Órákon át olvasgattam diákok és tanáraik pályázati munkáit. Ültem az íróasztalomnál és csendben átnéztem, hogy mit terveznek az iskolások tenni azért, hogy élményekkel, játékokon keresztül ismerkedjenek meg fogyatékossággal élő emberekkel. Volt, hogy magamban elmosolyodtam. Elérzékenyültem, sírtam.

Mindig is tudtam, hogy a gyermekekben mekkora szeretet és empátia lakozik. Hogy a jó nevelésnek, egy remek pedagógusnak vagy pozitív környezeti hozzáállásnak köszönhetően hatalmas szeretetgömbbé varázsolódnak. Persze tudnak nagyon gonoszak is lenni, de annak is valahol megvan az oka… Nem gondolom, hogy elfogadható, ha bárkit is csúfolnak, vagy kiközösítenek, csak azért, mert az a valaki egy picit más, vagy nagyobb odafigyelést igényel, nem tud futni, dadogva beszél, vagy séta helyett gurul. Azt viszont gondolom, tudom, tapasztalom, hogy az empátia ott lakozik mindenkiben, csak megfelelő módon és eszközökkel kell a felnövekvő generációból előcsalogatni. Személyes tapasztalatokon keresztül megismerni társainkat, akik környezetünkben a Földön élnek. Azt is tudom, hogy egy vagy több, életre szóló jó élmény megváltoztathatja a diákok hozzáállását, lerombolhatja előítéleteiket a fogyatékossággal élőkkel kapcsolatban. Bár már néhányszor mondtam, de a fogyatékos megnevezés helyett, sokkal kifejezőbb szerintem a Tanító Lélek. Nagyon jó dolognak tartom az egyszeri különleges programokat, ahol a fiatalok – és általuk a szüleik - érzékenyítése a cél, ugyanakkor még eredményesebb a hosszútávú, folyamatos nyitottságra nevelés, vagy inkább példamutatás. Hatalmas szerepük van a szülőkön túl a tanároknak, hogy a sokszínű társadalom felé nyitottságra, elfogadásra neveljék a gyermekeket. Kimagaslóan fontos, hogy mit tanítanak, kommunikálnak diákjaik felé és azok is hasonlóan fontos és jó kezdeményezések, melyeket szervezetek, alapítványok, cégek indítanak hosszabb távon útjukra.

A Szerencsejáték Zrt.-vel első együttműködésünk az “Adj egy ötöst” program keretében kezdődött. Felkértek, hogy legyek szakmai zsűritag a pályázatok elbírálásánál. Az 51 pályaműből több is kimagaslóan közel került a szívemhez. Ezekről inkább a megvalósulásuk után fogok mesélni. Idén sajnos a pályázat meghirdetésekor még nem tudtalak erről a szuper inspirálásról értesíteni Titeket, de mivel hosszútávra terveznek, ezért a következőről tuti adok hírt! A legkiemelkedőbb 10 pályázat egyenként 400.000 Ft nyereményben részesül már idén is, amelyet a nyertes csapat egy közös programra (pl.: osztálykirándulás) költhet.

 Az “Adj egy ötöst” program lényege, hogy a felnövekvő generáció személyes találkozáson és élményeken keresztül ismerkedjen meg fogyatékossággal élő emberekkel. Célja, hogy a pályázó személyes élményét a pályázat keretei között megossza másokkal, mint jó példát, jó gyakorlatot. Az ideális programterv ötletes, alacsony költségvetésű, és mindkét fél számára kellemes időtöltést jelent.

Olyan program megvalósítására hívják fel a pályázókat, ahol a jó élmény életre szólóan megváltoztathatja a diákok hozzáállását, lerombolhatja előítéleteiket, melyek helyére az empátia és az odafigyelés léphet. A projekt célja a fiatalok érzékenyítése, hogy majd később, egy sokszínű társadalom nyitott, elfogadó, felelősen gondolkodó és felkészült tagjaivá váljanak. 

A programok megvalósítására 2017. május és szeptember között van lehetőség, már néhányuk meg is valósult, az élményeket, beszámolókat csodás fotókkal folyamatosan töltik fel az “Adj egy ötöst” hivatalos Facebook oldalára. Kukkantsátok meg ITT!

Hamarosan sor kerül a zsűrizés következő fordulójára , lesz olyan program, ahova ellátogatok, arról mesélek majd.

A pályázatra jelentkezők tanári felkészítő tréningjén előadásokat tartottam a Salva Vita Alapítvánnyal együtt. Ezen alkalmakkal főként arról meséltem a tanároknak, hogy hogyan éltem meg az iskolás éveket, hogy mennyire nagy szerepe volt tanáraimnak abban, hogy a közösség értékes részének éreztem magam. Visszaemlékeztem, hogy mennyire a megoldás megtalálása volt mindenki részéről a cél, kifogások keresése helyett. Általános fogócska helyett a kerekesszékben gurulva toltak társaim, én meg a kezeimmel próbáltam elérni, akinek a közelébe értünk. Az osztálykirándulásokon számoltak mindig velem is, volt, hogy a szülők lelkesen, kedvesen ölben, vagy a hátukon, felváltva vittek fel a Kékestetőre. Nem maradtam ki a hetesi feladatokból sem. Lassabban, de kimentem jelenteni, letöröltem a táblát. Türelemre, elfogadásra sarkalltam a társaimat, ők meg engem a kitartásra. Senki nem kezelt betegként, osztálytárs voltam. A lány, aki szeplős és sokat mosolyog. Azzal, hogy tőlem is elvárták azokat a dolgokat, mint társaimtól - a kivételezés helyett - az egyik legnagyobb ajándékot adták. Az egyenlőséget! 

Boldogság számomra, hogy a zsűrizési feladatokon túl a Szerencsejáték Zrt. felkért a fogyatékosügyek nagyköveti teendőinek elvégzésére. Tetszik, hogy a cég különösen nagy jelentőséget tulajdonít saját társadalmi felelősségének és nagy erővel dolgozik azon, hogy Magyarországon hangsúlyosabb szerepet kapjon saját felelősségünk hangsúlyozása és a társadalmilag fontos ügyek szolgálata. Több mint egy évtizede élen járnak a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásában, és a kezdetektől részesülnek a Fogyatékosság-barát Munkahely elismerésben is. Azon leszek, hogy a náluk, általuk összegyűjtött jó gyakorlatokat megosszam szélesebb körben. Továbbá együttműködő, csatlakozó partnerek megtalálása, akik hozzájuk hasonlóan fontosnak tartják, hogy tegyenek saját lehetőségeikhez mérten a fogyatékosügyért, az érzékenyítésért és a figyelemfelhívásért.

Még bőven van mit tenni, tennünk. Így Téged is arra biztatlak, hogy tedd, amit tudsz majd helyett MOST.

Segíts át az utcán valakit…

Legyél nyitott…

Csinálj közös programot…

Add át a helyed…

Mondd el mit látsz, annak, aki nem olyan szerencsés, mint Te…

Önkénteskedj…

Ajánld fel a segítséged…

Legyél természetes minden Lélek felé…

Találd meg a másikban, hogy mire tanít…

Vedd észre, mit tesz Ő érted…

Tedd meg, mit Te tehetsz érte…

1. RÉSZ ITT OLVASHATÓ KATT IDE 

Én nem is tudtam, vagy hallottam róla, de 14 éve üzemeltetnek karitatív célú sorsjegy értékesítő hálózatot, ahol van kerekesszékkel közlekedő, hallássérült munkavállaló is. Tetszik, hogy náluk részletes felvételi beszélgetésen fontos az akadálymentességgel kapcsolatos igények előzetes felmérése. Például a sorsjegyárusító asztal kialakítása, a kerekesszék típusától, magasságától függően egyénre szabva. Van egy nagyothalló munkavállalójuk, számára indukciós hurkot szereztek be, hogy a magabiztos munkavégzésben támogassák. Nekem fogalmam sem volt, mi az az indukciós hurok, de egy zseniális készülék, ami egyszerűen mondva felhangosítja a hallókészülékben a hallássérült számára a hangot, így jobban hallja például a halkan beszélő idősebbek hangját. Emellett például figyelnek a megfelelő munkaidő kialakítására. Így a terápiákhoz, továbbtanuláshoz, vizsgálatokhoz mérten rugalmasak. Az elkövetkező hónapban ellátogatok néhány városba és beszélgetek az ott dolgozókkal. Szeretném őket megkérdezni, hogy az elméleten túl, ami szerintem nagyon jó, a gyakorlatban számukra milyen ez a munkahely. Nagyon izgatott vagyok és lelkes.

Még rengeteg mesélnivalóm van, ami számomra is újdonság volt ebben a témakörben. Hamarosan folytatom. De addig is, hogy ne csak a jót emeljem ki - inkább a teljes képet adjam vissza - azt elmondanám, hogy amikor voltam az együttműködés miatt a Szerencsejáték Zrt székházában, kiderült, hogy nincs külön mozgáskorlátozott mosdójuk, bár ugye külső helyszíneken, élelmiszer áruházakban, egészségügyi intézményekben és piacokon dolgoznak a megváltozott munkaképességűek, nem a székházban, de azért legalább már megérte az együttműködés, mert kiugrott egy javítandó dolog. Azt pedig hamar megtudtam, hogy a másik budapesti épületükben, illetve az üdülőjükben pont a karitatív dolgozók miatt már van akadálymentes mosdó és fürdőszoba. Majd megkukucskálom, hogy hol a tükör. Tudjátok, gyakori baki - persze nem a legnagyobb - hogy a tükröket a mozgáskorlátozott mosdókban is álló szintre rakják, így még van, hogy ülve nem látok semmit a buksimból.

Az érdekelne és köszönöm, ha a poszt alatt kommentben - vagy itt közvetlenül - megosztanátok velem felmérés szempontjából, hogy ahol dolgoztok - akár a céget is megemlítve – ott figyelnek erre vagy sem? Van-e külön mozgássérült mosdó? 

Azt gondolom, hogy akkor leszek jó nagykövet, ha felhívom a figyelmet az eddig bevált, jól működő, átvehető dolgokra fogyatékosügyben. Továbbá beszélek olyan dolgokról, amire nagy szükség lenne megoldást találni összefogással. Bemutatok lelkesítő példákat, akik feladás helyett, állapotuktól függetlenül kihozzák az életükből a maximumot, örömteliek.  Akár küldhetnétek ajánlásokat, hogy kiket mutassak be hamarosan induló “Büszkeségeink” videó sorozatunkban. 

Szeretném, hogy hangsúlyosabb szerepet kapjon Magyarországon felelősségünk a társadalmilag fontos ügyek szolgálatában. Ahogy azt is, hogy ahelyett, hogy morgunk, hogy mi nem jó, tegyünk azért, amiért tudunk - így a megoldás és nem a probléma részei vagyunk.

Ahelyett, hogy kiakadunk, hogy szemét van a környezetünkben, vegyük fel és a helyére, a kukába dobjuk… 

Köszönöm a Szerencsejáték Zrt-nek a felkérést, hogy együtt tehetünk, amit tenni tudunk majd helyett MOST… :) 

Fotó: Debreczeni Zita 

Smink: Czopkó Nóra 

Néhány hete bepillantást kapok egy nagyobb vállalat társadalmi felelősségvállalási programjába. Képzeljétek, felkértek jószolgálati nagykövetnek. Tetszik, hogy olyan tevékenységben vehetek részt, ami több szempontból is támogatja a fogyatékosügyet. Hihetetlen, hogy mennyi minden apróságnak tűnő dolgot tettek már, ami valakinek apróság, de másnak hatalmas dolog. 

Emlékszem, mikor egy irodai munkára jelentkeztem évekkel ezelőtt, és a sikeres felvételi megbeszélés után behívtak egy próbanapra. Hatalmas élmény volt. Ekkor már több mint fél éve nem találtam munkát, anyagilag nagyon mínuszban voltunk. Annyi visszautasítás után egy esély nagyon fellelkesített. 

 A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy hány fogyatékossággal élő - bár én jobban kedvelem a Tanító Lelkek megfogalmazást - szeretne dolgozni, tenni valamit magáért, és integrálódni, közösségben lenni. Ehelyett hányan ülnek otthon, mert már az is kihívás, hogy kijussanak otthonukból, nem hogy tömegközlekedéssel eljussanak a munkavégzés helyszínére, ahol ismét kérdés, hogy akadálymentes-e a környezet. 

