Boldogság receptje?!

2011. november 02. 20:42 - Mosolyka

 

Azt hiszem, kötelezővé tenném az embereknek, hogy beleüljenek néhány órára egy kerekesszékbe a belvárosban, hogy bekötött szemmel átmenjenek a zebrán, vagy, hogy úgy kommunikáljanak, hogy nem hagyhatja el egy hang sem a szájukat. Nem bosszúból, egyáltalán nem abból! Valójában ezzel pillanatok alatt íratná ki magából többségünk a következő mondatokat.

„ Jaj, de rossz és nehéz az életem! ”

„Olyan boldogtalan vagyok!”

 „ Minek örüljek?”

Ahogy lekerülne a kendő a szemről, sokan meglátnák azt, amit olyannyira természetesnek vesznek. Pedig nem az! Egyáltalán nem az! Mégsem értékelik eléggé…

Más élethelyzetek, más értékrendszer és más szavak…

Ma úgy gondoltam ezzel a kis videóval igyekszem mosolyt csalni az arcotokra, ha sikerült adjátok tovább! J 

Fotó: Kovács Barbara 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)


komment

Újabb szösszenet a nyomi fejéből :)

2011. október 24. 21:14 - Mosolyka

„A járművet mozgásban korlátozott személy használja!”

Hallatszik olykor a buszon, villamoson. Én meg liluló fejjel, de mégis mosolyra hajló szájjal ezt gondolom:

 

„Ha mondjuk, felszáll egy szemüveges, vagy egy szőke, barna, esetleg pánk frizurás emberke, arra miért nem hívják fel a figyelmet? Értem én, hogy segíteni akarnak, figyelmeztetni a tömeget, de halóóóó, én nem szeretném! Vagy ezzel csak én vagyok így? Elég feltűnő vagyok így is, egy négykerekű járgánnyal a fenekem alatt.”

 

Néha olyan érzés, minta egy hatalmas pattanással az orrom hegyén begurulnék egy terembe, ahol azonnal szirénázás után felhívnák az emberek figyelmét arra, amit akkor örülnék, ha senki nem venne észre.

 

„Figyelem! Figyelem! Az épp beguruló hölgy orrán egy hatalmas bibircsók található, ha esetleg nem vették volna észre. Ne felejtsék el jól megnézni!”

 

Számomra olykor ilyen érzést vált ki, máskor pedig viccesen kezelem.

 

„ Jó, jó, köszönöm! A tapsot kérem hagyják, nagyon kedvesek, hogy mind engem bámulnak! Önök látnak itt mozgássérültet?! Én nem találom!”

 

Mosolyban gazdag hetet Nektek! J

 

Fotó: Kovács Barbara

 

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

 

 

komment

“Sokan elengedik az élet apró örömeit, miközben a nagy boldogságot várják.” (Pearl Buck)

2011. október 22. 17:14 - Mosolyka

Egy picit becsuktam a szemem. Átadtam magam a pillanatnak. Minden egyes porcikámban éreztem a zenét, a lüktetést, a pezsgést. Amim mozog, az táncolt. Nem kímélve a hangszálakat, teljes tüdőből énekeltem. Könnyű volt minden, és varázslatos. Aztán újra kinyitottam a szemem. Hatalmas tömeg volt körülöttem. Mindenki ugrált, pörgött, boldog volt. Kezek a magasba nyúltak. Egyre jobban gyorsult az ütem, dübörögött az egész terem. A Dj pultnál Domique adta a talp alá valót. Aztán egy puszi ért balról Brigustól, jobbról pedig Anitám nyomta a számba a szívószálat, majd jól megölelgetett. Esélytelen volt, nem jól érezni magam péntek este.

 

Imádom az ilyen napokat, mert kerekesszék ide, vagy oda, millió apró örömöt rejt az élet(em).

“Sokan elengedik az élet apró örömeit, miközben a nagy boldogságot várják.”
(Pearl Buck)

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

„Ha padlón vagy, szedj fel onnan valamit!” (Sophie Magory)

2011. október 20. 20:19 - Mosolyka

 

Jelentem ott voltam, de már elkezdtem visszamászni a kerekesszékbe, a padlóról. Közben pedig felszedni onnan jó pár dolgot. Tegnap úgy éreztem betelt a pohár. Feszített ott belül, ami ki akart törni. Hirtelen minden a fejemre nőt, kevésnek éreztem magam. Nem találtam a megoldást. Aztán mikor a könnyeimen keresztül, homályosán láttam, bedühödtem magamra. Jól esett, hogy kiadtam magamból, de most már elég, kiabált velem egy kis hang.

„Szedd már össze magad!”

Félretoltam a halom csekket, a kitöltésre váró kérvényeket, és befaltam egy tábla csokit. Az utolsó falatnál, már azon nevettem, hogy lőttek a fogyókúrának rendesen, lassan igényelhetek egy teherautót, amivel furikázom a kerekesszék helyett. De jól esett, így nem volt kár érte. Az éjszaka még nyűgös voltam, ami reggelre szintén megmaradt. Aztán kezdtétek kiszínezni helyettem a napomat. Meglepetés SMS, hívást, e-mail, komment. Így aztán végképp nem bírtam tovább, és elzavartam messzire a gond halmazt. Jó, hogy vagytok a "nyominak", köszönöm! Aztán hirtelen Brigus is betoppant, akivel egy igazi csajos beszélgetés után, mostanra újra könnyű minden. Annyit nevettem vele, hogy ez hatalmas gyógyír volt. Nosztalgiáztunk, tervezgettünk.

Vágyom valami igazán nagy őrültségre, amit eddig még nem csináltam. Kevesebb, mint egy hónap, és itt a 23. születésnapom. Emlékezetessé kell, hogy tegyem. Ezzel már öt évvel túléltem a jóslatokat. Számtalan lehetőség kering a fejemben. Esetleg egy ejtőernyős ugrás, fejes a tengerbe, pici tetoválás, egy utazás, és még sorolhatnám. Vagy esetleg még valami ötlet?

Mára megint van egy kis „csomagom” Nektek… fogadjátok szeretettel. :)

"Ha valaki egynapos túrára indul, akkor bolod lenne magával vinni egy egész életre való útravalót. Akkor hát nem furcsa, hogy vannak, akik az elkövetkezendő huszonöt év összes aggodalmát magukkal hordják, és csodálkoznak, hogy az élet miért olyan nehéz? Arra vagyunk teremtve, hogy egy nap 24 órát éljünk. Nem többet. Nincs értelme ma a holnap problémáin rágódni.

Ha legközelebb azon kapod magad, hogy kezdesz kétségbe esni, tedd fel magadnak a következő kérdéseket:
“Elég levegőm van, hogy lélegezzek? Mára elég ételem van?” (Ha a válasz “igen”, akkor jó irányba haladnak a dolgok!)
Gyakran figyelmen kívül hagyjuk a tényt, hogy a legfontosabb szükségleteink ki vannak elégítve."

(Andrew Matthews – Élj vidáman!)

Fotó: Bolla Eszter

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy awww.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

 

komment

Csak lentről lehet felfelé szárnyalni igazán

2011. október 19. 18:48 - Mosolyka

Néha elfáradok. Néha nehezen nevetek. Néha elbújnék a világ elől. Néha fáj. Néha hiányzik valami. Néha nehéz kikelni az ágyból, és vígan mosolyogni a kerekesszékben. Néha csak ülök, és nézek magam elé. Néha félek. Néha törni, zúzni tudnék. Néha levegőért kapkodok. Néha rettegek, mert azt érzem, hogy nem leszek soha anya. Néha azt hiszem, csak álmodozom arról, hogy táncolni fogok. Néha potyog a könnyem. Néha görcsösen keresem a megoldást. Néha elfutnék. Néha gyűlölöm az izomsorvadást. Néha nagyon akarok valamit, de nem sikerül. Néha kudarcot vallok. Néha nem megy az írás. Néha remegek. Néha nem találom a helyem. Néha bekopog a végrehajtó. Néha utálom, hogy a penge élen táncolok. Néha elvesztek valakit. Néha látni sem bírom a kerekesszéket. Néha zavar, hogy néznek.

Gyakran pörgök. Gyakran mosolygok. Gyakran bele kiabálom a világba, hogy boldog vagyok. Gyakran könnyű minden. Gyakran úgy érzem, mindenem megvan. Gyakran sugárzom a kerekesszékben, mert jól érzem magam. Gyakran megölelném a világot. Gyakran úgy érzem nincsenek határaim. Gyakran tudom, hogy igenis lehet élni a betegségemmel könnyedén. Gyakran látom magam anyaként. Gyakran érzem, ahogy táncolok. Gyakran letörlöm mások könnyeit. Gyakran csalok mosolyt mások arcára. Gyakran mintha kifolynának a gondolataim, és tetszik, ahogy írok. Gyakran ajándéknak tartom a gyógyíthatatlan diagnózist. Gyakran imádom, hogy tudom, hogy bármelyik percben vége lehet az életemnek, mert így minden pillanat értékes. Gyakran derült égből belép egy Tündér az életembe, és megváltoztat mindent. Gyakran érzem, jó úton vagyok. Gyakran már nem is érdekel a kerekesszék, mintha ne is lenne. Gyakran nem érdekel ki, mit gondol, csak élvezem az életet. Gyakran amit nagyon akarok, az sikerül.

Most épp néha van, de pontosan tudom, hogy hamarosan fellélegzem. Így már nem is olyan nehéz. Bár nem ér még fülig a szám, de aprócska mosoly már lakik ott a csücsökben. 

Fotó:Bolla Eszter

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran...

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel a bejegyzést vagy a www.mosolyka.blog.hu -t 

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

Miért?!

2011. október 17. 18:17 - Mosolyka

képőőő.jpgMa már tudom a választ, de jó néhány évvel ezelőtt számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést hiába. Miért születtem izomsorvadással? Miért pont én nem tudok járni? Miért?! Miért?! Néha ordítani tudtam volna teljes tüdőből, aztán zokogva négykézláb a földet verni. Látszólag kis dolgoknál borult ki a bili. Mikor többszöri próbálkozásnál sem tudtam például levenni magamról egy szűkebb ruhát, vagy mikor, viszketett a talpam, és nem voltam képes megvakarni, hisz mozdulni sem bírtam. Nagyon akartam valamit, de nem ment. Aztán rájöttem a hibáimra. Ugyan azzal a módszerrel próbálkoztam újra és újra, de be kellett látnom, hogy ha az ajtón nem tudok bemenni, akkor az ablaknál kell próbálkoznom, ha pedig ott sem megy, megyek körbe.

Aztán jöttek a sikerélmények, a pozitív visszajelzések, és a mérhetetlen nagy szeretet, és önzetlen segítség, amit kaptam a környezetemtől. Tulajdonképp rávilágított arra, hogy az izomsorvadással egy ajándék csomagot nyomtak a kezembe. Amiben meg kellett látnom a lehetőséget, azt, amit valójában rejt magában. Belépőket bizonyos helyekre, adott élethelyzetekbe, és számtalan más szituációkba, amit élmény felderíteni.

Bár masnit nem kötöttem rá, de fogadjátok tőlem ezt a pici „csomagot” útravalónak a hétköznapokba.

“A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.” (Buddhista közmondás)

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment
Címkék: miért

Extázis a színpadon

2011. október 15. 17:31 - Mosolyka

blog111.pngSpontán ötletnek köszönhetően, fogtuk a kis állandó élettársamat, a kerekesszéket, és Brigus barátnőmmel belevetettük magunkat az éjszakába. Még mindig a buli hatása alatt vagyok, azóta fülég ér a szám. Még hogy nem lehet „bénaként” táncversenyt nyerni, flörtölni, telefonszámokat bezsebelni, és adni?! Nem először bizonyítottam, hogy igenis hatalmas party kerekedhet abból, ha begurulunk a táncparkettre. Nah, de kezdjük az elején.

Egyszer csak a semmiből jött az ötlet, hogy csináljunk valami őrültséget péntek este. Dobjuk fel a hangulatot, lazítsunk, éljünk. Aztán jöttek a lehetőségek. Karaoke, csajos este, beülni valahova, mozi, és végül, de nem utolsó sorban, hogy irány a belváros és osszunk ingyen ölelést forgalmas helyeken. Imádtuk az ötletet, de végül egy kis hang még is a Morrison’s Ligetbe csalt le. Nem jártunk még ott Brigussal, így nem tudtuk mire készüljünk, vajon mennyire béna kompatibilis, ahogy azt mondani szoktam, de nem estünk pánikba, mert tudjuk, mindent megoldunk. Nincs akadály, se lépcső, se szűk ajtó, semmi.

