"Mosolyka varázsbabjai

Hol volt, hol nem volt... a varázsbab története így is kezdődhetne. Csakhogy ez nem mese! Ezeket a babokat el kell ültetni, és csak ha hiszünk bennük, akkor váltják valóra az álmokat. Én is kértem egyet Mosolykától, azaz Hozleiter Fannytól, akinek a fejéből kipattant az ötlet, és meghirdette internetes blogján a varázsbab- akciót. Azóta tódulnak a kerekesszékes lányhoz a reménykedők. Többek közt egy budapesti lakótelep óvodásai... 

Mire megtalálom a 18. kerületi Bóbita óvodát a Havanna lakótelep sűrűjében, Fanny, arcán letörölhetetlen derűjével, már javában mesél az óvodásoknak. A kicsik a kerekes szék körül ülnek a szőnyegen, és szájtátva hallgatják, miként tette gazdaggá a varázsbab a szegény ember legkisebb fiát. A mese (Hallgasd meg Te is) végén beálló csendben Mosolyka felnevet, és odanyújtja nekik a szatyrát: „Nektek is hoztam varázsbabot. Gyertek, vegyetek! Ha elültetitek, valóra válik egy kívánságotok.” 

Pillanatok alatt tele lesz a szoba fényes hátú tarkababbal és izgatott zsivajjal. Az óvó néni előkerít egy tál virágföldet, egy kislapátot, és huszonhárom napsugaras papundekli-cserepet. Kezdődhet az ültetés!

Elsőként Imi fut az asztalhoz. Magabiztosan belepottyantja a kezében szorongatott babot az egyik cserépbe: „Én ekkora kutyát akarok!”, mutat maga fölé.  Aztán egy szomorú szemű kislány jön, ő a rossz álmait szeretné elkergetni. Majd Csabi, aki óriás szeretne lenni, akkora, mint apa! És Tündi, aki hétvégén kapott egy hörcsögöt a szüleitől, de tulajdonképpen lovat szeretett volna, csak az nem fér be a lakásba. A lányok cica után vágyakoznak, a fiúk kisautót rendelnek. Lacus azonban nem kertel, kimondja minden gyermek álmát: „Kertes házba szeretnénk költözni!” Mosolyka bólint: „Úgy legyen!”

„Ha minden kívánságom így válna valóra!”

Mire minden ovis elülteti a babját, delet harangoznak. A dadusok megebédeltetik és lefektetik a fáradt gyerekeket, nyugodtan beszélgethetünk: Fanny, a barátnője Barbus, azaz Kovács Barbara, Langóné Gyöngyösi Katalin, a Bóbitások óvó nénije, és én.

- Barbus nélkül nem válhatott volna valóra a varázsbab-akció - szögezi le Fanny. Három évvel ezelőtt találkoztunk a blogomnak köszönhetően. Emlékszem ezzel a mondattal indult Barbus levele: A tied egy olyan mese, amelyben a főhős elnyeri méltó jutalmát, és az álmai valóra válnak…” Onnantól kezdve mindent megtett, hogy valóban így legyen. Újságíró, ezért készített velem egy interjút a televízióban, amelynek köszönhetően összejött az ötmillió forint a pekingi őssejtbeültetésre. Izomsorvadásom van, gyerekkoromban tizennyolc évet jósoltak nekem az orvosok. Most töltöttem be a huszonhármat, mégis csak ért valamit a kezelés. Tetováltattunk egy mosolyjelet a csuklónkra Barbussal ebből az alkalomból. Ez az „örök mosoly” magában foglalja mindazt, amit együtt értünk el. Meghódítottuk Kínát, és az első pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettük.

És a varázsbab?

- Azt természetesen Fanny találta ki. –Annyira jellemző rá! Nem ismer lehetetlent - kapcsolódik be a történetbe a lelkes barátnő. Kezdetben le akartam buktatni, gondoltam, nem lehet, hogy ilyen állapotban állandóan felfelé görbüljön a szája. De rá kellett jönnöm, hogy bizony így van. Fanny maga a csoda. Mióta őt ismerem, nem szeretek panaszkodni, ha nincs munkám vagy valami nem sikerül egyből. Arra is ő tanított meg, hogy merjek önmagam lenni. Egyszer például elhívott bulizni, de senki nem táncolt. Erre ő gátlás nélkül odagördült a parkettre, és már ropta is a kerekes székkel. Én is felbátorodtam, és átmulattuk az éjszakát…

Egy hajnali beszélgetésünk közben Fanny elkottyantotta a telefonban: „Elültettem a babjainkat három éve.” Nem értettem, miféle babokról beszél. Ekkor mesélni kezdett…  Hatéves lehetett, amikor az édesanyjával - aki már nem él -, elültettek néhány szem babot. A kislány reggelenként nehezen, lassan, falnak támaszkodva lépkedett ki a konyhai ablakpárkányhoz. Oda, ahol a műanyag kefires dobozok sorakoztak, bennük a csírázó babnövényekkel. Napról napra boldogsággal töltötte el, ahogy fejlődnek...

-  Igen, akkoriban még jobban hittem a mesékben - hajtja le a fejét Mosolyka. - Anyu minden nap egy speciális technikával masszírozott át, amit San Franciscóban tanult egy vakon született férfitől. Napról napra újabb izmaim keltek életre. hoztunk. Egyetlen estét ki nem hagyott volna, sokszor arra ébredtem, hogy mellettem ül, és rám borulva alszik.... A halála után úgy gondoltam nem küzdök tovább, feladom. De aztán újra éledt bennem a remény. Talán ha újra kijutnék San Franciscóba, és Barbus megtanulhatná a masszázst! Ezért ültettem el a babokat.

