Néhány pillanatra megálltam, mielőtt írni kezdtem. Megköszöntem a Teremtőnek, hogy még élünk. 

A hétfőn útban Budapest felé valahol a 35-ös kilométerkőnél egyik pillanatról a másikra a belső sávban 130-nál elszállt a gáz. Mintha kiment volna a lendület, az erő az autónkból. Hála, hogy még pont ki tudtunk gurultunk a leállósávba, ahol végül teljesen leállt az autó. Az első gondolatom: Köszönöm, hogy nem a fék! Köszönöm, hogy "csak" ennyi. Majd a tűző napon megvártuk az autómentőt, miközben olykor néhány centi választott el minket a száguldó autóktól, de a nap itt még nem ért végett.

Este, értékelve, hogy egyben vagyunk, egy tizenöt éves kis csereautóval Balatonvilágosról indultunk haza a partmentén. Percek alatt a mesés naplementéből cseperegni kezdett az eső. Majd a következő percekben belecsöppentünk egy katasztrófa filmbe. Nem hittem volna. Tudjátok sokszor látva a híreket azt gondoljuk ez velünk nem történik meg. Valójában sosem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a következő pillanatban és olykor el is felejtjük értékelni a jelent, a MOST-ot. A cseppekből erős szél, igazi eső lett. Az úton egy édesapa futott babakocsis gyermekével. Az idő egyre zordabb lett. Lelassítva megkérdeztük, hogy elvigyük őket? Kedvesen, de sietve válaszolt az édesapa, hogy köszönik befutnak a méterekre lévő kis híd alá. Valahogy mégsem tudtunk tovább hajtani. Ott gurultunk mögöttük pár méterre. Majd egyszer csak mintha leszakadt volna az ég. Cseresznye nagyságú jég hullott az égből. Minden felületével védve a kisbabát rohant az apa, de az idő nem várt. Minden olyan gyorsan történt.

Az ablakon beadta a riadt babát, hogy Őt védje, majd beszállt. Ekkor már semmit nem lehetett látni, zuhogott a jég, a szél lökte az autót. Ijedtében ordított a kis drágaság ott az apa ülében. Nem tőle, a brutális időtől egymás kiabálását sem értettük. Csak hajtogattam, hogy olyan helyen álljunk, ahol nincs fa. Féltem, nagyon féltem, mintha eljött volna a világvége. A síró baba végig nézett, így nekem erősnek kellett lennem. A kis csöppség segített, hogy higgadt maradjak. A fák előttünk és mögöttünk kidőltek, lezuhantak az útra. Brutális vihar ért Siófokra és környékére. Tetők, kerti bútorok repkedtek, ablakok törtek. 157 km/h-s szelet mértek. Ahogy a félelmünk fokozódott, úgy az vihar enyhült. Esüpört mindent, mi az útjába került, de mi ott négyen a kocsiban megúsztuk. Túléltük.

Aztán este elgondolkodtam... Azt hiszem, itt nem mi segítettünk az apának és a babának, valójában Ők nekünk. Ha akkor ott nem állunk meg, lassítunk, akkor azon az útszakon találjuk magunkat, ami még két nappal később is le van zárva, mert végig az útra zuhantak a kidőlt nagy fák, kocsik mentek tönkre...