Kicsinosítva, jó kedvvel feltöltve, vidáman indultunk az éjszakának. Mechanikus kerekesszékkel mentünk, amit Brigus tolt, mert a hajtáshoz én már túl gyenge vagyok. Bár említettem előző írásaimban, hogy kiszolgáltatottnak érzem magam ilyen helyzetekben, és sokkal jobban preferálom, ha a kis jojsztikos székemben ülhetek, én irányítok, és oda dodzsemezem, ahova én szeretnék, de hamar megkötöttem a kompromisszumot és különben is, Brigussal sincs lehetetlen… Ha a buli közepén egy bárpult melletti székre ülnék szívesen, akkor ott is leszek, vagy akár valaki nyakába akkor onnan tombolok. A buszra hamar felpattantunk két srác segítségével, majd megérkeztünk az épp újonnan átadott Köki terminálhoz. Lelkes voltam és kíváncsi, mert azt hallottam, ott már van lift a metróhoz, és nem kell hegyet mászni a lépcsőknél. Tévedtem! Van, de nem működik még, és egy jó darabig nem is fog, azt mondták. Az eddigi lépcső hosszúsága a kétszerese lett, így bár nem feltétlen akadály, de nem éppen könnyűség azzal szembenézni székestől. Így gyors lehetőség áttekintés után irány körbe, majd fel a másodikra és át a „hídon”. Az épület már zárva volt, de bekéredzkedtünk és lift után szaglásztunk. A másodikon újra lépcsőkbe ütköztünk, mellette pedig ismét egyenlőre dísz liftekkel, de már csak nevettünk. Két csajszi épp arra járt, majd felajánlották segítségüket, de ekkor már Brigus úton volt lefelé a biztonságiőrökért, majd egy könnyed mosollyal az arcán felkiabál nekem.

- El ne fuss addig!

Felnevettem, de nem csak én, a két lány is annyira jó ízűen nevetetett ezen, hogy öröm volt nézni.

Jön fel Brigus a lépcső és röhög, majd mesélni kezdi.

- Azt mondtam a biztonsági őröknek, hogy kerekesszékkel vagyok, legyenek szívesek segíteni lejönni a lépcsőn, mire furcsán nézve, megkérdezték, hogy ’én lennék kerekesszékkel’.

A Népligetnél van lépcső mellett felfonó, de képzeljétek se az információn sem máshol nem tudták, hogyan lehetne használni, kinél a kulcs. Különben is, már egy igen elrozsdásodott lakattal volt lezárva, a gombok pedig hiányoztak. Így újabb akadálymentesítő dísz eszközt találtunk. Két férfivel természetesen azért feljutottunk, majd néhány perccel később megérkeztünk a szórakozóhelyre.

2222222222222222222222222.jpgÖrömmel fogadtak, azonnal jöttek segíteni, és repítettek fel a lépcsőkön a kedves biztonságiőrök, bent pedig ahová mentünk utat csináltak nekem. Hamar beindult a buli. Átadtam magam az élvezetnek és egyáltalán nem érdekelt ki, mit gondolt, hogy nézett, nézett-e egyáltalán. Brigussal táncoltunk, énekeltünk, majd egyre nagyobb társaság alakult ki körülöttünk. Ismeretlenek jöttek ölelgettek, puszilgattak és jó megtáncoltattak. Imádtam. Várkonyi Attila azaz Dj Dominique volt a lemezlovas meglepetés vendég, aki igazán nagy hangulatot varázsolt. A táncversenynél pedig végül a színpadon kötöttem ki, ahol mindenki nekem tapsolt. Egyszerűen zseniális volt az egész, majd Attila kihirdette az indulók között az eredményt, és nyertem! Egy üveg pezsgővel gazdagodtam, belül pedig hatalmas extázis volt. Aztán körbetáncoltak, tapsoltak, puszikat osztogattak, az ölembe ültek, és csak úgy repült az idő. Az arcomról pedig nem lehetett levakarni a mosolyt. Mikor már kellőképp kitáncoltuk magunkat, élményekkel a tarsolyunka indultunk a ruhatár felé. Látnotok kellett volna, ahogy a srác tömeg engem öltöztet. Ki a kabátomat, ki a sálamat adta rám, sőt közben még arra is ügyeltek, hogy a hajamat kiszedjék a kabát alól. Annyira édesek voltak! Millió puszival búcsúztunk, majd megbeszéltünk egy mihamarabbi folytatást.

A hangulatról pedig továbbiakban meséljen helyettem ez a videó. :)

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

komment

Sajnálatnak itt helye nincs!

2011. október 13. 16:51 - Mosolyka

Huszonhárom évem alatt soha nem fogócskáztam, nem másztam kötélre, és nem táncoltam a két lábamon. Se lassút, se pörgőst. Nem telt el úgy nap, hogy ne kértem volna segítséget, és ne mondtam volna ki a köszönöm szót. Nem sétáltam szakadó esőben, és nem futottam bele egy forró napon a hűvös Balatonba. Nem ugróköteleztem, és nem másztam bordásfalra. Nem indultam zsákban futáson, és nem hulahoppkarikáztam.  Nem feküdtem bele télen a hóba, és nem rajzoltam abba angyalkát.

Viszont megtudtam, milyen az, mikor azért szeretnek, ami belül van, és nem a külső miatt. Azt, hogy milyen egy őszinte ölelés, és azt is, hogy milyen egy apró fejlődés. Milyen az igaz barát, és szerető család. Több országban láttam a felkelő Napot, és az égen a ragyogó Holdat. Kaptam váratlan szívemnek kedves üzeneteket, ébredtem egy szerető férfi puszijára. Kaptam pici gyerekektől és felnőttektől őszinte mosolyokat. Számtalan meglepetéssel gazdagodtam, és megtanultam annak örülni, amim van és nem azon szomorkodni, ami hiányzik az életemből.

Most pedig körbenézek és boldognak érzem magam, pont ott, ahol vagyok.

Fogadjátok tőlem az egyik kedvenc néhány soromat Veronica A. Shoffstalltól.

“Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között,
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal,
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó,
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével,
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez.
Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér.
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked.
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz…
Hogy valóban erős vagy.
És valóban értékes.”

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

"A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk? Vagy ez tart életben minket?" SZNY

2011. október 12. 16:03 - Mosolyka

 

Engem életben tart. A remény és mellette az álmaim, ami miatt képes vagyok reggelente kikelni az ágyból és mosolyogva beülni a kerekesszékbe. Hinni minden nap, hogy egyszer táncolni fogok, és ha nem örökké, de még sokáig élni az izomsorvadással. Amikor három éve kitűztem magam elé, hogy ki szeretnék jutni Kínába, őssejt kezelésre, az is egy esélyként lebegett a szemem előtt. Biztosra nem mehettem, hisz manapság mi biztos? Minden egyes új lehetőség hallatán újabb esélyt látok arra, hogy sikerülhet. És egyszer így fog megvalósulni az álmom. Nem adom fel, mert nem tehetem, és nem is akarom. Újra a saját lábaimon szeretnék járni, könnyedén levegőt venni és és és ... idővel megszülni a saját gyermekemet. Látni felnőni, futni utána a játszótéren. Nagymamának lenni és még számtalan dolgok megélni, amit rejt magában ez az élet. Kell nekem, használd ki Te is a napot, még ha olyan hideg és borús is, mint a mai...

Ha meg még nem olvastad, nem adtad tovább ezt katt és ... kérlek :)

Ugye tovább adod?!:)

Kíváncsi lennék, milyen témákról olvasnátok a blogomban szívesen. Mi az, ami érdekel titeket „béna” szemmel? Miből sok, miből kevés? Írjatok emailt, kommenteljetek, én pedig szemezgetek és írok vadul. 

Kép: Bolla Eszter

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

Béna kompatibilis, avagy nem?!:)

2011. október 11. 20:51 - Mosolyka

ősz.jpgA béna kompatibilis jelzőt úgy használom, mint mások a bababarát szót. Mondom helyekre, járművekre, eszközökre és meglepő, szokatlan szituációkban is. A hétköznapokban számtalan egyáltalán nem kompatibilis dologgal találkozom. Lássuk csak a teljesség igénye nélkül. Arra külön felhívnám a figyelmet, hogy nem panaszáradat következik, csak szimpla felsorolás, megemlítés. Mindezek a saját szemszögemből, ahogy én mondanám a „popó szintről”. Ülve kerekesszékben a buszon, a boltban sorban állva, és még más rengeteg helyen pont az emberek hátsójával nézek farkasszemet, innen jött a szintmeghatározás.

Nem egy mozgássérült mosdóban találkoztam a tükör problémával. Én az a tipikus nő vagyok, aki ha tükröt lát, azonnal a hajához nyúl, igazgatja a sminkjét. Pontosítva igazgatnám, ha látnám magam benne. Ha már ott van, akkor ingert érzek rá, hogy belenézzek. Költői talán a kérdés, de miért ugyanoda fúrják, ahova a sztenderd mosdókba? Szívesen felállnék, majd szépítgetés után tovább játszanám a bénát, de kérem szépen, nem egy színdarabban vagyunk. Vagy az egyik kedvenc, mikor mozgásérzékelős a villanykapcsoló, de az is „álló szinten”. Vagy ott a boltokban a felső polc kihívás. Amikor ott találhatóak a tusfürdők, amit igenis végig szaglásznék. Majd a végén kettő közül vacillálva kosaramba ki és betenném, de ezt is akkor tehetem meg, ha kiszemelek magamnak egy szimpatikus vásárlót, akit illattesztelésre hívok és vevő a kis játékomra. Nem is beszélve a parfüm vásárlásról… ott aztán végig kell(ene) egytől egyik fújkálni a kis fehér papír csíkokra, hogy rátaláljak az aktuális igazira, ha a régit már picit meguntam. Aztán az ajtó nyitás… még sokszor a kilincset nem tudom lenyomni annyira gyenge vagyok, dehogy még közben húzzam is, az már külön akció. De például azt is szeretem, mikor a postára begurulva a pult olyan magas, hogy pont nem látszom ki mögüle. És akkor most nem térnék ki a tömegközlekedés apró, illetve óriási nagy hiányosságaira.

A nem kompatibilis listát hamarosan fojtatom, de most evezzünk egy kicsit a működő és tán meglepődést kiváltó témához. Egy kedves barátom Nyics Viktor (Vic) volt rádiós műsorvezető, tollából származnak majd a következő sorok, de tökéletesen tükrözik a gondolataim. Olvassátok, emésztgessétek… és merjetek nevetni! :)

„Szex in  the  tolókocsi”

Egyszer, még ifjú vitéz koromban fűzögettem egy hallgatókát az adáson kívüli térben… 

Fotót küldött  –gyönyörű, sexi szeplős pofi, szikrázó mosoly-, megnevetettem…meg picit komolykodtunk is (me’hogy vagyok én olyan is)… aztán persze egyre inkább brutalizáltuk, szexussal dúsítottuk a beszélgetést…. Mélyebb és mélyebb rétegeibe hatolva a témának, lassan lebeszéltük hogy mit is fogunk tenni… hmmm…

Mikor már a randi időpontját is belőttük nagyjából… s búcsúzkodni kezdtünk, ő még idedobta:

-Figyelj csak! Mondanom kell valamit…!

-Szóval én nem tudok járni.

Mire én:

-Mármint nem tudunk járni baba? Semmi gond, attól még randizhatunk..!

-Nem. Arról van szó hogy én…. Szóval…

-ÁÁÁÁ, várjál már! Te mozgáskorlátozottka vagy? 

-Igen. És megértem, ha mégsem…   

-Ugyanmááár! Ez nem gáz!!! Tolókocsis csajszival még úgysem voltam!;-)

Aztán ajánlásomra megnézte az „Eszement Freddy”-t a lányka, és persze hogy szétröhögte magát, mert hát ez a TomGreen gyerek tényleg egy beteg állat. :)

A folytatást nem részletezném, hisz így is kitárulkozóbb voltam, mint illik….

De vegyük elő a gondolatot!

Miért jön az emberekben az a fura, lelkiismeret furdalás illatú érzés,  amint előjön hogy egy mozgássérülttel így, vagy úgy durvulni… viccelődni, perverzkedni! Miért gáz arról mesélni, hogy felállnék a tolószék karfájára, hogy így férjek hozzá a szájához…

Jó, jó…. Egy mozgássérülttel valószínűleg nehéz  a tengerparton egymás felé szaladni a naplementében,… viszont bármikor játszhatunk fókásat…

De tényleg! Mire kellene olya nagy műgonddal tapintattal lenni? 

Nem hiszem hogy aki tolószékben éli mindennapjait valóban azt akarná hogy vele kevésbé legyen laza az ember… nincs ott szükség halk szavú óvatoskodásra, uramisten sajnálatra….

Egy mozgásában korlátok közé szorított ember épp ugyanúgy tele lehet őrült, észvesztő vágyakkal, buja képekkel… így aztán a hozzájuk közeledés is úgy klafa, ha rendes lendülete van!

Az, hogy valaki így vagy úgy nyomi (nem megsértődni, csak vicceskedem, rossz szándék nélkül), csak egyszerű attribútum. Mint hogy valaki szőke vagy barna, kövér vagy sovány…. Szinte nem is számít, csak az egyén viszonya önnön tulajdonságaival! 

