Gyerekek, fiatalok között úgy érzem magam, mintha egy energiakúton lennék, ahol folyamatosan töltenek egyre jobban. ...és hogy egy gyermekjóléti központban dolgozzak az maga az álom. De, mint többször mondtam, írtam az életem egy mese, ahol az álmok folyamatosan valóra válnak. Megvalósult. A Házon kívül adása után megkerestek a kerületi gyermekvédelmi központból, ahol olyan gyerekekkel, fiatalokkal foglalkoznak, akiknek gondja, problémája van az élettel, a családdal, sulival...Mikor olvastam az emailt azt gondoltam, hogy ez az, pontosan ez az a munka, amire igazán vágytam. Számtalanszor megfogalmazódott bennem, hogy gyerekek között legyek, segítsek és hasznos munkát végezzek. Számomra nem akkora kihívás megszerezni egy egy jól csengő irodában végezhető állást. Nem elégszem meg a jóval, nekem a számomra a legjobb kell. Nekem az kell, hogy tudjam, teszek valakiért valamit, ami által magam is több leszek. A gyerekek, fiatalok azok, akik leginkább meghálálják a minimális odafigyelést, szeretet, főképp, ha otthon kevés jut számukra. Ha mindig beértem volna azzal, ami van és nyugtázom, hogy ennél jobb már úgy sem jöhet, akkor talán még mindig egy telefonközpontban ülök és napi 8 órában mások panaszáradatát hallgatom, monoton. Tudom, hogy munka és örüljek neki, de sosem tudom hosszútávon azt csinálni, amit nem szívből, örömmel végzek és ez visz mindig előrébb. Itt a gyerekek között folyamatosan én szeretnék adni Nekik, tenni értük. Egy kedves szót, mondatot, egy nagy mosolyt, biztató gondolatokat, közben pedig tőlük kapok nagyon sokat. Pontosan érezhető, az adni és kapni viszony. Van két "kislányom" Niki és Kata Ők 1. osztályosak. Olvasni, számolni tanulunk együtt csütörtökönként iskola után. Harmadik találkozásunk után, a kis vékonyka, picurka Niki elém állt, kicsit lesütött szemmel és azt mondta: Fanny... szeretlek. Majd megölelt szorosan a kis csöpp testével. Azt gondolom, hogy végtelen nagy szerencsém volt, hogy a kis négykerekű járgányom alatt volt, mert ha ezt állva kapom tuti, hogy ott helyben eldobom magam attól a "kis" szeretetbombától. A második napom beszélgetős, előadást tartottam egy délutáni csoportnak, ahol főképp a kemény mag egy része található. Ők azok, akikkel, ha nem foglalkozol a lakótelepen csellengenek, "menő" dolgokkal töltik az idejüket és szépen lassan lecsúsznak nagyon mélyre. 14-től felfelé a korosztály. Meséltem Nekik a saját helyzetemről a sérült fogyatékkal élők mindennapjairól és hagytam őket kíváncsiskodni. Természetesen érkeztek frappáns kérdések, kijelentések, amiket én tabuk nélkül válaszoltam vagy éppen döntöttem meg. Egy óra leforgása alatt amolyan csoda történt a "kemény" fiatalokból kenyérre kenhető Tündérek váltak. Adták rám a kabátomat elmenetelkor, majd rohantak az ajtóhoz és nyitották és nem azért, hogy menjek már végre onnan. :) A következő csoport foglalkozáson közösen játszottunk szituációs feladatokkal és együtt nevettük. A harmadik alkalommal nem tudtam ott lenni, de a kis szívemnek végtelenül jól esett, hogy hiányoltak. A minap pedig egy igen problémás nagyon kevés embernek megnyíló lány mesélt nekem magáról, a hétvégéjéről az átmeneti szállón és kevésbé vidám dolgokról. Közel engedett magához és ez nekem nagyon jól esett. Jönnek a kisfiúcskák, akik ha már lejárt a munkaidőm és már mennék haza mondogatják, hogy: Fanny néni! Fanny néni! Ne tessék még menni! Egyszerűen megzabálom Őket egytől egyig. A mama-baba klubban pedig a kis mini manó babyk vesznek le a lábamról.  Egész nap olvadok és mosolygok köztük. A kollégák szuperek! Nagyon élvezem! Órákat tudnék mesélni Nektek, arról a csodáról, amit nap, mint nap átélek...