Néhány héttel ezelőtt újra Begurultunk a Hunyadi Mátyás Gimnáziumba Mariettával, hogy beszélgessünk a diákokkal, milyen is az élet négy keréken. Már nagyon vártuk a találkozót. Mikor legutoljára voltunk a 10. A osztályban, búcsúzáskor megkértek minket, hogy ha lehet, szeretnék kipróbálni a kerekesszékes kosarazást. Akkor ígéretet tettünk nekik, és most alkalmat is teremtettünk a közös sportolásra. Beülhettek a székekbe és játszhattak a kosaras fiúkkal és Mariettával, aki egyetlen lányként hősiesen helytáll mindenkivel szemben.
Azon a héten előre ledolgoztam az óráimat, hogy pénteken szabad legyek és ne kelljen sietnem sehova. A Csibészben ( Munkahelyem: Csibész Gyermekjóléti Központ, de én csak Csibészként fogom említeni a későbbiekben) meséltem, hogy mire készülünk Mariettával. Tudták, hogy miért nem megyek. Péntek reggel háromnegyed 10 felé beszéltük meg a találkozót Mariettával, de előtte még bementem a papírírószer boltba, hogy néhány Begurulunkos tájékoztatót lelamináltassak. Miközben várakoztam megcsörrent a telefonom, ránéztem a kijelzőre és meglepődtem. Judit volt a Csibész vezetője. Felvettem Ő pedig annyit kérdezett, hogy jól emlékszik-e, hogy 10-től van az előadásunk a Hunyadiban. Válaszoltam, hogy igen, majd Judit már köszönt is el, én még vissza is kérdeztem, hogy: Ennyi? Nem tudtam hova tenni a hívást. Kifizettem a laminálást és még pár vásárolt cuccot. Majd újra csörgött a telefonom. Judit volt ismét. Mosolyogva felvettem és reméltem, hogy most fény derül, a hívás okára. Megtudtam. Meg szerettek volna lepni, hogy néhány kolléganőmmel eljönnek az előadásra, de féltek, hogy nem tudnak bejönni, ezért „lebuktatták” magukat. Annyira édesek voltak és nagyon örültem nekik. Megbeszéltük, hogy az iskola előtt találkozunk, és együtt bemegyünk. A parkban, míg vártam átnéztem a kitöltött kérdőíveket, hogy képben legyek, hogy a 9. osztályosok mit gondolnak a kerekesszékesekről. Marietta is megérkezett és néhány perccel később az én drága kolléganőim Eszter, Andi, Zita és főnökasszonyom Judit. Borzasztó jól esett nekem, hogy megleptek, kíváncsiak voltak és eljöttek. Segítettek nekünk az ajtóknál, emelkedőnél. A 9. osztályosokkal kiültünk az udvarra. Félkörbe rakták a székek. Hamar sikerül megtalálnunk a közös hangot, és az első közös nevetésre sem kellett sokat várni. Az egy órás beszélgetés után nagyon nyitottak lettek, kérdezősködtek, aminek mi kimondottan örültünk. A második órára megérkeztek a kerekesszékes kosarasok, ugyanannyi széket vittünk pluszba, hogy rendes kosarazást csinálhassanak. Beültek a székekbe és borzasztóan élvezték, versenyeztek, egymás ölében ültek, majd kosaraztak. A harmadik órában következtek a 10. A-sok, akiknek megígértük, hogy kipróbálhatják. Ők is nagyon élvezték, mi pedig nagyon boldogok voltunk, hogy programunk újból sikeres és kedvelt volt.
Az eső az én nagy ellenségem, esernyővel védekezni nem tudok, mert egy kézzel vezetés közben nincs annyi erőm, hogy tartsam az esernyőt, szélben pedig Mary Popinst játszom, mert a szél erősebbnek bizonyul nálam. Az ernyő a magasban, a kezem nyújtózkodó állásban. Vicces látvány. Egyedül összecsukni, se kinyitni nem tudom. Ha olykor, olykor megkíséreltem ernyővel menni, a kezeimre kötöttem, hogy ne fúja ki a szél, majd leszólítottam valakit, hogy legyen szíves összecsukni. De ez nem bizonyult jó megoldásnak, mert így is eláztam és még nehezítettem is a közlekedést, ezért ha esik, törvényszerű, hogy tetőtől talpig csurom víz leszek. Néhány hete a reggeli megbeszélésre is a Csibészbe ázott verébként érkeztem.
Mikor ma beértem dolgozni, beültem a recepcióra, majd néhány perccel később megállt bennem a szusz is. Peti kollégám kért meg, hogy menjek be az irodába, mert a többiek beszélni szeretnének velem. Hüha… gondolkodni kezdtem, hogy mit csinálhattam vajon rosszul, vagy miről is lehet szó. De amiért valójában behívtak meg sem fordult a fejemben. Meglepődtem és nem kicsit…
Beértem az irodába, mindenki engem nézett szigorúan. Ajaj… gondoltam magamba, itt aztán nagy gond van. Peti kezdett el beszélni, hogy gond van. Egy pillanatra levert a víz… majd Zita kezéből elkerült egy piros csomag. Azt mondták az a gond, ha esik az eső, és elázom, ezért megleptek egy Quechua esőkabáttal, amit rá tudok húzni magamra is és a kocsimra is. Szóhoz sem jutottam. Majd előkerültek a vízálló matricák, amivel úgy gondolták feldobják a mintázatlan holmit. Mosolygós napocska, szivecskés mackó és méhecskék. Annyira édesek voltak. Judit főnökasszonyom ötlete volt, akinek nagyon, nagyon köszönöm! Nektek csajok, fiúk pedig az utána járást és a meglepetést, ahogy átadtátok. Megint egy csodálatos helyre kerültem, ahol Tündéri emberekkel dolgozom! :)