Hisz hány szép testű lány szorong hogy kövér, vagy egészséges pók azon hogy hűűűde beteg… Az ember a lényeg ott a porhüvelyen belül!!!

Nem gerjeszt be külön az állapot hogy hűűűű, olyat akarok, erre indulok be,….nem fetisizálom a rokkantságot, de nem is utasítom el, és akiben van egy kis mechanikus működésen túli,  igazi emberanyag… az nem hajtja le a fejét komolykodva az esttel találkozva, hanem inkább örül hogy a lány lábait fel lehet hajtani a füle mellé…;)

Tehát sexre fel lakosság, járókerettel, kerékkel, mankóval, üvegszemmel,… vagy ezek nélkül, de igazán és nagyon nagyon csináljátok!!!"

Fotó: Bolla Eszter

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

Ugye tovább adod?! :)

2011. október 08. 13:43 - Mosolyka

hahaha.jpgKezembe került egy esettanulmány, amit rólam írtak tizenkét éves koromban. Gépről kinyomtatott, legalább tíz oldalas iromány, ami egy kék lefűzhető mappában volt. Elől egy idézettel indult. Nagy zsivaj volt mögöttem, mikor olvasni kezdtem. Már esteledett, mindenki itthon volt. Első néhány oldalon hamar átfutottam. Majd kezdtem belemerülni. Egy percre még is megszakítottam az olvasást, míg egy csendesebb helyre nem mentem, a két szoba közötti gardrób helységbe. Ott már félhomály volt, de kíváncsiságom nem lankadt. Majd folytattam. Mondhatnám, hogy kár volt, de nem. Egyáltalán nem. Mindent megváltoztatott két mondat, amitől megtanultam élni, és igazán értékelni. Nem volt könnyű, de annál több leírhatatlanul boldog, és kalandos élményekkel gazdagítottam az életem ezek után.

A tanulmány közepe táján mellbe vágott egy mondat…

„ … Fanny légzőizmainak gyengülése az életébe kerül. „

Majd még fel sem fogva az egyik sokkot, következett a második.

„ … A kislány ekkor már túl volt élete felén. „

Befejezetem az olvasást és pillanatok alatt összecsuktam a mappát. Majd néztem magam elé és nem értettem. Majd újra kinyitottam és még egyszer elolvastam. Tényleg ott volt, nem csak odaképzeltem. Értetlenkedve ültem, majd zavaromban tovább lapoztam és közben nagyokat nyeltem. Hamar végeztem, talán még életemben nem olvastam olyan gyorsan, mint akkor. Végezni akartam hamar, és közben féltem, hogy mi vár még rám ott. Nem volt más, „csak” ennyi. Összecsuktam és leejtettem a földre. A szám elé kaptam a kezem, majd a hüvelykujjamon a körmöt kezdtem rágcsálni. Repkedtek bennem a kérdések… Meg fogok halni? Mit jelent az, hogy a felén túl vagyok? Mennyi akkor az egész? És…és…és…mennyi van még? Miért?

Teljesen ledöbbenve még néhány percig zavartan ültem a két szoba között. Nem akartam, hogy tudjanak róla… Ez nem egy olyan infó, amivel odaállok apu elé és azt mondom, hogy tudom. Féltem is volna megkérdezni… és még én sem tudtam igazán miről is van szó. Gyorsan összeszedtem magam, helyre raktam az arcom, majd „felvettem” egy minden rendben van álarcot, aztán a számítógéphez gurultam. Bekapcsoltam és irány a Google. Bepötyögtem, hogy izomsorvadás, és enter. Az első találatok között valamelyikre rákattintottam és már olvastam is. Több típusa van ennek a betegségnek, de nem volt nehéz rátalálni a sajátomra. Majd, mint egy piros lámpa, ami villog előttem úgy vibrált az a bizonyos mondat.

„ A betegség, ezen típusával, várhatóan tizennyolc évet élnek meg. Izmaik elsorvadnak, legyengülnek és a légzőszerveket s a szívet sem kímélik. „

Tovább kerestem. Újabb leírásokat olvastam, de mindenhol ugyanezzel az ijesztő ténnyel találkoztam. Kikapcsolt körülöttem a világ. Nem hallottam a tévét, nem láttam mit csinálnak. Mikor mennek el mellettem, csak meredtem bámultam a monitort. Még a szám is tátva maradt. Majd számolgatni kezdtem. Ha most vagyok tizenöt éves, akkor már csak három évem lenne? Ez komoly? Nyugtatgattam magam, hogy ez nem így van, ez nem lehet igaz, de akárhányszor visszapillantottam a képernyőre kiszúrta a szememet, hogy igenis ez a valóság.

Aznap hamar lefeküdtem aludni. Igyekeztem higgadtan viselkedni a többiek előtt, de belül vihar tombolt bennem. Üvölteni tudtam volna és arra vártam, hogy felébredjek a rémálmomból, de nem történt meg. Reggel is arra ébredtem, hogy még egy nappal közelebb a tizennyolchoz. Elmentem az iskolába, de igazán nem voltam ott fejben. Valahol egészen máshol jártam. Igyekeztem feldolgozni az olvasottakat. A matek óra közepén választás elé állítottam magam. Vagy beleőrülök és begubózom, vagy elkezdek élni és kihasználni azt, ami még hátra van. Megcsinálni azokat, amikre igazán vágyom. A kell dolgokat felváltani azokra, amiket szeretnék. Hamar döntöttem. Élni akarok, és ha menni kell, akkor szép emlékek sokaságával a hónom alatt tegyem.

Azóta jó pár év eltelt. Túléltem a jóslatokat. Novemberben büszkén töltöm a 23. életévemet. Ahogy azt elhatároztam, számtalan élménnyel és kalanddal a tarsolyomban. Ehhez pedig az kellett, hogy veszni lássak mindent, ami amúgy természetesnek tűnt… de főképp azt, hogy élek.

Élni nem élhetek helyetted, de ezt tovább adhatom Neked. Te is tedd ezt! :)

“Kelj fel! Ha biztosan tudnád, hogy halálos beteg vagy, ha kevés lenne hátra értékes idődből, hogy hasznosítsd az életed és eltöprengj azon, ki vagy, nem pocsékolnád az idődet önmagad kényeztetésére, félelmeidre, letargiákra vagy ambíciókra. Nos, azt mondom neked, hogy halálos beteg vagy; meg fogsz halni ugyanis. Néhány évvel több vagy kevesebb idő, mielőtt elmúlnál, nem sok különbséget jelent. Légy boldog most, ok nélkül – vagy soha nem leszel az.” (Dan Millman – A békés harcos útja)

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

Derült égből ölelés...

2011. október 06. 19:06 - Mosolyka

Ébredés után egy megmagyarázhatatlan ürességet éreztem, ami még talán fájt is, feszített. Nem találtam a helyem. Közben pedig minden a legnagyobb rendben volt. Harcoltam belül magammal rendesen. Gyűlölöm ezt az érzést. Ritkán akar magáévá tenni, de ma éppen nagyon. Néhány perces pihengetés után, kiemelt az ágyból Apu, és beletett a kerekesszékbe. Lehet tényleg bal lábbal?! A meg nem fogalmazott nyomasztó érzés tovább fokozódott.

Munkába menet küldtem én minden hova, de ragaszkodott hozzám. Az utcákon szomorú arcokat láttam, embereket rengeteg bajjal a hátukon, a földen bámulva. Azt éreztem, hogy ma direkt mindenki ilyen. Aztán bepipultam. Magamra.

 „Ne nézz már te is lefelé! Emeled fel a fejed! Szippants mélyeket, és erőszakold meg az arcodat Fanny!”

Kezdetben nehezen ment a mosoly, de aztán szépen lassan kezdtem átvenni az ütemet. Aztán egyre több embert láttam vidáman, „dalolászva”. Rájöttem mi volt a baj… Ébredés után rossz szemüveget vettem fel. Azt, amin át szürke a világ és szomorú. Nem is értem honnan került elő, mikor jó mélyre eldugtam egy doboz aljába. Azta! Mekkora volt a kontraszt, a másik látószöghöz képest. Aztán az is megfogalmazódott bennem, hogy mire vágynék, mi tudná az ürességet kitölteni. Ölelés!

A fejlett technikának köszönhetően útközben  - már felfelé görbülő szájjal - pötyögni kezdtem fantasztikus napi világkép ötletemet az egyik közösségi oldalra.

Ma nem lehetne, hogy minden sarkon ingyen ölelés táblákkal álljanak?:)  Imádnám”

Beértem dolgozni, majd nem sokkal később a negyedikes Klaudiám is megérkezett, akivel együtt tanulunk délutánonként. Kezdett egyre kisebb lenni az űr bennem. Beszélgettünk, elmesélte mi volt az iskolában, hogy van ma, aztán nekiugrottunk a házi feladatnak. Nyelvtanból tiltó mondatokat kellett írnia a közlekedéssel kapcsolatban. Gondolkozott néhány percet a lelkem, aztán elmosolyogta magát, és mondta…

„Ne parkolj mozgássérült helyekre, ha nem vagy az!”

Jó érzés volt, legszívesebben megöleltem volna. Nem azért mert én is nyomi vagyok, hanem, mert egyszerűen öröm volt látni, hogy így gondolkodik.

Míg én bent voltam Klaudiával, addig valaki érkezett hozzám, de mivel nem voltam kint, hamar el is ment.

Aztán érkezett egy mailem egy nagyon kedves fiútól, aki csak néhány napja a blogom olvasója. Annyit írt, hogy nem tudta érvényesíteni az ingyen ölelést, pedig a tábla csak rám várt. Egy könnyed mozdulattal megnézte hol dolgozom, majd eljött.

Innentől már nem azért kellett az arcomat erőszakolni, hogy mosolyogjak, hanem azért, hogy azt levakarjam onnan percek után. Nem jutottam szóhoz. Bár sajnáltam, hogy elkerültük egymást, de a szándék felért egy nagy öleléssel. Visszatértem. Ez az utolsó hatalmas csepp hiányzott a pohárból, hogy a megmagyarázhatatlan üresség elhagyjon végre. Fellélegeztem! Aztán újra nem jutottam szóhoz. Visszajött. Megkaptam az ölelésem… Ami nagyon jól esett, és megint csak egy olyan pillanatot varázsolt az életembe, amiért megéri élni. Ha pedig reggel az eddigiekhez hasonlóan a „színes” szemüvegem veszem fel, akkor nem valószínű, hogy kiírom ölelési igényemet, akkor pedig most nem lennék gazdagabb egy ilyen élménnyel…

Köszönöm kedves üresség a reggeli érkezésed, de legfőképp Neked az ölelést, és a meglepetést! 

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világFacebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

komment

Jaj, ez egy kerekesszékes?!

2011. október 05. 20:23 - Mosolyka

A munkahelyemen nem dugnak el egy hátsó irodában, elzárva az emberektől, mert „más” vagyok. Nem csak azért vettek fel, hogy meglegyen a fogyik után járó adókedvezményük. Nekik sem vagyok ufó, mert nem úgy közlekedem, mint az átlag. Inkább bátran kiültetnek oda, ahol a legtöbben járkálnák, pici gyerekektől egészen a nagyszülőkig minden korosztály. Ezzel is formálva az ott megforduló emberek viszonyát a kerekesszékesekhez. Minden csak, addig idegen, meg „más”, míg meg nem ismerkedünk azzal. De addig is, én borzasztóan élvezem a reakciókat, mikor a pult mögül kigurulva meglátják, hogy nem csak a munka miatt ültem.

Van a „Jaj, ez kerekesszékes?!” típus, aki zavarban van, de nagyon, és nem is tudja kezelni a helyzetet. Kellemetlenül érzi magát, hogy „felállított” a helyemről, hogy szóljak a kollegáknak. Persze megtehetném telefonon is, hogy beszólok nekik, de ezt többször direkt nem teszem. Szokják csak, hogy mi is élünk, dolgozunk és jelen vagyunk mindenhol. Nem kell tőlünk félni. Mégis többen hebegnek, habognak, én meg mosolyogva nyugtatom őket, hogy semeddig nem tart berohannom, mert csak nyomom a kis jojsztikomat, a szekerem pedig beszállít.

Az emberek általában félnek kérdezni, inkább homokba dugják a fejüket, arrébb néznek, és azt hiszik, akkor az már nincs is ott. Pedig, feleslegesen aggódnak, ha érdeklődnek, és nem szeretnék válaszolni, megmondom, de azt hiszem, kevés olyan téma van, amiről nem mesélnék könnyedén, ha érdekel valakit. Én elfogadtam magam így, ahogy vagyok, ezért nem tudnak megbántani. Sőt, szeretem, ha kérdeznek. Sokkolni is imádom az embereket, jó látni az arcokat, mikor megdöbbennek, hogy jártam a Kékestetőn, szórakozom, jelen van az életemben a párkapcsolat, és köszönöm szépen boldog vagyok.

