A hét közepén egy váratlan hívást kaptam. Nagy meglepetés volt számomra. Hirtelen nem is hittem a fülemnek. Anno 15 éves lehettem, amikor megismerkedtem Konival. Nagyon sokat mesélt egy gyönyörű tóról, a kedvenc helyéről, ahol gyerekként nagyon sokat volt. Egy átgondolatlan, hirtelen ígértet tett nekem akkor. Mindenképp egyszer engem is elvisz és megmutatja. Nagyon imádtam ezért a gondolatért, de nem tűnt reálisnak. Kerekesszékkel túrázni nem éppen a legkönnyebb - bár nem lehetetlen- de nagyon sok olyan dolog merül fel, amit egy „ép” embernek eszébe sem jut. Úgy gondoltam, nem vagyunk még olyan kapcsolatban, hogy emelgessen, segítsen, mind emellett bombázzam az apró nem megszokott, már-már meglepő kéréseimmel. Ehhez fel kell nőni. Nekem is, Neki is. Azt tudni kell, hogy 15 évesen még magamat sem fogadtam el egyáltalán. Zavart a szék, a bénaság, tehetetlenség. Kellemetlennek gondoltam kérni „idegentől”. Nem tudtam elengedni magam bárki előtt. Ez azóta nagyon megváltozott. Egyszerűen fogalmazva, bedobom az embereket a mélyvízbe. Ha megriad, azt az elején tegye. Nem foglalkozom azzal, ki mit gondol, ki hogy lát. Önmagam vagyok, ha nő, ha férfi. Nem feszengek, mert az rettenetes, mikor valaki nem érzi jól magát a bőrében.
Visszatérve a hívásra. Reggel 7:48. Közel 3 éve nem beszéltem Konival, de most Ő hívott. Néhány másodperce ébredtem, még hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Konrád csak mondta, monda és monda. Szeretné leróni az adósságát és elvinni a Jági-tóhoz. Ő nem felejtette el, hogy mit ígért 7 éve. Már mindet kitalált, csak szabad időpontot kellett mondanom. Eljön értem, elmegyünk Volánnal, gyönyörködünk, haza hoz. Én csak pislogtam. Nagyon meglepett. Megbeszéltük a vasárnapot és, hogy még később egyeztetünk. Visszaaludtam. Majd mikor felébredtem nagyon elgondolkodtam, hogy ez csak álom lehetett. Megnéztem a híváslistám. Benne volt.
Már nem féltem az utazástól. Vágjunk bele! Menjünk! Annyit tudtam, hogy nem tologatós kocsival szeretnék menni, hanem elektromos székkel. Azzal szabad vagyok. Oda megyek, ahova szeretnék, és nem utolsó sorban sokkal kényelmesebb nekem. Egy bökkenő volt a dologban. A Budapest – Pilisszentiván vonalon csak is sok lépcsős Volán buszok járnak. 150 kilót velem együtt már csak ne pakolásszának fel a buszra, ha nem muszáj. (Ne számolgassátok, ebből mennyi lehetek én, és mennyi a kocsiJ ) És nem utolsó sorban, nem is biztonságos a szűk ajtók miatt. A fenének sem kell még egy kis sérülés, van elég köszike. Futottam egy kört a Volánnál, hátha sikerül legalább két busz kicserélni vasárnapra. Nem jött össze. Nem baj nem adtam fel. Kiírtam Facebookra, hátha jó ötletet kapok:
„Ötletek, hogy mivel jutok el (aztán vissza) vasárnap Pilisszentivánra, ha a Volán kilőve?:) Vonat jár arra?:) „
11 perc nem telt bele és érkezett a megoldás Vercsitől. Ekkor Őt még nem ismertem személyesen csak virtuálisan. Még is felajánlotta, hogy ha elmegyünk vonattal Pilisvörösvárig (alacsony jár a vonalon), akkor Ők átvisznek Pilisszentivánra kocsival. Néhány egyeztetés, hogy belefér-e a 100 X 80 X 60- as kis kocsim az autóba. Szuper, boldog voltam és nagyon hálás Vercsiéknek a felajánlásért. Mérések után kiderült: Befér.
