Ragyogó napsütésre ébredtem, majd kicsattantam a boldogságtól. Csicseregtek a madarak, időben érkeztek a buszok, így a vártnál hamarabb megérkeztem az úticélhoz. Ennek nagyon örültem, hisz egy apró meglepetéssel készültem a ma szülinapos kollégámnak, Tominak. Sok előkészületet nem igényelt a dolog, de mint nálam lenni szokott, majd megőrültem, hogy átadhassam neki az ajándékát. J Sikeres volt az „akció”, nagy mosolyt csalt Drágaságom arcára.  Egyúttal az utolsó napom volt a munkahelyemen. Arra a belátásra jutottam, hogy sokkal több időt kell ismét magamra és a mozgásra fordítani. Sajnos a 8 órás munka plusz a 3 és fél utazás mind ezt nem tette lehetővé. Márpedig pont a legfontosabbra nem jutott így erőm. Mostantól újra a saját fejlődésem, a sok állás és az első lépések megtevése lesz a munkám. Mellette pedig beizzítom a Begurulunk kerekeit. J Rengeteg tervem van, amit eddig idő hiányában nem tudtam kivitelezni, de most eljött ennek is az ideje. Sok-sok kedves mondattal és annál több puszival engedtek útra kollégáim, néhányukkal biztos, hogy a jövőben is tartom a kapcsolatot, hisz igazán megszerettük egymást. Tomi személyében pedig egy újabb kincset kaptam az élettől.

  Hazafelé a buszon hallgatva a körülöttem lévőket, kérdésekre próbáltam megtalálni a választ. Miért kell mindig okot találni a szenvedésre?! Ez valami lételem, vagy mi? Bő egy hete még sokaknak az volt a legnagyobb problémájuk, hogy szakad az eső és hol a nyár. Most meg az, hogy mennyire meleg van… Valahol szerintem itt kezdődik az alapja a boldog életnek… várják a nagyon jó dolgokat az életükben s közben simán elsiklanak az orruk előtt álló „örömök” mellett. Ha egy apró mosolyt vagy éppen egy tábla csokit nem tudnak már értékelni, akkor nem sok az esélyük egy boldog életre. Nem gondolom, hogy mindenkinek meg kellene tapasztalni azt, hogy milyen mikor abban a tudatban él, hogy lehet már nincs sok hátra… azt viszont határozottan gondolom, hogy sokaknak legalább néhány perc erejéig el kellene azon gondolkozni, hogy mi lenne ha… mi lenne ha, a holnap lenne az utolsó napjuk? Kinek mit mondana? Mi az, amit semmiképp nem hagyna ki az életéből? Szerintem felesleges várni ebben az esetben a tökéletes időre, hisz lehet, akkor már késő lesz. Addig kell ölelgetni családtagjainkat, barátainkat, míg velünk és mellettünk vannak. Kicsit félredobni a hétköznapi megszokott sémákat, és élni a lehetőséggel. Helyzetemtől függően nagyon jól tudom, hogy nem szenvedni születtem a Földre, mint sem inkább minden adandó pillanatnak élni, igazán élni és azt boldogan, amíg csak lehet.