Az akadálymentesítés elsősorban szerintem a fejekben kezdődik, a gondolkodásban. Aztán jöhetnek a tettek. Ott ültem egy irodában, ahol számítógépen kellett tartani az ügyfelekkel a kapcsolatot, felvenni a telefonokat, amolyan ügyfélszolgálati kollégaként, a munkalapokat kinyomtatni és átvinni egy másik csoportra. Mikor beértem a próbanapra, első kihívásként azzal szembesültem, hogy a számítógépház a földön van, rajta a bekapcsoló gombbal, ahova lehajolni MÉG nem tudok. A nyomtató fent van egy polcon, amit MÉG nem érek el. A telefon “csak” egy karnyújtásnyira, de a kezemet MÉG nem tudom addig felemelni. A másik csoporthoz szűk, dobozokkal teli út vezetett, de a kerekesszék szélesebb, mint a szűk járat. 

Nagyon jól esett, mikor felmerült a vezetőben, hogy megkérdezze, hogyan lehetne megoldani? Mit tudnak tenni, hogy meg tudjam oldani egyedül is? Hova tegyék, ahol elérem? Áttették kézközelbe a telefont, feljebb a gépházat, lejjebb a nyomtatót, el a dobozokat, így már elértem, elfértem. 

Őszintén nem ismertem ezt a szót, de ide tartozik az ergonómia. A Szerencsejáték Zrt vállalat beszámolóit, Esélyegyenlőségi Tervét olvasva tudtam meg, hogy van egy tudomány ami, az optimális munkafeltételekkel foglalkozik, amely a munka legjobb megszervezését, szerszámok célszerű kialakítását is felöleli. Ez az ergonómia. Ti ezt ismertétek? Hallottatok róla? 

Nekem nagyon tetszik ez a hozzáállás. Ugyan még kevés ilyen cool arc vállalat van, de a Szerencsejáték Zrt-vel együtt szeretnénk egyre több olyan céget megtalálni, kialakítani, felhangosítani a gondolatokat, mit és hogyan tehetnek, akik vallják, hogy adományok helyett - vagy mellett - sokkal inkább az értékteremtő munkahely lehetősége célszerűbb és igenis fontos az esélyegyenlőség. Másoknak is érdemes átadni a sok jó, bevált gyakorlatot. 

A Szerencsejáték Zrt-nek van forgatókönyve arra, ha egy megváltozott munkaképességű munkavállaló jelentkezik. Jelenleg náluk közel 1600 két lábon könnyedén járó azaz “egészséges” kolléga dolgozik, ebből 172 lélek megváltozott munkaképességű, nem mondanám és emelném ki, hogy fogyatékossággal élő, mert azt szoktam mondani, szerintem mindenki fogyatékossággal élő, csak valakin jobban látszik. Szerintem nem feltétlen az a fő fogyatékossággal élő, aki kerekesszékkel közlekedik, vagy nehezebben beszél. Azt gondolom, hogy aki nem tud szeretni, vagy nem engedi, hogy szeressék, az sokkal nagyobb fogyatékosság. 

Én nem is tudtam, vagy hallottam róla, de ...  A CIKK ITT FOLYTATÓDIK KATT IDE :)

Fotó: Debreczeni Zita 

Smink: Czopkó Nóri 

Néhány pillanatra megálltam, mielőtt írni kezdtem. Megköszöntem a Teremtőnek, hogy még élünk. 

A hétfőn útban Budapest felé valahol a 35-ös kilométerkőnél egyik pillanatról a másikra a belső sávban 130-nál elszállt a gáz. Mintha kiment volna a lendület, az erő az autónkból. Hála, hogy még pont ki tudtunk gurultunk a leállósávba, ahol végül teljesen leállt az autó. Az első gondolatom: Köszönöm, hogy nem a fék! Köszönöm, hogy "csak" ennyi. Majd a tűző napon megvártuk az autómentőt, miközben olykor néhány centi választott el minket a száguldó autóktól, de a nap itt még nem ért végett.

Este, értékelve, hogy egyben vagyunk, egy tizenöt éves kis csereautóval Balatonvilágosról indultunk haza a partmentén. Percek alatt a mesés naplementéből cseperegni kezdett az eső. Majd a következő percekben belecsöppentünk egy katasztrófa filmbe. Nem hittem volna. Tudjátok sokszor látva a híreket azt gondoljuk ez velünk nem történik meg. Valójában sosem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a következő pillanatban és olykor el is felejtjük értékelni a jelent, a MOST-ot. A cseppekből erős szél, igazi eső lett. Az úton egy édesapa futott babakocsis gyermekével. Az idő egyre zordabb lett. Lelassítva megkérdeztük, hogy elvigyük őket? Kedvesen, de sietve válaszolt az édesapa, hogy köszönik befutnak a méterekre lévő kis híd alá. Valahogy mégsem tudtunk tovább hajtani. Ott gurultunk mögöttük pár méterre. Majd egyszer csak mintha leszakadt volna az ég. Cseresznye nagyságú jég hullott az égből. Minden felületével védve a kisbabát rohant az apa, de az idő nem várt. Minden olyan gyorsan történt.

Az ablakon beadta a riadt babát, hogy Őt védje, majd beszállt. Ekkor már semmit nem lehetett látni, zuhogott a jég, a szél lökte az autót. Ijedtében ordított a kis drágaság ott az apa ülében. Nem tőle, a brutális időtől egymás kiabálását sem értettük. Csak hajtogattam, hogy olyan helyen álljunk, ahol nincs fa. Féltem, nagyon féltem, mintha eljött volna a világvége. A síró baba végig nézett, így nekem erősnek kellett lennem. A kis csöppség segített, hogy higgadt maradjak. A fák előttünk és mögöttünk kidőltek, lezuhantak az útra. Brutális vihar ért Siófokra és környékére. Tetők, kerti bútorok repkedtek, ablakok törtek. 157 km/h-s szelet mértek. Ahogy a félelmünk fokozódott, úgy az vihar enyhült. Esüpört mindent, mi az útjába került, de mi ott négyen a kocsiban megúsztuk. Túléltük.

Aztán este elgondolkodtam... Azt hiszem, itt nem mi segítettünk az apának és a babának, valójában Ők nekünk. Ha akkor ott nem állunk meg, lassítunk, akkor azon az útszakon találjuk magunkat, ami még két nappal később is le van zárva, mert végig az útra zuhantak a kidőlt nagy fák, kocsik mentek tönkre...

Ott, azokban a pillanatotokban, kavargott benne sok minden. A szomorúság, a düh, a sírhatnék, az elkeseredés, az üvölthetnék, de legfőképp a tehetetlenség. Olyan mérhetetlen kiszolgáltatottságot éreztem ott ülve a kerekesszékben, rajtam egy hosszú kék nyári ruhával, hogy arra szavakat sem találok. Sándort nem engedtem, hogy segítsen, mi több, némi dühvel taszítottam el magamtól. Nem rá haragudtam, nem is a világra, sokkal inkább a helyzetre, s talán magamra.

Pisilnem kellett, aznap már sokadszorra. Besokaltam attól, hogy ehhez az utóbbi másfél évben mindig segítséget kellett kérnem. Figyelnem mindig arra, hogy legyen mellettem valaki, aki segít, aki ráér, vagy előre gondolkodni programok előtt. Figyelni, hogy bármilyen segítő szándék, szeretet, de mégsem menjek a másik agyára a millió sok más dolog mellett. Ez nem mindig sikerült valljuk be. Azon a bizonyos napon sem.

Valahol dél fele járhatott, túl a reggeli, az ágyból ki a mosdóba, fürdés, emelgetés, felöltöztetés, átemelés, igazgatás procedúrán, egy ismételten át nem aludt éjszaka után. Egyszerűen nem ültem jól a kerekesszékben az igazgatások után. Nem hülye p*csa vagyok, aki mindenre kényes, csak egyszerűen nem találtam a helyem, tudva, hogy néhány órán át biztos abban a pozícióban maradok. így csak kértem, s kértem, Sankó meg csak fáradt, és fáradt, így már a végén inkább nem kértem, nem szólaltam meg, hogy még ezek után pisilnem is kell nagyon. Persze, hogy segített volna ez nem kérdés, ahogy egy szülő is fel kell sokadszorra is, ha gyermeke sír, vagy kér valamit, de valljuk be, egyre nehezebben, kimerültebben. Kímélni szerettem volna Sankót, s visszanyerni az önállóságomat ezen a téren is.

Aki olvasta a Te döntesz című könyvem, együtt örült velem, mikor huszonhárom év után életemben először mentem el mosdózni önállóan egy étterem nyomimosdójában, annak a bizonyos pink fesztivál pisilőnek, és egy Édesanya ötletének hála. Micsoda öröm, és szabadság volt, emlékszel? Éveken át élveztem, hogy ebben legalább kötetlen vagyok. Nem kell visszafognom az ívást, tervezgetnem előre, visszatartanom, görcsölnöm. Aztán ezt a szabadságot elvesztettem, mert újabb – s egyben azt gondoltam pocsékabb – kerekesszékem lett, mellyel nehezebben, s a költözés, a szűkösebb tér miatt, de legfőképp a lábtartásom, avagy a nem keresztbe rakásom miatt befuccsolt az élet eme örömforrása.  Kezdetben nem is annyira zavart, jó buli volt Sankóval, a segítőmmel együtt ezt megcsinálni, de aztán jött a felismerés. Egyedül szeretném! Ahogy jött a felismerés, úgy a kifogások(?), avagy a nehezítő tényezők, amiket egyszerűen meg kellett volna oldanom, de kreativitás ide, vagy oda, egyszerűen nem találtam megoldást arra, hogy önállóan, hogyan emeljem meg csülkeimet, s tegyem szét a lábaim, úgy hogy egyenlőre még a gravitáció nem a barátom, s az emeléssel vannak gondok. Mi több, ülve még meg sem mozdul a lábam, s így kihívás a fesztivál pisilőt használni.  

Tekintetemmel csak pásztáztam az itthoni lehetőségeket, hogy tudnám megemelni egyedül, s mivel. Az elhatározásom abban a dühvel teli szomorúságban, arra sarkalt, hogy addig be nem fejezem az ötletelést, a tetteket, míg meg nem oldom. Egy furcsa dimenzióba kerültem. Az elszántság dimenziójába, ahol a kilátástalanság, s tehetetlenség szomorúságának az energiáját, arra használtam, hogy megtaláljam a megoldást. Határozott nemmel tagadtam meg Sándor segítségének ajánlatát, s csak járt az agyam a hogyan kőrül, miközben erősen küzdöttem a kis ördöggel a fejemben, aki folyton a kifogásokat mormogta. Aztán döntöttem: Hallgass! Megcsinálom.

Egy egész sor paródiát tudnék összeállítani a próbálkozásaimból, amihez volt, hogy a kanapé sarkát használtam, a hintaszék aljának fel-le mozgását, a tilinkóm. Itt az utóbbinál semmi perverziós dolgot ne tessék elképzelni a furulyához hasonlatos hangszerrel, inkább csak a merevségét kihasználva igyekeztem betolni a … uh, azt hiszem ebből már nem jövök ki jól, térjünk is át a többi kevésbé sikeres történetre, hogy eljuthassunk a megoldáshoz. Mert, hogy az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz. Segítségül hívtam gumiszalagot, a kézhosszabítóm, de még a cipőkanál lehetőségét sem zártam ki. Végül egy kötélhez nyúltam. Pontosítva egy pink szalaghoz, ami amúgy ruhakiéegészítő, de én biztonsági övnek használom évek óta. Ha már nőnek születtem, legyek stílusos, akkor is ha a nappalim közepén pisilek. Bár, hogy őszinte legyek foszöld is lehett volna, ha a megoldáshoz vezet, de ez pont a kezem közé keveredett.

Van egy torna falam, amit sokkal inkább hívnak szado-mazo falnak szeretett vendégeink, de megnyugtatás céljából elmondom mindig, hogy, sokkal többet használom edzésre, mint arra… :)

A remény sugara ennek megpillantása, és a pink szalag fejben levő összekapcsolásánál jött el. A kézhosszabítómmal a bordásfalhoz hasonlatos fémöntvény egyik fejem feletti fokára helyeztem a szalagot, majd áthúztam, hogy egy fix felső részen legyen, majd lelogó részét a jobb térdem alatt megkötöttem, s némi túlzással teljes gázon először hátráltam a kerekesszékkel, aminek köszönhetően lábam elemelkedett az üléstől, majd egy könnyed balra „kanyar”, s máris széttett lábakkal ültem. Sikerült! S az elszántságom, oly örömbe csapott át, amit leírni nem lehet, csak az tudhatja, aki valamit nem adott fel, sikerült a célja.