Tegnap este nehezemre esett a szekrényemben túra ruhát találni a sok nőcis holmim között. Találtam egy köztes megoldást. Nem utolsó sorban előjött a táskakérdés. Ridikül nélkül nem nő a nő, még az erdő közepén sem. J Így arról nem mondtam le. Naptej, meleg pulcsi, pokróc és még néhány apróság bekerült a másik táskámba. Igen, igen… kettőt vittem. Nem nevet! J
Menetrendek leegyeztetve. Reggel 7:47-kor már a buszmegállóban ültem. Irány a Nyugati pályaudvar. Minden szuperül indul. Az idő még kicsit hűvös, de a nap süt. Alacsonypadlós 217-es megérkezik, felgurulok rá. Elindult a kaland. Másfél utcával később, brr…brrr…brrrr busz leáll, kész, nem megy tovább. Felnevettem. Ez nem hiszem el. Így esélyem nincs már odaérni 9:20-ra a vonatindulásra, pedig 10-re várnak Vercsiék is az állomáson. A következő számomra is használható jármű 30 perc múlva érkezik. Hívtam Konit, majd Vercsit. Kicsit spontánkodtunk, alakult, csúszott a program. Futottam, rohantam és végre megérkeztem Konihoz. Már távolról láttam a szép kis mosolyát. Integetni kezdünk egymásnak, majd hamar egymásra hangolódtunk újra, nem számított sokat az az x év. Imádom az ilyet. Begurult a piros lépcsőmentes vonat, nagyon örültem. Még sosem utaztam vele, így az újdonság hevével hatott. Hamar felfedeztük, hogy a peron és a vonat között jó nagy hely van. Simán beesem a kerekeimmel. Noh, de nem baj! Nincs panasz! Ez legyen a legnagyobb baj, megoldjuk. Nagy emelés s már néhány perc és indulunk is. Végigbeszéltük az utat, még inkább meggyőződtem róla, hogy Koni nagyon jó ember, nagy szívvel megáldva. Hamar megérkeztünk Pilisvörösvárra, ahol Vercsi már várt a férjével. Segítettek leszállni, leemeltek közösen. Nagyon kedvesek voltak, mentünk is az autóhoz. Távolról láttam, nyugtáztam, hogy magas a beltere, befér a kis kocsim. Konrád megemelt, könnyedén, szemrebbenés nélkül beemelt. Kényelmesen ültem az ülésben. Újra elhamarkodott volt az öröm. A hátsó ülés még is bent maradt a kocsiban, későn vették észre, így nem volt elég hely. Mindenki nagyon rugalmas és nyugodt volt. Nincs gond, megoldjuk! Vercsiéknél kiszedte Apukája a hátsó üléseket, míg a kocsimra a pályaudvaron vigyáztak. Minden sikerült, végre bent volt s már mentünk is a tóhoz. Már csak ketten maradtunk. Hosszú, göröngyős, homokos úton mentünk egyre beljebb és beljebb az erődbe. Imádtam, hogy ott voltam. Csicseregtek a madarak. Néhol nagyokat nevettünk, máshol tárlatvezetést kaptam, majd a meredek dombokon jajongtam. J Koni hamar megfogott és a kocsit is, így már biztonságban éreztem magam. Törtem a „lábam” alatt a dobozokat. Rám is ragadt a doboz kommandó név. Váratlanul két fantasztikus ló ment el mellettünk a gazdájukkal. ( Ekkor Flancira gondoltam, pontosan úgy, ahogy Gigusom leírta, ahogy együtt lovagoltak itt régebben. Lélekben megsimogattam. Elmosolyodtam. )Majd megérkeztünk. Nem egy hatalmas tóra kell gondolni, körbe náddal, dombbal. Még is minden nehézséget egy pillanat alatt kárpótolt a táj. Úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahol éppen lennem kell. Boldog voltam, nagyon boldog. Néhány percig csak csendben álltunk – jó, már aki… Szívtam be a friss levegőt. Gyönyörködtem. Később a piknikező asztalhoz ültünk, nagyokat nevettünk, olykor komolyabb dolgokról beszéltünk, közben pedig Koni elkészítette a szendvicseket. Barátként voltunk ott és csodálatos volt. Minden apróságra figyelt, ha valamiben nem volt biztos kérdezett. Imádtam, hogy nem fél a bénától. Jó, jó, de én akkor is szeretem így hívni magam, és nem azért mert degradálok, hanem mert ez az apró szavacska falakat dönt. Pillanat alatt megmutatom, hogy könnyedén, humorral fűszerezve, nem kevés öniróniával élem napjaimat.
Evés előtt egy lenti stéget néztem, ahova nagyon vágytam. Elképzeltem, ahogy a szélén lógatom a lábam és csak ülök és élvezem a pillanatot. Levitte előre a holmikat, leterített egy pokrócot. Tündérien érdeklődve jött fel a fa lépcsőkön és kérdezte - teljesen jogosan, hisz nem tudhatta, de ledöbbentem, hogy erre is figyel – meg tudok ülni háttámla nélkül vagy tegyen a sarokba és akkor neki tudok dőlni a fa gerendának? Tündéri volt, imádtam érte. Nem volt egyszerű, de ölben levitt és leültetett a stégen a pokrócra. Megigazgatott, lehúzta a derekamra a felsőm.
Mindenkinek meg kellene ezt a fajta önzetlen érzést tapasztalni, amit ma kaptam. A másik oldalról, pedig meg kellene tanulni adni is, önzetlenül. Mert, amit adsz, azt vissza is kapod!
Legalább másfél órát ültünk ott. Olykor csendben máskor be sem állt a szánk. A szitakötők, kicsi kacsák és a béka kórus csak még inkább elvarázsolt egy másik világba, ahol szép minden és könnyű az élet . Azt éreztem ott, hogy semmi nem hiányzik ahhoz, hogy boldog legyek. Élveztem minden percét. Visszafelé még meglepett egy fagyizással, majd Vercsiék végül teljesen hazahoztak kocsival, ami ismét hatalmas segítség volt nekem. Mindenkinek nagyon köszönöm a mai napot! Egy élmény volt Veletek! J
Támogatóm:
