Csak csendben szuszogok az ágyban ruhában. Felül még a kék pulcsim, alul pizsama nadrág csillagokkal, meg holdacskákkal. Egyedül vagyok itthon. Minden olyan csendes. Mintha tényleg egy lélek nem lenne éppen körülöttem. Bár most, hogy kikukucskálok a telefon szippantásából egy pillanatra, látom, hogy a szomszéd háztömb talán harmadik emeletén - nem számolással van gondom, hanem fekvő helyzetben, ebből a pózból még nem tudom megemelni picit sem a buksim, hogy megállapítsam hol kezdődik az erkély sor - nagyon rikító pink felsőben ül kettő világos hajú hölgy, beszélgetnek, és közben gyönyörködnek a Balatonban. Legalább is gondolom, hisz arra néznek. Én bennem kavarognak a gondolatok. Néhány perce nem engedtem, hogy hatalmába kerítsen a sírás, olykor igen is jó sírni, szoktam is oly nagyokat, de most nem akartam. Nem akartam, hogy Sándornak nehezítsem a dolgát, mikor elmegy. Elfáradt, elege van, nyugalomra vágyik, csendre, feltöltődésre. Így elment, s ebben támogattam.
A szavaival élve, olykor kurv@ nehéz, s ezt nem érzi, csak az, aki benne van. Igen, igaza van. A mosoly mögött olykor könnyek húzódnak, pontosan azért, mert embert próbálóan nehéz. A mosoly nem álarc, sokkal inkább mentőmellény, ami oly sokszor segített, hogy ne fulladjak bele a millió próbatételbe, mit az élet leckeként adott. Persze mindenféle bölcsességet mondhatok, de a gyakorlatban is megélni, helytállni jóval nehezebb, mint leírni néhány gondolatot. Az, hogy minden nézőpont kérdése nagyon is igaz, hisz ez tart életben a kesergés helyett, de van ennek egy mások oldala is. Amikor egy nap már legalább a huszadik kérésem hangzik el, - és még csak dél -, semmi luxust nem tartalmaz, csak az alapvető szükségletek, aminek a súlyát az nem veszi észre, aki a legnagyobb könnyedséggel pattan ki reggel az ágyból, zuhanyzik le, majd öltözik fel, s mindeközben a legnagyobb problémája, hogy nem írt vissza messengeren a srác, pedig már látta vagy egy órája az üzenetet.
Persze mindenkinek más a probléma az életében. Én inkább kihívásnak hívom. Kihívás úgy élni, hogy ma már kétszer örvendeztettem a padlót egy kis átalakított gyümölcslével, ami felül bementem, s alul kijött, csak nem jó helyre, s ezt Sándor takarítja el, miközben következményeként dukál hozzá egy átöltözés, legalább két emelés a fájó derekával. Halmozódik a szennyes, mert hogy ez nem ritka dolog (még) a háztájunkon. S közben még nem főzött senki, üres a hűtő, két éve három éjszakát aludtunk végig, mert önálló nagyobb mozgás híján még nem tudok egyedül megfordulni, s zsibbadásnak indulok, s persze mikor? Mikor végre a második ébresztés után nagy nehezen visszaaludt Sankó. Ebben élve huszonhét éve - vele kettő -, joggal mondom, hogy a hősök köztünk élnek. Az anya, aki nem adja gyermekét intézetbe, mert nem úgy mozog a gyermek, mint a szomszéd eleven kisfiú. A nagymama, aki besegít az unokának, aki nem azon a szinten tanul, mint szülei. Az apa, akinek gondos tekintete a lélegeztetőgépen, a pelenkán, hogy felnőtt korú lánya éljen, s a lehetőségekhez képest jól éljen. Azok a hősök, akik csendben az ajtók mögött teszik, amit tenni lehet a másikért. S még ha olykor őszinték is magukkal, s szerettükkel, hogy kimerültek, nyugalomra vágynak, elegük van a mókuskerékből, nehéz, de nem mennek el. Nem mennek el végleg. Csak a kert végébe kizokogni magukat, míg egy barát, családtag figyel, s segít a szobában, vagy feltöltődésként kimegy a boltba, hogy néhány percre kiszakadjon a kérések fárasztó világából, s állandó készenlétből. Sankó elment Chikungra, de visszajön. S mikor hamarosan belép újra az ajtón, akkor válik az egész mesévé. Egy ébren álmodós mesévé. Mert mit számít az a relatíve kis lelki fájdalom, mikor tudom, hogy kimerültségének okozója én vagyok, s elmegy, de aztán egy kis "énidő" után újra együtt hajózunk a Lelkesítők tengerén, s annak örülünk nézőpontot váltva, hogy jön az a pisi, mert jól működik a vese, s közben a szomszéd néninek még divatbemutatót is tarthatok, ha már át kellett öltöznöm egy kis ázás miatt.
Ma mindazoknak szól a köszönetem, akik tesznek, akkor is, ha olykor kifutnának a világból, de megfutamodás helyett, HŐSÖK, mert képesek szeretni, hisz anélkül, már rég nem csak a kert végében lennének, vagy Chikungon ♡
U.i.: Régebbi képünk, ahol később az esküvőnk is volt, itt még keresztbe tettem a lábam, ma már törekszem a helyesebb testtartásra.
U.i.: A posztom előtt bekopogott a szomszéd, nem a néni, egy tündér anyuka lányával, hogy hoztak nekünk egy kis vacsorát, hogy azzal ne legyen gondunk <3
Ma mindazoknak szól a köszönetem, akik tesznek, akkor is, ha olykor kifutnának a világból, de megfutamodás helyett, HŐSÖK, mert képesek szeretni, hisz anélkül, már rég nem csak a kert végében lennének, vagy Chikungon ♡
U.i.: Régebbi képünk, ahol később az esküvőnk is volt, itt még keresztbe tettem a lábam, ma már törekszem a helyesebb testtartásra.
U.i.: A posztom előtt bekopogott a szomszéd, nem a néni, egy tündér anyuka lányával, hogy hoztak nekünk egy kis vacsorát, hogy azzal ne legyen gondunk <3