Az, hogy a szado-mazo falnak becézett eszköz közelében, széttett lábakkal, mi történt, talán nem is annyira lényeg, minthogy az, hogy tudatosítsam magamban, s akiben csak tudom:

Az elkeseredés ereje, lehetőséget rejt a megoldáshoz vezető úthoz.

U.I.: Szeretem, ahogy büszke rám, ahogy inspirál a következő „akadály” legyőzésében.

Egy hét telt el a sokakat megérintő írásom óta. Ugyanott fekszem az ágyban, de a kék pulóver helyett, szürke van rajtam, szemben az erkélyen a rikító színű pulóverben szintén ott a hölgy, de egyedül. Most nem küzdök a fojtogató sírással, most jól vagyok. Sándor megint Chikungon van, ez a két óra az ő "én ideje". Amíg kiszakad az állandó kérésekből, teendőkből, csörgő telefonok zajából. Most nem vagyok egyedül, bár olykor az is jó, mikor csak önmagam vagyok. Persze előtte mindig elrendez Sankó. Elvisz mosdóba, kényelmes pozícióba igazít, megitat, kezem közelébe teszi a szükséges dolgokat, felteszi töltőre a telefonom, hogy biztos tudjak segítséget hívni - elsősorban őt -, ha bármi nagyobb gond merülne fel. Furcsa úgy élni még - bár mára már megszoktam, de szívesen csinálnám másként - , hogy többségében előre kell gondolkodnom.

Míg nem volt társam, főként egyedül mászkáltam a városban, mentem dolgozni, és itt ott találkoztam barátokkal. Akkora időzítettem azokat, amihez segítségre volt szükségem, de a kettő között magamra, vagy idegenekre voltam utalva. Sosem felejtem a meglepődött arcát annak a férfinek, akihez odagurultam, hogy legyen szíven megigazítani a lábujjamat zoknin keresztül, mert annyira begörcsölt, hogy nem tudok másra gondolni, de nem tudtam még egyedül lehajolni, és le-fel venni a cipőm egy élvezetes igazgatás után. Volt ilyen, sőt ennél jóval cifrább is. Az is emlékezetes, mikor volt szerencsém olyan idegen bevállalós takarító nénihez, aki a mosdózás után felhúzta a nadrágomat. Noh, de most egy kicsit elkalandoztam.

Amiről szerettem volna írni, az a zöld kis szörnyecske, ami befurakodik az emberi kapcsolatok közé. Nem a féltékenységre gondolok, hanem a felszínességre, s a mókuskerékre, aminek "köszönhetően" a nagy rohanásban, és sok "fontos" teendő mellett elfelejtjük megfogni a másik kezét, megkérdezni őszintén - és meg is hallgatni figyelmesen -, hogy hogy van, vagy az internetezés, munka elé helyezni azt, akit szeretünk, chatelés helyett beszélgetni, játékmeghívók küldözgetése helyett, valóban együtt lenni, s tudni, hogy mi tenné boldoggá a másikat, magunkat, s meg is tenni a halogatás helyett. Én beleestem. Mi Sankóval beleestünk. Elkapott a gépszíj, s közben alig volt minőségi együtt töltött időnk. Mi nem küldünk egymásnak játékmeghívót, vagy chateltünk beszélgetés helyett, viszont túl sokat vállaltunk. Jóformán minden percben együtt voltunk, mindenhova együtt mentünk, közös lett a munkánk, a célunk, de mégis elcsúszott valami, még akkor is, ha biztos vagyok abban, hogy az igazi társam erre az életre (is) . Minden héten volt legalább két előadás, ha nem négy, az ország különböző pontján. Több száz, ezer kilométereket utaztunk hóban, esőben, ragyogó napfényben. Mentünk, és igyekeztünk másokat, több ezreket, rávilágítani a pillanat értékére, a most jelentőségére. Közben pedig a megismerkedésünkkor ránk jellemző spontán, igazán a pillanatnak élős énünket valahol elhagytuk útközben. Pedig milyen jó is volt akkor! Csak megélni a csodákat, a hétköznap adta lehetőségeket együtt.

Emlékszem egy kezelésre mentünk Budapestről Kecskemétre. Piócaterápián volt éppen a sor, amit csináltunk. Sándor, s én nagy lelkesen mentünk, s közben játszottunk szójátékokat, tervezgettük a következő programunkat, nagyokat nevettünk, a felhőkben ábrákat fedeztünk fel. Az egyik benzinkúton megállva a kocsikulcsunk beletört a lyukba. A kezében maradt a műanyag rész, s mi csak jóízűen nevettünk, majd sokkal inkább kihívást látva a történtekben – nagy baj helyett -, kölcsönkértünk egy csípőfogót, aminek köszönhetően a kulcs nagyobb fele nélkül is beindítottuk az autót, majd hazafelé Kecskemétről a szemben levő benzinkútra beadtuk vissza a fogót a tulajdonosának egy dobozos sör társaságában köszönetképpen. Azért kértük kölcsön, mert vásárolni nem lehetett azon a kúton, a pótkulcs meg otthon várt. Ma egy ilyen történeten, - vagy hasonlón – nem nevetünk, inkább odáig fajul, hogy jól egymásnak feszülünk. Ami régen könnyed volt, most nyomasztó is tud lenni. Míg másokat boldoggá teszünk, - pontosítva magukat teszik -, addig mi olykor oly boldogtalanul tértünk haza, s feküdtünk le, mert bedarált a mókuskerék. Az előadásokon teljes odaadással vagyok, és inkább a múltról beszélek, mint a jelenről, így átmegy, amit szeretnék, hisz megéltem, megéltük, de mára, ha őszinték szeretnénk lenni magunkkal, akkor ez most nem így van általában. A mindennapi, vagy minden másnapi torna, teendők, ami nem csak nekem munka, de Sankónak is bedarált. Miattam az éjszakánkénti többszöri felkeltés meg Sankót nagyon megviselte. Azt vettük észre, hogy míg másokat motiválunk arra, hogy csináljanak bakancslistát, éljék meg a pillanatot, addig mára nekünk nincs ilyen listánk. Csak megyünk, és tartjuk a tükröt, amiben mindenki azt látja meg, amit szeretne. Abban a tükörben viszont néhány hete mi is megláttuk, hogy elfelejtettük megélni a pillanatot, a mostot igazán. Pedig micsoda értéke van! Tervezgetni, halogatni, várni a tökéletes pillanatot? Felesleges. Ezért fogtam, s írtam néhány sort, majd kinyomtattam, s átnyújtottam Sankónak a dossziét mikor találkoztunk, mondván, hogy a *Baker & McKenzie ügyvédi iroda küldte sürgős kitöltésre, - akik azzal támogatják munkásságom, hogy jogi szempontból mindenben segítenek térítésmentesen, így a Mosolyka Most Alapítvány létrehívásában is, hogy minél hamarabb ilyen formában is tudjam a „Majd helyett, MOST tenni magamért, másokért” életszemléletet tovább adni -. Mivel ez éppen aktuális, így kezdetben Sankó nem gyanakodott, csak nagyot mosolygott azzal a helyes pofijával, s édes mosolyával, miután meglátta mit is tartalmaz valójában a dosszié. Egy "Bakancslista nyilatkozat" volt benne neki, és nekem, az alábbi szöveggel:

Alulírott .................................. a mai napon nyilatkozom, felelősségem teljes tudatában, tudva, hogy a MOST, a pillanat értéke mennyire nagy kincs, hogy az alább felsorolt dolgokat, majd helyett MOST(anában), lehetőségeimhez mérten, minél hamarabb megnézem, megcsinálom, elmondom, meghallgatom, megkóstolom, átélem: ...

Majd a végére keltezés, és aláírás helye. Irattárba küldés helyett, pedig irány a hűtőre rakni, hogy szem előtt legyen! A saját magunk motiválása, olyan, mint az evés, alvás. Nem elég egyszer egy életben, vagy havonta, sokkal inkább ajánlott minden napra ütemezni belőle egy kicsit. Bár sok mindent tudok, átéltem, beleszövöm előadásaimba, de más valamit tudni, átadni, vagy valóban csinálni is mindig, legalább is az esetek többségében.

Emlékszem, mikor tizenöt évesen megtaláltam azt a bizonyos orvosi esettanulmányt, melyből megtudtam, hogy azt jósolták az orvosok, hogy három év múlva esélyes, hogy feldobom a pacskert. Akkor készítettem először bakancslistát. Mindent beleírtam, amit szerettem volna akkor még enni, inni, megkóstolni, megcsinálni, elmondani, átélni, látni, hallani. Aztán mikor a listám századik pontja körül jártam, elszörnyedtem. Tudod miért? Mert csupa olyan dolgok voltak, amiket többségében bármikor megtehettem volna tévézés, vagy punnyadás helyett. Elszomorított egy pillanatra a kérdés, hogy ezeket eddig miért nem csináltam? Hisz legtöbbjéhez nem is pénz kellett igazán, hanem az a bizonyos élni akarás, s a pillanatok megélésének gondolata. Szörnyű, hogy mennyire megmérgezi, és mi hagyjuk is, - ahogy én is megint hagytam - a megszokás, a rutin az életünket, s akkor válik valami igazán értékessé, ha veszni látjuk. Akkor azt gondoltam életem legrosszabb napja, mikor szembesültem az orvosi jóslattal, ma már életem egyik legjobb napjának tartom, mert akkor elkezdtem igazán élni, az éldegélés helyett. Most is siránkozhatnék, hogy jaj, de hülye vagyok, hogy megint beleestem a rutinba, és hibáztathatom magam, vagy Sankót, vagy bárki mást, hogy eltávolodtunk egymástól, s nem éljük meg a pillanatokat, vagy inkább hálás vagyok, hogy megláttam a képzeletbeli tükörben, és így változtathatok rajta, mielőtt túl késő lenne. Az utóbbi vagyok, hálás, hogy még változtathatok rajta. A hibáztatás, vagy szomorkodás időpocsékolása helyett, nekilátok - ahogy tizenegy évvel ezelőtt is - a bakancslistám pontjainak megéléshez. S ahogy akkor, végül az igazi élet, az élmények, az öröm miatt még mindig élek a jóslatok ellenére, úgy most is megvan rá az esély, hogy ebből a "jajnembeszélerólamertnagyonciki" helyzetből, tudatos ember módjára, inkább valami csodásat hozunk ki, ahelyett, hogy idővel azon kapjuk magunkat, hogy az ágy két végében alszunk el, egész nap három felszínes mondat után, úgy, hogy boldogtalanok vagyunk. Itt az újabb esély, hogy bakancslistánk alábbi pontjaival visszanyerjük azt a bizonyos életérzést, és fűszerezzük valódi élményekkel az életünk.

Az én aktuális bakancslistámból szemezgetve: Két lábon állva csókolózni Sankóval;Mennyei piskótát sütni tojás nélkül; Ölbe fogni, simogatni, szeretgetni egy kölyök kutyát; Eltölteni egy egész napot a húgocskámmal Nikkanccsal; Csillagos ég alatt csónakázni, romantikázni Sankóval; Isteni sztracsatella fagylaltot enni; Találkozni Brigi barátnőmmel, aki külföldön él (vele vagyok a fotón); Látni egy csodás vízesést; Tengerben fürdeni; Megpuszilni egy delfin nóziját, Egy hétig telefon, internet nélkül lenni kettesben Sankóval munka nélkül; Állva tartani előadást a telt-házas Papp László Arénában; Só-liszt gyurmázni; Megtanulni zongorán lejátszani a Beethoven - Für Elise számát; Lekvárt főzni; Vízibiciklizni; Az autó hátsó ülésén pont azt csinálni; Magamhoz ölelni egy kis majmot; Egyedül megfordulni az ágyban; Összecsokizni Sankó arcát; Megsétáltatni Masni kutyám; Tejtermék mentes körözöttet csinálni; Papírra vetni a fejemben lévő film forgatókönyvét, és le is forgatni; Megírni harmadik könyvem, ami magába foglalja mi történt velem őszintén az elmúlt három évben; Tűzijáték alatt állni, és gyönyörködni; Több tucat világító papírhajót égnek ereszteni sötétben; Csajos napot csinálni Anna barátnőmmel; Elültetni egy fát; Meglátogatni a volt kollégáimat; Meglepni Tomi barátomat egy nem várt pillanatban; Kötni egy szép sálat; Mosolyt csalni egy gyermek, és egy idős arcára; Madárcsicsergésre ébredni; Nosztalgia bulizni barátokkal retro számokra; Előhívatni kedvenc képeimet, és kitenni a falra, Fotózáson lenni, szép képekkel gazdagodni; Kimondani a Nagymamámnak, hogy szeretem, megölelni hosszasan a Mamámat; Találkozni, beszélgetni Friderkusz Sándorral... és még több tucat "apróság", ami ahhoz segít, hogy azt a bizonyos táskát, mit életnek nevezek, megtöltsem.

