fizetni súlyadót. Mivel a kocsi az én tulajdonom (tudomásom szerint még(!) mozgássérült vagyokJ), de nem tudom vezetni, ezért még 18 éves korom előtt kötelezték Aput, hogy ő legyen az üzembetartó. Ezzel már nem is vagyunk jogosultak a kedvezményre. Beadtuk a kérvényeket - mivel engem szállít a kocsival - amit eddig erre megadtak, most pedig ahogy a végzésben leírták kivonták a forgalomból, így ezek szerint jelenleg elutasították. Jövő héten begyek a hivatalba és kérek rá egy részletfizetést, a kérvényt pedig újra beadom. A végrehajtási ügy pedig a T-mobilnál egy 3 évvel ezelőtti rendezetlen számla miatt alakult ki. Ami ismételten nem az én saram.  Levelezésben vagyok a szolgáltatóval, a végrehajtóval pedig szerdán beszéltem, hogy türelem, intézem, ne tessék meglátogatni. J Nem látnám őket szívesen, és nem is készülök nekik süteménnyel. Még messze van a végé az alagútnak, de tudom, hogy van, ezért megyek tovább és egyszer elérem.

Más.

Éjjel 2:36 van. Felébredek, mert nem kapok levegőt. Nem rég voltam beteg s ennek még olykor, olykor jelentkezik az utóhatása. Nem tisztult még ki rendesen a tüdőm. Megijedek, mert az ilyen helyzetben tehetetlen vagyok. Az ágyban egyedül megfordulni nem tudok, még is ilyenkor általában ez a kulcsa, hogy újra levegőt kapjak. A párnám alá teszem mindig a telefonomat, ha szükségem van segítségre, tudjak hívást indítani. Most is ezt teszem. Bár egyáltalán nem könnyű szívvel, de mély álmából a hangosan megszólaló telefoncsörgéssel felébresztem a másik szobában alvó Apukámat. Nem telik be 20 másodperc és már nyílik is az ajtóm, villany fel én pedig halkan, csak annyit mondok: „Fordíts meg kérlek!”  Fellélegzem. Újra jó, ismét kapok levegőt. Nekem még nagyban csukva van a szemem, azt sem tudom, éppen hol vagyok, majd mikor kinyitom, Aput látom mosolyogni. Nem is értem. Most kelltettem fel közel egy perce, de fitten is üdén itt áll mellettem az éjjel közepén és mosolyogva segít. Hogy csinálja? Hoz nekem még egy pohár vizet, betakar, és feljebb teszi a fűtést. Ez nem egyszeri eset, egy héten átlagosan háromszor biztos, hogy fel kell, hogy ébresszem valamiért. Azt hiszem, vagy is tudom, hogy mennyire nagyon szerencsés vagyok Apukámmal. Nekem Ő egy hétköznapi hős. Reggel 6-kor már fent van, háztartást vezet, majd megy dolgozni. Hazaér, felébreszt, majd kitesz engem a kocsimba. Mindig igyekszik meglepni valami aprósággal. Egy csoki, kedvenc üdítő... Megfürdeti a kutyámat, Masnit. Kifesti a szobám, rendet rak, mind ezt addig, míg én alszom, vagy éppen nem vagyok itthon. Megfőzi az ebédet, főképp olyanokat, amiket én nagyon szeretek. Sőt olykor ágyba kapom a reggelit is. Éjszaka (mint most is) Ő már alszik, fáradt. Ha majd leszeretnék feküdni, ébresztem és beemel az ágyba. (Azért ez nem semmi…) Minden pici dologgal igyekszik a kedvemben járni. Nagyon nehéz lehet neki… de még is tökéletesen csinálja. Nem mondom, hogy nem fárad el többször igazán, azt sem állítom, hogy sosem veszünk össze. Noh, de van olyan apuka meg lánya, akik mindig mindenben egyetértenek? :) 1-2 óráig képesek vagyunk egymáshoz sem szólni, majd én vagy Ő csak spontán megöleljük a másikat. Szorosan, hogy érezze, mennyire szeretjük a másikat. Jó apuka és nagyon szeretem. Emlékszem, mikor 10-11 éves lehettem, hétfőnként kocsival vitt be a bentlakásos iskolába, ahol nagyon nem szerettem lenni. Mindig hazavágytam onnan. Akkoriban még nem volt mobiltelefon (legalább is az ötödikeseknek J) ezért az apróval működő telefonnal hívtam fel szüleimet. 20Ft-al 1 percet beszélhettem. Apu mindig a benzinkúton hétfőn reggelente váltott fel nekem több ezer forintot, hogy bármikor hívhassam őket. Már akkor is fontos volt neki, hogy a pici lánya arcán (hangján) mosolyt lásson (halljon). Szeretlek Apu és köszönöm, hogy mellettem vagy!