Fanny, te tudsz korcsolyázni? – Hangzott a kérdés, egy kis vékonyka csilingelő gyermek hangon. Elmosolyodtam, majd gyorsan igyekeztem válaszolni is.
- Nem drága, egyenlőre járni sem tudok, csak vígan álldogálok a lábaimon. Nekem már ez is hatalmas előre lépés a 15 év intenzív ülés után.
Gyakran álmodtam régebben azt, hogy könnyedén tudok sétálni, ha a kezemben tartok egy hegedűt. Ne tudom, hogy miért pont egy hegedűt, de mindig ez volt a varázseszköz. Ha kiejtettem a kezemből, vagy elengedtem azonnal összecsuklottam és véget ért a mese. A valóságban sosem tudtam futkározni, így csak álmaimban tapasztalhattam meg, milyen érzés is az, de ott csodás volt. Sétálni sétáltam olyan 5-6 éves koromig. Így ennek az érzése élénken él bennem azóta is.
A korcsolyázásról esze bejutott egy évekkel ezelőtt íródott Nők Lapja cikk rólam… Meg is kerestem Nektek.
Annyit hozzátennék, hogy azóta, több változás is van az életemben és a hozzáállásomban. Mindenek előtt, már nem akarom feladni, és nem csak lógatom a lában, hogy majd lesz, ahogy lesz. Bár a torna még mindig nem a kedvenc elfoglaltságom. :)
"Táncra perdülő kerekes szék
Fannyt szeretni, az életet szeretni
Téglagyári Megálló a neve - mondja Hozleiter Fanny. - Itt rendeztük a tizennyolcadik szülinapomat! Remek túrógombócot főznek. Rendszeresen járok ide, de sajnálatos módon idővel egyre kisebbek lettek a gombócok. Egyszer megemlítettem ezt a vendégkönyvben, mire másnap szóltak, hogy jól van, Fannus, vettük az adást, és kihoztak egy óriási gombócot tejföllel leöntve, csak nekem. Meglátod, milyen jó fejek...! A mosolygós arc csak mondja, mondja, és közben ördögi ügyességgel dodzsemezik a járókelők között. Alig érek a nyomába.
Duracell nyuszi
Az osztálytársaim is meglepődtek ezen, fordul vissza nevetve. Az első órán játékosan kellett bemutatkoznunk egymásnak. Amikor rám került a sor, kijelentettem: én vagyok a gepárd. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Én ezzel az elektromos székkel mindenkinél gyorsabb vagyok! - tettem hozzá viccesen. Attól kezdve én voltam a duracell nyuszi, aki a gólyabálon turbózta a kocsiját, és ceruzaelemeket dobált szerteszét a teremben. A srácok egyébként is folyton irigykedtek a dodzsememre. Megígértem nekik, hogy év végén kipróbálhatják. Eljött a nagy nap, a folyosón elterjedt a hír, hogy tanítás után az udvaron Fanny-kocsi próba lesz. Jöttek a srácok, óvatosan kiültettek egy székre, és megkezdődött a rodeó. Egymást váltották az elektromos kerekes székben, vadultak, élvezték, én meg biztattam őket. Mindenki látni akarta, tele voltak a suli udvarra néző ablakai gyerekfejekkel. Olyat is csináltunk, hogy valaki az ölembe ült, és én vezettem. A tanárok szörnyülködtek, hogy szegény Fanny, agyonnyomják! Pedig én azt nem is érzem. (Pontosítva érzem, de nem fáj.)
Megérkezünk. Fanny megkér, hogy segítsek neki kibújni a dzsekijéből, egyedül nem tudja kihúzni belőle a karját. Magamtól is észrevehettem volna, restelkedem. Ó, dehogy, ne féljek, ha valamire szüksége van, szól ő. Megszokta. A barátai, az osztálytársai pillanatok alatt megtanulták, mit, hogyan kell csinálni. Pedig sok meló van vele. (…)De olyan készségesek, hogy sokszor ő érzi kínosan magát, mennyit kell fáradozniuk miatta. Szerencsére nem hallgatnak rá, viszik mindenhova kirándulni, még Olaszországba és Prágába is elcipelték magukkal. Érzi, hogy szeretik, bizalommal vannak hozzá. Folyton hívják telefonon, akár este is, hogy - Fanny, segíts! Na mondjad, mi a baj! - és akkor kiöntik neki a lelküket. Fanny mindent olyan természetesen fog fel, olyan józan, okos, derűs. Megnyugtató csak ránézni is, mondják. Ő nem is érti
Boldog akarok lenni!
.jpg)
Én értem. Fanny elfogadta magát úgy, ahogy van. Így kell boldognak lennie. És boldog is, mint kevesen a környezetében. Erős vagy mondom neki.
Annak kell lennem. Mikor anyu meghalt rákban, hetedikes voltam. Emlékszem, éppen nagyon jó kedvem volt. Apu állt a szobaajtóban, és szemrehányóan nézett. Éreztem, hogy valami nem oké. Fanny, ne nevess! - mondta. Miért ne nevessek, utálom, ha megtiltanak valamit! Mert anyu meghalt. A nevetés szinte átmenet nélkül csapott át zokogásba. Kisírtam magam, és éreztem, hogy megkönnyebbülök: most már minden jó lesz.