Most pedig képletesen Neked is átnyújtom azt a bizonyos "Bakancslista nyilatkozatot", ha úgy érzed élj vele, használd, add tovább szeretteidnek, vagy csak mosolyogtasson meg :)

* Kajtár Takács Hegymegi-Barakonyi Baker & McKenzie Ügyvédi Iroda köszönöm. Főként Fehérváry Ákosnak, hogy két éve elhívott hozzájuk motivációs előadásra, a könyvem elolvasása után, s azóta számíthatok rájuk a szerződések, jogi dolgok világában <3

Több, mint hat évvel ezelőtt, elsősorban azért kezdtem el kinyitni életem kapuját tágra, hogy belássatok, mi van a látszat, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” mögött. Szerettem volna kitisztítani a képet, egy reálisabb Fannyt (később „Mosolykát”) adni. Lemosni magamról, hogy egy mindig mosolygós kislány vagyok, akinek mindene megvan, és csak úgy a popsija alá tolnak mindent, és életem legnagyobb problémája, kihívása, hogy melyik ruhát vegyem fel, pontosítva, melyiket adják rám. Kezdetben lépésről, lépésre, bejegyzésről, bejegyzésre rajzolódott ki a kép, hogy mit, hogyan csinálok. Az akkori fő célom volt egy külföldi terápia anyagi fedezetét előteremteni. Úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy miért oly fontos az az esély, mekkora értéke van egy napnak, mikor még mozgok, lélegzem, csak úgy érezhető át, ha velem lélegeztek, éltek, megéltek, átéltek dolgokat.  Így elkezdtem írni, mesélni, majd tisztázódott, hogy a kerekesszékembe még nem egyedül ülök bele, vagy hogy miért ülök benne. Az, hogy az ágyban éjszakánként akkor még édesapám fordított meg, hogy van, amikor a kilakoltatás szélén voltam, tudok sírni, s általában imádok élni, de olykor elfáradok. Meséltem arról, hogyan jutok el a munkahelyemre, milyen mikor bőrigázva érkezem haza boldogan, vagy sírva kérek segítséget, mert nem értem időben a mosdóhoz. Sajnálat helyett sokkal inkább azt szerettem volna, hogy egy másik nézőpontba kerüljek. Együtt örüljetek velem egy sikeres randi után, vagy együtt izguljunk, hogy hoz-e eredményt az újabb kezelés. Sírjunk, ha fáj, de tudjuk mi a cél. Kemény munka volt mögötte nem csak nekem, de sikerült.  

(Fotó: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita)

Azzal, hogy akkor kinyitottam az ajtókat, mások is beengedtek oda, ahol előtte annyit csengettem. Egy idő után nem csak beengedtek, de ők hívtak. Volt, ahova szívesen mentem, máshova be sem tettem volna a kerekeim. Jöttek új emberek, barátok, segítők az életembe az eddigiek mellé. Újabb kalandok, sikerek, fájdalmak, kihívások. Egy ideig tovább írtam mindenről a magam nyílt, olykor sajátos humorával. Aztán egyre ritkultak az írásaim, majd végül elenyésző lett, és hagytam magam elcsábulni a közösségi oldalnak, s a velejáró gyors, és könnyed kommunikációnak. Néhány perc alatt több ezretekkel léphetek kapcsolatba, oszthatom meg a gondolataim, mutathatom meg a megörökített pillanatot.  A blogolás nem erről szólt. Számítógépen hosszú pötyögéssel töltött órák, szerkesztések, alakitatások után született meg a történet képekkel színesített végleges formája. Míg a facebook oldalamat telefonról bárhonnan frissíthettem. Elcsábultam. Gyors kommunikáció, könnyed gondolatok, felszínek, de gyors reakciók, lájkok, megosztások, kommentek. Imádtam, és sokan ezt imádjátok Ti is. Beszippantott. Továbbra is beszéltem én majdnem mindenről, de nagyon nem mindegy, hogy valamit néhány száz karakterbe tömörítettem, vagy nem sajnáltam tőle az ezreket sem. Viszont a nyúl, a gond nem ugrott ki a zsákból, mert érkezett a Te döntesz című könyvem, ami még a blogot is überelte a maga eddigieknél is nagyobb őszinteségével, eddig sehol nem olvasott életem történeteivel, titkos könnyeivel, magam motivációval, és a nélkülözhetetlen humorral a legmeglepőbb helyeken is. 

Sokatok úgy érezte, a könyv olvasása közben mintha ott lettem volna mellette egy jó barátként, s együtt ültünk volna fel az élet hullámvasútjára, melyben sokszor összeértek a szálak egy-egy élethelyzetben. Hatalmas siker lett a könyv. Bestseller. Míg a könyv repült a maga tűzijátékokkal teli, díjak tengerén, addig én a háttérben elvesztem, de a mosolyom segítőtársként ebből mit sem engedett kiszivárogni. Egy kis erdő közepén levő faházba vágytam, mit madarak csicsergése vesz körbe wifi helyett. Hol patak van, de térerő nincs. Kandallóra vágytam, melegre, és arra, hogy megtaláljam magam, azt, hogy hol hagytam el a boldogságot az örömben. A posztok erről nem árulkodtak, maximum rejtve lehetett látni az arra nyitottaknak.

Aztán derült égből megérkezett életembe egy társ, mi több, a társ. A csupa nagybetűs társ. Mintha minden felgyorsult volna. Két hét alatt összeköltöztünk, volt egy autóbalesetünk, egy hónap múlva esküvőnk. Sándor megihletett egy újabb, és egyben teljesen más stílusú könyv megírására. Lélekkód „gyermekemnek” közel sem adtam akkora hangot, mint az elsőnek, mert az akkor több száz megjelenésbe, interjúba, könyvbemutatóba, siker cunamiba majdnem belehaltam. Második könyvem csendesebben aratott sikert, de természetesen volt, aki hányt tőle. A betűk mögötti tartalom főként a gyermekeknél, szüleiknél ért el a szívig, s azoknál kikben még felnőttként is él a gyermekei nyitottság. Az együttélés, az élet, a nem tervezett történések annyi új dolgot hozott nekem, neki, nekünk. Megnéztünk néhány mentőt belülről, befogadtunk a családba egy oxygénpalackot, megtanultuk kezelni a fulladást. Veszekedtünk, sírtunk, nevettünk, tanultunk, fejlődtünk, de mindeközben mindig szerettünk. Egy botra támaszkodva, járógéppel a lábamon megálltam négy percet, s életemben először állva öleltem meg Sándort, úgy igazán belé bújva. Eredmény kemény munkával jött, de volt, ami ment. Volt, aki eközben ment.  A sok barátból hamar kevés lett. Jöttek az ítéletek, az elvárások. Nem bántam senkivel ugyanazzal a figyelmességgel, mint azelőtt. Életembe talán először magamra kezdtem figyelni, a lelkemre, s több energiám ment magamra, a fejlődésemre, mint másra. Ezenkívül csak fürödtem a pillanatban, az ölelésben, Sándor szeretetében. Aztán már nem is volt egy idő után annyira kire figyelnem. Néhányan maradtak a barátok közül, de hálás vagyok, hogy volt aki átlátta, hogy egyszerűen csak végre élvezem, megélem a pillanatot, s a fejlődésemre fordítom mindazt az erőt a motiváló társammal, amit örömmel adtam másoknak addig. Közben oly jó volt az is, hogy a kettő, végre eggyé lett, hogy a másik felem, felemre talált. Hogy valakinek tökéletes vagyok a hatalmas púppal a hátamon, a deformitásokkal a testemen, a mindennapi feladatokkal, kihívásokkal együtt. Egyszer úgyis elmúlik a rózsaszín köd, aztán kilátok belőle. Eltelt két év, elmúlt.

A szeretet és az elfogadás viszont nem múlt el, Sándor maradt, s a vele megélt boldogság is, olykor kihívásokkal tűzdelve. Mikor feleszméltem a magam körüli változásból, bár kis lépésekkel, de elkezdtem, újra figyelni másokra is többet. Azóta is ezt teszem, de azóta sem írtam erről bővebben ötszáz karakternél. Időközben megszületett a PillanatCsillag leendő filmünk ízelítője, ami nem csak egy love story, hanem a valóság, és ami mögötte (mögöttünk) van. Majd az életbe való visszatérésemet, egy életből való elutazás törte meg. Másfél hónapos intenzív remény, küzdelem, és fájdalom után Apcusom elutazott a Földről. Kislányból, az ő kicsi kislányából felnőtt lettem már anya, és apa nélkül. Ebben az időben egyetlen egyszer tudtam írni, de azt is inkább azért, hogy erőt merítsek belőle. Ahhoz, hogy erről az időszakról meséljek vennem kell egy hatalmas levegőt. Fogok, de még nem most. Felborult az életem utána, s még most sem állt helyre minden, de jó úton vagyok. Elköltöztünk, napi minimum másfél órát, de van, hogy ötöt töltök/töltünk azzal, hogy fejlődjek fizikálisan. Olykor pokoli nehéz, de vannak nagyon szép pillanatok, mikor a gyümölcs előkukucskál. Ez egy csapatmunka, amihez mindenkinek erőre, és türelemre van szüksége. Erőre, türelemre, hogy századszorra is átmozgassanak, megemeljenek, átrakjanak, rám adják, levegyék.

Ahogy mindannyiunk posztjai mögött sok minden nem látszik, - sokszor csak a valóság marad ki - úgy azt sem látod, hogy most ültem vissza a fotelbe (ültettek vissza), mert néhány perce összepisiltem magam az írás közben. Nem átvitt értelemben, nem a nevetéstől, s nem is túlozva. Egy fotelben ülve, ha lyukas a nadrágod középen, ha nem (szándékosan kivágva, bár ezt, ha olvastad a Te döntesz könyvem tudod :) ), tanulva a helyzetből nem próbálok meg többet egy fesztivál pisilővel könnyíteni magamon, mert be kell ismernem a kerekesszékben megy ez gördülékenyebben. Igen a legtöbb nadrágom kivágom, s egy héten legalább háromszor segítenek nadrágot cserélni, megfürdetni, mert félre ment, aminek abban a szép élénk színű pink fesztivál pisilőbe kellene mennie. Persze ezt állapotként nem jelölöm meg a facebook oldalon, hogy „áldottnak érzem magam: - Bepisiltem”.

(Pillanatképek a film ízelítőjéből )

Visszatérve az íráshoz, hogy miért szedtem elő ezer éves kőbaltához hasonlatos, régészeti példányú laptopomat? Szeretném visszaidézni az érzést, a hangulatot… Tenni, mit akkor több, mint hat éve tettem. Előugrott a nyúl a bokorból, kijött a zsákból a "gond". Zúdult a kritika, jöttek a kavicsok, a leiratkozások. Azzal, hogy egy ideje nem írtam, inkább csak szösszeneteket újra lehetőséget adtam a felszíni ítélkezésre, a mozaikképekből a fejekben összeeszkábált „valóság” kirajzolódására. Persze vannak, akik látták továbbra is fáktól az erdőt. Most viszont a mindig mosolygós kislány kép helyett, a gyászmarketinget végző, pénzéhes, csilli-villi, szirupos, üresedő képből szeretnék újra én lenni. Mert nem ez vagyok. Ott él bennem - már a lány helyett inkább a nő- , aki igenis tudja honnan jött, mi az érték az életben, s hogy mi a célja. Figyelmen kívül hagytam valamit. Nem tápláltam a lángot eléggé, s mégis azt szerettem volna, hogy égjen a tűz. Bár látszólag továbbra is nyitva állt az ajtóm előtted, de valójában csak kulcslyuknyit láttál. Így újra nyitom életem eme fejezetét, s néhány száz karakter helyett, ezrekre emelem vissza a terjedelmet. A kritikát, és a néhol kemény stílust köszönöm, még, ha annyira fájt is, és volt mit igazságtalannak éreztem. Napokig tartott mire összeszedtem magam, visszamásztam a mélyről, de úgy érzem észrevettem, amit kellett. 

