Nem könnyű szavakba öntenem mindazt, ami most bennem van. Mégis megosztom és bevállalom ezt is, minden más jó mellett. Ezt az oldalamat is megmutatom, mert hozzám tartozik. Nem titkolom, hogy dagadtra sírt szemekkel ülök a gép előtt lelkileg teljesen elfáradva (nyilván a képen nem ez látható). Nem szégyellem, mert sokáig bírtam és küzdöttem ma (is). Minden apró és hatalmas akadálynak belemosolyogtam az „arcába” és megoldottam. Segítséggel vagy segítség nélkül.

Most mégis töltődésre van szükségem. Már túl vagyok az üvölteni, csapkodni tudnék perceken, kisírtam magam és nem gyengére, hanem erősre! Kezdem újra összeszedni magam és visszacsalogatni a kis mosolyt a szám szélére. Azt, ami oly sokszor segít túlélni mindent.

A kiszolgáltatottság… Az az én nagy „szörnyem”. Mikor a sokadik lépcsős busz megy el előttem, amire nem tudok felszállni. Mikor minden porcikám kezd átfagyni, fájni a hidegben. Mikor leesik valamim és nem tudom felvenni. Mikor oly nagy szánalommal néznek rám az elhaladó autókból. Mikor nem tudok kinyitni egy fél literes üveget. Mikor nem jutok be egy ajtón, mert nehéz lenyomnom a kilincset. Mikor felemelik az emberek a kezüket és azt mondják: ez lehetetlen!

Pontosan tudom, hogy nem az! Csak akarni kell! Akarnom kell bejutni az ajtón. Akarnom kell hazajutni. Akarnom kell élni. Mindehhez pedig akarnom kell segítséget kérni.

Fárasztó és megterhelő a lelkemnek folyamatosan kérni. Majd jön egy pillanat, mikor elfogy az energiám. Ma az egyik percben még fülig ért a szám, a másikban meg már elfáradtam és lecsordult az első könnycsepp, amit annyira szerettem volna elfojtani. Végül átadtam magam egy rövid időre a „szenvedésnek”. Mindannak a kiszolgáltatottságnak, amit az év 365 napjában általában könnyedén viselek a kerekesszékemben ülve.

Egy kérés fogalmazódott meg a fejemben. Szeretném, ha most végiggondolnád mennyi mindenben szerencsés vagy. Gondolj kérlek apró dolgokra, amik ha jobban megnézed nem is annyira természetesek, hogy vannak…  

Legyen egy jó dolog abban, hogy ma kiborult nálam a „bili”… Elindítanék útjára valamit, ami talán sokakat „fejbe vág”, elgondolkodtat, átértékel.

Akkora fájdalmat és nehézségeket adtam ki magamból a sírással… legyen ennek értelme… vegyük úgy, hogy most sokatok helyett sírtam, Ti pedig – nem helyettem, már velem együtt – nevessetek bele a világba, hogy mégis mennyire is vagyunk szerencsések! Mert ezek után is annak vallom magam. Legfőképp azért, mert tudom, milyen mikor szeretnek… Legnagyobb kincsem ez.

Kérlek lájkold, oszd meg, ha úgy érzed... és varázsoljunk együtt a "rosszból" valami jót... :)