Úszóverseny

2011. június 05. 16:24 - Mosolyka

Csodálatos volt a tegnap. Reggel úszóversenyen voltam a Park uszodában. Nagy izgalom volt bennem, Édesanyám emlékversenyére mentem.

A versenyre több, min 140 gyerekek jelentkezett. Mikor „beléptem” az úszómesteri irodába, pillanatok alatt megrohamoztak a régi emlékek. Ott tanultam, játszottam, puszikat osztogattam, míg Anyura vártam hétköznaponként, suli után. Az illat mélyen belém ívódott, és egy picit elgyengültem. Kerestem, vártam, hogy honnan, melyik ajtón érkezik Anyu. Közben pedig tudtam, hogy most kivételesen a lehetetlen várom. Ott újra gyerekké váltam és emlékeztem. A verseny megnyitóján egy rövid beszédet mondtam. Picit remegtem, nem sok választott el a sírástól, de a második mondat után egy hatalmas büszkeség – amit Anyu iránt éreztem - még is erőssé tett.

Köszöntök mindenkit nagy szeretettel!
Mikor legelőször meghallottam, hogy ez a mai verseny Édesanyám emlékversenye lesz, egy leírhatatlan melegség árasztotta el a szívemet. Ezúton is szeretném megköszönni ezt a szervezőknek!
Anyukám hosszú évekig dolgozott itt a Park uszodában úszóoktatóként. Az elmúlt 10 évben mióta már nincsen köztünk, nem egy, nem kettő régi tanítvány szülővel, azóta felnőtt gyerekkel, kollégával találkoztam, akik egytől egyig nagy szeretettel és hálával beszéltek Juci néniről. Óriási öröm számomra, hogy emlékeznek Anyura, de legfőképp az, hogy nagy szeretettel.
Én is itt és természetesen Anyukámtól tanultam úszni. Gyerekként fél életemet ebben a medencében töltöttem. Szabad voltam a vízben, tudtam bukfencezni, futni, és még számtalan dolgot, amit a parton nem. Anyu megtanított úszni a boldogságban, és küzdeni az álmaimért. Eljutni A-ból B-be. A medence egyik végétől, a másik végéig. Mindezt a tanítványainak is átadta.
Emlékszem hány versenyen sétált végig a versenyzője mellett, drukkolva, bíztatva Őt. Egyszer nekem is csinált egy kategóriát, egyedül indultam benne. A cél az az volt, hogy végigcsináljam. Leküzdjem magamat, és végig ússzam a hosszt. Mindegy volt hány perc alatt, de győzzem le saját határaimat. Igazán akartam és sikerült. Én is itt álltam a dobogó legfelső fokán a Mamám ölében, ahol ma Ti is sokan fogtok.
Édesanyám egyik gyakran használt mondatával búcsúzom és kívánok mindenkinek nagyon sikeres napot!
„Ha már úgy érzed, nem bírod tovább, elfáradtál… tudd, hogy képes vagy rá, meg tudod csinálni, és sikerülni fog!”

Néhány perccel később egy életre szóló emléket kaptam Kollár Tibitől és a szervezőktől. Egy serleg és egy virágcsokor volt a kezében. Azt mondta, hogy ezt most jelképesen a saját összes győzelmemért kapom, amit elértem az életben. Hirtelen nem jutottam szóhoz, csak egy köszönöm hagyta el a számat s közben nagy mosoly ült ki az arcomra. A serlegen pedig ott állt: I. Lóczi Judit emlékverseny 2011. június 4. A verseny első kategóriája után én akaszthattam a győztesek nyakába az érmeket. Leírhatatlan élmény volt. Köszönöm!