Fél perc alatt levettek a Bókay Árpád Általános Iskola első osztályos gyerkőcei a lábamról. Ölelgettek, puszilgattak és sorban álltak, hogy ki üljön az ölembe. Nagyon menő volt a kerekesszékem dudája is, ami mondhatni folyamatosan szólt. Elhalmoztak rajzokkal, apró meglepetésekkel és nem utolsó sorban hatalmas szeretettel. Nehéz szavakba öntenem, amit tegnap átéltem a kis manókkal.
Imádom a gyerekeket. Régóta álmodozom arról, hogy egyszer nekem is lesz egy kis rosszcsontom. Bár, ez egyenlőre nagyon távlati dolog, mert jelenleg még saját magamat sem tudom ellátni. Megemelni épphogy egy kilót bírok, márpedig ennél jóval nehezebbek a kicsi babák már születésüknél is. Gyúrok rá, hogy fejlődjek, erősödjek és jóval több mindent tudjak megcsinálni egyedül. Addig viszont annyi gyerkőc arcára szeretnék mosolyt csalni, amennyire csak tudok. Azt, amit tudnék, tennék a sajátomért, másoknak is megadni.
Így jutottam el régi iskolám első osztályosaihoz. Nem először megyek el sulikba, óvodákba és nagyon remélem nem is utoljára. Amíg fizikálisan bírom, mennem kell, mert többek között ez tesz boldoggá.
Nem érkeztem ám üres kézzel. Vittem nekik álmokat valóra váltó varázsbabokat. Mielőtt együtt elültettük volna a picik álmait, elmeséltem a babszem meséjét, amit nemrég írtam. Beleszőttem azt az üzenetet, hogy az álmok akkor válnak valóra, ha hiszünk benne és teszünk is érte. Pont úgy, ahogy a szegény család három gyermeke közül a legkisebb fiú is tette, így a kívánsága, az, amire a leginkább vágyott megvalósult.
Arra kértem a gyereket hétfőn, hogy másnapra találják ki, hogy mire vágynak leginkább, mi az, ami boldoggá tenné őket és mosolyt csalna az arcukra. Azonnal a magasban volt jó pár kéz, hogy ők már tudják, de mutató ujjamat a szám elé tettem és kedvesen kértem, hogy holnapig őrizzék magukba. Néhány mondatban elmeséltem, hogy miért ülök székben, és hogy én is ebben az iskolába jártam, méghozzá engem is Zsóka néni tanított, ahogy most őket is. Bár ez a hír hamarabb eljutott hozzájuk, már hallottak rólam Zsóka nénitől. Azt is elmondtam nekik, hogy régen, mikor annyi éves voltam, mint ők, rengeteget voltam vízben. Sokat úsztam, pörögtem forogtam az uszodában, mert ott sokkal könnyebb volt minden, mint a szárazföldön. Ekkor Zsóka néni feltette a nagy kérdést, hogy vajon melyik a kedvenc állatom. Hamar érkezett a helyes válasz egy kis tündérarcú szőke kislánytól. A delfin! Kiabálta, majd hozzátette, hogy neki is. Mikor azt mondtam, hogy másnap meglepetéssel érkezem még nagyobb izgalom lepte el az osztályt, mint előtte. Próbálták kiszedni belőlem, hogy mi az, de őriztem a titkot… :)
Miközben a meglepetésük részleteit beszéltük át Zsókával, addig az első padban ülő kislány, Noa lerajzolt minket. Majd egy hatalmas és szoros öleléssel oda is adta nekem. Azt hiszem ott teljesen elolvadtam már…
Az este folyamán még elkészítettem 23 darab kis mosolygós fejes pálcikát, amire ráírjuk majd a nevüket, amit az elültetett álmaik földjébe bele szúrhatnak. Nagyon készültem és vártam a másnapot.
Velem együtt a Duna Tv stábja is megérkezett. A felvett anyagot pedig április 6-án 10 órától láthatjátok.
Mikor begurultam, már az ajtóhoz a kis tündérarcú Emma odalopózott, majd a kis kezéből átnyújtott nekem egy delfines telefondíszt, hogy ezt nekem hozta. Egyszerre szerettem volna sírni az örömtől és felkapni örömömben a kis pöttöm lányt, mert annyira jól esett, hogy gondoltam rám és a finom kis puszijaival már teljesen le is vett a lábamról. Elérzékenyültem. Ha ott nem ülök a székben, lehet, picit megrogyok a hatalmas szeretetbombától, amit ott már kaptam. Majd, ahogy beljebb „léptem” megrohamoztak a picik. Ahol értek öleltek, bújtak, puszilgattak, simogattak.
- De jó, hogy megint itt vagy! Úgy hiányoztál!
Ennél nagyobb és jobb visszajelzésre nem volt szükségem…
A teremben körbe ültek a gyerekek a székekkel, majd többen maguk mellett nagy helyet hagytak, hogy üljek melléjük. Megzabáltam őket! Mivel csak egyszerre két gyerkőc mellé, közé tudok állni, ezért megígértem, hogy majd változtatok a helyemen többször is. Erre egy hatalmas és egybehangzó „juj, de jóóóóóóó” volt a válasz.
Kicsit beszélgettem velük, hogy hogy aludtak, mit álmodtak. Aki pedig szerette volna, a többiek előtt elmondhatta, hogy ő mit kíván. Majd belekezdtem a mesémbe. Beállt a csend és mindenki izgalommal figyelt. A végén pedig ezt mondtam:
- Képzeljétek el, mikor tegnap elmentem tőletek, akkor elindultam megkeresni azt a helyet, ahova a legkisebb fiú elültette a varázsbabokat. (Pici csend) Van egy jó hírem! Megtaláltam! Nem csak megtaláltam, de mindenkinek hoztam egyet, hogy a Ti álmotok is valóra váljon.
- Juhúúúúú! – Érkezett a reakció.
Elkezdődött a varázslat. Megkértem, hogy csukják be a szemüket, és gondoljanak az álmukra, arra, ami boldoggá tenné őket. Csukott szemű, nagy mosolyú gyerekeket láttam. Erre vágytam. Háromszor magukban elismételték kívánságukat, majd szépen sorba földbe tettük a varázsbabokat.
- Dejavum van! - Zsóka néni meglepettem rá is kérdezett, hogy ezt hogy érti.
- Ezt az ültetést én már egyszer csináltam, pont így, mint most. – Elmosolyodtam, majd rákérdeztem.
- Kellemes érzés ez most neked?
- Igen! Nagyon. – Érkezett a válasz, ami melegséggel töltött el.
Az osztály Zsóka (nénivel) az élen meglepett egy illatos ibolyával, aminek a cserepén annyi kis mosolygós fej volt, ahányan az osztályba járnak. Majd elindult újra a roham.
„Én ülhetek most az öledbe?; Aztán meg majd én is?; Én is, én is!...”
A kellemes masszázsok után, amit a gyerekektől kaptam, egy picit pihentem, míg ők lelkes rajzolásba kezdtek…
Tegnap pontosan ezért ültettem el egy varázsbabot.
Azt kívántam, hogy még nagyon sokáig képes legyek fizikálisan arra, hogy eljussak sok-sok gyerekhez, beszélhessek velük és minél több mosolyt lássak az arcukon…
Észrevettétek, hogy több rajzon az én lila csoda BodiEs-om is látszik?:) Imádom!
