Az év második napját munkával töltöttem a cégnél leltár volt. Most ezt írhatnám panaszkodó jelleggel is, de helyette inkább csak örülök, hogy van munkám, még ha igazán fárasztó is a korán kelés és az utazgatás.  Hajnalban a buszon ülve, annyi minden szoktam gondolkodni… most épp azon, amit elöző este Barbi válaszolt egy mondatomra. Arról meséltem Neki, hogy ma reggel mennyire ki lesz számolva percre pontosan a három átszálásom, hogy kiérjek az Árpád hídhoz időre. Egy kicsit aggasztott is a dolog, mert ha csak fél percet is csúszik egy járat menetideje az időjárásnak köszönhetően vagy bármi másnak, akkor nem csak elkésem, de egy órát várhatok arra, hogy újra alacsonypadlós 32-es érkezzen (7:41 a következő 8:41). Barbusom, csak annyit mondott, hogy azon felesleges idegeskedni, ami nem rajtunk múlik! Milyen igaza van. J Ha én mindent megteszek az ügy érdekében, onnantól már nem rajtunk múlik a dolog. Ez esetben, időben kint voltam a megállóban, így én megtettem a tőlem telhetőt. J Noh azért tettem egy aprócska kisérletet a BKV ügyfélszolgálatán, miszerint ha megoldható nélkülem ne induljon el a járat. JJ Időben érkeztem és messziről láttam a kijelző táblán a másodperc kijelző visszaszámlálását 34-től, noh de én még vagy 50 méterre voltam, hogy fel tudjak szállni, amit nehezített az előttem lévő átkelő, ami épp pirosra váltott. Miért is ne?:) Hozzátenném, hogy a patkáról „lelépve” egy nagy pocsolyába léptem (…sáros lett az új cipőm…JJJ)noh egy jól megtartott ülésnek köszönhetően megusztam egy hasravágódást így kora reggelre, mert ez a pocsolya rejtett magába egy nagy gödröt is, ami a sietésnek hála figyelmenkivűl hagytam,mint eshetőség…noh de megusztukJ  Sőt, még a buszt is elértem. J Jól indult a nap, bár egy csöppet fáradt voltam, de ez nem nyomhat rossz bélyeget a napomra. J Bent a cégnél leltárba vettük egymást…ööö akarom mondani a termékeket. J Haza is indúltam. 32-es időben érkezett, majd a huszon x nehányas menet időt végég beszélgetéssel töltötöttem headsettel a fülemben, amire rá volt húzva egy sapka, így csak pont annyi látszott belőlem, hogy magamaba beszélek és ezt egy néni elég észrevehető mód furcsálta is. JJ Örsön már-már kezdtem fázni, de még kitartóan tartottam magamban a leket. J Ohh már nincs sok hátra, mindjárt otthon… J Fél óra után „oázisként” láttam meg a 85-ös volvo buszt. Megérkezve Köbánya kispestre, már esett a hó és egyre erősebb szél fújt. A megállóban várva a percek múlásával arányosan, kezdtem a végtagjaimat nem érezni. Elmet a 3. számomra elméletileg jó busz… csak gyakorlatban volt magas…ekkor már a fogaim is vacoktak, de még mindig igyekeztem apró mozgásokat csinálni ez által is melegítve magam, majd mikor olyan annyira fagytam már le, hogy az arcomon lefolyó könny is melegséget adott akkor már kezdtem „elfáradni”… Néhány perccel később megérkezett a számomra is megfelelő alacsonypadlós járat. J Felcsillant a remény, hogy hamarosan a meleg szobában lehetek. J Leszállva az uolsó buszról is…Már csak hozzávetőlegesen 500 métert kellett gurulnom a „melegig”, akkor már fájt is mindenem és kijött, aminek ki kelett… Már a kapunkhoz érve sírva értem. Majd a kályha melett a tűz melegétől  visszatért belém és a testembe is az élet. JJJ Most is itt ülök és melegszem s egy megmagyarázat jó érzés kerít magával… J