Kezembe került egy esettanulmány, amit rólam írtak tizenkét éves koromban. Gépről kinyomtatott, legalább tíz oldalas iromány, ami egy kék lefűzhető mappában volt. Elől egy idézettel indult. Nagy zsivaj volt mögöttem, mikor olvasni kezdtem. Már esteledett, mindenki itthon volt. Első néhány oldalon hamar átfutottam. Majd kezdtem belemerülni. Egy percre még is megszakítottam az olvasást, míg egy csendesebb helyre nem mentem, a két szoba közötti gardrób helységbe. Ott már félhomály volt, de kíváncsiságom nem lankadt. Majd folytattam. Mondhatnám, hogy kár volt, de nem. Egyáltalán nem. Mindent megváltoztatott két mondat, amitől megtanultam élni, és igazán értékelni. Nem volt könnyű, de annál több leírhatatlanul boldog, és kalandos élményekkel gazdagítottam az életem ezek után.

A tanulmány közepe táján mellbe vágott egy mondat…

„ … Fanny légzőizmainak gyengülése az életébe kerül. „

Majd még fel sem fogva az egyik sokkot, következett a második.

„ … A kislány ekkor már túl volt élete felén. „

Befejezetem az olvasást és pillanatok alatt összecsuktam a mappát. Majd néztem magam elé és nem értettem. Majd újra kinyitottam és még egyszer elolvastam. Tényleg ott volt, nem csak odaképzeltem. Értetlenkedve ültem, majd zavaromban tovább lapoztam és közben nagyokat nyeltem. Hamar végeztem, talán még életemben nem olvastam olyan gyorsan, mint akkor. Végezni akartam hamar, és közben féltem, hogy mi vár még rám ott. Nem volt más, „csak” ennyi. Összecsuktam és leejtettem a földre. A szám elé kaptam a kezem, majd a hüvelykujjamon a körmöt kezdtem rágcsálni. Repkedtek bennem a kérdések… Meg fogok halni? Mit jelent az, hogy a felén túl vagyok? Mennyi akkor az egész? És…és…és…mennyi van még? Miért?

Teljesen ledöbbenve még néhány percig zavartan ültem a két szoba között. Nem akartam, hogy tudjanak róla… Ez nem egy olyan infó, amivel odaállok apu elé és azt mondom, hogy tudom. Féltem is volna megkérdezni… és még én sem tudtam igazán miről is van szó. Gyorsan összeszedtem magam, helyre raktam az arcom, majd „felvettem” egy minden rendben van álarcot, aztán a számítógéphez gurultam. Bekapcsoltam és irány a Google. Bepötyögtem, hogy izomsorvadás, és enter. Az első találatok között valamelyikre rákattintottam és már olvastam is. Több típusa van ennek a betegségnek, de nem volt nehéz rátalálni a sajátomra. Majd, mint egy piros lámpa, ami villog előttem úgy vibrált az a bizonyos mondat.

„ A betegség, ezen típusával, várhatóan tizennyolc évet élnek meg. Izmaik elsorvadnak, legyengülnek és a légzőszerveket s a szívet sem kímélik. „

Tovább kerestem. Újabb leírásokat olvastam, de mindenhol ugyanezzel az ijesztő ténnyel találkoztam. Kikapcsolt körülöttem a világ. Nem hallottam a tévét, nem láttam mit csinálnak. Mikor mennek el mellettem, csak meredtem bámultam a monitort. Még a szám is tátva maradt. Majd számolgatni kezdtem. Ha most vagyok tizenöt éves, akkor már csak három évem lenne? Ez komoly? Nyugtatgattam magam, hogy ez nem így van, ez nem lehet igaz, de akárhányszor visszapillantottam a képernyőre kiszúrta a szememet, hogy igenis ez a valóság.

Aznap hamar lefeküdtem aludni. Igyekeztem higgadtan viselkedni a többiek előtt, de belül vihar tombolt bennem. Üvölteni tudtam volna és arra vártam, hogy felébredjek a rémálmomból, de nem történt meg. Reggel is arra ébredtem, hogy még egy nappal közelebb a tizennyolchoz. Elmentem az iskolába, de igazán nem voltam ott fejben. Valahol egészen máshol jártam. Igyekeztem feldolgozni az olvasottakat. A matek óra közepén választás elé állítottam magam. Vagy beleőrülök és begubózom, vagy elkezdek élni és kihasználni azt, ami még hátra van. Megcsinálni azokat, amikre igazán vágyom. A kell dolgokat felváltani azokra, amiket szeretnék. Hamar döntöttem. Élni akarok, és ha menni kell, akkor szép emlékek sokaságával a hónom alatt tegyem.

Azóta jó pár év eltelt. Túléltem a jóslatokat. Novemberben büszkén töltöm a 23. életévemet. Ahogy azt elhatároztam, számtalan élménnyel és kalanddal a tarsolyomban. Ehhez pedig az kellett, hogy veszni lássak mindent, ami amúgy természetesnek tűnt… de főképp azt, hogy élek.

Élni nem élhetek helyetted, de ezt tovább adhatom Neked. Te is tedd ezt! :)

“Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra. Nos, azt mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az.” (Dan Millman – A békés harcos útja)

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)