Ott, azokban a pillanatotokban, kavargott benne sok minden. A szomorúság, a düh, a sírhatnék, az elkeseredés, az üvölthetnék, de legfőképp a tehetetlenség. Olyan mérhetetlen kiszolgáltatottságot éreztem ott ülve a kerekesszékben, rajtam egy hosszú kék nyári ruhával, hogy arra szavakat sem találok. Sándort nem engedtem, hogy segítsen, mi több, némi dühvel taszítottam el magamtól. Nem rá haragudtam, nem is a világra, sokkal inkább a helyzetre, s talán magamra.

Pisilnem kellett, aznap már sokadszorra. Besokaltam attól, hogy ehhez az utóbbi másfél évben mindig segítséget kellett kérnem. Figyelnem mindig arra, hogy legyen mellettem valaki, aki segít, aki ráér, vagy előre gondolkodni programok előtt. Figyelni, hogy bármilyen segítő szándék, szeretet, de mégsem menjek a másik agyára a millió sok más dolog mellett. Ez nem mindig sikerült valljuk be. Azon a bizonyos napon sem.

Valahol dél fele járhatott, túl a reggeli, az ágyból ki a mosdóba, fürdés, emelgetés, felöltöztetés, átemelés, igazgatás procedúrán, egy ismételten át nem aludt éjszaka után. Egyszerűen nem ültem jól a kerekesszékben az igazgatások után. Nem hülye p*csa vagyok, aki mindenre kényes, csak egyszerűen nem találtam a helyem, tudva, hogy néhány órán át biztos abban a pozícióban maradok. így csak kértem, s kértem, Sankó meg csak fáradt, és fáradt, így már a végén inkább nem kértem, nem szólaltam meg, hogy még ezek után pisilnem is kell nagyon. Persze, hogy segített volna ez nem kérdés, ahogy egy szülő is fel kell sokadszorra is, ha gyermeke sír, vagy kér valamit, de valljuk be, egyre nehezebben, kimerültebben. Kímélni szerettem volna Sankót, s visszanyerni az önállóságomat ezen a téren is.

Aki olvasta a Te döntesz című könyvem, együtt örült velem, mikor huszonhárom év után életemben először mentem el mosdózni önállóan egy étterem nyomimosdójában, annak a bizonyos pink fesztivál pisilőnek, és egy Édesanya ötletének hála. Micsoda öröm, és szabadság volt, emlékszel? Éveken át élveztem, hogy ebben legalább kötetlen vagyok. Nem kell visszafognom az ívást, tervezgetnem előre, visszatartanom, görcsölnöm. Aztán ezt a szabadságot elvesztettem, mert újabb – s egyben azt gondoltam pocsékabb – kerekesszékem lett, mellyel nehezebben, s a költözés, a szűkösebb tér miatt, de legfőképp a lábtartásom, avagy a nem keresztbe rakásom miatt befuccsolt az élet eme örömforrása.  Kezdetben nem is annyira zavart, jó buli volt Sankóval, a segítőmmel együtt ezt megcsinálni, de aztán jött a felismerés. Egyedül szeretném! Ahogy jött a felismerés, úgy a kifogások(?), avagy a nehezítő tényezők, amiket egyszerűen meg kellett volna oldanom, de kreativitás ide, vagy oda, egyszerűen nem találtam megoldást arra, hogy önállóan, hogyan emeljem meg csülkeimet, s tegyem szét a lábaim, úgy hogy egyenlőre még a gravitáció nem a barátom, s az emeléssel vannak gondok. Mi több, ülve még meg sem mozdul a lábam, s így kihívás a fesztivál pisilőt használni.  

Tekintetemmel csak pásztáztam az itthoni lehetőségeket, hogy tudnám megemelni egyedül, s mivel. Az elhatározásom abban a dühvel teli szomorúságban, arra sarkalt, hogy addig be nem fejezem az ötletelést, a tetteket, míg meg nem oldom. Egy furcsa dimenzióba kerültem. Az elszántság dimenziójába, ahol a kilátástalanság, s tehetetlenség szomorúságának az energiáját, arra használtam, hogy megtaláljam a megoldást. Határozott nemmel tagadtam meg Sándor segítségének ajánlatát, s csak járt az agyam a hogyan kőrül, miközben erősen küzdöttem a kis ördöggel a fejemben, aki folyton a kifogásokat mormogta. Aztán döntöttem: Hallgass! Megcsinálom.

Egy egész sor paródiát tudnék összeállítani a próbálkozásaimból, amihez volt, hogy a kanapé sarkát használtam, a hintaszék aljának fel-le mozgását, a tilinkóm. Itt az utóbbinál semmi perverziós dolgot ne tessék elképzelni a furulyához hasonlatos hangszerrel, inkább csak a merevségét kihasználva igyekeztem betolni a … uh, azt hiszem ebből már nem jövök ki jól, térjünk is át a többi kevésbé sikeres történetre, hogy eljuthassunk a megoldáshoz. Mert, hogy az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz. Segítségül hívtam gumiszalagot, a kézhosszabítóm, de még a cipőkanál lehetőségét sem zártam ki. Végül egy kötélhez nyúltam. Pontosítva egy pink szalaghoz, ami amúgy ruhakiéegészítő, de én biztonsági övnek használom évek óta. Ha már nőnek születtem, legyek stílusos, akkor is ha a nappalim közepén pisilek. Bár, hogy őszinte legyek foszöld is lehett volna, ha a megoldáshoz vezet, de ez pont a kezem közé keveredett.

Van egy torna falam, amit sokkal inkább hívnak szado-mazo falnak szeretett vendégeink, de megnyugtatás céljából elmondom mindig, hogy, sokkal többet használom edzésre, mint arra… :)

A remény sugara ennek megpillantása, és a pink szalag fejben levő összekapcsolásánál jött el. A kézhosszabítómmal a bordásfalhoz hasonlatos fémöntvény egyik fejem feletti fokára helyeztem a szalagot, majd áthúztam, hogy egy fix felső részen legyen, majd lelogó részét a jobb térdem alatt megkötöttem, s némi túlzással teljes gázon először hátráltam a kerekesszékkel, aminek köszönhetően lábam elemelkedett az üléstől, majd egy könnyed balra „kanyar”, s máris széttett lábakkal ültem. Sikerült! S az elszántságom, oly örömbe csapott át, amit leírni nem lehet, csak az tudhatja, aki valamit nem adott fel, sikerült a célja.

Az, hogy a szado-mazo falnak becézett eszköz közelében, széttett lábakkal, mi történt, talán nem is annyira lényeg, minthogy az, hogy tudatosítsam magamban, s akiben csak tudom:

Az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz.

U.I.: Szeretem, ahogy büszke rám, ahogy inspirál a következő „akadály” legyőzésében.