Jelenleg az orvosilag jósolt tizennyolc év helyett, már huszonhét éves vagyok. Még mindig kerekesszékben élem napjaimat, de továbbra is azt gondolom a gyógyíthatatlan csak egy vélemény. Fejlődöm fizikailag, lelkileg. Apcusom helyett, férjem, Sándor fordít még meg az ágyban. A magyar törvények szerint nem vagyunk házasok, szertartásunk indiai volt. Budapestről, Siófokra költöztünk, egy lakásba, amin van hitel. Sándor nem dolgozik másnak, másnál, ehelyett mellettem van huszonnégy órában, és segít, hogy éljek, hogy az álmaimnak élhessek, fejlődhessek. Apukámon kívül férfit így még nem láttam gondoskodni, takarítani, mosni. Asszisztens helyett van, hogy helyettem ő adminisztrál, szerződést köt, tárgyal, közben egy teljesen új vállalkozást épít, mellette életre hívja a Mosolyka Most Alapítványt, hogy majd helyett, most tegyünk magunkért, másokért. Szeretné, hogy idővel csak a fejlődésre koncentrálhassak, meg arra, ami boldoggá tesz. Hajat fest, nem magának, nekem. Zseniálisan copfoz, tudja melyik harisnyához, mit vennék fel, tampont vesz. Én már imádott közalkalmazotti munkám helyett, saját céget vezetek, motivációs előadásokat tartok cégeknek, vezetőknek, iskolásoknak, de még ovisoknak is. Olykor előadásom előtt néhány perccel fejezem be a sírást a mosdóban, vagy az autóban. Azóta sem mosolygok mindig, és személyesen továbbra is olyan nyíltan beszélek bármiről, mint más arról, hogy mit evett reggelire.

Egyszerűen azt gondoltam, hogy lespórolhatom az időt a hosszabb írássokkal, s felhasználhatom magamra, a fejlődésemre, férjemre. Tévedtem. Ha valós(abb) képet szeretnék adni magamról nem elég morzsákat láttatni. Így visszatérek a gyökerekhez, a bloghoz, melyet kezdetben csak néhányan olvastak, főként csak az ismerőseim. Nem sajnáltam napi több órát pötyögni, évek kellettek, de a csúcson volt, hogy több, mint fél millióan olvastátok. Szeretném, ha újra közelebb kerülne az online morzsák a valósághoz, így teszek érte.

Végezetül, mivel már lassan hat órája írom, szerkesztem azt, amit te csak néhány perce olvasol, és ma még „csak” tornáztam, és írtam, a hamarosan határidős adóbevalláshoz nem is nyúltam, mára zárom soraim azzal, hogy köszönöm, hogy rám szántad az értékes idődet, remélem legközelebbi írásomra is nyitott leszel. Köszönöm, ha bármi reakciót, visszajelzést adsz nekem. Ha segítesz, hogy a morzsák helyett ismét szeletek is eljussanak belőlem megosztásoddal. Továbbra sem azt szeretném, hogy minden, mindig rólam szóljon, de magammal, történeteimmel tudom megmutatni, amit szeretnék. Akkor hat évvel ezelőtt feltettem arra az életem, hogy bebizonyítsam, hogy az izomsorvadás, s bármi pokoli dolog nem szabad, hogy kedvemet szegje hosszabb időre, mert az életben annyi szép, s csodás dolog van picit elrejtve. Feltettem arra, hogy gyógyuljak, hogy ezáltal Te is nekivágj a maratonnak, még ha hiányzik is az egyik végtagod, vagy hogy tedd azt, amit szeretnél, a kell helyett. Éljünk az álmainknak. Klisé, vagy nem, de erről nem beszélni szeretnék, hanem ezt továbbra is, újra megmutatni. Kitartani a célom mellett, és egyszer tényleg táncolni a két lábamon szilveszterkor az asztal tetején. Álmok, nagy álmok? Miért ne? Az esélyét megadom, de már boldogság, ha lélegzem, ha még élek, s ha nem tudok egyenlőre rámászni Sándorra, boldogság, ha cirógathatom helyes arcát, s van erőm fogni kezét.

(Fotó: Goti Photography) 

Ha szívesen teszed, azzal támogathatod munkámat, fejlődésem, ha a weboldalamról választasz magadnak, vagy rendelsz szerettednek egy-egy motiváló könyvet, vagy mosolycsaló apróságot. Öröm lehet annak, aki kapja, nekem segítség a mindennapokhoz. Születésnap, ünnep, csakúgy, köszönöm, ha eszedbe jutok, s a plázák helyett a mosolyka.com-ról vásárolsz. Így máris két embernek varázsolsz mosolyt az arcára :)  

365 napja találkoztam vele először ebben az életemben. Több, mint 1000 mosolyt varázsolt azóta az arcomra. Legalább 600-szor öltöztetett és vetkőztetett. Éjjelente átlagosan 3-szor felébred hozzám, hogy segítsen megfordulni az ágyban. 2 alkalommal fogta a kezem, és tartotta bennem a lelket a mentőben. 1-szer megkérte a kezem, 10 hónapja boldog és büszke felesége vagyok. 4 percet álltam mellette egyedül jàrógéppel. 1. akit állva megöleltem életemben. Az elmúlt fél évben 7 oxigénpalackot hasznàltunk el, több tucat gyógymódot kipróbàltunk, de mégis az ő puszija, és ölelése a legjobb gyógymód. Sokat küzdöttünk, és örömködtünk. Sírtunk. Nevettünk. Valamit nem jól csináltunk, valamit tökéletesen. De minden közül a legfontosabb, hogy megszàmlalhatatlan csodás pillanatot éltünk át együtt, millió meglepetéssel és tanulàssal gazdagodva. Még vagy 100 évet együtt, 2 gyermekkel 1 tóparti csendes házban. Egészségben... 2 lábon járva... <3

Szombat reggel valahol Pécs belvárosában, egy panorámás hotelszobában ébredtem. Miután kinyitottam a szemem, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok, hisz néhány órája még Siófokon voltam, azelőtt meg két nappal Budapesten. Mellettem mélyen, kimerülten alvó férjem, Sándor volt a fix pont. Egy hét leforgása alatt oly sok mindent történt. Kalandok, kihívás, nevetés, sírás, pánik, félelem, csalódás, siker. Hogy hogy, s miért kerültünk az otthon felé vezető Budapest helyett, majd kétszázötven kilométerre végül Harkányba, lássuk csak…

A múlthét elején mindent összepakoltunk tizenöt éves kis autónkba és „nyakunkba vettük” Magyarországot, bár erről, akkor még mit sem tudtunk. A hétköznapi pörgésből és munkából „csak” pihenni, feltöltődni készültünk Balatonra barátainkhoz. Az egyik legkedvesebb hely, ha nem A legkedvesebb nekünk férjemmel. Azt, hogy mindent összepakoltunk vehetjük egy túlzásnak is, de közel sem annyira nagy túlzásnak, mint elsőre hallatszik. Mi vagyunk az a vendég a Royal Mediterran Apartmanban, ahol Dóri és Zoli, az üzemeltető barátaink mindig nevetnek már, mikor megérkezünk, és nyílik az autónk csomagtartója. Sosem az a kérdés, hogy mit hoztunk otthonról, hanem az, hogy hagytatok otthon bármit is…? A teljesség igénye nélkül sorolom is, hogy egy-egy ilyen alkalomra mi található a mi kis autónkban. Alapfelszerelés a mobil olajradiátor, hisz huszonöt fokban is képes vagyok fázni a most még nem tökéletes vérkeringésem miatt, és egy megfázás hetekre is ledönthet a kerekeimről, és nem kevés veszélyt rejt magában nálam. Így akárhol is, de ha hideg van, a radiátor közel mellettem pihen. Egy hatalmas doboz, benne étel alapanyagokkal, s egy szintén mobil gázfőzőlappal, edényekkel és itthonról hozott több liter tisztított vízzel előkészítve. Oh, igen itt felmerülhet, hogy micsoda „finnyás liba”, hogy nem eszik meg bárhol, bármit, de ennek nem kis jelentősége néhány soron belül kiderül. Egy hintaszék, és egy pianínó is kukucskál a csomagtartóból, a két ruhával teli táska mellett. Egy háromlábú bot, a Forest Gump filmből „ismert” és hasonló fém – műanyag járógép az állások gyakorlásához. Sejtem, hogy itt még kedves olvasó fennakadtál a hintaszék és a pianínó mondatnál, megértem, de nehéz is szavakba öntenem azt a szabadságot, amit a kerekesszékben ülés helyett, a hintaszékben élek át. Semmi elektronika, csak manuális mozgás, a két kis lábammal „hajtva”. Megnyugtató és kikapcsolódásra nagyon is alkalmas. A pianínó pedig edzés a hangokkal lelkemnek, és kezemnek. Amolyan játszva fejlődés gyermeki énemnek. Több mint egy tized éve nem mozgott rendesen a bal kezemen a gyűrűs ujjam, ezért is hagytam abba a zongorázást gyermekként. Majd férjem nemrég olvasott egy stroke által féloldalra lebénult zongoristáról, akinek orvosai azt javasolták, hogy játsszon tovább, hisz nagy esélye van arra, hogy a jól működő keze, megtanítja mozgásra a másikat is idővel. Bevált, s nálam is. Férjem ennek tükrében, néhány perc gyakorlásért, képes össze és szétszerelni bárhol, bármikor a pianínót, és tartó lábait, hisz minden fejlődés aranyat ért. Akkor még ott vannak a "gyermekeim". Te döntesz és a Lélekkód című könyvek, hogy bárhol, bárkinek tudjak adni, útközben. Azt hiszem hirtelen ennyi, amit megemlítenék a kocsi tartalmából, de ugorjunk is előrébb egy kicsit az időben, hisz még itt időket tudnék eltölteni a mit, miért „rovatban”.

                           ( Valahogy így képzeljétek el a tömött autót... :) 

Néhány nap pihenés után kezdődött a kalandtúra… Siófokon összepakolva, már indulva hazafelé Budapestre egy halom szennyessel a kocsinkban, de annál kevesebb hellyel üzenetem érkezett a harkányi fürdő vezérigazgatójától, hogy vár minket a hétvégére a megbeszéltek szerint. Csakhogy a megbeszéltek kicsit mindkét oldalon elcsúsztak, mint fixálás és így az utolsó pillanatra maradtak, de éljen a spontaneitás, irány egy szuper kezdeményezés megvalósítása. Miszerint „kerekesszékes szemmel” teszteljem le a harkányi gyógyfürdőt, hogy tudják, gyakorlatban mi működik, és mely területekre fordítsanak nagyobb figyelmet, esetleg korrigálást. S itt a kulcs, a gyakorlatban rejlik, és ez kimondottan tetszik. Hisz annyi hely van „akadálymentesnek” kikiáltva, de közel sem az, s olyan banális hibákkal tarkítva, hogy az sokszor a düh helyett inkább már megmosolyogtató…

