Most nem is annyira az elmúlt napjaimat foglalnám össze, inkább azt, amik megfordultak mostanában a fejemben. :) Történetesen lassan már másfél hete itthon vagyok egyhuzamban, mert beteg lettem. Aggodalomra ugyan már nincs ok, hisz nem „malacom” volt. :P

   Sokszor tanakodtam a napokban azon, hogy ki, mikor és kivel ossza meg a gondolatait? Miért is engedünk magunkhoz közel embereket? Mi dönti el, hogy valaki színpatikus e vagy sem?  Noh és azt, hogy a legféltettebb titkainkat kivel osszuk meg… Mindig is közvetlen embernek tartottam magam, és ha valaki átmegy nálam egy képzeletbeli „szűrőn” onnantól nincs vissza út. Akit eddig beengedtem a magánszférámba még abban nem csalódtam. :D Vannak ugyan fokozatok, ha fogalmazhatok így… :P Vannak az ismerősök, haverok és végül a legfontosabban a Barátok. Nincs közülük olyan bizonyos legjobb, nekem a Barátok a legjobban, Ők mind és nem egy közülük. Nos és hogyan lesz egy idegenből Barát? Kölcsönös szimpátia és a másik énje felé a kíváncsiság elengedhetetlen szerintem.  Az az igazán jó „ismerkedős” beszélgetés, mikor eszed ágában sincs azon gondolkodni, hogy milyen kérdéssel vagy témával rukkolj elő. Folyamatosan passzolgatjátok egymásnak a „labdát”. Jönnek a spontán történetek, majd a spontán kérdések. Nincs tervezési fázis, nincs olyan, hogy eldöntöd ez az ember mostantól a barátom lesz. Ez mind kialakul, és mikor rájössz, hogy már-már lassan „függővé” váltál naponta többször eszedbe jut, beszéltek órákat, akkor már valaki az életedben. Nem feltétlen kell tudni ki és aggatni rá jelzőket, de azt tudni lehet, hogy szeretnéd még vele passzolgatni azt a bizonyos labdát vagy sem.

    Biztosan tudom, hogy azzal, akivel három hete ismerkedtem meg szeretném. Bár egy kis „Szörnyetegnek” tűnik, és tagadja is, hogy lenne szíve… még is van! :)Egy mosollyal kezdődött minden.  Olyan spontán mosollyal. Sokszor van nálam olyan, hogy akármennyire is közel engedtek magamhoz valakit akár lány vagy fiú (én hiszek az ellenkező nemű barátságban, hisz évek óta vannak, és nem adnám Őket semmi pénzért:P) még is van egy pici határ ahová már csak néhány ember léphet. Itt most véletlen sem másra tessék gondolni:P Most emberi, baráti kapcsolatokról beszélek. Ki is fejteném gyorsan, hogy mire gondolok. Nem mindenkit szeretek megkérni, hogy akár segítsen megemelni, vagy kabátot levenni vagy éppen öltözni. Sőt vannak a „kínosabb” kérések… Gondolom nem sűrűn kéritek meg az ellenkező nemet, hogy segítsen elmenni oda hova még a király is gyalog jár, majd rázzon gatyába és még sorolhatnám. Közvetlen vagyok, de ezt nem minden ismerőssel teszem meg. Érezni kell azt a bizonyos „tényleg szívesen segítek, még ha szokatlan is a helyzet”dolgot.  Onnantól, hogy ez átjön felém is, elengedem magam és nem jelentenek problémát a „kínos” kérések.  A másik fél azt, hogy szívesen teszi, vagy sem úgy sem tudja megjátszani…  Nos lényeg a lényeg, hogy nem hiába volt az a mosoly… :) Egy igazán jó emberre találtam rá a nagyvilágban. ( Most remélem Te mosolyogsz:P)

    Tegnap elkeseredetten hívott fel Ildi volt kolleganőm, hogy ebben az évben is szerveztek mikulás ünnepséget a beteg gyerekeknek és hétfőn mennének a Tűzoltó utcai gyermekkórházba, daganatos Picurokhoz, de sajnos nincs Mikluás jelölt az napra. Tudtam kinek kell telefonálnom… Nem kérdés, hogy a Barát címszónál kerestem a telefonszámot. J Brigust hívtam és az Ő Mikulás pocakos barátját, akik ugyan még sosem csináltak ilyet, de elvállalták szívest örömest, hogy mosolyt csaljanak a kis gyerkőcök arcára ezzel az aprósággal.  Örülök, hogy ilyen Barátaim vannak. Nagy puszi Nektek!

   Új izmocskát véltem felfedezni a karomban!!!! :D:D:D:D A járógép készen van, és ahogy kimozdulhatok a négy fal közül, már megyek is érte! :D