Aztán ott vannak, azok, akik viszont mernek kíváncsiskodni. Főképp a gyerekek. Ők még őszinték és nem köntörfalaznak, kérdeznek, és választ várnak. Én pedig boldogan mesélek. Nem szabadna, hogy tabu téma legyen a fogyatékosság. Azzal csak azt érjük el, hogy idegen lesz számukra, ismeretlen, „más” és még sorolhatnám. Szóval érdeklődj, kérdezz, beszélgess és ismerd meg a körülötted élőket. 

 

 

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világFacebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! :)

 

 

 

komment

Néhány perc, és kapok levegőt. Ne aggódj!

2011. október 03. 19:20 - Mosolyka

Önirónia nélkül már rég benyugtatózva, egy nem éppen kellemes „sárgaház” több éves lakója lennék. Jobb esetben… De az is lehet, hogy már nem is lennék, mert egy óvatlan pillanatban Dunába vetettem volna magam a kerekesszékből.

De itt vagyok, és maradok is! Nem hagyom, hogy beszippantson a körülöttem lévő depresszív világ. Most komolyan, mi ez? Valóban így akartok élni? Persze akinek nem inge, az magára ne merje venni, ellenben azokkal, akik „jaj” ódákat zengtek! Persze az egy egészséges emberi tulajdonság, hogy néha elmeséljük másoknak, hogy mi bánt ott legbelül, mi az, ami „lehetetlen”, de a hangsúly a „néha” szócskán van.

A hétvégén jóízűen ebédeltem kint a konyhában, egy nagy tál zöldbabfőzeléket, kis pörkölttel meglocsolva. A második falatig minden rendben volt. Aztán megérkezett a már-már lassan állandóvá váló kajatársam, a fuldoklás. Eddig csak akkor tartott velem, ha lédús gyümölcsöt, levest vagy „poros” ételeket ettem, mint például mákos tészta, vagy tejbegríz kakaóval a tetején. Most viszont már lassan egy babatápot sem tudnék úgy elfogyasztani, hogy zökkenőmentesen menjen minden.

Az izomsorvadásom velejárója, hogy a nyelés és légzés nem éppen 100 % százalékos. Mostanában elég gyakran lehet látni engem, liluló fejjel, potyogó könnyekkel és közben mégis érthetetlen mosollyal az arcomon. Néha már küszködve is, levegőért kapkodva, de nyugtatom a körülöttem levőket, hogy nincs baj, percek kérdése és újra „normálisan” fogok levegőt kapni az 52 %-os tüdőkapacitásommal. Legalábbis ekkor a normális, a nálam megszokott madár légzést jelenti. Már legtöbbször nem esem pánikba, hogy nem jön az oxigén, inkább higgadtan várok, még akkor is, ha a tányéromban levő étel után csöpög a nyálam és valójában habzsolnék. Nevetek, mert lehet, mostantól egy életen át fogok együtt élni, enni a fuldoklással. Beleőrülök, vagy előszedem az öniróniám. Az utóbbit választom. Nevetek, mikor leborul a sminkkészletem a reggeli készülődésben, pedig tudja, hogy nem tudom felvenni. Nevetek, ha az orrom előtt zárják be az ajtót, vagy ha gödörbe gurulva kicsúszok a székemből. Jó, azt hozzá kell tenni, hogy azért, mert „béna” vagyok, még nézhetnék a lában elé, egy előttem sétáló formás pasifenék helyett. Így már mentem oszlopnak is. Bár, akkor már nem csak én nevettem magamon.

Lényeg a lényeg, légy üdvözölve kedves fuldoklás, ha azt hiszed kedvem szeged, tévedsz! Már csak azért sem! Ha harc, hát legyen harc. 

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világFacebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! J

 

komment

Apró szösszenet a „nyomi” fejéből :)

2011. szeptember 30. 13:42 - Mosolyka

Amikor arról kezdek mesélni, hogy mennyire jót sétáltam pár nappal ezelőtt hazafelé a munkából, valójában azt kellene írnom, hogy mennyire jól esett a ragyogó napsütésben gurulnom a kerekesszékben. Mégsem ezt teszem, én sétáltam…

                             

Jól esik ezt mondani Barbusnak a telefonban, és írnom SMS-ben bárkinek. Nekem ez a természetes. Közben pedig mindenki tudja, hogy hogy is járok, kelek az utcákon, de már nekik is ez a „normális”. Legtöbbször a körülöttem élők is elfelejtik a széket. Mintha ott sem lenne.  Már többször említettem, hogy kívülről magamat járó, „ép” embernek látom. Hosszú, formás lábakkal, kerek fenékkel… Na, jó elkalandoztam kicsit, kanyarodjunk csak vissza. Lényeg a lényeg, hogy szeretem nem kimondani, valósággá tenni, hogy mit nem tudok megcsinálni, vagy éppen azt, amit másképp teszek, mint az átlag. Nem keseregni, szidni a világot. Attól nekem nem lenne jobb, sőt! Egy megkeseredetett, örökké boldogtalan „szegény” székben ülő lány lennék. Ez az, ami nem leszek soha! Ezt a luxust nem engedhetné meg magának senki. A legnagyobb ajándékot kaptuk egy jókora élet nevű csomagban, amit tudni kell(ene) használni, kiélvezni és örömmel fogadni. Még ha olykor némelyik doboz sérült is lett a szállítás közben… 

 

Ha tetszett, amit olvastál lájkolj…

Látogass vissza gyakran…

Csatlakozz Mosolyka – Kerekesszékkel a világ Facebook oldalához…

Osztd meg ismerőseiddel…

Küldd át a kollégáknak…

Mesélj róla a buszon…

Kommenetelj…

Vagy csak mosolyogj egyet, és legyen szép napot! J

 

 

komment

Kalandos napok Mosolykával

2011. szeptember 11. 17:10 - Mosolyka

Lubickolás a Balatonban. Óriás csúszda. Bécs. Kerti partik. Órákon át táncolás a Szeparéban. Rengeteg nevetés és kihívás. Goldenblog díjátadó. Kerekesszékes kosár és még sorolhatnám. Annyi minden jár a fejemben, a rengetek kaland az elmúlt hetekből, amikről nem tudtam mesélni Nektek. Hol is kezdjem?

Megint csak nem lehet rám kiabálni, hogy élem a kis szürke hétköznapjaimat a négy fal között, tipikus bénaként (legalább is, ahogy az sok tufa ember fejében él) és beérem azzal, hogy ezt vagy azt, úgy sem tudom megcsinálni, ide vagy oda, nem tudok elmenni. A fenéket nem!

A nyár elején Gigus barátnőm meghívott nyaralni pár napra Siófokra hozzájuk. Imádtam az elejétől fogva az ötletet, bár nem volt egyszerű összeegyeztetni az időpontot a „Kínás” csajokkal. Barbussal és Brigussal mentünk. Kicsit nosztalgiáztunk a Pekingben eltöltött egy hónapról és nagyon vártuk a pihenést. Egy nagy kérésem volt. Elektromos kerekesszékkel mehessek, hogy „szabad” legyek. Ne kelljen minden percben, ha csak egy centit is arrébb szeretnék menni, kérni és kérni. A mechanikus széket mondhatni egyáltalán nem tudom hajtani. Nem ám olyan jó buli, még ha annak is tűnik. Menyire jó dolga van, kiszolgálják… na nem! Jó én is tudok lusta lenni, nem is kicsit, de azért szeretem magam csinálni, amit tudok. Szerintem, ha lenne a világon „köszönöm” és „légy szíves” mondó verseny, nem kérdés, hogy megnyerném. Ahányszor én ezt a két szót kimondom egy nap… Visszatérve a Siófokra. Fél gyermekkoromat éltem ott minden nyáron. Rengeteg emlék köt oda. Két éve nem volt lehetőségem lemenni még egy napra sem, így minden porcikám vágyott rá, hogy megérkezzünk. Végre beleszippantsak az ottani levegőbe. Indulás előtti napokban mondhatni órákat csüngtem a telefonon, mire sikerült kapcsolni a MÁV ügyfélszolgálatosához – ami természetesen az én számlámat növelte. Biztosra akartam menni, tudni mikor megy „béna kompatibilis” vonat. Van egy pár emelője a MÁV-nak arra az esetre, ha kerekesszékes utas menne, egy csörlő segítségével felemelik. Ez mind szép és jó, de csak néhány helyen van. Egyeztettünk hol szállnék fel és le a „könnyű” székemmel. Pesten nem lett volna gond, de Szabadifürdőn már magamnak kellett volna megoldanom a velem együtt százötven kilós elektromos szék leszállítását. Mire halkan megjegyeztem, hogy a magasságot és az ajtó szélességét tekintve ez egy igen veszélyes mutatvány. Mire gyorsan érkezett a válasz, hogy sajnos akkor nem is tudjuk önnek biztosítani az emelőt és az utazást, mert a MÁV nem vállal felelősséget az esetleges sérülésekért. És mivel rögzített beszélgetést és elhangzott a részemről a nem túl biztonságos monológ, buktam az emelő rendelést… Bepipultam, hogy még ők is korlátozni szeretnének. Újabb variáción gondolkodtam, hogy lejussak. Utánfutó! A nagyon csóró korszakunk alatt kénytelenek voltunk a sajátunkat eladni, ezért a következő projekt volt, hogy valakitől kölcsön tudjak kérni pár napra egyet. Hosszas keresgélés után – vész forgatókönyvek százai mellett – Gigusom tündéri apukája felajánlotta az övét. Sőt a világ másik végéről ki is hozta hozzám Lőrincre. Megmentett. Pontosítva hozzásegített, hogy önmagam lehessek és szabad. Abban a tologatós kis szutyokba ( már bocsánat) de egy elveszett hamisítatlan nyomi vagyok, aki semmire nem képes csak ül és néz ki a fejéből. Egy szó, mint száz, köszönöm Gigus apuka, hogy Mosolykaként utazhattam a kis járgányommal együtt nyaralni. Az első olyan hétvégét fogtuk ki, amikor ragyogott a nap, egy felhő nem volt az égen, nem szakadt az eső. Tökéletes volt a kikapcsolódásra. Gigus, férje Laca és a gyerekek pedig tökéletes társaság volt. Brigussal elmentünk fürdőbe is, ahol a többféle vízi masszázst igazán kiélveztünk. A vízben is szabad vagyok. Ott sétálok, lépcsőzöm, guggolok és mindent megcsinálok, amit a szárazföldön nem tudok. Egyszer csak felkiált Brigi: 

-          Fancu, gyere, ezt ki kell próbálnod!

 Kiemelt a vízből, be a kocsiba és már irányított is a lift felé, majd fel az első emeletre. Közben csak annyit mondott kipróbált mindent, biztonságos és ezt nem hagyhatom ki. Nem tudsz kiborulni! Majd újra kiemelt székből és egy kétlyukú matracba ültetett. Ekkor már láttam, hogy az óriás csúszda „szájában” vagyok, és hamarosan következik a „kamikaze”. Csobogott a víz, elém ült és irány a kacskaringós, hosszú csúszda. Hatalmas sikítozás és száguldás következett. Uhh, de imádtam! Hatalmas élmény volt. A matrac tökéletesen tartott, a fejem ugyan ide-oda dőlt, de megérte! Szépen a csúszda végén megvártam Brigit, míg lehozza kocsimat, majd újra vissza a „világomba”. Komolyan nekem a vízben kellene élnem…      

Aztán várt Bécs a munkatársakkal. Itt kompromisszumot kellett kötnöm magammal, a „nyomi énemmel”. Összecsukható, tologatós székkel menni, de egy külföldi utazás megért ennyit. Tündériek voltak a munkahelyemen, nem volt kérdés nekik, hogy visznek magukkal. Hajnalban volt a találkozó. Értem jött Judit (főnököm) és a férje. „Bedobtak” a kocsiba és irány a találkahely. Judit férje nyert meg engem - emelés szempontjából – ölben felvitt a buszra, majd irány a három órás autókázás. Eszter mellé ültem, Andi és Zita pedig a másik sorban ugyan ott. Nem unatkoztunk odafelé. A busszal egy gyors körbevezetés, helyi látványosságok megszemlélése után, gyalog (már aki) mentünk tovább várost nézni. Én meg kell vallanom észre sem vettem, de helyi látványossággá lettem. Van az embereknek egy érdekes szokása. Imádják megbámulni, aki szerintük „más”. Közben pedig kicsücsül az arcukra, a „szegény kislány, milyen rossz lehet neki” nézés, s közben fogalmuk sincs, hogy ilyenkor nem is engem kellene sajnálniuk, ha nem inkább magukat, hogy így fogják fel… Drága kolléganőimet sokkal inkább zavarta a bámuló szempár tömeg, mint engem. De az ilyenekkel nem éri meg foglalkozni. Ha valaki nem látja, hogy igen is köszi boldog vagyok, és nem szorulok sajnálatra, azt nem fogok győzködni. 