Az idő közben beborult, de útnak indultunk a két órás útnak hat óra környékén. GPS belőve és irány! Oh, ezt én így milyen könnyen mondom ki, és írom le, pedig mennyi munka rejlik egy „irányban”, főként férjemnek, Sándornak, aki egész nap mindenben segít nekem. Itt értsd, hogy tényleg mindenben. Most csak tekintsünk az indulásra. Átülés a kerekszékből, beemelés, igazgatás, kitámasztás, nadrágbarázás, bekötés, kerekesszék berakása, kicentizés a csomagtartónál… és még sorolhatnám, mi minden szükséges „csak” egy gyors spontán induláshoz. De lényeg, hogy úton voltunk jó kedvűen. Mígnem rájöttünk, hogy nem vezet autópálya Siófokról Harkány felé, s a mi állandóan felforró hűtővizes autónk motorja sem kedveli a hegyes utakat, főként az akkora már szakadó esőben, sötétben, úgy, hogy a kaland kedvéért a fényszórónk korának való tekintetben kétméternyi fényt is alig ad. Éles kanyarok, kacskaringós csúszós kivilágítatlan hegyi utak, mind ezt a biztonság érdekében gyök kettővel… Innentől vált számomra a kaland, félelemmé. Minden egyes nagyobb településre érve, hol néhány lámpa „színesítette” az útszéleket fellélegeztem, majd újra összeszorult gyomrom, mikor „elfogytak”. Percekig csukott szemmel mentem, s mikor mégis rápillantottam a GPS tervezett érkezési időre félelem fogott el, még majdnem egy óra így? Majd eljött mindkettőnkben az a pont, hogy kész, nem megyünk tovább. A legközelebbi panzióban megszállunk, ha akadálymentes, ha nem. Ha kell, ölben felvisz a századik emeletre is Sándor, de legyünk biztonságban. Már kilenc órát ütött az óra. Interneten rákerestünk a legközelebbi panzióra és irány oda. Nem nevezném meg, de nem is ajánlanám senkinek. Jéghidegek voltak a falak, több óra kellett volna, hogy felmelegedjenek, a mi kis mobil olajradiátorunkkal. Így végül a szakadó esőben, a már majdnem újra felforrt hűtővizünkkel ott álltunk Pécs külvárosában, hogy hova tovább? Csak egy meleg helyre és biztonságra vágytam, kimerülten. S végül tárcsáztam a fürdő vezérigazgatóját, hogy bármennyire is szeretnék megoldást találni és megérkezni, de elfáradtam. Benne volt a pakliban, hogy érzékelteti velem a hívásnál, hogy túl sok gondot, és szervezést igényel számára az „akadálymentes tesztelés”, de meg kell valljam, nagyon kellemes meglepetésben részesültem. Ő is az az ember, a gyakorlatban is, hogy a megoldásra koncentrál a kifogás és a „baj” keresések helyett. Gondolkodásban is akadálymentes! Néhány percen belül a „pokolból” a „mennyországba” varázsolt minket és elintézett mindent. Vártak minket egy akadálymentes hotelben. Ágy, meleg, biztonság, pihenés! Így kerültünk egy új X. ágyba azon a héten. Minden álomszerűvé vált, egy bizonyos pontig…

A „finnyás liba” hibázott. A hotel reggelijét ettem meg, a saját speciális ételeim helyett. Tudjátok, olykor elcsábulok, de nem szabadna…  Nagyon nem, még akkor sem, ha finnyás libának ítélnek meg. Nem az ételükkel volt gond, velem. Oly érzékeny az utóbbi fél évben a szervezetem, hogy néhány falat, a szervezetemnek nem tetsző étel (olaj, zsír, margarin, paradicsom, glutén, tejtermék… stb.) után azonnal fulladni kezdek, mintha eltömítenék a légcsövem és levegő helyett csak sípolok és sápadok. Az a fél óra… nem is szeretnék rá emlékezni. Küzdés, küzdés, küzdés. Nem akartam lemondani a beígért programomat, nem akartam bevallani, hogy rosszul vagyok, hogy nem megy… nagyon nem akartam, de a levegőért küzdésben, elfáradtam. Csak haza akartam menni. Magamra zárni az ajtót Sándorral, és pont nem azt csinálni… jó-jó ezt most ezt nem hagyhattam ki… :) Ott és akkor belefáradtam megint. Az állandó küzdésbe. A millió dologra való figyelésre. Már a kocsiban ültünk újra. Potyogtak a könnyeim a napszemüvegem alatt. Rajtam volt, pedig nem sütött a nap. Csak elbújni akartam.

Aztán útelágazáshoz értünk. Balra Budapest, egyenesen Harkány. Megálltunk az út szélén. Ott volt a pillanat, a döntés pillanata. Ami mindig van! Döntés, hogy mit hozok ki a pillanatból, a helyzetből. Egy, megyünk haza és „beleélem” magam a rosszul vagyok, szegény kislány szerepbe, aki pihenésre szorul. Vagy! Kettő, kihozom a legjobbat ebből is, és igenis jól érzem magam. Összeszedem magam és minden ellenére nagyon jól fogjuk magunkat érezni, hisz nem kizárt, hogy ott is vár ránk egy életre szóló élmény, feltéve, ha nem zárom magamra a szobaajtót…

Döntöttünk, kihozzuk a legjobbat, és nem fókuszálunk a nehézségekre, az már elmúlt. A levegő jön. Menjünk…!

…  és milyen jól döntöttünk, de erről a folytatásban mesélek majd. Addig egy kis ízelítő a harkányi fürdő teszteléséről, ami épp inkább az élvezet vonalat képviseli, mint a kemény munkát, de tessék nekem elhinni, az is volt. 

Aki lemaradt: Vannak már olyan írásaim, posztjaim, különleges eseményeim, amit csak is kizárólag a privát levezőlistámra feliratkozók láthatnak, olvashatnak. Ezzel is szeretném személyesebbé tenni Veletek a kapcsolatot, akár csak a "Most est Mosolykával" programsorozattal. Az alábbi linken feliratkozhattok most, ha részesei szeretnétek lenni a "privát" gondolataimnak, programjaimnak, írásaimnak.

Privát feliratkozás: IDE KATTINTVA  (Ennek a blognak a folytatását is elküldöm, hogy ne maradj le a végéről... :) 

Legfelső fotó: Csányi István

Úgy élünk, hogy nagyban befolyásol a környezetünk véleménye, ítélete, gondolatai. Számít, hogy a szomszéd mit lát, hogy a kollégánk mit gondol, hogy a párunk hogyan vélekedik, hogy a családunk szerint mi lenne a helyes. A többségünknek nagyon is számít, még ha nem is akarjuk, csak egyszerűen félünk felvállalni, hogy jól megvagyunk a rendetlen lakásunkban, hogy a párunk úgy tökéletes számunkra, ahogy van. Ha nagy a hasa, ha vékony, ha van munkája, ha nincs, ha az álmának él, ha nem…  Félünk az ítéletektől…  

Évek óta dédelgetett álmom, célom volt, hogy újra San Franciscóba lehessek. Eljuthassak oda, ahol még gyermekként édesanyámmal jártam egy gyógykezelésen. Ahol még vele együtt kézen fogva álltam a saját két lábamon a homokba. Hívott oda minden porcikám. Ancusom emléke, a közös napok meséje, a fizikai állapotom javulásának újboli esélye. Ábrándoztam róla, hogy visszatérek. Gyűjtögettem az utazásra, amiben nagyon sokat segítettetek, támogattatok. (Nagyon köszönöm!) Egyre közelebb volt a cél megvalósulása. Évek teltek el, tovább ábrándoztam, meséltem, nosztalgiáztam, gyűjtöttem. Aztán a mese életre kelt. Elérkeztem a célhoz. Minden adott volt hozzá. Fel sem fogtam, hogy mehetek. Újra utazhatok és részt vehetek ismét kezeléseken. Boldog voltam…

Elkezdtem intézni a San Franciscói utat. Időpont egyeztetés, repülőjegy, szállás, de a hétköznapok sűrűjében valahogy nem adtam bele 100%-t. Csinálgattam, szervezgettem és örülgettem, hogy megyek. Mondogattam, hogy: Juhhhuu, de boldog vagyok és várom!

Teltek napok, közeledett az időpont. A várva várt álmom időpontja. Már csak egy hónap volt hátra. Már csak harmincat kellett aludni. Szállást még nem intéztem el, a legnagyobb nyugalommal voltam, hogy azt pikk-pakk megoldom. A vízum és a biztosítás is pontosan így volt a fejemben. Majd. Majd. Majd, elintézem. Nem siettem. Nem aggódtam. Magam sem értettem miért, de egy idő után mindezt feltettem a „kell” listára. El kell intézni listára.

Kell? Mi az hogy kell? Hova tűnt a lelkesedés, a kedv, az öröm, az igazi vágy? Nem tudom, de besöpörtem a szőnyeg alá. Intéztem az álmomat, mert „kell”.

Közben pedig örültem, mert örülni akartam. Magamnak sem mertem bevallani, hogy talán már csak mondogatom, hogy erre vágyom, ebben hiszek, de a valóság nem ez. A lelkem mást mondd. De ahhoz túl gyenge vagyok, hogy kimondjam…

Így jártam tovább a pörgős hétköznapokat. Előadásokat tartottam, dolgozni jártam. Edzésre, masszázsra, tornára, konduktorhoz, biorezonanciára. Szedtem a vitaminjaimat, ettem a gyümölcseimet. Bár a lelkem fáradt egyre jobban, - mert valami megmagyarázhatatlan zűr lakozott benne- , addig úgy éreztem fizikálisan egy fantasztikus csapat kezében vagyok. Fejlődöm és javulok. Izmosodom és sikereim vannak.  

Nagy harc dúlt bennem. Ahogy közeledtem az utazáshoz, az „álmomhoz” egyre inkább költözött belém valami nyomasztó érzés. Megijedtem, hisz ez nem normális. Ott álltam az álmomtól egy karnyújtásnyira és nem voltam igazán boldog. Álmatlan éjszakák sorozata után végre beismertem magamnak, hogy nem szeretnék kiutazni. Hogy úgy érzem,nem tesz ez most boldoggá és amit itthon csinálok a fejlődésemért az most többet ér. Közben beszöktek az alábbi mondatok a fejembe:

-          Normális vagy Fanny? Nem akarsz San Franciscóba menni? De hisz az egy mese.

-          Ott pihenhetsz végre és feltöltődhetsz, messze mindentől.

-          Gyógyulhatsz, hisz ott az esély…

-          Oly rég óta erre vágytál! Ne legyél hülye!

-          De hisz ez az álmod nem?!

… és ilyenkor újra és újra feltettem magamnak a kérdést. Tényleg még mindig az álmom vagy már csak mondom, hogy az?

Belül fulladoztam, de lépni nem mertem. Megszólalni nem tudtam. Ott voltak a barátaim, akik miattam szervezték át az életüket ketten, hogy el tudjanak kísérni, hogy támogassanak az álmomban, a fejlődésemben és együtt közben feltöltődjünk mindannyian. Akik évek óta ott álltak mellettem mindenben. Nem titkolt tény volt, hogy a lelkem is vágyott oda - ahogy az övék is, nem csak nálam történtek dolgok- , hogy mindet fel tudjak, tudjunk dolgozni. A fájdalmakat, a nehézségeket, a műtéteket, a munkát, a könyv megjelenését, a sikert, az eredményeket, amik oly hirtelen jöttek.

Aztán mégis elintéztem mindent. A tökéletes szállás meg lett, ahogy a biztosítás is. Öt nap az utazásig.

Aztán kattant valami. Nem bírtam tovább. Fulladoztam. Kimondtam.

Nem szeretnék elutazni. Most nem.

Jóformán senki nem értett, csak egy bolond, zavarodott lányt láttak bennem, aki épp most dobja el magától az álmát. Igen, az álmát. Ebben igazuk volt, de az az álom a múlté volt, ahogy a szerelem is egy idő után halványul, majd elmúlik. Ami egykoron annyira boldoggá tett, amitől szárnyaltunk, az elmúlt…

Kimondtam és fellélegeztem. Megkönnyebbültem, hogy nem hazudtam magamnak, s már másnak sem. Idő kellett, de kijött. Nem bánom, egy cseppet sem bánom azóta sem. Azt viszont nagyon, hogy addig húztam, míg a lelkemet apró darabokra szedtem. Azt, hogy a barátaimnak az utolsó pillanatban hidegzuhanyként mondtam el. Azt, hogy keresztbe vágtam sok-sok dolgot. Azt, hogy sokáig érdekelt, hogy más mit gondol majd…

Nem utaztam el, de úgy döntöttem, hogy mindazt a támogatást, mint a gyógyulásomra kaptam, arra is fogok felhasználni. Így elkezdtem itthon további lehetőségek után nézni. Kipróbálni minden olyan dolgot, ami egy aprócska fejlődést is eredményezhet. Csinálni mindent, amit hasznosnak ítéltem meg. Különfélek masszázsok, pióca terápia, különböző készítmények, vitaminok. Rengeteget utaztam országon belül, felkerestem alternatív terapeutákat. Olykor tapasztaltam javulást, máskor nem. Két biztos pontként jártam edzésre Csabihoz és Krisztához, aki konduktor. Minden egyes nap volt valami, aminek meg is lett az eredménye. Amit most inkább megmutatok:

Egy hónapja pedig egy újabb terápiába kezdtem, ami mellett felhagytam egy időre mindennel, kivéve az edzésekkel… hogy miért, és mi ez, arról hamarosan beszámolok. A fejlődéseket pedig megmutatom, mert egy biztos…

TOVÁBBRA SEM ADOM FEL és a jórégép nélkül is képes szeretnék lenni ezekre.