Egy mese életre kel...

Fanny és Barbus gondoltak egy nagyot. Ha ők mernek álmodni, másoknak miért ne juthatnának ebből a képességből? És – egyelőre - megszámoztak száz „varázsbabot”. A kerekes székes lány ezt írta aznap este az internetes blogjára (www.mosolyka.blog.hu):

„Mostanában sokat gondolkoztam azon, hogyan csalhatnék mosolyt – az íráson kívül – olyanok arcára is, akikkel nem találkozom nap mint nap. Ha egy picit is, de örömet csempészni a nehéznek tűnő, sikertelennek látszó hétköznapokba. A Tiedbe és az enyémbe. Nagyra vágyom? Lehet. De ha ölbe tett kézzel nézem a tőletek kapott leveleket, hogy depresszióban fuldokoltok, nincs sikerélményetek, közben pedig ezek járnak a fejetekben: „Á, ez úgysem sikerülne!” „Ez nekem nem megy”. „Nincs megoldás...”  Úgy döntöttem, megkísérlem, hogy ne csak a saját életemet próbáljam boldogsággal, sikerekkel, könnyedséggel fűszerezni, hanem a Tieteket is. Általam sorszámozott babszemeket szeretnék nektek eljutatni országszerte. Ültesd el Te is az álmaidat és engedd kivirágozni! Locsold meg minden reggel. Tedd jól látható helyre. Lássuk mire képesek a kis sorozatszámozott babszemeim. A százból az első három már gazdára talált… Ki kéri a negyediket?” 

Az első jelentkező egy gyermekeit egyedül nevelő anya volt:

„Szia, Fanny! Ha van még babod, én szeretnék kérni. Az a fajta kertészkedő vagyok, akinek kihalnak a növényei... Szeretném, ha ez megváltozna, ha nem muszájnak érezném a törődést, hanem örömömet lelném benne. Két srácomat egyedül nevelem, van egy tengeri malackánk is, aki szintén családtag, de néha bizony annyira neki tudok keseredni, hogy konkrétan muszájnak érzem az életet. Muszáj felkelnem és elvinni a kicsit az oviba, délután pedig muszáj érte mennem, muszáj reggelit, ebédet, vacsorát csinálnom és adni nekik, muszáj válaszolni minden kérdésükre, muszáj játszani velük és a többi. Szeretném, ha nem lenne a muszáj az életemben, mert imádom őket! Sokszor csapnivaló anyának érzem magam, mert ott van a muszáj... Nem tudnál egy speciális muszáj-elüldöző babot küldeni nekem? Köszönöm. ”

 - Az elsők között voltam én is - szólal meg a Bóbitások eddig csendben figyelő óvó nénije. – Fannyt nemrég fedeztem fel az interneten, és rájöttem, hogy kislányként ismertem őt és az édesanyját. Hallottam a tragédiájukról, és most szeretnék részévé válni Fanny életének az óvodásaimmal együtt. Jót tesz a gyerekeknek, ha néha látják őt. Hogy így is lehet élni. Méghozzá hogyan! Csodálom Fanny mosolyát. Pontosan ennyi idős lányaim vannak, nekik is megmutattam a blogját. Van mit tanulniuk tőle, ahogy nekem is... Egyik reggel ültem a fagyos autóban, ami sehogy sem akart beindulni. És akkor eszembe jutott ez a kerekesszékében. Hiszen neki ilyen időben még nagyobb kihívás a közlekedés! Azonnal jelentőségét vesztette a kellemetlenség. Az óvodásaimra, bármilyen jókedvű gyerekek is, jócskán ráfér a biztatás. Itt laknak a lakótelepen, a betontömbök között, és közben mindegyikük kerted házba, a természetbe vágyik. Gondoltam, legalább ültessük el a reményt, hogy egyszer talán jobb lesz nekik!

Fanny búcsúzáskor kezembe nyom egy borítékot: „Ez a te babod! A sorban a harminchetedik. Nevelgesd... szeretgesd... váltsd valóra!” 

Boldogan indulok a munkahelyemre, ahogy ő is az övére. Jelenleg a Csibész Gyermekjólét és Módszertani központban dolgozik, mint recepciós. Ám valójában a tizenéves vadócokat korrepetálja és tanítja kockapókerezni, ők pedig annyira szeretik, hogy amikor Mosolyka elfordul, csupa hatosra fordítják a kockáit, hogy nyerjen. Találkozásunk másnapján ezt az üzenetet kapom tőle:

„Drága Lilla! Az óvoda után bementem dolgozni, de valahogy nem voltam jól. Mintha visszajött volna a múlt heti betegség. Ezért inkább "hazazavartak", hogy pihenjem ki magam. Utána ez a levél érkezett a kolléganőmtől:

Fannykám! Nem azért zavartunk ám haza, mert nem hiányzol nagyon. Hanem azért, mert nekünk Te vagy a sorszámozott babunk, és szeretnénk, ha még sokáig ott lennél a cserepünkben. Tessék pihenni és töltődni ezzel a sok élménnyel ami ért, és legyőzni a bacikat. Nagyon örülünk Neked!”

A riportot Koronczay Lilla készítette

Fotók: Köntös Dóra, Falus Kriszta