Lubickolás a Balatonban. Óriás csúszda. Bécs. Kerti partik. Órákon át táncolás a Szeparéban. Rengeteg nevetés és kihívás. Goldenblog díjátadó. Kerekesszékes kosár és még sorolhatnám. Annyi minden jár a fejemben, a rengetek kaland az elmúlt hetekből, amikről nem tudtam mesélni Nektek. Hol is kezdjem?

Megint csak nem lehet rám kiabálni, hogy élem a kis szürke hétköznapjaimat a négy fal között, tipikus bénaként (legalább is, ahogy az sok tufa ember fejében él) és beérem azzal, hogy ezt vagy azt, úgy sem tudom megcsinálni, ide vagy oda, nem tudok elmenni. A fenéket nem!

A nyár elején Gigus barátnőm meghívott nyaralni pár napra Siófokra hozzájuk. Imádtam az elejétől fogva az ötletet, bár nem volt egyszerű összeegyeztetni az időpontot a „Kínás” csajokkal. Barbussal és Brigussal mentünk. Kicsit nosztalgiáztunk a Pekingben eltöltött egy hónapról és nagyon vártuk a pihenést. Egy nagy kérésem volt. Elektromos kerekesszékkel mehessek, hogy „szabad” legyek. Ne kelljen minden percben, ha csak egy centit is arrébb szeretnék menni, kérni és kérni. A mechanikus széket mondhatni egyáltalán nem tudom hajtani. Nem ám olyan jó buli, még ha annak is tűnik. Menyire jó dolga van, kiszolgálják… na nem! Jó én is tudok lusta lenni, nem is kicsit, de azért szeretem magam csinálni, amit tudok. Szerintem, ha lenne a világon „köszönöm” és „légy szíves” mondó verseny, nem kérdés, hogy megnyerném. Ahányszor én ezt a két szót kimondom egy nap… Visszatérve a Siófokra. Fél gyermekkoromat éltem ott minden nyáron. Rengeteg emlék köt oda. Két éve nem volt lehetőségem lemenni még egy napra sem, így minden porcikám vágyott rá, hogy megérkezzünk. Végre beleszippantsak az ottani levegőbe. Indulás előtti napokban mondhatni órákat csüngtem a telefonon, mire sikerült kapcsolni a MÁV ügyfélszolgálatosához – ami természetesen az én számlámat növelte. Biztosra akartam menni, tudni mikor megy „béna kompatibilis” vonat. Van egy pár emelője a MÁV-nak arra az esetre, ha kerekesszékes utas menne, egy csörlő segítségével felemelik. Ez mind szép és jó, de csak néhány helyen van. Egyeztettünk hol szállnék fel és le a „könnyű” székemmel. Pesten nem lett volna gond, de Szabadifürdőn már magamnak kellett volna megoldanom a velem együtt százötven kilós elektromos szék leszállítását. Mire halkan megjegyeztem, hogy a magasságot és az ajtó szélességét tekintve ez egy igen veszélyes mutatvány. Mire gyorsan érkezett a válasz, hogy sajnos akkor nem is tudjuk önnek biztosítani az emelőt és az utazást, mert a MÁV nem vállal felelősséget az esetleges sérülésekért. És mivel rögzített beszélgetést és elhangzott a részemről a nem túl biztonságos monológ, buktam az emelő rendelést… Bepipultam, hogy még ők is korlátozni szeretnének. Újabb variáción gondolkodtam, hogy lejussak. Utánfutó! A nagyon csóró korszakunk alatt kénytelenek voltunk a sajátunkat eladni, ezért a következő projekt volt, hogy valakitől kölcsön tudjak kérni pár napra egyet. Hosszas keresgélés után – vész forgatókönyvek százai mellett – Gigusom tündéri apukája felajánlotta az övét. Sőt a világ másik végéről ki is hozta hozzám Lőrincre. Megmentett. Pontosítva hozzásegített, hogy önmagam lehessek és szabad. Abban a tologatós kis szutyokba ( már bocsánat) de egy elveszett hamisítatlan nyomi vagyok, aki semmire nem képes csak ül és néz ki a fejéből. Egy szó, mint száz, köszönöm Gigus apuka, hogy Mosolykaként utazhattam a kis járgányommal együtt nyaralni. Az első olyan hétvégét fogtuk ki, amikor ragyogott a nap, egy felhő nem volt az égen, nem szakadt az eső. Tökéletes volt a kikapcsolódásra. Gigus, férje Laca és a gyerekek pedig tökéletes társaság volt. Brigussal elmentünk fürdőbe is, ahol a többféle vízi masszázst igazán kiélveztünk. A vízben is szabad vagyok. Ott sétálok, lépcsőzöm, guggolok és mindent megcsinálok, amit a szárazföldön nem tudok. Egyszer csak felkiált Brigi: 

-          Fancu, gyere, ezt ki kell próbálnod!