Fotó: Vóna Tímea

Videó és zene: VekonyZ  

Ragyogott a nap, talán egy két felhő kószált az égen és szellő simogatta arcunkat. Édesanyám ott állt mellettem, keze a kezemben. Lábaim a homokban, kerekesszékem néhány méterre tőlem. A saját lábaimon álltam. Néhány másodperc volt az egész, de a mai napig úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna…

Nem tegnap volt, és nem is múlt héten. Tizennyolc éve lehetett. Nem tudom pontosan mikor, de a helyszín, az érzés, az illat mélyen az emlékezetembe maradt. San Franciscóba utaztunk kettesben anyukámmal. Vele, aki sosem fogadta el, hogy az orvosoknak igaza lehet. Nem fogadta el, hogy a betegségem gyógyíthatatlan. Nem törődött bele, hogy hozzávetőlegesen csak tizennyolc évet jósoltak nekem. Ment, küzdött értem. Amit csak lehetett kipróbáltunk mindent, ami egy aprócska esélyt is adhatott, hogy az állapotom javuljon.

Nagy összefogásnak köszönhetően, anyagi támogatással kijutottunk Amerikába Meir Schneiderhez.

„Meir Schneider szürkehályog és zöldhályog miatt, vakon született, majd a saját módszereivel 67 százalékosra sikerült fejlesztenie a látását. Gyógyíthatatlannak tartott izom- és idegsorvadásos betegeknél ért el hihetetlen eredményeket, nemcsak Amerikában, hanem a világon mindenütt, többek között nálunk is. […]

[...] Mikor először utaztunk ki San Franciscóba Meir Schneider következő kezelésére, olyan volt, mintha egy mesébe csöppentem volna. Akkor ott már minden akadálymentesített volt. Liftek voltak a metróban, rámpák a lépcsőknél. Az állatkertben mindenhol jelölték, hogyan lehet kerekesszékkel megközelíteni az adott helyet. Imádtam!

A tengerpart, a levegő illata, a homok a talpam alatt, a játszóterek elvarázsoltak. A napi kezelések néhány órát vettek csak igénybe, aztán szabadok voltunk anyuval. Bejártuk a környéket, nagyokat sétáltunk. Hatalmas emelkedők és lejtők tarkították az utunkat, de anyu olyan erős volt, hogy nem fogtak ki rajta. Feltolt, visszafogott, áttolt.

Ellátogattunk az Alcatrashoz hajóval, etettünk fókákat, és átmentünk a híres Golden Gate hídon, a túloldalán, egy kínai étteremben ettem életemben először pálcikával. Meir felesége tanította meg, hogyan kell használni. […] Több ezer kilométerre voltam az otthonomtól és a családtól, de mégis úgy éreztem, otthon vagyok. Mintha már éltem volna ott valamikor…

Ezt a pár sort most találtam a naplómban, még kint írtam San Franciscóban hét évesen:

A kezelés után megálltam az asztal mellett, és egyedül lehúztam a lepedőt. Mindenki csodálkozott, és kitört a tapsvihar. Pici fejlődések voltak, de nekem mégis hatalmasak! Akkor már jó ideje nem tudtam állni egyedül. Az utolsó kint töltött napon ezzel a pár sorral búcsúztam:

Érzem az új izmaimat. Sokat erősödtem, ügyesedtem. Hiányozni fog az itteni munka. A tanult feladatokat otthon folytatom!

A húsz nap alatt, amíg Meir engem kezelt, nagyon sokat fejlődtem. A rengeteg tornától és a speciális masszázstól megnőtt az izomtömegem. Igyekezett újjáéleszteni a letapadt izmokat. Szívesen visszamennék oda, ahol még csodás volt minden. Szeretném újra a talpam alatt érezni azt a homokot, amin évekkel ezelőtt együtt álltunk édesanyámmal, és annyira örültünk az apró sikereknek, fejlődéseknek.” ( Részlet a „Te döntesz” című könyvemből)

Évek óta vágyom vissza San Franciscóba. Oda, ahol még Édesanyám velem volt, ahol még tudtam a saját lábaimon állni, ahol otthon éreztem magam, ahol megéreztem a szabadság illatát, a mese világát. Annyiszor álmodoztam róla, hogy visszatérek. Újra beleállok abba a bizonyos homokba. Tizenhárom éve, mióta elvesztettem édesanyámat, azóta még inkább vágyom San Franciscóba…

Minden porcikámban érzem, hogy hívogat a hely, az illat az érzés. Küzdök, már fizikálisan sajnos nélküle, de lélekben vele együtt. Az ő elszánt küzdeni akarásával megyek tovább és bebizonyítom, hogy igaza volt, hogy nem hitt az orvosoknak… Bebizonyítom, hogy igenis nincs lehetetlen, nincs olyan, hogy nem állhatok újra a saját lábamon…

Tizenhárom éve nem engedtem el ezt az álmomat sem, és most megvalósulni látszik. Megvan a repülőjegyem San Franciscóba. UTAZOM!!!!!! Június 8-án Barbi és Brigi barátnőmmel indulunk majdnem egy egész hónapra. Annyira izgatott vagyok, hogy már alig bírok aludni. Visszatérek! Nem csak a homokba, de Meir Schneider kezei közé is. Újra részese lehetek a speciális kezelésének és egy újabb esélyt kapok arra, hogy még közelebb kerüljek, a rég dédelgetett álmomhoz:

Messzire hajítom a kerekesszéket és egy asztal tetején táncoljak a két lábamon.

Egyelőre még nem sikerült megtalálnunk a tökéletes szállást, ami árban kedvező, közel van a kezelés helyszínéhez, akadálymentes és elférünk hárman.

Tud esetleg valaki szállást ajánlani? Ismerősnél bérelhető szobát, kis házat, ennek a címnek a közelében:

The School for Self-Healing

2218 48th Ave

San Francisco, CA 94116-1551

Teljesen be vagyok zsongva… :)

Minden ajánlatot, ötletet nagy örömmel fogadok és a megosztásoknak is nagyon örülök, ki tudja végül kinek az ismerőse által jutunk el a tökéletes szálláshoz… :)

Nagyon nagy ölelés és köszönöm előre!!! :)

Felső kép: Vona Tímea 

Néhány perce a szobám rendrakása közepette szemeimmel fürkésztem, hogy merre járhat az én fehér noname fülesem, mikor megakadt a tekintetem valamin. Valamin, ami már több, mint két hónapja az életem része, de még így nem tekintettem rá, mint néhány perce. Rengetegszer volt a kezemben, magamhoz szorítva, éppen írtam bele vagy mélyet szippantottam az illatába…

De nem néztem percekig és betűztem rajta a szöveget. Az előbb megtettem. Akárhányszor kezdtem újra és újra nézni azt a néhány betűt a nevemet láttam „kirajzolódni” belőle. Most ide kellett, hogy hozzam magamhoz. Szorongatom, mint egy kisgyermek az áhított játékát, amit végre megkapott. Kettesben vagyunk. Csak én, és a könyvem. Ami látszólag „csak” egy halom betűhalmaz egy keménykötésbe csomagolva, de valójában huszonöt év érzelme, fájdalma, sikere, bukása, szárnyalásai, céljai, átalakulásai van benne. Látszólag – a borítót elnézve – egy mosolygós kerekesszékes lány története, de közel sem ennyiről van szó. Imádom, hogy tényleg sokan azt gondolják, hogy milyen aranyos, és kedves, hogy ezt megírtam, de valójában nem hisznek abban, hogy ez nem csak egy egyszerű életrajz vagy történetek csokorba szedése. Szeretem, hogy az emberek szkeptikusak vele és azt is szeretem, hogy nem várnak tőle túl sokat… Azt pedig főként szeretem, amilyen reakciókat kivált az emberekből. Amilyen jó reakciókat kivált az emberekből a tizenkét évestől a kilencven évesig nemtől függetlenül.

Huszonöt év, ami hozzávetőlegesen kilencezer százhuszonöt napból áll. Amiből minden egyes nap felbecsülhetetlen értéket őriz számomra. Nem volt minden egyes nap akkora boldogság bennem, mint ahogy a borítón látszik. Nem, közel sem volt minden nap egy könnyed és fantasztikus ajándék, de ajándék volt. Amit olykor nehezen csomagoltam ki és építettem bele az életembe. Mindennek látom már a miértjét. Visszatekintve már mindent másként látok. Másként látom a csajt, aki a borítóról mosolyog. A csajt, aki egy jó ideig nem szerette a tükröket.  Mert látta magát a kerekesszékbe, amit egy hatalmas kukásautónak látott, magát pedig egy kis szürke valakinek, akit nem lehet igazán szeretni, kívánni, mert tele van hibákkal, deformitásokkal. Ma egy egészséges önbizalommal teli nő pötyög itt a laptopon, akinek ugyanúgy megvannak a hibái, deformitásai, de már szeret tükörbe nézni. Szereti magát. Az életet pedig még jobban, mert a kerekesszék hozott magával valami nagyon jót. Egy információt, egy tényt, ami befolyásolta az életemet. Nem is kicsit. Azt pedig megtanultam, hogy a kezemben volt és van is és lesz is a döntés. Mert én döntök…

Döntöttem. Akkor, amikor azt hittem az életem legrosszabb dolga történt velem, akkor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni, amik a legnagyobb kincseim… Azt hogy látok, érzek, hallok, de legfőképp, hogy élek.

Kevesebb mint, huszonnégy óra,azaz ezernégyszáznegyven perc alatt döntöttem el, hogy kukába dobok mindent vagy megvalósítóm az álmaim.  Ezernégyszáznegyven perc rengeteg idő. Rengeteg, ha azt akarod eldönteni, hogy a pink vagy a korall színű felsőt vedd meg, vagy hogy reggel kávét igyál vagy inkább teát. Akkor viszont már nagyon kevés idő, ha az a tét, hogy hogyan tovább. Hogyan tovább egy olyan információval, hogy már csak ezerkilencvenöt napod van hátra, mert éppen ideje megtudnod, hogy egy elméletileg gyógyíthatatlan betegséged van…

Igen, megtudtam, hogy izomsorvadásom van. Amivel nem jósoltak már sokat… és amikor egy pillanat alatt válik bizonytalanná a biztos. A biztos holnap és a jövő, akkor bármilyen kéretlen, súlyos fájdalmas ajándékkal is, de akarod az életed. Akartam, nem is kicsit. Akartam, ki akartam használni, ami még az enyém.

Leírhatatlanul csodás, kalandos, érzelemdús három évem volt, amikor úgy éltem, hogy nem gondolkodtam, mérlegeltem, csak azt tettem, amihez kedvem volt. Hosszú, tömött oldalakat tudnék újra és újra leírni azokról az évekről, de az benne van ebben a „Kicsikémben”, amit a kezemben tartok most.

Ami viszont nincs, hogy mióta megszületett, milyen a „szülői” élet…

Látom az interneten, a könyvespolcokon a boltokban, az utcán az embereknél és a világ több pontján fényképekről… Látom és fel sem fogom, hogy az nem csak egy könyv, amit valaki megírt és olvasnak az emberek, hanem az az én könyvem, amit megírtam. Azt hiszem ezt is először írtam le. És most még egyszer le kell, hogy írjam. Az én könyvem, amit megírtam. A könyveeeeem. Na jó, abba hagytam, mert a végén nem csak írok, hanem elkezdek hangosan belekiabálni a világba, amikor is lehet a szomszédom kedvesen rám hívja a pszichiátriát… :)

Az, hogy most örömködöm, de bennem valójában nincs harmónia, nem újdonság az életemben. Az, hogy olykor elveszek, az sem. És bárki bármit mond, nem csak fenékig tejfel az élet, de így egész. Nem kell mindig mosolyogni.  Fenekestül forgatta fel az életemet és az érzelmeimet a megjelenés, de azt hiszem, tudom mi az, ami most helyre fog tenni. Ami segít, hogy újra tudjam ki vagyok, és honnan jöttem…

Befejezem ezt a posztot és nekilátok, hogy elolvassam, a Te döntesz című könyvem… 

Azt hiszem, most szükségem van arra, hogy újra és újra fejbe vágjon, mindaz, ami az elmúlt években, mert egy pillanatra elfelejtettem imádni, élvezni, azt ami itt van körülöttem. És én nem akarok abba a hibába esni, amibe sokan… Továbbra sem csak úgy élni szeretnék, hanem azt élvezni is… :) 

Felső fotó: Vona Tímea, Smink: Törköly Anita 

Újabb bejegyzéseket, híreket, képeket a Mosolyka – Kerekeszékkel a világ Facebook oldalamon találsz, ahol várlak… :)

Gyerekként folyamatosan kerestem azokat a dolgokat, amiben különleges vagyok. Vártam, hogy felfedezzék bennem a tehetséget valami iránt. Az nyilvánvaló volt, hogy az izomsorvadásom miatt nem leszek élsportoló vagy táncos, de reméltem, hogy fantasztikusan rajzolok, mesés énekhangom van vagy különös érzékem az állatokhoz. Bármennyire is kutattam, nem leltem semmi átlagon felüli képességre magamban.