Bécsben viszont minden akadálymentes! Imádtam. Eszterrel megcsodáltuk a metrót, amit simán tudnék használni, ellenben az itthonival. A lejtőknél száguldoztuk a lépcsőknél meg lifteztük. Ott mindenre figyelnek. Lehetne tanulni tőlük is… A templomban biztos, ami biztos meggyújtottam egy gyertyát, hátha ez a kulcsa „ a kelj fel és járj”-nak, de nem nyert. Ezek után inkább a „mise” borhoz fordultam, háta az hasznosabb. A jó kedv még inkább megtalált, de maradtam ezek után is ülő Mosolyka. Majd a schönbrunni kastély negyven szobáját jártuk végig, ahol a bálteremben táncra is perdültük, majd a hatalmas és lélegzetelállító kertjében gyönyörködtünk. Hatalmas köszönet jár Eszternek, aki tolt hősiesen minden hova és Zitunak és Andinak is, akikkel még egy mosdózás is élmény és nevetéssel teli. Hazafelé már nagyon fáradt voltam, de megérte és köszönöm! 

Egy spontán ötletnek köszönhetően hatalmasat buliztam Dóri barátnőmmel és barátaival a Szeparéban, amiről inkább a képek meséljenek helyettem. Néhány szóban: tánc, ölben ülés, nevetés, jó kedv, Martini…  

 

Aztán eljött az idei Goldenblog verseny. Az eredménnyel a fellegekbe repítettetek! Harmadik helyre szavaztatok, amit nagyon, nagyon köszönök. Nektek aztán valóban megéri írni! J A díjátadó most 8-án volt, ahol némi fejetlenség volt, de Barbussal együtt minden élvezhetővé válik. Találkoztam hatalmas arcokkal és sokat nevettem. Hamarosan folytatom a beszámolót!

 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 Addig is lehet csatlakozni a Facebook Mosolyka – Kerekesszékkel a világ :) oldalhoz, így igazán nem maradtok le semmiről. 

 

 

 

komment

Az álmaim visznek előre

2011. augusztus 17. 16:11 - Mosolyka

Elméletileg gyógyíthatatlan betegség, kerekesszék, de nem számít! Az életem akkor is egy boldog mese. Képes vagyok nem csak belülről, de kívülről is igazán mosolyogni. A mesém tele küzdelmekkel és csodákkal. Veszteségekkel és jutalmakkal. Bánatokkal és számtalan örömmel.

Néhány napja megfogalmazódott bennem – mikor egy forgalmas útszakasznál vártam és néztem az elhaladó embereket -, hogy egyáltalán nem irigykedem másokra, nem szeretnék csak úgy senkivel cserélni. Ragaszkodom a kis kerekesszékes „beteg” kiscsaj szerepéhez.  Aki, ha megküzd érte, majd csak akkor lesz járó kisasszony. Végig kell mennem és le kell küzdenem minden akadályt, hogy a végén igazán értékelni tudjam.  Azt, hogy az életben minden perc ajándék, nem csak idézetekből ismerem, ha nem élénken élnek bennem a pillanatok, mikor fellélegezhettem, mert újra képes voltam levegőt venni, megmozdulni. Szembesültem azzal a mondattal majdhogynem gyerekként, hogy nincs sok hátra. Ez mindent átértékelt bennem. Meg tanultam élni, és élvezni minden másodpercet, amíg csak lehet. Nem szomorkodni, mert esik az eső vagy, mert túl meleg van. A tükörből visszanéző „nyomit” már képes vagyok nőnek látni, elfogadva minden egyes testi hibáját. Nincsenek kétségeim a képességeimről és nem kérdőjelezem meg, hogy képes vagyok bármire… ha igazán akarom.

Nincs mit szépíteni, néha viszont elfáradok. Nem feladom, csak újra fel kell töltődnöm. Minden nap szembenéznem a „kell” tornával, a légzésgyakorlatokkal, amit mostanában megint elhanyagoltam. Igen, tudom… pedig ezen múlik az a bizonyos idő, amivel gazdálkodhatok. Ilyenkor helyre rakom a lelkem, a bennem felgyülemlett pici és nagy dolgokat, amivel az elmúlt időben szembesültem és nem engedtem, hogy eltántorítson az álmaimtól. A tánctól az asztalt tetején, attól, hogy anya legyek, hogy valamit letegyek az asztalra, másoknak segítsek és sok örömteli pillanattal gazdagítsam a körülöttem élőket. Nem mondok le ezekről. Igazán a remény miatt kelek fel minden reggel és nézek szembe mindennel. Összeszedtem magam! Folytatom újra és újra! Azzal, hogy olvassátok a bejegyzéseimet, a blogom. Részesei vagytok az életemnek tabuk nélkül. A legváratlanabb pillanatokban pedig kapok Tőletek olyan kommenteket, leveleket, amivel erőt adtok nekem. Ezt nagyon köszönöm! Mindig a legjobbkor jön… Azzal pedig, hogy a 2011-es Golden Blog versenyen jelenleg a 3. helyen állok a Ti szavazataitoknak köszönhetően még inkább boldoggá tettetek! Ugrálni tudnék örömömben! Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Vasárnap zárul le a verseny, addig pedig bármi lehetséges. A tavalyi 6. helynek is borzasztóan örültem, mert ezzel is azt mutattátok, hogy szívesen olvassátok soraimat, ami a legnagyobb elismerés egy bloggernek. Az idei eddigi 3. hely pedig még inkább buzdít arra, hogy be ne fejezzem az írást! Ha még nem voksoltál, gondolj rám, ha pedig meg is osztod a blogom már a fellegekbe is repítesz! J Olyan közel van a 2. hely…

Öt másodperc és meg van a mai jó cselekedeted, Nekem meg a hatalmas örömem.

Szavazni tudsz itt oldalt, fent a jobb sarokban vagy pedig itt:

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx ( Legalsó kategória - Egyéb blogok - Mosolyka - Kerekesszékkel a világ:) 

"Szavaztam a Golden Blog 2011-en a(z) Mosolyka - kerekesszékkel a világ  blogra! Szavazz Te is!"

Fotó: Bolla Eszter

 

komment

Csalj Te is mosolyt az arcomra :)

2011. augusztus 09. 16:12 - Mosolyka

Tavaly 6. helyezést értem el Goldenblogon a segítségeddel! Idén is számíthatok Rád?:) Ha 2011-ben is szeretted olvasni bejegyzéseimet - és még sok-sok évig szeretnéd - nagyon jól esne a kis lelkemnek egy szavazat (itt jobb oldalt) , esetleg (alul) egy megosztás. :)

(Legalsó kategória - Egyéb blogok - Mosolyka - Kerekesszékkel a világ :)

Előre is nagyon köszönöm!

 

Hamarosan érkezik egy újabb bejegyzés, és ha minden jól megy, egy meglepetés is... :)

Fotó: Bolla Eszter

komment

Mintha ruletteztem volna az életemmel húsz évesen

2011. július 03. 17:43 - Mosolyka

 

2008. Október 13-án hajnali hatkor keltem, gyorsan lefürödtem és már indultunk is Apuval az Országos Gerincgyógyászati Központba. Akkor az előttem álló öt napban úgy volt eldől, az hogy lesz-e műtét vagy sem. Féltem is nagyon az egésztől, de reményt is láttam a javulásra. Egy merész bátorság is volt bennem, hogy hajrá gyerünk, vágjunk bele. Mi veszteni valóm lehet? Hullámzottak az érzések és számtalanszor pörgettem végig a lehetőségeket. Megijedtem, majd a másik pillanatban újra belelkesültem. Olyan volt, mintha ruletteztem volna az életemmel.  Húsz évesen felraktam mindenem a pirosra. Vagy nagyon nagyot nyerek, vagy bukom mindent. Nem tudhattam.

Mikor megérkeztünk, Apu levette a csomagtartóról az elektromos kerekesszékemet. Nagyon fontos volt nekem, hogy azzal mehessek, mert ha beletesznek, onnantól nem vagyok senkihez kötve. Nagyon kiszolgáltatott és elveszett vagyok, ha a mechanikus székemben ülök, mert akkor azzal oda megyek, ahova visznek, és még kényelmetlen is. Ezért bérelt Apcus egy utánfutót és elhozta a kis kocsimat. Pokrócokat beletette, majd engem is kiemelt az autóból. Gatyába rázott, megigazította a lábaimat. Ölembe tette a nagy táskámat, kezembe adta a ridikülömet. Ha jól emlékszem, egy pici lejtőn fel tudtam gurulni a lépcsők mellett, ahol az automata ajtókon már könnyen begurultam. A bejelentkező pult felé vettük az irányt, hogy megtudjam melyik „lakosztályt” kapom meg. Az épület nem rég lehetett felújítva, nagyon tiszta volt, de még is érezhető volt a jellemző kórház illat. Egyikünk sem viseli jól, ha tehetjük, menekülünk a kórházakból és nagy ívben kerüljük el, de akkor és ott nem futhattam el. Még hárman vártak előttünk. Egyre jobban kerített hatalmába a félelmem. Remegtem, és tördeltem az ujjaimat.  Apun is láttam, hogy kellemetlenül érzi magát, és csak miattam igyekszik türelmesen viselkedni, de már nagyon menne kifelé az épületből. Ahogy teltek a percek, egyre több beteg és hozzátartozó vett minket körül. Fokozatos éreztem, hogy meggyek össze, nagyokat nyeltem és igyekeztem visszafojtani a sírást. Nem tudtam volna szavakba önteni miért, de úgy éreztem zokogni tudnék. Bemenekülni egy asztal alá, és elbújni az egész elől, de ezt sem tehettem, erősnek kellett lennem. Apcusnak sem akartam kimutatni, hogy belül igazán mennyire rettegek. Tudtam még, hogy nem most lesz a műtét, ha lesz, de innentől kezdve komoly volt a játék. Nem az volt a kérdés, hogy egyem-e meg a maradék túrótortát a hűtőből, vagy sem. Itt az életem volt a kérdés. Igyekeztem lefoglalni magam. Néztem a körülöttem levőembereket és el szerettem volna terelni a figyelmemet a gondolataimról. Megakadt a szemem egy orvoson, aki egy idős bácsival beszélgetett. Tisztán hallottam, hogy mit mondanak egymásnak. Az úr feleségét másnap foga operálni. Majd elköszönésnél kiült az aggodalom a férj arcára, majd oda intett a doktorúrnak és halkuló, remegő hangon azt mondta: „Kérem doktor úr, nagyon vigyázzon a feleségemre!” Az előttem zajló jelent még inkább legyengített lelkileg. Nehéz volt ott már őszintén és nyugodtan mosolyogni. Pillanat alatt végig futott a fejembe, ahogy az én szeretteim állnak ott… Megijedtem. Éreztem, hogy a vércukrom egyre jobban csökken, fehéredek, és ha nem ülnék, még talán össze is esnék. Megkértem Aput, hogy vegyen nekem a büfében egy csokit. Ilyenkor az mindig segít. Ott maradtam egyedül a gondolataimmal és a félelemmel. Úgy éreztem Nikire van szükségem, azonnal felhívtam. Néhány másodperc telt el míg felvette, de nálam addigra eltört a mécses. Elmeséltem neki az előzőleg átélt történetet és már potyogtak is a könnyem. Mondtam Nikkancsnak, hogy én ezt nem bírom, gyenge vagyok, és félek. Ahogy elhagyták ezek a szavak a számat, azt éreztem, hogy azzal, hogy kimondtam, elszálltak belőlem. Nagyon megkönnyebbültem. Közben láttam, hogy Apu már jön is vissza hozzám egy kókuszos csodával. Gyorsan elköszöntem, helyreráztam az arcom, és igyekeztem minden jelét eltűntetni a sírásnak. Mire megtette a hozzám vezető tíz métert még, addigra bennem már nagy nyugalom volt újra. Elszállt a feszültségem és a görcseim. Sodródom, majd meglátjuk mi lesz. Nem aggódom, hisz úgy is a legjobb döntést fogom hozni, ebben biztos voltam. Különben is, ha az a sorsom, hogy vágjak bele és sikerül, akkor nagyon boldog leszek – és erre meg van az esély -, ha meg mást szánt nekem az élet, akkor állok elébe, kihozzuk belőle, amit lehet.

