Éjjel arra ébredtem, hogy zsibbad a lábam és kényelmetlenül fekszem. Melegem volt, folyt rólam a víz. Próbáltam kitakarózni, de a kezeimet alig bírtam kihúzni a takaró alól. Centinként araszolva igyekeztem megszabadulni a paplan súlyától, hogy minél hamarabb leszedhessem testemről a meleg ágyneműt. Perceken át a jobb karomat szeretettem volna szabaddá tenni, de egyre kevésbé láttam rá esélyt. Minden egyes igyekezetem előtt hatalmas levegőket vettem, és hittem, hogy majd akkor sikerül. Egy pont után viszont semmit nem mozdult a kezem, pedig nagyon akartam.  Lábam ekkora még inkább zsibbadt.

-           Megőrülök! whááá! – mondtam hangosan két mély levegővétel közben.

Ekkor már kezdtem elveszíteni gondolataim fölött az uralmat. Talán már én sem hittem, hogy megoldom. Pedig mondogattam magamban. Pillanatok alatt ideges lettem, hogy önállóan nem tudom megemelni vagy kinyújtani a végtagjaimat, hogy elmúljon a fájdalom. Tehetetlenül feküdtem továbbra is ugyanabban a pózban, mint mikor ébredtem. Nem bírtam tovább tartani magam, zokogni kezdtem. Elszomorított, hogy ennyire nem vagyok képes. Más fel sem ébred igazán, pillanatok alatt átfordul a másik oldalára és alszik tovább. Én meg, mint egy szerencsétlen fadarab próbálkozom már egy jó ideje, de semmi változás.

Döntöttem! Felhívom apukámat a mobilomon, hogy a másik szobából jöjjön át hozzám segíteni. Az ötlet jó volt, de ekkor gondoltam végig, hogy a telefonom is a fejem felett van a párna alatt, amiért szintén oda kellene nyúlni, pontosan azzal a kezemmel, amit „fogva tart” a paplan. Nem voltam közelebb a megoldáshoz, annál inkább a kiboruláshoz. Majd elengedtem magam és engedélyt adtam arra, hogy egy picit szenvedjek. Bőgtem, és amennyire képes voltam mozogni, rángatózni kezdtem, hogy történjen már valami. Bármi! Csússzon pár centit arrébb lábam, kijjebb a kezem, csak kevésbé legyen annyira rossz abban a pózban lenni. Idegből akartam változtatni a helyzeten, de csak egyre rosszabb lett. Aztán kínomban nevetni kezdtem egy picit magamon, hogy még a saját könnyeimet sem tudom letörölni, pedig csikiz nagyon, ahogy folyik végig az arcomon. Kezdtem teljesen elveszteni a hitem és a maradék erőmet is. Egy pillanatra feladtam, lemondtam arról, hogy kényelmesen feküdjek és aludhassak tovább reggelig.  Becsuktam a szemem és próbáltam azért elaludni és nem a kényelmetlenségekre összpontosítani.

Eltelt újabb néhány perc ebben az állapotban, majd történt valami. Felidegesítettem magam, megint.

-          Mi az, hogy nem sikerült?! Ilyen nincs! Csak van valami megoldás…

Elszámoltam magamban tízig, majd összeszedtem minden erőmet. Elhatároztam, hogy valahogy akkor is megoldom és megkaparintom a telefonom. Kitűztem a célt.

A karom behajlítva volt. A másik kezemmel pedig éppen elértem a könyökömet alulról. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Gondoltam. Elkezdtem felfelé lökdösni, lassan, de haladtam. Már elértem a fülemet is. Zseniális! Boldog voltam, onnantól kezdve már könnyebb dolgom volt. Belekapaszkodtam a fülembe, majd elfordítottam a fejem, amennyire tudtam, ezzel felhúzva még egy picit, a karomat. Egyre közelebb jutottam a célhoz. Kezdett visszatérni belém a hit.

-          Sikerülni fog, sikerülni fog! – Mondogattam halkan, amit már el is hittem.

Egy ponton túl már a hajamba kapaszkodtam. Felcsavartam a mutató ujjamra, így még közelebb kerültem egy-egy tekerésnél a fejem búbjáig. Végre! Elértem, eljutottam, odáig ahonnan már könnyebben mozgatom a jobb karomat. Lecsúsztattam a párnán a kézfejemet és ott volt a telefonom. Hatalmas megkönnyebbülés volt. Viszont még mindig be voltam takarózva, hisz Masni kutyám pont úgy feküdt az ágyneműmön, hogy maximum csak vele együtt tudtam volna magamról leszedni, ami az ő „kis” öt kiló súlyával nekem már sok. Másfelől örültem, hogy végre fent van a kezem, úgy döntöttem, ha már a megfordulás miatt úgyis hívnám aput, nem bénázom tovább újabb perceken át.

A telefonom vakító fényére ekkora már teljesen felébredtem a kómából, ami még az ébredés után rajtam ült. Kipattantak a szemeim. A madarak is csiripeltek, világosodott. Megijedtem, hogy már elmúlt hajnali négy. Ami nálam egy választó vonal. Négy óra után nem szeretem felkelteni aput, mert sokszor nem tud ilyenkor már visszaaludni és azt a maradék két és fél óra pihenést is elveszem tőle, ami pedig igazán ráfér. Kereken hat órát mutatott az órám. Úgy éreztem azt a harminc percet már nem bírom, míg megszólal az ébresztő a másik szobában, így nem jó szívvel, de úgy döntöttem segítséget kérek. A híváslistámban utolsóként szerepelt apu, keresnem sem kellett sokáig. Csörögni kezdett a telefonja. Furcsa, de azt reméltem, hogy nem ébred fel rá, igyekeztem röviden csörögni, közben mégis arra vágytam, hogy meghalljam a mocorgást a nagy csendben, majd az ajtónyitást. Tudjam, hogy jön. Jött.

Édesem! Kómás fejjel, de mégis mosollyal az arcán - amit én a hangjából hallottam – kérdezte, hogy mit segítsen. A hangokra Masni is azonnal leugrott az ágyamról, apu kitakart, majd megfordított. Hosszú, nehéz küzdelem után, kényelmes volt. Éreztem, ahogy újra folyik a vér a lábamban, ér egy kis hűsítő szellő, ami az ablakomon át beszökött a szobámba. Fellélegezhettem.

 Fotó: Nagy Charlie