A fantáziám viszont mindig is a társam volt. Szabadjára engedtem és játszadoztam a gondolataimmal. Ott nem volt mi határokat szabjon. Elképzeltem magam, ahogy több ezer embernek mesélek és sikereket érek el abban, amit csinálok. Azt nem fogalmaztam meg, hogy pontosan mivel is foglalkozom, de az érzés, hogy imádom, feltölt és ezt akarom csinálni egyre nagyobb körökben azt biztosan tudtam. Az évek során formáltam, kiegészítettem, finomítottam a képzeletemben ezt. Bármilyen nehéz és kilátástalan időszakban is voltam, nem nyomtam be a delet gombot és hagytam elveszni az álmok rengetegjében a vágyaim. Most pedig abban élek, amit elképzeltem. Minden hátrányával és előnyével együtt. Mert a világ nem csak fekete-fehér. Rossz vagy jó. Színes és hullámzó!

Ma mikor belenézek a tükörbe, tiszta lelkiismerettel könnyedén teszem, mert minden egyes napja élénken él bennem az elmúlt éveknek. A küzdések, a kegyetlen fájdalmak, az apró sikerek. A lépcsőfokok centinkénti megtétele egyre feljebb és feljebb. Senki nem dugta a kis fenekem alá mindazt, ami most körbe vesz. Lehet ezt hinni és elméleteket kreálni, hogy ez az egész egy jól felépített üzleti fogás, melyben az én agyam már az egekig szállt a sikertől és a jólétben fürdőzöm Hawaiin. A stáb pedig mindent szépen elvégez helyettem, nekem pedig csak szép nagy mosollyal az arcomon az a feladatom, hogy ülök a kerekesszékemben és ide-oda elgurulok néha. Ha ez lenne, már rég arcon köptem volna magam reggelente, mikor megpillantom magam abban a bizonyos tükörben.

Nem titkolom, hogy egy pörgős, fárasztó nap után belém tud döfni egy hatalmas kést egy-egy olyan üzenet, ami forr a cinizmusban. A napi több száz levélre már sokszor nincs energiám válaszolni, de még elolvasni sem. Nem áll szándékomban kiadni a kezemből mindezt, mert onnantól egy gépezet lenne ez az egész, személytelen és hazug. Ezt nem akarom! Ennek viszont az az ára, hogy sokszor hetekig, hónapokig nem érkezik tőlem válasz. A „Köszönöm, hogy válaszoltál!” megjegyzés tud sebeket ejteni nagyon, de nem engedhetem, hogy szétessek és erőmön felül teljesítsek, még ha olykor nagyon szeretnék is. 

Sokáig darabokra hullottam, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek a problémáját, nyűgjét, baját nekem kell megoldanom vagy segítséget nyújtanom az eszközeimmel. Aztán be kellett látnom, hogy nem vagyok Szuper Girl, hogy minderre jusson energiám. A feladatom az, hogy magamat életben tartsam és ellentmondjak a jóslatoknak, hogy ez egy gyógyíthatatlan betegség. Ha pedig a napi küzdéseim, munkám mellett jut időm, energiám, kapacitásom másokra, akkor tegyem. Mert jelenleg azzal tudok a legnagyobb segítséget nyújtani, ha nem beszélek arról, hogy hogyan kellene, hanem ezt megmutatom. Ehhez viszont egész emberként van szükségem magamra, aki 110%-on pörög.

Ha azt szeretném, hogy változzon az életem, a körülöttem lévő világ, akkor ahhoz nekem kell tennem lépéseket és nem mástól várni a csodát - ahogy ezt sokan teszik - így megyek tovább, mert a fantáziám sosem hagy el, újabb és újabb célokat tűz ki elém.   

Fotók: Vona Tímea; Smink: Törköly Anita

Tegnap este egy kád meleg vízben, percekig mozdulatlanul ültem összekuporodva. Végiggondoltam az elmúlt egy hónapot. A zuhanásaimat és a szárnyalásaimat is. Átadtam magam a fájdalom és a felemelő, csodás érzéseknek. Hullámzott a lelkem, feltörtek az érzelmek belőlem, amit az elmúlt hetekben nem tudtam rendesen feldolgozni. Nem volt időm. Egyik impulzus ért a másik után. A rengeteg bögre rendelés, millió üzenet,  a Frizbis riport utáni visszajelzések, történetek, felajánlások, majd mélyen belém nyilalt az a félelem, amivel az utóbbi napokban többször találkoztam. Nem kapok levegőt! Majd a kórház emlékezetes szaga, az ott töltött napok. Nem engedtem ki a könnyeimet rendesen mostanában, tartottam magam, ahogy bírtam, de ott a víz csobogás társaságában eljött az ideje, hogy kiadjak magamból mindent és erősre sírjam magam… Vegyek egy nagy levegőt és küzdjek tovább a holnapért.

Felfoghatatlan, hogy mennyien fogtatok össze értem a Frizbi riport után, amiért nem tudok elég hálás lenni. Tudom, hogy hihetetlen, de még mindig nem jutottam minden üzenet végére, ezért kérlek, legyetek türelemmel, nagyon igyekszem válaszolni. Festeni a bögréket és gyógyulni hamar, mert nagyon szeretnék veletek találkozni és jól megölelgetni.

Leesik a tollad, könnyedén lehajolsz, felveszed.  A polcon nem érsz el valamit, felállsz a székre és leszeded.  Megemeled a kezed és felkapcsolod a lámpát. Millió dolog van, ami addig nem tűnik értékesnek, míg képes vagy rá könnyedén. 

Egy egyszerű, de mégis nagyszerű eszközt szeretnék Nektek bemutatni, amit lassan másfél hónapja tesztelgetek és imádom.

„A-karom” névvel ruháztam fel, azt a speciális eszközt, ami még inkább kinyitotta számomra a világ kapuját. Megkönnyíti a napjaimat és segít az önállóságban.  Nem is tudom, hogy élhettem nélküle… :)

Vagyis de, pontosan tudom. Ha leesett valamim addig vártam, míg végül felvették nekem.  Előfordult, hogy egyszerre volt már a földön a fülbevalóm, a szempillaspirálom, de még a telefonom is. Ha szükségem volt egy pohárra, megkértem valakit, hogy vegye le.  A villanyt általában felkapcsoltam a télen-nyáron elől hagyott esernyőmmel.  „A-karom”-mal ez megváltozott. Lett egy olyan kezem, amivel könnyedén felveszem a leejtett cuccaimat és húzom fel a zoknim szárát. Engedem meg a kádba a vizet - mert végre elérem! Szedem le a kedvenc könyvem és rakom fel a fésűm a fenti polcra segítség nélkül.

A Meyra-Ortopedia Kft-től három különböző kézhosszabbítót kaptam kipróbálásra, véleményezésre. Én, aki aztán nem kímélném kritikával ezt sem, annyi negatívumot találtam benne, hogy az egyiknek nem tetszik a formája. Olyan gagyibb a többihez képest. Viszont sokkal olcsóbb, mint a másik kettő és bárki számára elérhető. A célnak pedig tökéletesen megfelel.

Az elején féltem, hogy nem fogom elbírni, összenyomni a kezeim gyengesége miatt, de el kell újságolnom, hogy pille könnyűek és az 1-es számúnak például összenyomásban és a fixálásban is van egy segítő pöcke. Zseniális. Azt imádom a legjobban. Formás, színes, könnyed. Pillanatok alatt veszek fel majdnem bármit. Ha nem jó a szög, elforgatom a fejét. Ha  fémet ejtek le – gondolok itt varrás közben egy apró tűre – azt a 2-es és 3-as számú végén elhelyezett kis mágnessel fel is kapom.

Ha beférne a kistáskába, azonnal vinném is magammal. Így könnyedén érném el a liftek gombját, vásárlás közben a finomabb csokikat a felső polcokon, sőt még a parfümöknél sem kellene segítséget kérnem mire megtalálom a tökéletes illatot. Bár most, hogy belegondoltam jobban, viszem is magammal legközelebb. Berejtem a szatyromba. Ha pedig jóképű sráccal találkozom, elő nem veszem, inkább megkérem, hogy segítsen, ahogy eddig is tettem… :)

Továbbadni, tetszikelni, ajánlott, hogy más is tudjon erről a zseniális eszközről, és a jövőben ne bénázzon, ahogy én is tettem évekig… :)

Aki pedig még nem csatlakozott blogom facebook oldalához, várom szeretettel... :) Ott gyakrabban tudok jelentkezni, mint itt: https://www.facebook.com/mosolykaaa 

csóközön!

Nem könnyű szavakba öntenem mindazt, ami most bennem van. Mégis megosztom és bevállalom ezt is, minden más jó mellett. Ezt az oldalamat is megmutatom, mert hozzám tartozik. Nem titkolom, hogy dagadtra sírt szemekkel ülök a gép előtt lelkileg teljesen elfáradva (nyilván a képen nem ez látható). Nem szégyellem, mert sokáig bírtam és küzdöttem ma (is). Minden apró és hatalmas akadálynak belemosolyogtam az „arcába” és megoldottam. Segítséggel vagy segítség nélkül.

Most mégis töltődésre van szükségem. Már túl vagyok az üvölteni, csapkodni tudnék perceken, kisírtam magam és nem gyengére, hanem erősre! Kezdem újra összeszedni magam és visszacsalogatni a kis mosolyt a szám szélére. Azt, ami oly sokszor segít túlélni mindent.

A kiszolgáltatottság… Az az én nagy „szörnyem”. Mikor a sokadik lépcsős busz megy el előttem, amire nem tudok felszállni. Mikor minden porcikám kezd átfagyni, fájni a hidegben. Mikor leesik valamim és nem tudom felvenni. Mikor oly nagy szánalommal néznek rám az elhaladó autókból. Mikor nem tudok kinyitni egy fél literes üveget. Mikor nem jutok be egy ajtón, mert nehéz lenyomnom a kilincset. Mikor felemelik az emberek a kezüket és azt mondják: ez lehetetlen!

Pontosan tudom, hogy nem az! Csak akarni kell! Akarnom kell bejutni az ajtón. Akarnom kell hazajutni. Akarnom kell élni. Mindehhez pedig akarnom kell segítséget kérni.

Fárasztó és megterhelő a lelkemnek folyamatosan kérni. Majd jön egy pillanat, mikor elfogy az energiám. Ma az egyik percben még fülig ért a szám, a másikban meg már elfáradtam és lecsordult az első könnycsepp, amit annyira szerettem volna elfojtani. Végül átadtam magam egy rövid időre a „szenvedésnek”. Mindannak a kiszolgáltatottságnak, amit az év 365 napjában általában könnyedén viselek a kerekesszékemben ülve.

Egy kérés fogalmazódott meg a fejemben. Szeretném, ha most végiggondolnád mennyi mindenben szerencsés vagy. Gondolj kérlek apró dolgokra, amik ha jobban megnézed nem is annyira természetesek, hogy vannak…  

Legyen egy jó dolog abban, hogy ma kiborult nálam a „bili”… Elindítanék útjára valamit, ami talán sokakat „fejbe vág”, elgondolkodtat, átértékel.

Akkora fájdalmat és nehézségeket adtam ki magamból a sírással… legyen ennek értelme… vegyük úgy, hogy most sokatok helyett sírtam, Ti pedig – nem helyettem, már velem együtt – nevessetek bele a világba, hogy mégis mennyire is vagyunk szerencsések! Mert ezek után is annak vallom magam. Legfőképp azért, mert tudom, milyen mikor szeretnek… Legnagyobb kincsem ez.

Kérlek lájkold, oszd meg, ha úgy érzed... és varázsoljunk együtt a "rosszból" valami jót... :)