Időközben sorra kerültünk. Leadtam a beutalót és papírjaimat. A hölgy elmondta, hogy a negyedik emeletre kell felmennünk, ott pedig a nővérpulthoz menjünk fel. Lifttel felmentünk, majd a nővérek eligazítottak minket. A 432-es szoba lett az enyém, ahol rajtam kívül még ketten fognak aludni. Végig gurultam a folyóson, majd jobbra megtaláltam az ajtót. Ahogy „beléptem” három vasrácsos ágyat találtam, mellettük pedig egy- egy éjjeliszekrényt. A szoba végében volt egy mosdó tükörrel, mellette pedig ki lehetett menni az erkélyre. Üres volt és rideg a szoba, de gondoltam úgy sem leszek sokat ott. Amikor tehetem, az erkélyen leszek, vagy bárhol máshol. A nővér megengedte, hogy utcai ruhába maradjak még, és nem is kellett kiszállnom az ágyba, maradhattam a kocsimban. Ennek kimondottan örültem. Az otthonról hozott finomságokat elérhető helyre rakta nekem Apu. A laptopomat az ágyba, a párna alá, a ruhákat meg ki a szekrénybe. A kedvenc bögrémet a kis éjjeli szekrény tetejére, ami mellé egy barackos üdítőt tett úgy, hogy meglazította a kupakját. Mindet elrendezett. Közben a nővérke tájékoztatott, hogy hivatalos vagyok az első emeleten a pszichológushoz. Első hallásra még izgalmas programnak is tűnt. Lekísértem Apcust az autóhoz, adtam egy nagy cuppantóst az arcára, majd elindult haza. Az állapotfelmérés egy húsz oldalas kérdőívvel kezdődött, amit röpke tíz perc alatt le is tudtam. Mászkáltam még az emeletek között, ki az udvarra és közben telefonálgattam a drágáimnak. Mindenkit felhívtam, megnyugtattam, hogy eddig minden rendben. Nem telt el egyedül másfél óra, és már egymás kezébe adták a kilincset a barátaim. Elsőként Niki érkezett hozzám, hogy meglesse hol is lakom pár napig. Rengeteg édességet, gyümölcsöt és üdítőt hozott nekem. Sajnos nem tudott sokáig maradni, mert időre ment dolgozni, de nagyon feldobott, hogy eljött. Lementem vele a kapuig. Elköszöntem tőle, majd pont megérkezett Brigus. Vele szó nélkül kimentem a kórházból. Nem is úgy fogam fel az egészet, mint aki zárkában van. Mentem, mert menni akartam. Semmi kötelezettségem, jelenésem nem volt sehol. Körbesétáltuk a környéket, ettünk, ittunk. Jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Zoli is épp arra járt, valamelyik utcában pont elkapott, nyomott egy bíztató puszit az arcomra, majd ment is tovább. Megbeszéltük este még meglátogat munka után. Brigussal időközben visszalopakodtunk a „szállodámba”. Kihasználtam az alkalmat, hogy még ott van velem. Segített nekem pisilni. Még búcsúzásként kimentünk az erkélyre elszívta a cigiét, én meg megettem egy fél csomag vaníliás karikát. Közben összebarátkoztunk a szobatársaimmal. Nem sokkal később, nagy örömömre Gáborom is megérkezett. Brigusnak nagyokat integettünk az erkélyről. Gábor az én bolond Manóm, aki folyamatosan mosolyt csal az arcomra a bolondságaival. Imádtam, hogy ott volt. A reggeli ijedelmet leszámítva nagyon élveztem azt a napot, fel sem tűnt, hogy kórházban vagyok. Estére még elkéredzkedtem a kedves nővérkéimtől, és irány újra a szökés. Jó nagyot sétáltunk Zolival. A hosszú nap után, fáradtan, „haza” tértem. Ápolók nagyon kedvesek voltak, átöltöztettek, majd ágyba tettek. Zita nővérke annyira aranyos volt. Betakargatott és egy puszit adott a homlokomra, majd jó éjszakát kívánt. Még egy pillanatra visszahívtam, mert nem találtam a nővérhívót. Előre gondolkodtam, ha szükségem lenne este rájuk, akkor tudjam, merre keressem. Furcsán volt beépítve a falba, és nem értem el. Tündéri volt Zita, lediktálta a privát mobilját, ha gond van, csak hívjam nyugodtan.

Hajnali fél hétkor kedvesen ébresztgettek, hogy ha van kedvem, akkor elvisznek, most van idejük fürdetni. Nem sokat aludtam – bár az ágy meglepően kényelmes volt – de a bal oldali szomszédom egész éjjel horkolt, majd négy óra magasságában ébresztett minket, hogy szerinte már hét óra van és a szobatársunknak Gyöngyinek menni kell a műtétjére. Onnantól kezdve óránként fent voltam. Néhány mondatban elmeséltem a nővéréknek, hogy hogy a legegyszerűbb lezuhanyoztatni engem. Betettek egy széket a fürdőbe, majd gyorsan meg is voltunk. Még visszafektettek, hogy pihenhessek, bár a szomszédom egyfolytában beszélt, nevetett, énekelt, mégis sikerült egy picit még aludnom. Tíz óra magasságában érkezett hozzám egy kedves hölgy, aki mint kiderült a pszichológus volt.  Lementünk a szobájába, ahol nagyon jót beszélgettünk. Nagyon élveztem. Csináltunk olyan teszteket, mint ami az amerikai filmekben szokott lenni, mikor a gazdag üzletember elmegy és pacákat mutatnak neki, hogy mit is lát a képeken. Később asszociációs tesztet végzett velem, amiből kiderült, hogy fontos számomra a család a barátok és még mindig Zoli is nagyon… Központi szerepet játszanak az életembe. A műtétre lelkileg készen állok, határozottan tudom, hogy mit szeretnék. Optimistán látom a jövőt. Erős vagyok mentálisan, de erre a fajta akarásra, és küzdésre, nagy szükségem lesz a műtét utáni felépülésben. Felkészített, hogy nagyon kemény időszak elé nézek, ahol semmi sem biztos.

Délután Mamámék jöttek látogatni. Hoztak nekem egy raklap gyümölcsöt és csokikat. A jobb oldali szomszédom elkezdett nekik panaszkodni, hogy alig eszem. Pedig halkan jegyezném meg, hogy ez nem igaz, bár az tény, hogy a kórházi menüvel csak látási viszony volt köztünk, de a szökéseim alkalmával, mindig teletömtem valami finomsággal a pocim.  Józsi - nagynénim, Ildi párja – már tárcsázta is a pizza futárt, hogy rendeljen nekem valami finomat. Unokatesómnak Vanesszának elmeséltem az elmúlt napomat, majd mindenkinek puszi osztás és mentek haza. Brigus aznap is bejött hozzám segíteni, és beszélgetni. Megkezelte Pránanadival a hátam. Aztán közösen megküzdöttünk a sajtos-sonkás pizzával. Nagyon hamar összebarátkoztam az éjszakás nővérekkel, és egy ott dolgozó pasival. Lekísért a földszintre. Ahol én könnyedén lógtam ki újból éjszakába. Zoli már várt a kapuban. Újra nagyot sétáltunk a környéken, megvacsoráztunk és jókat beszélgettünk. Még néhányszor elmentünk a bejárat előtt, ahol már láttam, hogy Barnabás már lejött értem. Elköszöntem és indultam „haza”. Megbeszéltük az alibinket, ha bárki kérdezi, kakaóért jöttünk le az automatához. Reméltem, hogy megúszom a kis szökésemet és Barnát sem buktatom le. Olyan kedvese falazott nekem. De ekkor még közel sem volt vége az estének. Beszálltunk a liftbe, ami a negyedik felé menet félúton megállt, mi pedig beragadtunk. Rám tört a nevetőgörcs. Ezt nem hiszem el, mondtam fennhangon a nevetésem közepette. Telefon mindkettőnknél volt, de térerő egyikünknek sem. Percekig reménykedtünk, hogy beindul a felvonó, de nem volt szerencsénk. Kénytelenek voltunk megnyomni a vészcsengőt, amivel szépen felhívtunk magunkra éjjel 11-kor sokak figyelmét. Riasztottuk a portást, aki húsz perccel később kiszabadított minket a lift fogságából. Életbe lépett a „kakaó alibi”. Még bementem beszélgetni a nővérekhez, akikkel jókat nevettünk, majd éjfél felé kedvesen lefektettek.

A szerdai napom nagyon jól indult. Sokáig aludhattam. Apum ébresztett dél felé. Otthon csinált nekem tejberizst, ami az egyik kedvencem. Azonnal be is faltam az egészet. Picit beszélgettünk még, majd segített pakolászni a cuccaimat, majd pisilni és ment is tovább dolgozni. Nikkancsom nem sokkal később érkezett hozzám. Meglepett a kedvenc tábla csokimmal. Ő sem tudott sokáig maradni, de a pici látogatások is nagyon feldobtak. A kórház gyógytornásza érkezett hozzám állapotfelmérésre, utána pedig a dietetikus. Az étkezésemmel nincs probléma, viszont ajánlották, hogy egy picivel több fehérjét, húst vigyek a szervezetembe, mert egy picit híznom kellene. Az ivással viszont nagy gondok vannak. Mármint nem az alkohollal kérem szépen! A napi fogyasztásom általában nem éri el a fél litert sem. Ezt nagyon sürgősen fel kellene turbóznom. Igen ám, én ezt értem, de nem olyan egyszerű. Direkt szoktattam magam a kevés folyadékra, hogy ne kelljen folyamatosan a mosdóba járnom és segítséget kérnem. A munkából nem tudok csak úgy hazarohangálni. Azért megbeszéltük, ha tehetem, figyelek erre is. Nem sokkal később egy nővérke érkezett hozzám, hogy szükséges lenne vénás vért vennie tőlem. Oh, gondoltam magamba, ezzel nem lesz gond. Sosem féltem én a vérvételtől. Kitettem a praclim, hogy akkor tessék csak kiszolgálnia magát. Igen ám, de ekkor mondta nekem, hogy most nem a megszokott módon csinálja, hanem a csuklómtól kell neki csapolnia. Nah, ez így már nem hangzott annyira jól. Sőt! Felfordítottam a kezemet, a kézfejemet a bal tenyerébe fektettem, lefújta fertőtlenítővel, majd a fecskendőről le a védő műanyag és szúrás. Áhh… ez igen kellemetlen volt. Percekig csak szurkált, de nem indult meg a vérem. Én meg csak meredten néztem, ahogy ki-be húzogatja azt a fránya tűt belőlem. Hiba volt, hatalmas hiba. Egyre jobban éreztem, hogy nem vagyok jól. Rázott a hideg, levert a víz. Elfehéredtem és nem bírtam magam ülve tartani. Nagyon szerettem volna már túl lenni rajta. Észrevette a nővérke, hogy nagyon kókadozom, abbahagyta egy picit. Kezembe adta a poharamat, amit akkor két kézzel alig bírtam tartani. Elhagyott az erőm. Nagyon furcsa, és szokatlan érzés volt. A küldetés még nem volt teljesítve. Pár perc fellélegzés, és pihenés után a másik kezemmel próbálkoztunk. Ott sem volt elsőre sikerünk, de két, három perc múlva végre elindult. Láttam, ahogy a kis műanyag megtelik a sötét piros véremmel. Nagyon örültem, hogy túl lettem rajta. Összekuporodva, legyengülve, ledőltem az ágyba. Csak néztem magam elé és lélegeztem. Nem voltam jól, nagyon nem.

Éppen, hogy kipihentem a történteket, mikor az aneszteziológus jött hozzám, hogy beszélnünk kellene. Nem volt valami bíztató a hangja, éreztem, hogy nem fogok jó híreket kapni. Kiemelt az ágyból, majd egy közeli szobába mentünk, ahol csak ketten voltunk. Szemüveges, harmincöt év körüli, amúgy mosolygós fiatalember leült velem szembe a kanapéra és nagyon komoly volt. Egy kék színű orvosi köpeny volt rajta, amit, picit még igazgatott mielőtt beszélgetni kezdett volna velem. Majd nekikezdett. Óriási kockázata van a műtétnek, ami a fizikai, gyenge állapotomból adódik. Az izomsorvadás következtében, nagyon gyengék az izmaim. Hozzávetőlegesen egy nyolc órás műtétről lenne szó, amit a jóslatok szerint – nem könnyen – de meg tudnák csinálni. Igazából utána jönne a nagyon nehéz és veszélyes időszak. Bonyolult feladatokkal és nagy rizikó faktorral kell számolni. Elől, majd hátul felnyitnának, összecsavaroznak, nyújtanak, kalapálnak. Vettem egy nagy levegőt és igyekeztem tartani a lelket magamba. Azt az elején tudtam, hogy nehéz lesz, de nem tudtam felkészülni rá, hogy ennyire. Meghallgattam, hogy a legkritikusabb pont az operáció utáni lábadozás időszaka, amit kerek perec kimondott, hogy sokkal nagyobb az esély, hogy nem élnék túl, mit hogy igen. Lélegeztető gépre tennének, rengeteg cső lógna ki belőlem és hosszi ideig nagyon nagy fájdalmaim lennének. Félő, hogy akkor összeszedek bármi bacit, vagy vírust, amit akkor nem lenne erőm legyőzni. Elmondta, őszintén, hogy nem lát rá sok esélyt, hogy élve tudnak leszedni a gépekről. Látja benne az elszántságot. Ritkán találkozott ennyire nagy erővel rendelkező pácienssel, ami tény, hogy nagyon nagy előnyt jelenthetne, a felépülést illetően. De arra is felhívta a figyelmem, hogy ha bármennyire is akarok majd levegőt venni és az agyam azt is diktálja a testemnek, ha a tüdőm nem képes rá, akkor bármennyire is akarhatom, nem sikerülhet. Tovább vesézte a kockázatokat és a várható dolgokat. Csendben végighallgattam és egyre inkább kívülről kezdtem szemlélni a dolgokat. Láttam magam, ahogy legyengülve, kiszolgáltatottan fekszem egy kórházi ágyban. Körülöttem gépek és rengetek cső. Pityeg mellettem a készülék jelezve, hogy még élek. Alig leszek magamnál és a fájdalmak közepette nem lesz erőm mosolyogni. A családom, a szeretteim viszont ott állnak és nekem semmi erőm nem lesz tartani bennük az erőt, mert minden pici energiára szükségem lesz. Megijedtem. Nagyon. Ettől én rettegek, hogy őket ekkora fájdalomnak tegyem ki. Ha egyedül lennék, könnyebben kockáztatnám az életem, de így nem tehetem. Úgy éreztem felelősséggel tartozom nekik is. Nem szeretném Őket kikészíteni. A döntés nem egyszerű. Pedig két lehetőség van. Egy „egyszerű” igen vagy nem játék áll előttem. Viszont még nincs a kezembe a választás lehetősége, még lesz egy konzultáció, hogy egyáltalán vállalják-e. Ehhez tovább küldtek egy neurológushoz, aki több ilyen esettel találkozott már. Elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Féltem, nagyon féltem. Nem magam miatt.

