Egy hét telt el a sokakat megérintő írásom óta. Ugyanott fekszem az ágyban, de a kék pulóver helyett, szürke van rajtam, szemben az erkélyen a rikító színű pulóverben szintén ott a hölgy, de egyedül. Most nem küzdök a fojtogató sírással, most jól vagyok. Sándor megint Chikungon van, ez a két óra az ő "én ideje". Amíg kiszakad az állandó kérésekből, teendőkből, csörgő telefonok zajából. Most nem vagyok egyedül, bár olykor az is jó, mikor csak önmagam vagyok. Persze előtte mindig elrendez Sankó. Elvisz mosdóba, kényelmes pozícióba igazít, megitat, kezem közelébe teszi a szükséges dolgokat, felteszi töltőre a telefonom, hogy biztos tudjak segítséget hívni - elsősorban őt -, ha bármi nagyobb gond merülne fel. Furcsa úgy élni még - bár mára már megszoktam, de szívesen csinálnám másként - , hogy többségében előre kell gondolkodnom.

Míg nem volt társam, főként egyedül mászkáltam a városban, mentem dolgozni, és itt ott találkoztam barátokkal. Akkora időzítettem azokat, amihez segítségre volt szükségem, de a kettő között magamra, vagy idegenekre voltam utalva. Sosem felejtem a meglepődött arcát annak a férfinek, akihez odagurultam, hogy legyen szíven megigazítani a lábujjamat zoknin keresztül, mert annyira begörcsölt, hogy nem tudok másra gondolni, de nem tudtam még egyedül lehajolni, és le-fel venni a cipőm egy élvezetes igazgatás után. Volt ilyen, sőt ennél jóval cifrább is. Az is emlékezetes, mikor volt szerencsém olyan idegen bevállalós takarító nénihez, aki a mosdózás után felhúzta a nadrágomat. Noh, de most egy kicsit elkalandoztam.

Amiről szerettem volna írni, az a zöld kis szörnyecske, ami befurakodik az emberi kapcsolatok közé. Nem a féltékenységre gondolok, hanem a felszínességre, s a mókuskerékre, aminek "köszönhetően" a nagy rohanásban, és sok "fontos" teendő mellett elfelejtjük megfogni a másik kezét, megkérdezni őszintén - és meg is hallgatni figyelmesen -, hogy hogy van, vagy az internetezés, munka elé helyezni azt, akit szeretünk, chatelés helyett beszélgetni, játékmeghívók küldözgetése helyett, valóban együtt lenni, s tudni, hogy mi tenné boldoggá a másikat, magunkat, s meg is tenni a halogatás helyett. Én beleestem. Mi Sankóval beleestünk. Elkapott a gépszíj, s közben alig volt minőségi együtt töltött időnk. Mi nem küldünk egymásnak játékmeghívót, vagy chateltünk beszélgetés helyett, viszont túl sokat vállaltunk. Jóformán minden percben együtt voltunk, mindenhova együtt mentünk, közös lett a munkánk, a célunk, de mégis elcsúszott valami, még akkor is, ha biztos vagyok abban, hogy az igazi társam erre az életre (is) . Minden héten volt legalább két előadás, ha nem négy, az ország különböző pontján. Több száz, ezer kilométereket utaztunk hóban, esőben, ragyogó napfényben. Mentünk, és igyekeztünk másokat, több ezreket, rávilágítani a pillanat értékére, a most jelentőségére. Közben pedig a megismerkedésünkkor ránk jellemző spontán, igazán a pillanatnak élős énünket valahol elhagytuk útközben. Pedig milyen jó is volt akkor! Csak megélni a csodákat, a hétköznap adta lehetőségeket együtt.