De édesanyja emléke máig nem fakult meg. Ő volt az, aki mindvégig töretlenül hitt benne: kislánya felépül a veleszületett betegségből. Cipelte tornázni, úszni, még félálomban is őt masszírozta. Mindent elolvasott az izomsorvadással kapcsolatban, és minden módszert igyekezett kipróbálni Fannyn. Volt, hogy agyagba fektette, gyógyító leveket itatott vele, még San Franciscóba is elvitte, mert hallott róla, hogy van ott egy férfi, aki talán segíteni tud a lányán. Háromszor jártak a messzi városban, és Fanny mindháromszor nagyon élvezte az utazást. Szeretett a tengerparton lenni, ott olyan balzsamos és friss a levegő. Tornázni azonban utált. Unta, és elege volt belőle, hogy a betegséggel való küzdelem emészti fel az életüket. De gyerek volt még, nem szólhatott. Aztán édesanyja megbetegedett, és ő egyetlen pillanat alatt felnőtt. Amikor a tragédia után iskolába kezdett járni, úgy tűnt, mintha a többiek gyerekek lennének hozzá képest.
Azóta nem tornázik. Nem azért, mert feladta, pontosan tudja, mi vár rá. De nem akarja erre fecsérelni az idejét. Most és itt szeretné boldogan élni az életét. Ha ahhoz van kedve, moziba menni, ha ahhoz, akkor a hasát süttetni a napon, vagy egyszerűen csak heverészni. Lusta? Lehet, de ő ezt megbocsátja magának. Persze akadnak nehéz percek. Amikor reggel felébred, és észreveszi, hogy egy mozdulat, ami tegnap még ment, ma már nem sikerül. Aztán kinéz az ablakon, és San Franciscóra gondol. Nyáron elmegy oda Brigivel! Ő a legjobb barátnője.
Ekkor, mintegy varázsütésre, megjelenik Brigi. A kezében egy zacskóban két túrós bugyor. Leteszi barátnője elé a kávézó asztalára. Fanny örül neki. Látom? Brigi a gondolatait is kitalálja! Elmesélik, hogy múltkor elmentek az egyik plázába. Fanny még nem járt ott, percekig állt a vízesés előtt, és csodálta.
Mindennek így tud örülni, ez a jó benne jegyzi meg szelíden Brigi. A tűzijátéknak, a kirándulásnak, még egy villamosutazásnak is. Odahívok két embert, és felemeljük. Nagyon nehéz tolókocsival közlekedni, tele van minden küszöbbel, lépcsővel, meg az emberek se elég figyelmesek. De mi ketten legyőzzük az akadályokat. Jót tesz nekem Fanny. Mióta vele barátkozom, kinyíltam, már meg merem szólítani az embereket
Lassan magukra hagyom a lányokat. Megbeszéljük, hogy másnap a suliban találkozunk. Egész délután ezen a csodán gondolkozom. Az élettől duzzadó kerekes székes kislányon. Csak este, az ágyban kezdek el sírni. Magam sem tudom, miért.
A mi Fannynk
Másnap, nagyszünetben ott vagyunk a fotóssal a gimnáziumban. Belépünk az osztályba, és egy csomó várakozó, nyílt tekintet fordul felénk. Leplezetlenül bámulom ezeket a fiatalokat. Milyen szépek! Szívesen beszélnek Fannyról, bár nemigen értik, miért olyan érdekes, amit ők tesznek. Persze, hogy segítenek felvinni a kerekes széket a lépcsőn. Nem lennének emberek, ha nem tennék. Fanny semmiben sem különbözik tőlük. Első perctől fogva egyenrangúnak tekintik. Sajnálat? Miről beszélek? Fanny életrevalóbb bármelyiküknél. Dóri meséli, hogy néha teljesen elfelejtkeznek arról, hogy Fanny nem tud járni. A télen például felhívták telefonon, hogy menjen velük korcsolyázni. Csak akkor esett le a tantusz, hogy hiszen ő azt nem tud. De semmi sértődés, Fanny annál sokkal vagányabb. Ő szervezi a bulikat is. (…) Most éppen a nyári utazásra gyűjt, de egyébként elbulizza, amit keres. Imád táncolni. A fiúk hívják, ő meg megy. Nincs ezzel semmi baj, Fanny lábakat beszél magának, jegyzi meg Zsolt.
Már a folyosón megyünk, hogy megnézzük a rámpát, amelyet az igazgató úr csakis neki, Fannynak építtetett, hogy be tudjon járni az iskolába. A kerekes székhez lépten-nyomon lehajol valaki, és máris cuppannak a puszik. Lányok, fiúk vegyesen csatlakoznak hozzánk. Mire az udvarra érünk, Fanny egész udvartartást gyűjt magának. Ágoston Krisztina, az osztályfőnöknő is elkísér bennünket. Nem lehet nem észrevenni, milyen büszke a tanítványaira. Elkezdődik a produkció, rodeózás, rámpán száguldozás. Amíg csattog a fényképezőgép, én az ácsorgó lányokkal beszélgetek. Az egyik kislány, Petra bevallja, hogy másodikig nemigen barátkozott Fannyval. Nem is tudja, nem voltak egymásnak rokonszenvesek. Aztán egyszer mégis odament az örökké derűs kislányhoz, és megköszönte neki, hogy aznap reggel jókedvre derítette. Jó, hogy velünk van, mondja. Csodáljuk az erejét, a lélekjelenlétét. Nekünk is megvan a magunk gondja, baja, persze, de mi az az övéhez képest?!"
Nők Lapja -
Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…
Látogass vissza gyakran...
Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…
Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t
Küldd át a kollégáknak…
Mesélj róla a buszon…
Kommenetelj…
Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)