Mikor visszaértem a szobába zokogtam. Kavarogtak bennem a gondolatok. Igen, nemek szálltak a fejembe. Ide, oda repkedtek. Jöttek ez érvek, ellenérvek. Elvesztettem önmagam és az elszántságomat is. Már nem tudtam mi lenne a jó döntés. Megcsörrent a telefonom. Láttam a kijelzőn, hogy Nikkancs keres. Igyekeztem leplezni, hogy nem vagyok jól. Nem tudhatott semmit az elmúlt pár óra történtekről, és felmerülő lehetőségekről. Még is sírva és remegő hangon hívott fel. Annyit kérdezett:

„Ugye megígéred, ha megműtenek, felébredsz??! Nem tudnám elképzelni nélküled az életem…”

Megszakadt a szívem. De meg kellett ígérnem. Nem hozakodhattam elő a bennem éppen zajló milliónyi „mileszha” kérdéssel, erősnek kellett lennem.

Leraktam a telefont, és a combjaimra dőltem. Elfáradtam. Feladtam. Nem láttam már a lehetőséget az egészben. Kevésnek éreztem magam ehhez. Ahhoz, hogy közelebb lehessek az álmomhoz - hogy újra járjak -  ezt lett volna az egyik lépcsőfők. Illetve ennek a „meglépésével” nem táncolnék a párkány szélén, hogy melyik pillanatban roppan össze a gerincem.

Felhívtam Zolit, akinek mindent elmeséltem. Közel egy órát beszélgettünk. Sikerült megnyugodnom és összeszednem magam. Abban maradtunk, hogy meg várom, mit hoz a jövő. Milyen választ kapok a neurológustól és majd akkor gondolkodom. Újra azt éreztem, hogy bármi is lesz, majd abból gazdálkodom. A végén újra tudtam nevetni. Sőt Brigust is már mosolyogva hívtam, akinek némi humorral fűszerezve adtam elő a történteket. Vicceskedve meséltem az én kis rulett játékomról, amiben vagy nagyon nyerek vagy irgalmasat veszítek. Végül is arra jutottunk, hogy továbbra is élek és ezt ki kell használni. Már tervezgettük is a programokat a hétvégére…

 Fotó: Kleb Attila

 

 

komment

A meglepetések időszaka

2011. június 07. 16:39 - Mosolyka

Néhány héttel ezelőtt újra Begurultunk a Hunyadi Mátyás Gimnáziumba Mariettával, hogy beszélgessünk a diákokkal, milyen is az élet négy keréken. Már nagyon vártuk a találkozót. Mikor legutoljára voltunk a 10. A osztályban, búcsúzáskor megkértek minket, hogy ha lehet, szeretnék kipróbálni a kerekesszékes kosarazást. Akkor ígéretet tettünk nekik, és most alkalmat is teremtettünk a közös sportolásra. Beülhettek a székekbe és játszhattak a kosaras fiúkkal és Mariettával, aki egyetlen lányként hősiesen helytáll mindenkivel szemben.

Azon a héten előre ledolgoztam az óráimat, hogy pénteken szabad legyek és ne kelljen sietnem sehova. A Csibészben ( Munkahelyem: Csibész Gyermekjóléti Központ, de én csak Csibészként fogom említeni a későbbiekben) meséltem, hogy mire készülünk Mariettával. Tudták, hogy miért nem megyek. Péntek reggel háromnegyed 10 felé beszéltük meg a találkozót Mariettával, de előtte még bementem a papírírószer boltba, hogy néhány Begurulunkos tájékoztatót lelamináltassak. Miközben várakoztam megcsörrent a telefonom, ránéztem a kijelzőre és meglepődtem. Judit volt a Csibész vezetője. Felvettem Ő pedig annyit kérdezett, hogy jól emlékszik-e, hogy 10-től van az előadásunk a Hunyadiban. Válaszoltam, hogy igen, majd Judit már köszönt is el, én még vissza is kérdeztem, hogy: Ennyi? Nem tudtam hova tenni a hívást. Kifizettem a laminálást és még pár vásárolt cuccot. Majd újra csörgött a telefonom. Judit volt ismét. Mosolyogva felvettem és reméltem, hogy most fény derül, a hívás okára. Megtudtam. Meg szerettek volna lepni, hogy néhány kolléganőmmel eljönnek az előadásra, de féltek, hogy nem tudnak bejönni, ezért „lebuktatták” magukat. Annyira édesek voltak és nagyon örültem nekik. Megbeszéltük, hogy az iskola előtt találkozunk, és együtt bemegyünk. A parkban, míg vártam átnéztem a kitöltött kérdőíveket, hogy képben legyek, hogy a 9. osztályosok mit gondolnak a kerekesszékesekről. Marietta is megérkezett és néhány perccel később az én drága kolléganőim Eszter, Andi, Zita és főnökasszonyom Judit.  Borzasztó jól esett nekem, hogy megleptek, kíváncsiak voltak és eljöttek. Segítettek nekünk az ajtóknál, emelkedőnél. A 9. osztályosokkal kiültünk az udvarra. Félkörbe rakták a székek. Hamar sikerül megtalálnunk a közös hangot, és az első közös nevetésre sem kellett sokat várni. Az egy órás beszélgetés után nagyon nyitottak lettek, kérdezősködtek, aminek mi kimondottan örültünk. A második órára megérkeztek a kerekesszékes kosarasok, ugyanannyi széket vittünk pluszba, hogy rendes kosarazást csinálhassanak. Beültek a székekbe és borzasztóan élvezték, versenyeztek, egymás ölében ültek, majd kosaraztak. A harmadik órában következtek a 10. A-sok, akiknek megígértük, hogy kipróbálhatják. Ők is nagyon élvezték, mi pedig nagyon boldogok voltunk, hogy programunk újból sikeres és kedvelt volt.
 
 
 
 
 
 
 
Az eső az én nagy ellenségem, esernyővel védekezni nem tudok, mert egy kézzel vezetés közben nincs annyi erőm, hogy tartsam az esernyőt, szélben pedig Mary Popinst játszom, mert a szél erősebbnek bizonyul nálam. Az ernyő a magasban, a kezem nyújtózkodó állásban. Vicces látvány. Egyedül összecsukni, se kinyitni nem tudom. Ha olykor, olykor megkíséreltem ernyővel menni, a kezeimre kötöttem, hogy ne fúja ki a szél, majd leszólítottam valakit, hogy legyen szíves összecsukni. De ez nem bizonyult jó megoldásnak, mert így is eláztam és még nehezítettem is a közlekedést, ezért ha esik, törvényszerű, hogy tetőtől talpig csurom víz leszek.  Néhány hete a reggeli megbeszélésre is a Csibészbe ázott verébként érkeztem.
Mikor ma beértem dolgozni, beültem a recepcióra, majd néhány perccel később megállt bennem a szusz is. Peti kollégám kért meg, hogy menjek be az irodába, mert a többiek beszélni szeretnének velem. Hüha… gondolkodni kezdtem, hogy mit csinálhattam vajon rosszul, vagy miről is lehet szó. De amiért valójában behívtak meg sem fordult a fejemben. Meglepődtem és nem kicsit…
Beértem az irodába, mindenki engem nézett szigorúan. Ajaj… gondoltam magamba, itt aztán nagy gond van. Peti kezdett el beszélni, hogy gond van. Egy pillanatra levert a víz… majd Zita kezéből elkerült egy piros csomag. Azt mondták az a gond, ha esik az eső, és elázom, ezért megleptek egy Quechua esőkabáttal, amit rá tudok húzni magamra is és a kocsimra is. Szóhoz sem jutottam. Majd előkerültek a vízálló matricák, amivel úgy gondolták feldobják a mintázatlan holmit. Mosolygós napocska, szivecskés mackó és méhecskék. Annyira édesek voltak.  Judit főnökasszonyom ötlete volt, akinek nagyon, nagyon köszönöm! Nektek csajok, fiúk pedig az utána járást és a meglepetést, ahogy átadtátok. Megint egy csodálatos helyre kerültem, ahol Tündéri emberekkel dolgozom! :)
 
komment

Úszóverseny

2011. június 05. 16:24 - Mosolyka

Csodálatos volt a tegnap. Reggel úszóversenyen voltam a Park uszodában. Nagy izgalom volt bennem, Édesanyám emlékversenyére mentem.

 A versenyre több, min 140 gyerekek jelentkezett. Mikor „beléptem” az úszómesteri irodába, pillanatok alatt megrohamoztak a régi emlékek. Ott tanultam, játszottam, puszikat osztogattam, míg Anyura vártam hétköznaponként, suli után. Az illat mélyen belém ívódott, és egy picit elgyengültem.  Kerestem, vártam, hogy honnan, melyik ajtón érkezik Anyu. Közben pedig tudtam, hogy most kivételesen a lehetetlen várom. Ott újra gyerekké váltam és emlékeztem. A verseny megnyitóján egy rövid beszédet mondtam. Picit remegtem, nem sok választott el a sírástól, de a második mondat után egy hatalmas büszkeség – amit Anyu iránt éreztem - még is erőssé tett.

Köszöntök mindenkit nagy szeretettel!

Mikor legelőször meghallottam, hogy ez a mai verseny Édesanyám emlékversenye lesz, egy leírhatatlan melegség árasztotta el a szívemet. Ezúton is szeretném megköszönni ezt a szervezőknek!

Anyukám hosszú évekig dolgozott itt a Park uszodában úszóoktatóként. Az elmúlt 10 évben mióta már nincsen köztünk, nem egy, nem kettő régi tanítvány szülővel, azóta felnőtt gyerekkel, kollégával találkoztam, akik egytől egyig nagy szeretettel és hálával beszéltek Juci néniről. Óriási öröm számomra, hogy emlékeznek Anyura, de legfőképp az, hogy nagy szeretettel.

Én is itt és természetesen Anyukámtól tanultam úszni. Gyerekként fél életemet ebben a medencében töltöttem. Szabad voltam a vízben, tudtam bukfencezni, futni, és még számtalan dolgot, amit a parton nem. Anyu megtanított úszni a boldogságban, és küzdeni az álmaimért. Eljutni A-ból B-be. A medence egyik végétől, a másik végéig. Mindezt a tanítványainak is átadta.

Emlékszem hány versenyen sétált végig a versenyzője mellett, drukkolva, bíztatva Őt. Egyszer nekem is csinált egy kategóriát, egyedül indultam benne. A cél az az volt, hogy végigcsináljam. Leküzdjem magamat, és végig ússzam a hosszt. Mindegy volt hány perc alatt, de győzzem le saját határaimat. Igazán akartam és sikerült. Én is itt álltam a dobogó legfelső fokán a Mamám ölében, ahol ma Ti is sokan fogtok.

Édesanyám egyik gyakran használt mondatával búcsúzom és kívánok mindenkinek nagyon sikeres napot!

 „Ha már úgy érzed, nem bírod tovább, elfáradtál… tudd, hogy képes vagy rá, meg tudod csinálni, és sikerülni fog!”