Emlékszem egy kezelésre mentünk Budapestről Kecskemétre. Piócaterápián volt éppen a sor, amit csináltunk. Sándor, s én nagy lelkesen mentünk, s közben játszottunk szójátékokat, tervezgettük a következő programunkat, nagyokat nevettünk, a felhőkben ábrákat fedeztünk fel. Az egyik benzinkúton megállva a kocsikulcsunk beletört a lyukba. A kezében maradt a műanyag rész, s mi csak jóízűen nevettünk, majd sokkal inkább kihívást látva a történtekben – nagy baj helyett -, kölcsönkértünk egy csípőfogót, aminek köszönhetően a kulcs nagyobb fele nélkül is beindítottuk az autót, majd hazafelé Kecskemétről a szemben levő benzinkútra beadtuk vissza a fogót a tulajdonosának egy dobozos sör társaságában köszönetképpen. Azért kértük kölcsön, mert vásárolni nem lehetett azon a kúton, a pótkulcs meg otthon várt. Ma egy ilyen történeten, - vagy hasonlón – nem nevetünk, inkább odáig fajul, hogy jól egymásnak feszülünk. Ami régen könnyed volt, most nyomasztó is tud lenni. Míg másokat boldoggá teszünk, - pontosítva magukat teszik -, addig mi olykor oly boldogtalanul tértünk haza, s feküdtünk le, mert bedarált a mókuskerék. Az előadásokon teljes odaadással vagyok, és inkább a múltról beszélek, mint a jelenről, így átmegy, amit szeretnék, hisz megéltem, megéltük, de mára, ha őszinték szeretnénk lenni magunkkal, akkor ez most nem így van általában. A mindennapi, vagy minden másnapi torna, teendők, ami nem csak nekem munka, de Sankónak is bedarált. Miattam az éjszakánkénti többszöri felkeltés meg Sankót nagyon megviselte. Azt vettük észre, hogy míg másokat motiválunk arra, hogy csináljanak bakancslistát, éljék meg a pillanatot, addig mára nekünk nincs ilyen listánk. Csak megyünk, és tartjuk a tükröt, amiben mindenki azt látja meg, amit szeretne. Abban a tükörben viszont néhány hete mi is megláttuk, hogy elfelejtettük megélni a pillanatot, a mostot igazán. Pedig micsoda értéke van! Tervezgetni, halogatni, várni a tökéletes pillanatot? Felesleges. Ezért fogtam, s írtam néhány sort, majd kinyomtattam, s átnyújtottam Sankónak a dossziét mikor találkoztunk, mondván, hogy a *Baker & McKenzie ügyvédi iroda küldte sürgős kitöltésre, - akik azzal támogatják munkásságom, hogy jogi szempontból mindenben segítenek térítésmentesen, így a Mosolyka Most Alapítvány létrehívásában is, hogy minél hamarabb ilyen formában is tudjam a „Majd helyett, MOST tenni magamért, másokért” életszemléletet tovább adni -. Mivel ez éppen aktuális, így kezdetben Sankó nem gyanakodott, csak nagyot mosolygott azzal a helyes pofijával, s édes mosolyával, miután meglátta mit is tartalmaz valójában a dosszié. Egy "Bakancslista nyilatkozat" volt benne neki, és nekem, az alábbi szöveggel:

Alulírott .................................. a mai napon nyilatkozom, felelősségem teljes tudatában, tudva, hogy a MOST, a pillanat értéke mennyire nagy kincs, hogy az alább felsorolt dolgokat, majd helyett MOST(anában), lehetőségeimhez mérten, minél hamarabb megnézem, megcsinálom, elmondom, meghallgatom, megkóstolom, átélem: ...

Majd a végére keltezés, és aláírás helye. Irattárba küldés helyett, pedig irány a hűtőre rakni, hogy szem előtt legyen! A saját magunk motiválása, olyan, mint az evés, alvás. Nem elég egyszer egy életben, vagy havonta, sokkal inkább ajánlott minden napra ütemezni belőle egy kicsit. Bár sok mindent tudok, átéltem, beleszövöm előadásaimba, de más valamit tudni, átadni, vagy valóban csinálni is mindig, legalább is az esetek többségében.

