Úgy élünk, hogy nagyban befolyásol a környezetünk véleménye, ítélete, gondolatai. Számít, hogy a szomszéd mit lát, hogy a kollégánk mit gondol, hogy a párunk hogyan vélekedik, hogy a családunk szerint mi lenne a helyes. A többségünknek nagyon is számít, még ha nem is akarjuk, csak egyszerűen félünk felvállalni, hogy jól megvagyunk a rendetlen lakásunkban, hogy a párunk úgy tökéletes számunkra, ahogy van. Ha nagy a hasa, ha vékony, ha van munkája, ha nincs, ha az álmának él, ha nem…  Félünk az ítéletektől…  

Évek óta dédelgetett álmom, célom volt, hogy újra San Franciscóba lehessek. Eljuthassak oda, ahol még gyermekként édesanyámmal jártam egy gyógykezelésen. Ahol még vele együtt kézen fogva álltam a saját két lábamon a homokba. Hívott oda minden porcikám. Ancusom emléke, a közös napok meséje, a fizikai állapotom javulásának újboli esélye. Ábrándoztam róla, hogy visszatérek. Gyűjtögettem az utazásra, amiben nagyon sokat segítettetek, támogattatok. (Nagyon köszönöm!) Egyre közelebb volt a cél megvalósulása. Évek teltek el, tovább ábrándoztam, meséltem, nosztalgiáztam, gyűjtöttem. Aztán a mese életre kelt. Elérkeztem a célhoz. Minden adott volt hozzá. Fel sem fogtam, hogy mehetek. Újra utazhatok és részt vehetek ismét kezeléseken. Boldog voltam…

Elkezdtem intézni a San Franciscói utat. Időpont egyeztetés, repülőjegy, szállás, de a hétköznapok sűrűjében valahogy nem adtam bele 100%-t. Csinálgattam, szervezgettem és örülgettem, hogy megyek. Mondogattam, hogy: Juhhhuu, de boldog vagyok és várom!

Teltek napok, közeledett az időpont. A várva várt álmom időpontja. Már csak egy hónap volt hátra. Már csak harmincat kellett aludni. Szállást még nem intéztem el, a legnagyobb nyugalommal voltam, hogy azt pikk-pakk megoldom. A vízum és a biztosítás is pontosan így volt a fejemben. Majd. Majd. Majd, elintézem. Nem siettem. Nem aggódtam. Magam sem értettem miért, de egy idő után mindezt feltettem a „kell” listára. El kell intézni listára.

Kell? Mi az hogy kell? Hova tűnt a lelkesedés, a kedv, az öröm, az igazi vágy? Nem tudom, de besöpörtem a szőnyeg alá. Intéztem az álmomat, mert „kell”.

Közben pedig örültem, mert örülni akartam. Magamnak sem mertem bevallani, hogy talán már csak mondogatom, hogy erre vágyom, ebben hiszek, de a valóság nem ez. A lelkem mást mondd. De ahhoz túl gyenge vagyok, hogy kimondjam…

Így jártam tovább a pörgős hétköznapokat. Előadásokat tartottam, dolgozni jártam. Edzésre, masszázsra, tornára, konduktorhoz, biorezonanciára. Szedtem a vitaminjaimat, ettem a gyümölcseimet. Bár a lelkem fáradt egyre jobban, - mert valami megmagyarázhatatlan zűr lakozott benne- , addig úgy éreztem fizikálisan egy fantasztikus csapat kezében vagyok. Fejlődöm és javulok. Izmosodom és sikereim vannak.  

Nagy harc dúlt bennem. Ahogy közeledtem az utazáshoz, az „álmomhoz” egyre inkább költözött belém valami nyomasztó érzés. Megijedtem, hisz ez nem normális. Ott álltam az álmomtól egy karnyújtásnyira és nem voltam igazán boldog. Álmatlan éjszakák sorozata után végre beismertem magamnak, hogy nem szeretnék kiutazni. Hogy úgy érzem,nem tesz ez most boldoggá és amit itthon csinálok a fejlődésemért az most többet ér. Közben beszöktek az alábbi mondatok a fejembe:

-          Normális vagy Fanny? Nem akarsz San Franciscóba menni? De hisz az egy mese.

-          Ott pihenhetsz végre és feltöltődhetsz, messze mindentől.

-          Gyógyulhatsz, hisz ott az esély…

-          Oly rég óta erre vágytál! Ne legyél hülye!

-          De hisz ez az álmod nem?!

… és ilyenkor újra és újra feltettem magamnak a kérdést. Tényleg még mindig az álmom vagy már csak mondom, hogy az?

Belül fulladoztam, de lépni nem mertem. Megszólalni nem tudtam. Ott voltak a barátaim, akik miattam szervezték át az életüket ketten, hogy el tudjanak kísérni, hogy támogassanak az álmomban, a fejlődésemben és együtt közben feltöltődjünk mindannyian. Akik évek óta ott álltak mellettem mindenben. Nem titkolt tény volt, hogy a lelkem is vágyott oda - ahogy az övék is, nem csak nálam történtek dolgok- , hogy mindet fel tudjak, tudjunk dolgozni. A fájdalmakat, a nehézségeket, a műtéteket, a munkát, a könyv megjelenését, a sikert, az eredményeket, amik oly hirtelen jöttek.

Aztán mégis elintéztem mindent. A tökéletes szállás meg lett, ahogy a biztosítás is. Öt nap az utazásig.

Aztán kattant valami. Nem bírtam tovább. Fulladoztam. Kimondtam.

Nem szeretnék elutazni. Most nem.

Jóformán senki nem értett, csak egy bolond, zavarodott lányt láttak bennem, aki épp most dobja el magától az álmát. Igen, az álmát. Ebben igazuk volt, de az az álom a múlté volt, ahogy a szerelem is egy idő után halványul, majd elmúlik. Ami egykoron annyira boldoggá tett, amitől szárnyaltunk, az elmúlt…

Kimondtam és fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy nem hazudtam magamnak, s már másnak sem. Idő kellett, de kijött. Nem bánom, egy cseppet sem bánom azóta sem. Azt viszont nagyon, hogy addig húztam, míg a lelkemet apró darabokra szedtem. Azt, hogy a barátaimnak az utolsó pillanatban hidegzuhanyként mondtam el. Azt, hogy keresztbe vágtam sok-sok dolgot. Azt, hogy sokáig érdekelt, hogy más mit gondol majd…

Nem utaztam el, de úgy döntöttem, hogy mindazt a támogatást, mint a gyógyulásomra kaptam, arra is fogok felhasználni. Így elkezdtem itthon további lehetőségek után nézni. Kipróbálni minden olyan dolgot, ami egy aprócska fejlődést is eredményezhet. Csinálni mindent, amit hasznosnak ítéltem meg. Különfélek masszázsok, pióca terápia, különböző készítmények, vitaminok. Rengeteget utaztam országon belül, felkerestem alternatív terapeutákat. Olykor tapasztaltam javulást, máskor nem. Két biztos pontként jártam edzésre Csabihoz és Krisztához, aki konduktor. Minden egyes nap volt valami, aminek meg is lett az eredménye. Amit most inkább megmutatok:

Egy hónapja pedig egy újabb terápiába kezdtem, ami mellett felhagytam egy időre mindennel, kivéve az edzésekkel… hogy miért, és mi ez, arról hamarosan beszámolok. A fejlődéseket pedig megmutatom, mert egy biztos…

TOVÁBBRA SEM ADOM FEL és a jórégép nélkül is képes szeretnék lenni ezekre.

Fotó: Vóna Tímea

Videó és zene: VekonyZ