Néhány perccel később egy életre szóló emléket kaptam Kollár Tibitől és a szervezőktől. Egy serleg és egy virágcsokor volt a kezében. Azt mondta, hogy ezt most jelképesen a saját összes győzelmemért kapom, amit elértem az életben. Hirtelen nem jutottam szóhoz, csak egy köszönöm hagyta el a számat s közben nagy mosoly ült ki az arcomra. A serlegen pedig ott állt:  I. Lóczi Judit emlékverseny 2011. június 4.  A verseny első kategóriája után én akaszthattam a győztesek nyakába az érmeket. Leírhatatlan élmény volt. Köszönöm!

 

 

 

 

 

 

 

 

 





 

 

Nem régiben igyekeztem egy vizsgálatra az orvosi rendelőbe… Hátam mögül egy kedves női hangot hallottam.

-          Judit lánya? – hátra fordultam és kérdeztem.

-          Rám tetszik gondolni?

-          Igen. Lóczi Judit lánya vagy?

-          Igen! – majd vett egy nagy lélegzetet a hölgy és mosolygott.

-          Nagyon szerettem Őt, és mind két fiamat Ő tanította meg úszni…

-          Uhh… nagyon szépen köszönöm ez nagyon jól esett!

-          További szép napot!

-          Neked is!

Hosszú percekig csak mozdulatlanul ültem és magamban mosolyogtam. Ezek azok a pillanatok, amiért érdemes élni…

 

komment

Imádtam ezt a napot (is)!

2011. május 29. 22:13 - Mosolyka

 

A hét közepén egy váratlan hívást kaptam. Nagy meglepetés volt számomra. Hirtelen nem is hittem a fülemnek. Anno 15 éves lehettem, amikor megismerkedtem Konival. Nagyon sokat mesélt egy gyönyörű tóról, a kedvenc helyéről, ahol gyerekként nagyon sokat volt. Egy átgondolatlan, hirtelen ígértet tett nekem akkor. Mindenképp egyszer engem is elvisz és megmutatja. Nagyon imádtam ezért a gondolatért, de nem tűnt reálisnak. Kerekesszékkel túrázni nem éppen a legkönnyebb - bár nem lehetetlen- de nagyon sok olyan dolog merül fel, amit egy „ép” embernek eszébe sem jut. Úgy gondoltam, nem vagyunk még olyan kapcsolatban, hogy emelgessen, segítsen, mind emellett bombázzam az apró nem megszokott, már-már meglepő kéréseimmel. Ehhez fel kell nőni. Nekem is, Neki is. Azt tudni kell, hogy 15 évesen még magamat sem fogadtam el egyáltalán. Zavart a szék, a bénaság, tehetetlenség. Kellemetlennek gondoltam kérni „idegentől”. Nem tudtam elengedni magam bárki előtt. Ez azóta nagyon megváltozott. Egyszerűen fogalmazva, bedobom az embereket a mélyvízbe. Ha megriad, azt az elején tegye. Nem foglalkozom azzal, ki mit gondol, ki hogy lát. Önmagam vagyok, ha nő, ha férfi. Nem feszengek, mert az rettenetes, mikor valaki nem érzi jól magát a bőrében.

 

Visszatérve a hívásra. Reggel 7:48. Közel 3 éve nem beszéltem Konival, de most Ő hívott. Néhány másodperce ébredtem, még hirtelen nem is tudtam, hol vagyok. Konrád csak mondta, monda és monda. Szeretné leróni az adósságát és elvinni a Jági-tóhoz. Ő nem felejtette el, hogy mit ígért 7 éve. Már mindet kitalált, csak szabad időpontot kellett mondanom. Eljön értem, elmegyünk Volánnal, gyönyörködünk, haza hoz. Én csak pislogtam. Nagyon meglepett. Megbeszéltük a vasárnapot és, hogy még később egyeztetünk. Visszaaludtam. Majd mikor felébredtem nagyon elgondolkodtam, hogy ez csak álom lehetett. Megnéztem a híváslistám. Benne volt.

 

Már nem féltem az utazástól. Vágjunk bele! Menjünk! Annyit tudtam, hogy nem tologatós kocsival szeretnék menni, hanem elektromos székkel. Azzal szabad vagyok. Oda megyek, ahova szeretnék, és nem utolsó sorban sokkal kényelmesebb nekem. Egy bökkenő volt a dologban. A Budapest – Pilisszentiván vonalon csak is sok lépcsős Volán buszok járnak. 150 kilót velem együtt már csak ne pakolásszának fel a buszra, ha nem muszáj. (Ne számolgassátok, ebből mennyi lehetek én, és mennyi a kocsiJ ) És nem utolsó sorban, nem is biztonságos a szűk ajtók miatt. A fenének sem kell még egy kis sérülés, van elég köszike. Futottam egy kört a Volánnál, hátha sikerül legalább két busz kicserélni vasárnapra. Nem jött össze. Nem baj nem adtam fel. Kiírtam Facebookra, hátha jó ötletet kapok:

 

„Ötletek, hogy mivel jutok el (aztán vissza) vasárnap Pilisszentivánra, ha a Volán kilőve?:) Vonat jár arra?:) „

 

11 perc nem telt bele és érkezett a megoldás Vercsitől. Ekkor Őt még nem ismertem személyesen csak virtuálisan. Még is felajánlotta, hogy ha elmegyünk vonattal Pilisvörösvárig (alacsony jár a vonalon), akkor Ők átvisznek Pilisszentivánra kocsival. Néhány egyeztetés, hogy belefér-e a 100 X 80 X 60- as kis kocsim az autóba. Szuper, boldog voltam és nagyon hálás Vercsiéknek a felajánlásért. Mérések után kiderült: Befér.

 

Tegnap este nehezemre esett a szekrényemben túra ruhát találni a sok nőcis holmim között. Találtam egy köztes megoldást. Nem utolsó sorban előjött a táskakérdés. Ridikül nélkül nem nő a nő, még az erdő közepén sem. J Így arról nem mondtam le. Naptej, meleg pulcsi, pokróc és még néhány apróság bekerült a másik táskámba. Igen, igen… kettőt vittem. Nem nevet! J

 

Menetrendek leegyeztetve. Reggel 7:47-kor már a buszmegállóban ültem. Irány a Nyugati pályaudvar. Minden szuperül indul. Az idő még kicsit hűvös, de a nap süt. Alacsonypadlós 217-es megérkezik, felgurulok rá. Elindult a kaland. Másfél utcával később, brr…brrr…brrrr busz leáll, kész, nem megy tovább. Felnevettem. Ez nem hiszem el. Így esélyem nincs már odaérni 9:20-ra a vonatindulásra, pedig 10-re várnak Vercsiék is az állomáson. A következő számomra is használható jármű 30 perc múlva érkezik. Hívtam Konit, majd Vercsit. Kicsit spontánkodtunk, alakult, csúszott a program. Futottam, rohantam és végre megérkeztem Konihoz. Már távolról láttam a szép kis mosolyát. Integetni kezdünk egymásnak, majd hamar egymásra hangolódtunk újra, nem számított sokat az az x év. Imádom az ilyet. Begurult a piros lépcsőmentes vonat, nagyon örültem. Még sosem utaztam vele, így az újdonság hevével hatott. Hamar felfedeztük, hogy a peron és a vonat között jó nagy hely van. Simán beesem a kerekeimmel. Noh, de nem baj! Nincs panasz! Ez legyen a legnagyobb baj, megoldjuk. Nagy emelés s már néhány perc és indulunk is. Végigbeszéltük az utat, még inkább meggyőződtem róla, hogy Koni nagyon jó ember, nagy szívvel megáldva. Hamar megérkeztünk Pilisvörösvárra, ahol Vercsi már várt a férjével. Segítettek leszállni, leemeltek közösen. Nagyon kedvesek voltak, mentünk is az autóhoz. Távolról láttam, nyugtáztam, hogy magas a beltere, befér a kis kocsim. Konrád megemelt, könnyedén, szemrebbenés nélkül beemelt. Kényelmesen ültem az ülésben. Újra elhamarkodott volt az öröm.  A hátsó ülés még is bent maradt a kocsiban, későn vették észre, így nem volt elég hely. Mindenki nagyon rugalmas és nyugodt volt. Nincs gond, megoldjuk! Vercsiéknél kiszedte Apukája a hátsó üléseket, míg a kocsimra a pályaudvaron vigyáztak. Minden sikerült, végre bent volt s már mentünk is a tóhoz. Már csak ketten maradtunk. Hosszú, göröngyős, homokos úton mentünk egyre beljebb és beljebb az erődbe. Imádtam, hogy ott voltam. Csicseregtek a madarak. Néhol nagyokat nevettünk, máshol tárlatvezetést kaptam, majd a meredek dombokon jajongtam. J Koni hamar megfogott és a kocsit is, így már biztonságban éreztem magam. Törtem a „lábam” alatt a dobozokat. Rám is ragadt a doboz kommandó név. Váratlanul két fantasztikus ló ment el mellettünk a gazdájukkal. ( Ekkor Flancira gondoltam, pontosan úgy, ahogy Gigusom leírta, ahogy együtt lovagoltak itt régebben. Lélekben megsimogattam. Elmosolyodtam. )Majd megérkeztünk. Nem egy hatalmas tóra kell gondolni, körbe náddal, dombbal. Még is minden nehézséget egy pillanat alatt kárpótolt a táj. Úgy éreztem, hogy ott vagyok, ahol éppen lennem kell. Boldog voltam, nagyon boldog. Néhány percig csak csendben álltunk – jó, már aki… Szívtam be a friss levegőt. Gyönyörködtem. Később a piknikező asztalhoz ültünk, nagyokat nevettünk, olykor komolyabb dolgokról beszéltünk, közben pedig Koni elkészítette a szendvicseket. Barátként voltunk ott és csodálatos volt. Minden apróságra figyelt, ha valamiben nem volt biztos kérdezett. Imádtam, hogy nem fél a bénától. Jó, jó, de én akkor is szeretem így hívni magam, és nem azért mert degradálok, hanem mert ez az apró szavacska falakat dönt. Pillanat alatt megmutatom, hogy könnyedén, humorral fűszerezve, nem kevés öniróniával élem napjaimat.

 

Evés előtt egy lenti stéget néztem, ahova nagyon vágytam. Elképzeltem, ahogy a szélén lógatom a lábam és csak ülök és élvezem a pillanatot. Levitte előre a holmikat, leterített egy pokrócot. Tündérien érdeklődve jött fel a fa lépcsőkön és kérdezte - teljesen jogosan, hisz nem tudhatta, de ledöbbentem, hogy erre is figyel – meg tudok ülni háttámla nélkül vagy tegyen a sarokba és akkor neki tudok dőlni a fa gerendának? Tündéri volt, imádtam érte. Nem volt egyszerű, de ölben levitt és leültetett a stégen a pokrócra. Megigazgatott, lehúzta a derekamra a felsőm.

 Mindenkinek meg kellene ezt a fajta önzetlen érzést tapasztalni, amit ma kaptam. A másik oldalról, pedig meg kellene tanulni adni is, önzetlenül. Mert, amit adsz, azt vissza is kapod!

 

Legalább másfél órát ültünk ott. Olykor csendben máskor be sem állt a szánk. A szitakötők, kicsi kacsák és a béka kórus csak még inkább elvarázsolt egy másik világba, ahol szép minden és könnyű az élet . Azt éreztem ott, hogy semmi nem hiányzik ahhoz, hogy boldog legyek. Élveztem minden percét. Visszafelé még meglepett egy fagyizással, majd Vercsiék végül teljesen hazahoztak kocsival, ami ismét hatalmas segítség volt nekem. Mindenkinek nagyon köszönöm a mai napot! Egy élmény volt Veletek! J

 

Támogatóm: 

http://www.bollaeszter.hu/  

 

 

 

 

komment

Találkozunk?:)

2011. május 15. 17:43 - Mosolyka

Néhány hónapja megálmodtam, hogy szeretnék ott lenni a Begurulunkkal... és láss csodát ott leszünk. 

 

Gyertek, guruljunk együtt! :) A BringaMánia színes programjai mellett a Begurulunk sátornál megtaláltok minket. 13:30-14:30 között kerekesszékkes versennyel várunk az ügyességi pályán. 13:50-14:00 A Roll Dance kerekesszékes táncbemutatót láthatjátok. Emelett egész nap Nintendo Wii-vel játszhattok nálunk.

Kapjatok lencsevégre! Legkésőbb május 25-ig küldjétek el névvel együtt a képeket a fanny@begurulunk.hu -ra, majd gyűjtsétek www.facebook.com/begurulunk oldalon a "lájkokat". A legtöbb "lájkot" kapott kép honlapunkon és facebook oldalunkon is kiemelt helyet kap. Két szabály van: A képek a BringaMánia napon készüljenek és legalább egy kerekesszék(es) legyen a fotón.

Előre is defekt mentes, napsütéses május 22-ét kívánok! :)

További infó: www.bringamania.hu  www.facebook.com/begurul

 

Támogatónk:

 www.bollaeszter.hu  Köszönjük a fotózásokat Bolla Eszternek! 

 

komment
süti beállítások módosítása