Emlékszem, mikor tizenöt évesen megtaláltam azt a bizonyos orvosi esettanulmányt, melyből megtudtam, hogy azt jósolták az orvosok, hogy három év múlva esélyes, hogy feldobom a pacskert. Akkor készítettem először bakancslistát. Mindent beleírtam, amit szerettem volna akkor még enni, inni, megkóstolni, megcsinálni, elmondani, átélni, látni, hallani. Aztán mikor a listám századik pontja körül jártam, elszörnyedtem. Tudod miért? Mert csupa olyan dolgok voltak, amiket többségében bármikor megtehettem volna tévézés, vagy punnyadás helyett. Elszomorított egy pillanatra a kérdés, hogy ezeket eddig miért nem csináltam? Hisz legtöbbjéhez nem is pénz kellett igazán, hanem az a bizonyos élni akarás, s a pillanatok megélésének gondolata. Szörnyű, hogy mennyire megmérgezi, és mi hagyjuk is, - ahogy én is megint hagytam - a megszokás, a rutin az életünket, s akkor válik valami igazán értékessé, ha veszni látjuk. Akkor azt gondoltam életem legrosszabb napja, mikor szembesültem az orvosi jóslattal, ma már életem egyik legjobb napjának tartom, mert akkor elkezdtem igazán élni, az éldegélés helyett. Most is siránkozhatnék, hogy jaj, de hülye vagyok, hogy megint beleestem a rutinba, és hibáztathatom magam, vagy Sankót, vagy bárki mást, hogy eltávolodtunk egymástól, s nem éljük meg a pillanatokat, vagy inkább hálás vagyok, hogy megláttam a képzeletbeli tükörben, és így változtathatok rajta, mielőtt túl késő lenne. Az utóbbi vagyok, hálás, hogy még változtathatok rajta. A hibáztatás, vagy szomorkodás időpocsékolása helyett, nekilátok - ahogy tizenegy évvel ezelőtt is - a bakancslistám pontjainak megéléshez. S ahogy akkor, végül az igazi élet, az élmények, az öröm miatt még mindig élek a jóslatok ellenére, úgy most is megvan rá az esély, hogy ebből a "jajnembeszélerólamertnagyonciki" helyzetből, tudatos ember módjára, inkább valami csodásat hozunk ki, ahelyett, hogy idővel azon kapjuk magunkat, hogy az ágy két végében alszunk el, egész nap három felszínes mondat után, úgy, hogy boldogtalanok vagyunk. Itt az újabb esély, hogy bakancslistánk alábbi pontjaival visszanyerjük azt a bizonyos életérzést, és fűszerezzük valódi élményekkel az életünk.

Az én aktuális bakancslistámból szemezgetve: Két lábon állva csókolózni Sankóval;Mennyei piskótát sütni tojás nélkül; Ölbe fogni, simogatni, szeretgetni egy kölyök kutyát; Eltölteni egy egész napot a húgocskámmal Nikkanccsal; Csillagos ég alatt csónakázni, romantikázni Sankóval; Isteni sztracsatella fagylaltot enni; Találkozni Brigi barátnőmmel, aki külföldön él (vele vagyok a fotón); Látni egy csodás vízesést; Tengerben fürdeni; Megpuszilni egy delfin nóziját, Egy hétig telefon, internet nélkül lenni kettesben Sankóval munka nélkül; Állva tartani előadást a telt-házas Papp László Arénában; Só-liszt gyurmázni; Megtanulni zongorán lejátszani a Beethoven - Für Elise számát; Lekvárt főzni; Vízibiciklizni; Az autó hátsó ülésén pont azt csinálni; Magamhoz ölelni egy kis majmot; Egyedül megfordulni az ágyban; Összecsokizni Sankó arcát; Megsétáltatni Masni kutyám; Tejtermék mentes körözöttet csinálni; Papírra vetni a fejemben lévő film forgatókönyvét, és le is forgatni; Megírni harmadik könyvem, ami magába foglalja mi történt velem őszintén az elmúlt három évben; Tűzijáték alatt állni, és gyönyörködni; Több tucat világító papírhajót égnek ereszteni sötétben; Csajos napot csinálni Anna barátnőmmel; Elültetni egy fát; Meglátogatni a volt kollégáimat; Meglepni Tomi barátomat egy nem várt pillanatban; Kötni egy szép sálat; Mosolyt csalni egy gyermek, és egy idős arcára; Madárcsicsergésre ébredni; Nosztalgia bulizni barátokkal retro számokra; Előhívatni kedvenc képeimet, és kitenni a falra, Fotózáson lenni, szép képekkel gazdagodni; Kimondani a Nagymamámnak, hogy szeretem, megölelni hosszasan a Mamámat; Találkozni, beszélgetni Friderkusz Sándorral... és még több tucat "apróság", ami ahhoz segít, hogy azt a bizonyos táskát, mit életnek nevezek, megtöltsem.

Most pedig képletesen Neked is átnyújtom azt a bizonyos "Bakancslista nyilatkozatot", ha úgy érzed élj vele, használd, add tovább szeretteidnek, vagy csak mosolyogtasson meg :)

* Kajtár Takács Hegymegi-Barakonyi Baker & McKenzie Ügyvédi Iroda köszönöm. Főként Fehérváry Ákosnak, hogy két éve elhívott hozzájuk motivációs előadásra, a könyvem elolvasása után, s azóta számíthatok rájuk a szerződések, jogi dolgok világában <3