 Kiemelt a vízből, be a kocsiba és már irányított is a lift felé, majd fel az első emeletre. Közben csak annyit mondott kipróbált mindent, biztonságos és ezt nem hagyhatom ki. Nem tudsz kiborulni! Majd újra kiemelt székből és egy kétlyukú matracba ültetett. Ekkor már láttam, hogy az óriás csúszda „szájában” vagyok, és hamarosan következik a „kamikaze”. Csobogott a víz, elém ült és irány a kacskaringós, hosszú csúszda. Hatalmas sikítozás és száguldás következett. Uhh, de imádtam! Hatalmas élmény volt. A matrac tökéletesen tartott, a fejem ugyan ide-oda dőlt, de megérte! Szépen a csúszda végén megvártam Brigit, míg lehozza kocsimat, majd újra vissza a „világomba”. Komolyan nekem a vízben kellene élnem…      

Aztán várt Bécs a munkatársakkal. Itt kompromisszumot kellett kötnöm magammal, a „nyomi énemmel”. Összecsukható, tologatós székkel menni, de egy külföldi utazás megért ennyit. Tündériek voltak a munkahelyemen, nem volt kérdés nekik, hogy visznek magukkal. Hajnalban volt a találkozó. Értem jött Judit (főnököm) és a férje. „Bedobtak” a kocsiba és irány a találkahely. Judit férje nyert meg engem - emelés szempontjából – ölben felvitt a buszra, majd irány a három órás autókázás. Eszter mellé ültem, Andi és Zita pedig a másik sorban ugyan ott. Nem unatkoztunk odafelé. A busszal egy gyors körbevezetés, helyi látványosságok megszemlélése után, gyalog (már aki) mentünk tovább várost nézni. Én meg kell vallanom észre sem vettem, de helyi látványossággá lettem. Van az embereknek egy érdekes szokása. Imádják megbámulni, aki szerintük „más”. Közben pedig kicsücsül az arcukra, a „szegény kislány, milyen rossz lehet neki” nézés, s közben fogalmuk sincs, hogy ilyenkor nem is engem kellene sajnálniuk, ha nem inkább magukat, hogy így fogják fel… Drága kolléganőimet sokkal inkább zavarta a bámuló szempár tömeg, mint engem. De az ilyenekkel nem éri meg foglalkozni. Ha valaki nem látja, hogy igen is köszi boldog vagyok, és nem szorulok sajnálatra, azt nem fogok győzködni. 

Bécsben viszont minden akadálymentes! Imádtam. Eszterrel megcsodáltuk a metrót, amit simán tudnék használni, ellenben az itthonival. A lejtőknél száguldoztuk a lépcsőknél meg lifteztük. Ott mindenre figyelnek. Lehetne tanulni tőlük is… A templomban biztos, ami biztos meggyújtottam egy gyertyát, hátha ez a kulcsa „ a kelj fel és járj”-nak, de nem nyert. Ezek után inkább a „mise” borhoz fordultam, háta az hasznosabb. A jó kedv még inkább megtalált, de maradtam ezek után is ülő Mosolyka. Majd a schönbrunni kastély negyven szobáját jártuk végig, ahol a bálteremben táncra is perdültük, majd a hatalmas és lélegzetelállító kertjében gyönyörködtünk. Hatalmas köszönet jár Eszternek, aki tolt hősiesen minden hova és Zitunak és Andinak is, akikkel még egy mosdózás is élmény és nevetéssel teli. Hazafelé már nagyon fáradt voltam, de megérte és köszönöm! 

Egy spontán ötletnek köszönhetően hatalmasat buliztam Dóri barátnőmmel és barátaival a Szeparéban, amiről inkább a képek meséljenek helyettem. Néhány szóban: tánc, ölben ülés, nevetés, jó kedv, Martini…  

Aztán eljött az idei Goldenblog verseny. Az eredménnyel a fellegekbe repítettetek! Harmadik helyre szavaztatok, amit nagyon, nagyon köszönök. Nektek aztán valóban megéri írni! J A díjátadó most 8-án volt, ahol némi fejetlenség volt, de Barbussal együtt minden élvezhetővé válik. Találkoztam hatalmas arcokkal és sokat nevettem. Hamarosan folytatom a beszámolót! J