Tíz évvel ezelőtti emléket mesélek el most Nektek. Az év, amit írunk 2000. Édesanyám daganatos betegséggel kórházban van, én pedig Édesapámhoz kerültem. 

 Hónapok óta nem voltam már otthon. Közel fél éve nem aludtam a saját ágyamban, nem éreztem az otthon illatát, hiányzott mindaz, amit az a lakás jelentett nekem, ahol évekig annyira boldog voltam. Mindennél jobban szerettem volna haza menni. Akár csak beülni a szobám közepébe s körbenézve emlékezni. Feleleveníteni a szebbnél szebb pillanatokat. Újra abban a környezetben lenni, ahol a csodás kis hétköznapjainkat éltem Édesanyámmal. Ülni a megszokott helyemen a konyha végében, az ablakkal szemben reggelizni, ami pont a játszótérre nézett. Az akkori kedvenc lovas ágyneműből kikelni és tudni, hogy este ugyanaz vár vissza. Vágytam a biztonságot jelentő megszokott dolgaimra. A nagyszobában lévő piros kanapén a kedvenc sarkomban szerettem volna pihenni. Minden hiányzott, de legfőképp Anyukám. Igazán vele szerettem volna lenni, és arra vágytam, hogy meggyógyuljon és minden menjen a régi kerékvágásban. Hozzábújni és nem egy kórházi ágyban legyengülve látni. Elveszett voltam. Szükségem volt a saját szobámra, hogy könnyebben viseljem az egyik legfontosabb ember hiányát az életemből. Túl sok minden volt, amitől gyorsan szakadtam el. Bármennyire is szerettem volna, de Édesanyámat varázsütésre nem kaphattam vissza a hétköznapjaimba, és az otthon üresen várt vissza. Megkértem Anyut, hogy adja oda a lakáskulcsokat Apunak. Néhány napra rá, megérkeztünk a lakótelepre. Megláttam a hatvanhetes számozású háztömböt, s már nagyon izgatott voltam. Majd bementünk a bejárati ajtón. Alig vártam, hogy megérkezzen a lift és felvigyen az első emeletre a kettes ajtóhoz.  Másodpercekkel később pedig kinyílt az ajtó. Hazaértem. Úgy várt minden, ahogy hónapokkal ezelőtt ott hagytam. Kedves emlékek sokasága árasztott el, ahogy a szememmel körbejártam az otthont. Hirtelen nem is tudtam hova menjek, mit csináljak, de legfőképp talán azt, hogy mihez nyúljak. Majd megkértem Aput, hogy toljon a szobámban lévő íróasztalomhoz. Végül Lakner Artúr Édes mostoha című könyve volt az első, amit magamhoz öleltem. A nagy öröm közben, hogy visszatértem a kis „zugomba”, szomorúság fogott el. Kinyitottam a könyvet ott, ahol a kis papírral jeleztük Anyuval, hogy hol tartunk az olvasásban. Minden este az ágyam mellé ülve egy kis sámlin olvasott nekem, ez kihagyhatatlan program volt. Csak úgy, mint az éjszakába nyúló masszázs. San Franciscóban tanulta meg Schneidertől, akihez kezelésekre jártunk ki. A napi munka és a velem való plusz feladatok után is mindig volt ereje Anyukámnak, hogy az izomletapadásgátló masszázst végigcsinálja a fejem tetejétől a talpamig. Sokszor már az elején elaludtam, de Anyu is néha a fejét az ágyamra hajtotta s csukott szemmel, olykor már félálomban csinálta. Egyetlen éjszakát sem hagyott volna ki. Ott ültem a könyvet magamhoz szorítva, s a könnyeim hullottak, hisz otthon voltam, de Ő nem volt velem. Ugyan az ágyamban alszom, ami annyira hiányzott már, de Ő nem fog nekem mesélni és nem fog a kis sámlin mellettem ülni és masszírozni. Bár igazán egyiket sem szerettem volna annyira, mint hogy csak ott legyen velem, újra egészségesen, erősen. Letöröltem a könnyeimet, majd egy nagy levegőt vettem s igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Semmiképp nem szerettem volna, hogy Apu sírni lásson. Neki is nagyon nehéz volt, s igyekezett mindenben helytállni és a lehető legjobb dolgokat megadni nekem, nem nehezíthettem meg a dolgát azzal, hogy szomorúnak lát. Abban a lakásban Ő már sosem lakott velünk, számára minden idegen volt. Én viszont úgy ismertem minden részét, mint a tenyeremet. Közeledett az este. A kis Bellánkat biztonságos helyre kellett vinni. Bella volt az autónk, így neveztem el a szürkésbarna Marutinkat, aminek a rendszáma BEL – 014 volt.  Anyu mindig vigyázott rá, hisz tudta, hogy kocsi nélkül a szállításom nehézkes feladat. Loptak már el egy korábbi autónkat, tudtuk milyen nehéz az élet kocsi nélkül egy ilyen helyzetben. A néhány utcányira lévő őrzött parkolóba vittük esténként a Bellánkat, reggel pedig inkább korábban indultunk, hogy legyen időnk elmenni érte. Apu is akkor este oda vitte el, addig pedig én egyedül maradtam a lakásban. Az emlékek társaságában, olykor ismét könnyek hullottak, majd nagy mosoly ült ki az arcomra. Abban a sarokban ültem, azon a piros kanapén, amire már oly rég vágytam. Ott néztük Anyuval együtt minden pénteken a Dallast, majd pedig a Szavannák című sorozatot. Rettentően hiányzott, de erősnek kellett lennem.

Tíz év után is még mindig élénkek az emlékeim, a hiánya pedig pótolhatatlan.